2014. május 23., péntek

2014. május 22., csütörtök

Interjú

Ma voltam állásinterjún.
Nem akartam még melót találni, de ez nagyon szimpi volt minden szempontból, és nem is több ezer emberrel kellett megküzdenem, so, kaptam egy fülest, és tettem egy próbát.
Nem dőlök a kardomba, ha nem sikerül, de azért nagyon szeretném, tervek ide, vagy oda.

Drukkoljatok :)


2014. május 21., szerda

Újabb streetart :)



Zöldikék


Alice macskuuuuusza! 


ej, de elviselném ezt a hajzuhatagot :)


ssssssssssssssssssssssssssz. 
értitek


2014. május 19., hétfő

2014. május 7., szerda

Kacagós


itt vagyok nála.
zuhanyzik.
az ő pulcsija van rajtam, mert hideg van. ettől mindig jobban érzem magam. a pasipulcsiktól. annyira sok van. de az övé...az az Övé. szeretek benne lenni. az Ő illatát érezni magamon.

amikor bókol nekem, mindig kikacagom.

olyanokat mond, mint, hogy gyönyörű vagyok.
hogy szép vagyok.

azt hiszi, őt nevetem ki.
pedig csak nem hiszem el. mert olyat mond, amit nem tudok elhinni.


2014. május 5., hétfő

Múlttöredék - Mese Apámról és a sírásról

most, hogy végre van időm, kicsit gatyába rázom a blogot, és megkukkantottam a vázlataimat is.
kevés van, mert a vázlatok óriási veszélye, hogy a magjuk, a lelkük, amitől működnek, elvész; a hívószavak csak ideig-óráig keltik fel bennem azt az érzést, gondolatmenetet, végkövetkeztetést, katarzist, amit meg akartam örökíteni. ezért többségük a kukában végzi, és valami örökre nyomtalan marad bennem.

azonban találtam egy olyan bejegyzést, amelyet időről-időre elolvasok, mert, noha befejezetlen, valahogy sokat jelent, valahogy sokat elmond, és mindig vártam, hogy a végén tátongó űrt egyszer csak majd újra betölti az emlék, melynek érzésvilágára emlékszem ma is, de magára a lényegre nem tudok rátalálni. ma sem bírtam kitörölni, ma is azt éreztem, itt a helye, noha csak egy érzés-darab.

még a nyár végén íródott, költözés előtt, a lakásfelújítás utolsó hajráiban. azt hiszem, egyszer befejezem, egyszer elmesélem mindazt, amin keresztül mentem. oly rég óta vágyom már rá. mert tudom, mit akartam írni. csak azt nem tudom már, hogy hogyan.

********************************

nehezen jönnek a számra a szavak. pedig egy hete történt. és itt lüktet bennem azóta...

Már egy jó ideje lakásfelújításban vannak. 10 000-s telefonszámlák, nagytakarítások (lakoltass ki egy öregasszonyt a saját lakásából, míg ő kórházban van. minden apróságát, családi emlékeket, képeslapok és levelek garmadát, a ruháit, döntsd el, mit dobhatsz ki, és mit nem, tedd mindezt hosszú napokon át 40 fokban.), válaszd ki a festéket, a padlólapot, a laminált padlót, a kádat, cipelj, rámolj, és viseld el hosszú hónapok óta, hogy mindenki idegbeteg és senki sem hálás, mert mind azt érzi; neki kéne, hogy hálás legyen mindenki.

Alice hazament múlt hétvégén, végre egy jó kis családi ebédre, rántott süllő, rizs, sali, nyugalom, nevetés, kuncogások, jó hangulat, miegymás. gondolta ő. hát, nem úgy lett. nagyon nem. épp az első falat volt úton a szája felé (másnapos volt, és semmit nem evett legalább 24 h-ja), amikor egy olyan megjegyzést szúrt neki oda az Anyja, amitől megállt a villa útja, majd finoman és óvatosan visszahanyatlott a tányérra, az épp rajta billegő, gőzölgő sült hal darabbal egyetemben. Alice csak nézte, mély levegőt vett, és válaszolt. aztán kapta az újabb ívet. és válaszolt. és kapta. és válaszolt. és már nem tudott mély levegőt venni, és már nem tudott
kedves maradni. nem üvöltött, a szüleivel soha. de felemelte a hangját, ami a szokásos fél-mélyből teljesen mélybe váltott, és higgadtsága mögött igazságtalanság-érzet és megbántottság ült keményen, egyenes háttal.
aztán egy ponton túl, amikor érezte, hogy az ő véleménye, az ő szempontjai, az ő olvasata nem talál még résnyire nyitott fülekre sem, az apja feltette a nagy kérdést:
 - mennyi salátát kérsz? - Alice apja nem az a tipikus apa. nem az, aki veszekedésekkor csendben ül, és maga elé mered, vagy tologatja a falatot a tányéron, illetőleg csendben eszik. se nem hunyászkodik meg, se nem hagyja figyelmen kívül az ilyen történéseket. általában ugyanis ő a kiváltó elem az ilyen esetekben. most is így volt részben. de mégsem szólt bele, csak megkérdezte Alice-től, hogy mennyi salátát kér. ő pedig felpattant az asztaltól, a könnyei már feltörtek, és csak annyi mondott:
 - tök mindegy. - ezzel felkapott egy zsepit (optimista...) és bemasírozott a  - valaha volt saját - szobájába. 

életében először merte ezt megtenni, gyötrő kétségekben fürdés nélkül. otthagyni az asztalt, ebédnél. soha nem volt ilyet szabad tenni. eleve nem volt szabad sírni. (a fiúk nem sírnak, mi?) mert az a gyengeség jele. hányszor hallotta kisgyermekkorától kezdve, az apjától, hogy ne sírj, mert attól nem lesz jobb semmi, illetve, nem elég, hogy hülye vagy, még bőgsz is, avagy nem állsz fel az asztaltól, és ne bömbölj. néha, ha már sírás után volt, ha volt lehetősége elvonulni a forró, pergő és ömlő könnyeivel, utána pedig ment a kötelező jóéjtpuszi-adás, azt is megkapta, hogy sírás után legalább könnyebben elalszik az ember, nemde? így megy ez. szóval, ott kellett ülni ilyenkor az asztalnál, megszégyenítve és megszégyenülve, és szégyellve önmagát a könnyei miatt, holott egyáltalán nem érezte úgy, hogy a könnyek bűnösek vagy mocskosak lennének, és kis lelkében dúlt a harc, mindig, örökkön-örökké, a képzelt rossz és képzelt jó közt, hisz' ma már tudjuk, hogy azok a jók és rosszak, amik akkor uralkodtak az életében, nem feleltek meg az egyetemleges jó és rossz fogalmának, csak apja kissé elferdült értékítélete szerint. és most el sem gondolkodott rajta, csak ment, finoman, nem ordítozva, nem felrúgva semmit, de otthagyta őket, és most a heverőjének támaszkodva ült, karjaival átkulcsolva felhúzott lábait, és visszafojtva, csendesen sírt, hangja el-elcsuklott közben. aztán arra gondolt, ki kéne mennie, mert baj lesz, kihűl a kaja, lepakolják az asztalt, egész héten erre vágyott, itthon lenni, a szüleivel...aztán jött az újabb adag könny, és csak úsztak és úsztak, cikkcakkban, lefele a szemeitől az álláig. putty-putty-putty - értek talajt a térdén, ahonnan gurultak tovább combjai tövéig. nem csak a ma ebéd, ó nem. ebbe benne volt minden; az elmúlt hónapok összes mocska, szarja, mindene. a kimerültség, a Szőke lány, a kiábrándultság, az üresség, valaminek a hiánya, a meló, sok-sok-sok minden.

aztán dühös lett. mérhetetlenül dühös. hogy a sírás el-elapad, aztán újra s újra támad, és ő visszafogja, nem hagyja kibújni, erősen tombolva kiömleni, csak tessék-csak tessék, könnyeket vigyenek, literenként egy bőgés-jóváhagyó szót kérünk cserébe. miért is nem????

Szeretem.

szeretem, amikor a paradicsomtól paradicsomillatú lesz a kezem. ebből tudni, hogy tényleg tavasz van, és mindjárt itt a nyár.

szeretem, ahogy a Fekete Gyöngy előtt kifli alakban elfekszenek a palotapincsik, és félálomban fetrengenek az aszfalton. élvezik a napsütést.

szeretem, ahogy a fák ágai közt cinkosan beszűrődik a napfény a megállóba, miközben a trolira várok. ilyenkor nem bánom, ha elmegy az előző az orrom előtt. 

szeretem hallani a rácsokban megforduló kulcsok zaját. ez azt jelenti, hogy olyan helyen lakom, ahol mindig is szerettem volna, polgári, gangos házban...

szeretem, ahogy Evan a térdemre hajtja a fejét, és egy apró gyermek őszinte tekintetével kutakodik az enyémben. az egyik legédesebb arc, amit valaha láttam.

szeretem, ahogy csicseregnek a madarak; ugyan nem látom a fákat, de így tudom, hogy még megvannak, és hangtalanul kacagnak a ligetben. :)














2014. május 3., szombat

Haraxom.





Nagy Colorado Buffaloes kapucnis pulcsi. M-től kaptam, a térdemig ér.

Sül a pirítós a serpenyőben, - jól olvassátok, még nincs pirítóm XD - egy cigi, térül-fordul, forr a víz a milford meggyes teához, másik cigi, táncol, jobb-bal, jobb-bal, hogy is volt a salsa két alaplépés, legalább azt ne felejtsük el, közben meg pörög az agyamban; kva anyád, kva anyád. ücsörög a hokedlin, hamu lepöccint, mi a faszra volt ez jó, de most  komolyan.

A múlt héten Alice levelet írt azoknak, akiktől el akart búcsúzni a munkahelyén, többek közt az IT-soknak is. Meg is beszélték, hogy majd összefutnak, kv-ra, sörre, miegymásra. Az egyik azt írta, ha nem baj, szólna a Tetováltnak, úgyis mindig együtt szoktak iszogatni. Alice nem bánta. Végig lehet ezt csinálni szépen is, ami volt, elmúlt.

10 perccel később már jött a fb üzi a Tetoválttól, hogy hallja, mi történt, ejtsék meg azt az iszogatást, amiről anno már szó volt. Alice visszaírta, hogy ok, úgy is beszélték XY-nal, a másik IT-ssal, hogy terveznek egy ilyet közösben. Erre a másik: ok, de hát ő azt sem felejtette el, hogy régen mit ígért, most találkozzanak ketten. Ám legyen. Egyből hely és időpont egyeztetés, ki kit hogyan szed össze. Már ez szemöldökfelvonogatást váltott ki Alice-ből.

Eljött a csütörtök, semmi faxni, szokásos, atléta, farmer, tornacipő, leülünk, beszélgetünk egy haverral, neked van barátnőd, nekem is van, ez most nem arról szól, amiről valaha akartam, meg is nyugtat, max 2-3h. Odaér, leülnek, a lány az első pár percben zavarban van, aztán elmúlik. Magába néz mélyen, hogy ez a fiú személye miatt van, vagy azért, mert mindig azt érezte, hogy szőkének nézte. Az utóbbi. Szívdobogás lelassul, szó szót követ, beszélgetnek, vodka-narancs, vodka-bomba, a másiknál néha egy sör. Aztán a felismerés.

Ez a fiú zavarban van.
Ez a fiú labdákat dobál.
Ez a fiú keserédesen beszél a kapcsolatáról, és nem nevezi meg a lányt. 
Storyzik, és nagyon odafigyel, hogy ne akadjon meg a beszélgetés. Sok a közös bennük, és sok az is, ami ég és föld. 
Soha nem voltak még sehol így, kettesben, magánéleti dolgokról beszélgetve.
Hogy a vodkához neki élete jelentős eseményei kötődnek. És ott ül, szemben, és issza a vodkát. Kössz, bazdmeg. Farkas óta az ilyeneknek akkor sem dőlne be a lány, ha oda lenne, meg vissza. 

Aztán menjenek át egy másik kocsmába. Nem is kocsma. Oldscool hely, a zene csemege Alice füleinek. A fiú melléje ül, beszélgetnek, pikánsabb témák is szóba jönnek. A végén már csak nézi őt, és nem tud mit kezdeni magával. Belekezd valamibe, aztán nem mondja el, unszolásra sem. Alice érzi, hogy hol a stratégiai pont, de hagyja, ne kelljen a másiknak szűkölnie. Oroszlán az is. 

Aztán mennek haza, és a fiú otthagyja a buszmegállóban, mondván, kínos a csend. Hát hello.

Haraxom. Haraxom Rád és magamra is.
Hogy mi a baj? Megmondom, mi a baj. A te szarod a te bajod. Az, hogy meg tudtál érinteni, az egy dolog. Boldog párkapcsolatban élek, és te nem kellettél ide. Most nem.
Az a mi bajunk, hogy elúszott a hajó. Téged az érdekel, vettem-e a lapot, akkor, amikor akartad. Nem kérdezed, így nem tudom azt mondani,hogy igen, de későn. IJ. Mire felocsúdtam, és majdnem beléd zúgtam, Te találtál mást. IJ duplán. Túl lettem rajta, Te rózsaszín buborékban voltál, szerelmes voltál, lelked rajta. Én meg találtam egy apró gyémántot. Szeretem. A harcaimat, amik vannak, ezzel a kapcsolattal, nem az általad tartott tükörben látható képek által megítélve és megítéltetve kívánom megküzdeni.

És az most kvára mellékes, hogy Te mit akartál, vagy mit akarnál, vagy egyáltalán akartál-e, vagy akarnál-e valamit, bármit. Ha csak egy kis vonzalomcsepp is ez, nem több, akkor se. Ez nem volt fair. Erre nem számítottam. 

Ha megkérdeznéd, elmondanám. De nem teszed, engem meg ez idegesít. 
Normális, hogy egy pasi, aki valaha érdekelt, ilyen szintű érdeklődésével meg tud picit akasztani? Hát, döntsük el. Szerintem igen. A kva tükröd. Hát nem kell. Nem kell a kva tükröd. Járd az utadat, és én is a magamét. 



Csak képzeld el - avagy van-e a mérlegnek nyelve

hallgassatok jazz-t és Carmen Mcrae-t :)


Fúúúúúúúúúúúúúúú.
Az a baj, hogy még nem tudtam nektek elmondani, hogy is indult minden egészen pontosan Evan-nel. Most már lesz rá időm, ugyebár. :) Bepótolom, ha addig élek is.

Ez azért fontos, mert nehéz a mostani helyzetről írni úgy, hogy nem mindenki rendelkezik kellő előismerettel. 
Mint azt sejthetitek, happy end lesz, és párkapcsolat, szerelem, miegymás. :) De most gonosz leszek, és írok a MOST-ról. Mert kell, mert muszáj. Nekem.

Soxor kva nehéz. Igazából rengetegszer. Igen, persze, mondhatnánk, minden párkapcsolatban vannak nehéz dolgok meg időszakok. Meg sejthettem. Meg tudhattam. Tudtam is. De legyünk őszinték és realisták, és csak egy pöppetnyi pillanatra képzeljük el. 

Az egy dolog, hogy kézen fogva jársz-kelsz vele. Megcsókolni már nem lehet akárhol. Nem kaphat fel és dobhat le akárhol, nem lehet megengedni magatoknak huncutkodásokat. 

A fiúk nem értik, mert érzik a kisugárzásodat.

Meg kell válogatnod, hogy melyik kollégádnak mondod el, hogy elmész-e vele bulizni, mert mi van, ha összefutsz ezzel, meg azzal. Képzeld el, hogy nem csókolhatod meg szenvedélyesen akárhol. 

Képzeld el, hogy nem mehetsz hozzá feleségül, vagy hogy nem veheted el.
Menjünk tovább; nem lehet tőle gyereked. 
Nem lehet vele gyereked. Magyarországon sehogy sem. Csak titokban. 

És akkor hogy is van az, hogy közös gyerek? A méhed vagy sosem látta, vagy igen, de akkor nem a párodtól van, az hót ziher. Probléma ez? Döntse el mindenki maga.

Fogadd el, dolgozd fel, ezt dobta a gép. 
Külföldön fogadhatsz örökbe egyes helyeken. Hagyd itt az otthonod....

És mi van a fasza kis társadalommal, meg az elfogadásukkal? Csak képzeld el. 

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy TE hol vagy ebben az egészben. Hogy el tudod-e fogadni, hogy lányként lánnyal éld le az életed. Hogy vele vállalj gyereket. Hogy két anyuka legyen a családban. Ohne apuka. Hogy megbélyegeznek. Jó, kit nem. Mindenkit valamiért, ezen túl is lendültünk. De ez a gyerkőcre is hatással van

Fogadd el, hogy a családod jó esetben csendben tud róla, de nem akarják megismerni, nem kérdeznek. Rosszabb esetben... azt most hagyjuk is.

Vedd hozzá, hogy biszex vagy. Hogy dönthetsz. Hogy ha félreteszed a szíved, - ha-ha-ha - akkor mi logikus. Hát kvára nem ez az út, az biztos. Ugye.

És akkor - spoiler - ismerjük meg Evan-t. Egy kicsit jobban. 

Evan nem leszbikus.Mai napig nem tudom, mit írhatok le róla, mi nem fáj neki, mi annyira az övé, hogy névtelenül sem szeretné itt látni. Mindenesetre néhány dolgot most muszáj. Mert feszít. Evan valójában biszex, mint én. De ő a pasikból nem kér. Az anyaságból nem kér. De szülő szeretne lenni.

Evan transzszexuális. Fiú ruhában jár, és szeret pasinak tűnni, szeret az lenni. Frizura, gönc, cipő. Kva nagy lemondásokkal és nehézségekkel jár. Ha lány vagy, csak képzeld el, hova tünteted a melleid. Ha már itt tartunk, tesz azért, hogy a hangja fiús legyen, az a kis imádni valóan csicsergős hangocskája. Amint tud, tesz azért is, hogy mellkasügyileg ne legyen olyan nehéz pasinak látszani. Így érzi jól magát, biztonságban. De mi van a többivel? Mi van azokkal a tulajdonságokkal, amiket szeret magában nőként? Mi van a szexszel? Mi van azzal, hogy mi van a lába közt...? Azon kevesek közé tartozik, akik nem érzik egyik nem jelentős túltengését sem magukban.

Hogy éli meg mindezt?
És akkor én hogy élem meg...? 

Mim van nekem? Nőm? Pasim? Szoktam is neki mondani helyzettől függően, hogy hülye pasik, vagy hogy csak nőkkel ne kezdjen az ember.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy többek közt nem ezért a kettősségért tudtam beleszeretni? Nem. Mondhatni, egy biszex lánynak ideális állapot. De azért annyira mégsem. Mert egyik sem, és mindkettő. Néha belebolondulok. 

Könnyű így egy vérbeli nőnek, vagy egy pasinak tükröt tartania elém, és az életem elé?
Igen
De akárhogy is, mindig hiányozni fog valami ezek után?
Igen. Akár nővel, akár pasival.

Akkor meg, hány éves a kapitány?!?

Ne értsétek félre, minden rendben velünk, jobban, mint valaha. Eszméletlen szép napokat töltöttünk el a héten. És olyat kaptam tőle, amit soha eddig senkitől. Vagyis, azt hiszem, olyasmit engedtem meg magamnak, vele először, amit előtte senkinek, senkivel. 

Akkor most merre is billen a mérleg nyelve? 

Van egyáltalán mérleg, és van annak nyelve...?
Bír egyáltalán bármi is értelemmel ebben a kérdésben...?




2014. május 2., péntek

Munka nélkül boldogan


na Gyerekek. rohadtul le vagyok maradva, ami a storykat illeti. annyi minden van, hogy nem is tudom, hol kezdjem. vsz. kisebb etapokban fogom megírni, hogy ne legyen litánia belőle. 

kezdjük ott, hogy munkanélküli vagyok, egész konkrétan a munka ünnepével kezdve. kínos. 

de már nem bánom. az egészet nem bánom. 

ott ragadtunk le, hogy jöjjek haza egy hétre gondolkodni, ugye. hogy mit akarok. hogy valóban fel akarok-e mondani. hazajöttem, átgondoltam, picit megerősödtem lelkileg, magamhoz tértem, döntöttem. ok, csináljuk. 

bementem hétfőn, lelkesedéssel, újult erővel, akarással. délben a két boss-szal "üzleti ebéd", leültetnek, jópofiznak, mosolyognak, beszélgetnek. aztán kikérjük a kaját, - érzitek a logikát már most, ugye - majd közlik, hogy ők igazából nem is gondolkodtak a múlt héten semmin, és hogy egyértelmű volt a számukra, hogy elfogadják a felmondásomat. ha-ha-ha. hát, ezen már csak röhögni lehet. mosolyogtam. ezen a ponton tartom fontosnak, hogy elnevezzük őket: a közvetlen felettesem legyen Beavis, a másik, a nagyfőnök legyen Butthead. szóval aztán megkérdezte Butthead (höhö :D), hogy miért, én mire gondoltam. hát, mondom, én úgy jöttem, hogy itt vagyok, csináljuk, hajrá, de akkor nyilván nem, ha ők másképp gondolják. és csak mosolyogtam.  tudni kell idegesítően jól venni az utolsó akadályokat, ugye. erre Butthead elfehéredett, és kissé talán le is izzadt. nem erre számított, láthatóan nem. makogott, meg nyökögött. és egyfolytában Beavis-re sandított. Akkor lettem teljesen biztos benne, hogy miről is szólt ez a játék. Beavis már régóta nem hitt bennem, kihasznált, amennyire tudott, szar seprű lettem, aki szarul seper, és itt be is fejezte a dolgot. Butthead azonban emberileg is kedvel, és tisztában van azzal is, hogy rengeteg cég-, és termék specifikus tudásom van, és hogy szükség van rám. el is mondta, hogy megingott most, majd megint egy jelentőségteljes pillantás oldalra, és aztán ledarálta a betanult szöveget; akárkit "mentettek meg", annak rossz vége lett, nincs értelme. de nem akarnak tőlem csúnyán elválni, kapok végkielégítést, és ha minden feladatomat átadtam, akkor nem kell letöltenem a felmondási időt sem. de hónap végéig kifizetnek. mondom, ok. aztán elmondtam a saját véleményemet, hogy én mit hogy éltem meg, nekem mi fájt, én mit vártam - nem veszíthettem semmit. felnőtt módjára, higgadtan álltam a dologhoz. büszke vagyok magamra hogy ezt ilyen szinten sikerült....

persze este kiborult a bili. hittem, hogy ez egy reboot lehet. nem az lett. este 10-kor álltam neki a szakdogám (jelentős) maradék részének. másnap du. 16h volt a leadási határidő, 2 órányi volánbuszozással... nyilván szét voltam esve, és életem legszarabb dolgozatát adtam le. kár, hogy ez egy MA-s szakdolgozat. ha visszaköpik, igazuk lesz.

aztán az utolsó napok már nem voltak olyan nehezek. már annyit bőgtem, már túléltem, már megbékéltem, már elfogadtam. a srácok miatt volt kva nehéz. két kislány a csoportomból azonnal  felmondott. a nagyobbak komolyabb pozícióban vannak, nekik nem érte volna meg, de teljesen kiakadtak tőle. szerencsére napjaink voltak együtt, feldolgozni mindezt. a végén már mosolyogni is tudtak, lyukat beszéltem a hasukba hogy mennyivel jobb lesz így nekik. akkor már egyértelművé vált az is, hogy itt csak egyvalaki akarta, hogy leléceljek, mindenki más kivan tőle. és a slusszpoén; nincs még a helyemre ember. se csoportvezető nincs, se senki, aki a többi dolgomat csinálja, így aztán most mínusz 2 emberben vannak gyakorlatilag. sajnálom őket, de egyék meg, amit főztek. már rég arra ment ki Beavis egyszemélyes hadjárata, hogy engem kicsináljon. hát akkor tessék, jó étvágyat.

hogy mi lesz ezután? passz. most hülye tücsök vagyok, aki hegedül; találkozom mindenkivel, akit eddig elhanyagoltam, és verem a fejem a falba, hogy mindezt feláldoztam, de minek is... iszom, bulizom, nagyokat alszom, élvezem az életet. többet eszem, hízom, újra nevetek, kisimultak a ráncaim, pihenek.
jövő héttől meg elkezdek gondolkodni a világ nagy dolgain, hogy merre is tovább.

PS: nyilván néha fogok fröcsögni, és világmegváltó gondolatokat ideköpködni, előre is sorry érte.