2013. február 27., szerda

Fáradt vers

Gyakran gondolok Rád,
Nem tudlak nem megírni.

Ömlenek a szavak;
Megannyi egysíkú, sekélyes gondolat.

Már nincs fájdalom,
Már nincs félelem;
Konstans hiány van,
Úgy fest, ez most lételem.

Két napot adtál.
Két napot őrzök...
Mintha egy élet volna.
Látod?
A szavak sem csilingelnek most,
Az agyam tompa és fáradt,
Szívem rezignált.

De Te élsz.
Nem táplállak, elengedtelek, és Te mégis itt vagy.

Élsz bennem,
És valahol élsz magadban.

Él a tekinteted,
Él az illatod,
Az érintésed,
Az erőd,

Él mindened.

Hittem, hogy elkopik.
Idővel.
Mert azt tudtam, hogy elválasztani,
Erőszakosan,
Magamtól
Nem tudom.

De ragaszkodik,
Finoman ugyan, de nem hagy el.

Mosolyog,
Nem bánt,
S már nem kérdez.

De itt van.

Itt, mikor álomra hajtom a fejem egyedül,
S én megfogadtam, hogy nem menekülök,
De így meg nem tud létezni az ember.

Sejtem,
Hogy én tartlak életben.
De nem szándékosan teszem,
Sőt,
Immár szándékosan nem teszem,
S te mégis itt vagy.

Elmenekültél tőlem,
S pont azóta vagy iszonytatóan közel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése