2011. január 25., kedd

Szimbiózis; Vár és bástya


Ma jöttem haza a HÉV-vel, és mielőtt leszálltam volna, egy apró incidensnek voltam szemtanúja. Felállt egy lány, hogy majd leszáll. Felállt a barátja is, levette az óriási szimatszatyrát a csomagtartó polcról. Nehéz lehetett, mert látható volt, hogy erőt feccöl a dologba rendesen. Erre az egyik másik ülésről felállt egy idős hölgy, és pont úgy állt meg, hogy a fiú nem tudta letenni a táskát, pedig valamit még bele akart tenni. Azonnal dühös lett, és a visszatartott feszültség csak úgy szikrázott az arcán. Aztán átemelte a szimatszatyrot a lány feje felett, és átdobta a velem szemben lévő üléshez, odalépett, kicsit meglökve a barátnőjét, és indulatosan pakolni kezdett. A hölgy nem vett észre semmit. A lány azonban igen, penge vékonyra szorította össze szép ívű ajkát, és szinte láttam, ahogy azon gondolkodik, hogy hazaúton majd a fiú rá fogja önteni az összes felgyülemlett sz*rt, amit nem ő érdemel. És tűr. És láttam rajta, hogy midezt olyan természetesnek veszi már most, mintha reggel kvt inna.De vajon  miért? - töprengtem el. Hát azért, mert ez a fiú biztos megvédi őt, keresi a kenyeret - régimódi fiatal párnak tűntek - de miért is? Nos, azért, mert ő meg gondoskodik róla, ahogy csak egy nő tud, és főz, mos rá, stb. Elgondolkodtam, hogy azon túl, hogy szeretik egymást, ez egy szövetség is két ember között. Szimbiózis.

És akkor rádöbbentem vlmre. Egy igen egyszerű dologra. Hogy valakire támaszkodni emberi dolog.

Én mindig féltem másokra támaszkodni. Most is félek. "Nekem nem kellenek bástyák" - lehetne a fő mottóim egyike. Sosem szerettem ezt, sosem támaszkodhattam senkire - talán ezért. Egyszer megpróbáltam, ráfáztam. Nagyon. Később már lehetett, de akkor már tartottam tőle, mint a tűztől. S-nél is félek tőle.  (Természetesen lelki dolgokról beszélünk.)
Ő egyszerre a bástyám, akire támaszkodnék, és én az övé. Egyszerre vagyunk várak és bástyák a másiknak De lehet ezt? Szabad ezt? Kivitelezhető ez? Az utóbbi időben egyfolytában lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy ő támaszkodna rám, és én is őrá, mert hiszen én miattam vagyunk ebben a sz*rban, nekem van egy betegségem, ami befolyásolja a kapcsolatunkat.
Nekem erőre van szükségem, hogy tudjam csinálni ezt a cseszett diétát, ne csaljak, kibírjam, hogy nem iszom, ne veszítsem el az önbizalmam, és ne érezzem magam szar embernek attól, hogy a gyógyulásom lassú és egyelőre szinte láthatatlan.
Neki pedig erő kell, hogy az önbizalma ne a padlót súrolja alulról attól, hogy nem tudunk teljes párkapcsolatban élni, hogy ne vegye magára, hogy ne magában keresse a hibát, és hit, bennem és magában, bizalom. Ez mindig nehezére esett, de én így ismertem meg, így szeretem, így fogadtam el. Olyasmihez kéne erőt adnia, amiben nem hisz teljességgel, mert nem tud. És nekem úgy kéne erőt adnom, meg türelmet, hogy nekem sincs már. És ezáltal neki sincs. Pedig a legfontosabbak vagyunk egymásnak, egymás közt kell ezt megoldanunk, én nem szaladhatok egy plusz zsák energiát a barátnőkhöz, ő meg a barátokhoz, mert akkor talán azt éreznénk; a legnehezebb pillanatokban nem tujuk megadni a másiknak azt, ami jár neki. Hisz így se tudunk megadni mindent egymásnak, amit kéne. Picsába a rohadt maximalizmusunkkal.

De ma rádöbbentem arra, hogy nem kell szarul éreznem magam amiatt, hogy az ő teste melegére vágyom, ha kimerültem, ha reménytelennek érzek mindent. Nem én tehetek arról, hogy így alakult, ez egy helyzet, amit meg kell oldjunk, és pont. És azzal, hogy önmagamat marcangolom, nem lesz jobb semmi, csak rosszabb. És nincs igazam - nem én vagyok a felelős a történtekért, kialakult ez a g*ci sz*r és kész. Pont. Normális, hogy rá támaszkodom. És normális, hogy ő rám.
Egy lehetetlen szimbiózis ez, de mégis működni fog, mert működnie kell. Hisz' olyan is van, hogy egy beszélgetésben azt érzem, én vagyok anyám anyja. Vagy a nővérem nővére. Talán ez zavar. Hogy mindig én vagyok mindenkinek az utolsó mentsvár, aki mindig tud vlm újat mondani, ami akkor is megnyugtató, ha nem pozitív. Aki másként látom a világot, mint ők. De nekem is kell valaki. Nehezen találom meg az ilyen valakiket. Ritkák, mint a fehér holló. És S ilyen. Csakhogy szerepcserével nehéz ez. De ráébredtem; a legelső lépés az, hogy ne érezzük magunkat egy sz*rkupacnak attól, hogy a másik is ugyanarra vágyik, mint mi magunk.

Támaszkodunk és támaszt nyújtunk. Ez normális. Csak talán nekem nem az. De annak kéne lennie. Pont.
És mint tudjuk, az első lépés mindig a legnehezebb és legfontosabb. Utána már visz a lábad az úton...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése