2011. január 17., hétfő

W. B.


Akárki akármit mond. szerintem attól vagyunk emberek, hogy nem úgy viselkedünk, mint az állatok. Lehet a körülményeket és a pánikot emlegetni. Mindent lehet. De sajnos az emberek eleve nem olyanok, amilyennek lenniük kéne. Kínos.

Sose felejtem el, amikor egy srác ült a Hév állomáson a peronon, a lábai a síneken. Hosszú haj, lehajtott fej. Körülötte felnőttek. Ok, h azt hitték, hallja, érzi, h jön a vonat. De egy szint után egyértelmű lett, hogy zenét hallgat és semmi nem jut el a tudatáig. Azok, akiknek a fia lehetett volna, ott álltak és nézték. Mind nézte. És egyik sem tett semmit.

Ha az utolsó előtti pillanatban nem kezdek el rohanni, és nem kapom fel, most nincs lába. Viszont az ő arcukra örökre rászáradt volna a vér, ami akkor odarepül - ha le is mossák, ez örök emlék, és talán elgondolkodtatja őket. Nem volt sok esélyem, messze álltam. De megpróbáltam. Az más tészta, hogy sikerült is.

Nekem ne mondja senki, hogy az emberek mindent megtesznek. Mert nem. És nekem ez a bajom. Mert lehet, hogy a körülmények lehetetlenné tesznek minket, de akkor is tudni kell embernek maradni. Vagy talán akkor igazán?

Bocs, de ennek az ellentettjéről nem nagyon lehet engem meggyőzni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése