Nagyon

http://burn-studios.com/track/track/track_id/colorstar_fragrance_gabor_deutsch_refix

Szakadék szélén

nnyi minden történik az emberrel. Egyszerre. Egyazon pillanatban. Ülök a fotelban, nézem a szemközti ház nagy, kopáran pislogó ablakait. Üresek. Nézem őket, és bennem háború dúl. Mélyen, belül, Alice szakadék szélén áll, és annak legmélyebb pontját kémleli. Hogy milyen nagy a távolság. Hogy megéri-e megpróbálni. Lezuhanni. Mérlegel. Gusztustalanul, közönségesen és gyűlölnivalóan reálisan mérlegel. Én meg csak ülök itt ebben a rohadtsárga színű cseszett fotelben, folyik a könnyem, mintha nem is én lennék a felnőtt, ő pedig a gyerek...  a gyerekek kegyetlenek, mondják. Hát, azok. Néha gyűlölöm, hogy Alice mindig itt van velem. Pláne, hogy csak akkor bújik elő, ha baj van, és soxor döntéseket hoz meg helyettem. Leegyszerűsíti a dolgokat, nem látja ugyan feketének és fehérnek a világot, de megszünteti bonyolultságát, eldöntendő kérdéseket tesz fel.

- Akarod bántani őt?

- Nem.

- Akarod bántani magad?

- Nem.

- És most nem azt teszed?

- De.

- Akkor mi a kérdés...?

Én pedig csak ülök, és sírok, és megoldást keresek, kiskapukat, szavakat, gyógyírt, lehetőségeket, mentsvárakat, ahová elszaladhatok gondolkodni, hogy ott majd úgyis megfőzöm azt a bájitalt, amit majd jól beadok magamnak, és egy csapásra megoldódik minden. És hisztizek, és kétségbe esem, és elképzelem az össszes lehetőséget előre, amitől hányingerem lesz, és ismét kétségbe esem... ő pedig csak áll, és néz, úgy, mint ahogy Róbert Gida szokott Micimackóra, miközben mondja: "Csacsi, öreg medvém..." Csak Alice közben sokkal szigorúbb és rendreutasítóbb.

Haraxom magunkra, szégyellem magunkat, és nem látom a helyes utat.
Baj. Nagy baj. És fogy az időm, hogy mindent a visszájára fordítsak. Ha lehet még egyáltalán.