Gyakran gondolok Rád,
Nem tudlak nem megírni.
Ömlenek a szavak;
Megannyi egysíkú, sekélyes gondolat.
Már nincs fájdalom,
Már nincs félelem;
Konstans hiány van,
Úgy fest, ez most lételem.
Két napot adtál.
Két napot őrzök...
Mintha egy élet volna.
Látod?
A szavak sem csilingelnek most,
Az agyam tompa és fáradt,
Szívem rezignált.
De Te élsz.
Nem táplállak, elengedtelek, és Te mégis itt vagy.
Élsz bennem,
És valahol élsz magadban.
Él a tekinteted,
Él az illatod,
Az érintésed,
Az erőd,
Él mindened.
Hittem, hogy elkopik.
Idővel.
Mert azt tudtam, hogy elválasztani,
Erőszakosan,
Magamtól
Nem tudom.
De ragaszkodik,
Finoman ugyan, de nem hagy el.
Mosolyog,
Nem bánt,
S már nem kérdez.
De itt van.
Itt, mikor álomra hajtom a fejem egyedül,
S én megfogadtam, hogy nem menekülök,
De így meg nem tud létezni az ember.
Sejtem,
Hogy én tartlak életben.
De nem szándékosan teszem,
Sőt,
Immár szándékosan nem teszem,
S te mégis itt vagy.
Elmenekültél tőlem,
S pont azóta vagy iszonytatóan közel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése