2014. február 28., péntek

The last one from the Hell...

ez az utolsó bejegyzés innen.
minden üres, és nem sírok, nem bánom, nem fáj. szédületes. és kiábrándító. nagyon. 

a családom esik szét; nem csak a nővérem és én, hanem minden és mindenki.
anyám és apám, anyám és húgom, anyám és nővérem, és én kevés vagyok, - pláne most - hogy összetartsam.

furcsa. fáj. fáj, hogy nem fáj.
és fáj, hogy igazam lett. 

hogy ebben a lakásban én sosem leszek boldog. 
és hogy ez a hely el van átkozva.




2014. február 24., hétfő

költöz(z,)és....

hetek alatt költöztem be ide, és most egy hét alatt költözöm ki, kicsit több, mint fél év elteltével...
még mindig nem gyalog galopp ez, de ennyi költözés után egész jól viselem, csak néha sírok...

valahogy már félig üresen barátságosabb ez a szoba, mint mostanáig volt számomra.
mert amikor legutóbb még félig üres volt, hittem valamiben, ami mostanra szerte foszlott, semmivé lett. űr maradt a helyén, of course.

ennyi idő elég volt, hogy valami végleg tönkre menjen. egy emberi kapcsolat....

remek.



2014. február 9., vasárnap

mese Evan-ről - part one - the transexual girl

/előzmények itt./

Alice másnapra csúnyán lebetegedett. mivel Spike-nál aludt, ott is maradt; torokfájás, köhögés, fulladás, takonykór. az ágyból is alig bírt kimászni, maximum két lépésnyire, a fürdőbe... Spike lelkesen és édesen ápolta, laptopot adott az ölébe, neo citrant a kezébe, néha egy csókot nyomott a buksijára. péntek volt. álmos, beteg péntek. 

estefele megcsörrent a telefonja. ismeretlen szám. felveszi. szia - duruzsolja egy édesen mély női hang. nem ismerte fel elsőre. ki vagy? - kérdezte. hát Evan - szólt a válasz. kiderült, hogy túrórudit vitt neki a munkahelyre, smiley-t rajzolt rá, és egészen belebetegedett, hogy Alice nem ment be aznap. az egyik diáktól megszerezte Alice számát, és felhívta, hogy mindezt elmondja neki. 

Alice töprengve tette le a telefont. egyértelművé vált, hogy a másik akar valamit. úgy igazán. ő nem. imponált neki a lány viselkedése, és zavarba hozta, dühítette, és megijesztette.

később még írt neki sms-t, hogy jobbulást, s másnap is jött egy, más témában... aznap már otthon nyomta az ágyat. többször eszébe jutott az opera, a séta, a telefonbeszélgetés. nem tudta, mi tévő legyen. nem volt az a várakozó típus. jó volt abban is, de többnyire kézbe vette az irányítást, ha valaminek a kimenetele kétes volt, vagy bizonytalan. estére jól felcukkolta magát, idegesítette a helyzet. megkereste hát face-n, és írt neki. tudta, hogy aznap a munkatársaival megy a lány bulizni.

"ahoy :)

azon gondolkodtam, miért.
miért lettél ilyen lelkes és kedves, hirtelen, velem....
láttam a bonyolult kapcsolatodat. én is valami ilyesmiben vagyok benne mostanság... lányoknál ritka. jót mosolyogtam rajta.
jó bulit ma estére :)

Alice"

ez amolyan Alice-s "kezdjük el, mondd, mi van, és majd jól beváglak a sarokba, hogy csak úgy nyekkensz" levél volt. picit ki volt számítva... tudta, hogy a másik mit akar, ahogy azt is, ő abban a játékban nem óhajt részt venni. de tisztázni akarta. ehhez nyitnia kellett. és előtte persze... nyilván szívesen meghallgatja az ember, hogy jó nő. önzőség? igen, kicsit az. de azért fair akart lenni.

a levelére hosszú levél volt a válasz, ijesztő információkkal, csapongva. jó nő vagy, ismerjük meg egymást, legyünk barátok, induljunk innen. hát jó, induljunk. Alice sokat elárult magáról, direkt. hogy milyen időszakot él, hogy ki Spike, hogy nem kell párkapcsolat, főleg nem lánnyal. max huncutkodás. a válasz úgy szólt, hogy akár arról is lehet szó. és elindult egy napokon át tartó beszélgetés. tapogatózás a sötétben. elindulni a nulláról. és már felreppentek az első "hiányzol"-ok. Alice rettegett.

közben seperc alatt kiadták magukat a másiknak. amennyire ez lehetséges, jelenlegi állapotuk minden porszemét leírták; meséltek, magyaráztak, hallgattak, és értettek, és túl sokszor érezték, hogy saját magukkal beszélgetnek, túlságosan jónak érzeték mindezt... mint egy rég nem látott ikertestvér, akihez vonzódsz... Míg Evan folyamatosan arról beszélt, hogy fél attól, hogy szeressék, megállás nélkül közeledett, és adni szeretett volna. S míg Alice minden pillanatban hárított; nem akart szexualitásról és érzelmekről beszélni kettejük viszonylatában, mégis arról győzködte a másikat, hogy szeretve lenni a világon az egyik legcsodálatosabb dolog. Evan egyszer csak ilyet írt: "Valahogy azt érzem, nagyon sokat tudunk gyógyítani egymás lelkén". Alice meg csak nézte. és nézte. honnan érti őt ez a lány ennyire? honnan tudja azt, amit még el sem mondott? hogy láthat át a maszkon, amin senki más nem? hol lehet a hiba???

gyorsan szóba került Alice biszexualitása. hogy miért a pasik. elhangzott a varázsmondat.... "a lányok...sokkal ritkábban tudok szerelmes lenni lányba. igazából nagyon ritkán. nekem ez fontos. e nélkül nem adom a szabadságom, miért is tenném..."

szóba jött a gyerek téma. hogy Alice anya szeretne lenni. és ezt csak hetero kapcsolatban tudja elképzelni, a gyerek miatt.

és akkor jött a fekete leves.
 - Elkezdtem egy nemváltást, most nem csinálom, de sokkal fiúsabb vok, mint látszik. Főleg egy kapcsolatban." - Alice csak nézte a sorokat, és nem tért magához. ez a lány amúgy is nagyon fiús volt. viselkedés, gesztusok, bókolás, öltözék. és most azt mondja, elkezdett egy nemváltást. Alice szíve akkorára szorult össze, mint egy elgyötört diószem. nem, nem undorodott, nem bántotta ez a tény, csak... életében először találkozott ilyen emberrel. arra gondolnia, hogy nincsenek, vagy nem lesznek mellei, vagy hogy ez az ember egyszer férfi lesz... ennél már jobban vonzódott hozzá, mint nőhöz... összeszedte minden bátorságát, és folytatta a beszélgetést. kérdezett, kérdezett, kérdezett. folyamatosan érték a sokkok. nem egy lányokat szerető lánnyal beszélgetett, hanem egy lánnyal, akinek férfi testbe kellett volna születnie. aki gyereket akar, aki apa akar lenni - ettől Alice gyomra megfordult a tengelye körül - , aki férfiként akar élni a társadalomban. most már félt, és közben izgatott volt. érdekelte ez az ember, és közben rettegett tőle, ahogy az egész helyzettől.

idővel újra előjött a kérdés, hogy mit kezdjenek egymással. Alice agyában a kis piros lámpa villogni kezdett, mint valami vasúti átkelő fénye...

Evan:
Ès h érint, h többet szeretnék, mint barátságot veled...

Alice:
nem tudom.

Evan:
???

Alice:
az utóbbi időben pillangóként működöm. egy kicsit vagyok, olyankor teljesen vagyok, és teljesen ott vagyok, azzal, akivel. de ez nem tart sokáig. megízleltem a szabadság ízét. és ez kell. majd ha valaki úgy levesz a lábamról, hogy nem állok meg rajta, akkor elgondolkodom. de addig nem. ez meg így veszélyes játék. akivel ezt játszom, előre lefektetem a játékszabályokat, így többnyire nincs is gubanc. most ez vok én. nem hiszem, h ez kellene Neked.

Evan:
És ha most nekem is ez lenne jó?
Kevésbé riasztó, mint amennyit most elbírnék

Alice:
?

Evan:
És így is szeretném

Alice:
sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssz. ez veszélyes. főleg h együtt dolgozunk.

sokáig vitatkoztak ezen. Evan szeretni akart, Alice hárított, és bizonygatta betonfalának vastagságát miközben az valójában már kezdett lekvárként szétfolyni a másik oldalról.

később jött a facebook-huncutkodás, a mitiscsinálnékveledhaottlennék játék. Alice kezdett megbolondulni, de nem bírt leállni, nem bírt kiszállni, nem reagálni. eleinte hárított, de nem tudott elutasító lenni. aztán már nem is tudta önmagában blokkolni a vágyakat.

végül ott kötöttek ki, hogy Evan felbátorodott, Alice pedig megijedt, és kiszállt a képből. jó éjt kívánt aznapra. összezavarodott. bízott benne, hogy másnapra eltűnik. minden. ez a fura nyomás a gyomra mélyéről. meg a bizsergés testének legérzékenyebb pontjairól... nem bírt gondolkodni. fásult volt és lelke megfagyott egy védelmi állapotban. közben sejtette, hogy ez ennél sokkal nehezebb és bonyolultabb lesz holnap reggeltől. nem lesz elég szimplán nemet mondania.

Rebirthed



újjászülettem.

végre egy hétvége, gyomorgörcsök és hisztik nélkül...
amikor aludhatok, sorozatot nézhetek, nem kell azon agonizálnom, hogy milyen beadandót kéne összerakni, vagy hogy mennyi kva melóm lesz hnap... hihetetlen.

suliügyben: a félévem: done. neki is ugrottam ma este a szakdolgozat előkészületeinek... de csak by the way módon.
meló: úgy tűnik, kezd beérni a sok megbeszélés, a sok változtatás, és talán nem soká búcsút inthetek az örökös túlórázásnak, ami teljesen megöl energiaügyileg.
amúgy?
albikat nézek, március 1-el lépnem kell innen, várom is, meg aggódom is, életemben először fogok egyedül élni... de érzem, minden porcikámban, hogy ennek most jött el az ideje.

Evan... róla alig tudtok valamit.
valahogy ő úgy csöppent be az életembe, oly hirtelen, hogy nem tudtam azon nyammogni, mi  lesz-hogy lesz. megismertem, és szinte azonnal eldőlt, nem volt kérdés. 
persze, néha azt érzem, földrészek választják el tőlem, gondolom, ez is a fentiek miatt van. 
máskor - és zömében - még mindig azon csodálkozom, hogy érezhetem azt, hogy mindig is ismertem. 
annyira hasonlítunk.
és ez benne a hihetetlenül jó, és a kegyetlen nehéz is. néha felhőkről lógatom le a lában; olyan helyzetekben, amikben máskor szűkölni szoktam. és vannak olyan állapotok, szituációk, amiket régebben nem is tudatosítottam magamban, mert nem kellett, és most betonként tudnak a mellkasomra nehezedni...

új ez, nagyon új. de hogy is kezdődött.... mint mindent, ezt is szeretném megörökíteni. Nektek, magamnak.