2014. július 26., szombat

Egyszer befejezhetnéd....

...

van, hogy jól vagyok. a magány, az egyedüllét, a saját gondolataimnak adott tér megnyugtat és felszabadít. 

és van, hogy emlékeztet. egyik pillanatról tör rám, mint a zuhogó, ütemes zivatar forró nyári napokon. hirtelen beugrik egy kép, egy illat, egy gondolat, és nem ereszt, és akkor összetörök, megzuhanok, mint egy krumplis-zsák, és a sírás fojtogatóan tör rám; nem kapok levegőt,  szorul a tüdőm, mozgásképtelen leszek, és mint egy kattogó, motoros fabábut, csak ráz valami megmagyarázhatatlan erő. 

ilyenkor nagyon hiányzik.
azt hiszem, nem az elmúlt hónapokat siratom. hanem az egészet. ahogy kezdődött. azt, amikor még minden rendben volt. végig, amíg küzdöttem, az utóbbi időben, vele, meg magammal, meg a helyzettel, abban hittem, hogy visszacsalható az az idő, hogy olyan lehet újra. 

annyi minden gurgulázik fel az emlékeimből.
amikor először nálam járt, és hogy mennyire feszengtem és közben mennyire vágytam rá. 
amikor először jártam nála. 
ahogy képes volt az első perctől fogva vad és közben mégis romantikus és figyelmes lenni.
ahogy ott álltunk a konyhában. (milyen érdekes, hogy az emberi emlékezet átalakítja az emlékeket, ha kell; olyan ez, mint az álmok: tudod, hogy az anyukáddal beszélgetsz, még ha nem is hasonlít rá egyáltalán.) úgy emlékszem rá, mintha akkor nagyon-nagyon vékony lett volna. mint egy szellem. ahogy ott állt, egy 10 éves szőke, vékony tündért látok, aki kitárulkozik, aki felemeli kis törött szárnyait, hogy megmutassa, mennyire sérült, mennyire fáradt, hogy megmutassa legféltetettebb titkát, és csak mesél és csak sír, és mesél. aztán ott állunk a konyhaablakban, mindkettőnkön csak egy pulóver, és nézünk ki rajta, én dohányzom, leszív, füst kifúj. ő isteni kajákat csinál, teát főz nekem, és csak beszélgetünk és csókolózunk és szeretkezünk.

ahogy telt az idő, egyre több volt a nevetés, a beszélgetés, a szeretkezés, az evés ugyanúgy megmaradt, a boldogság kacagó, csillagszemű társunkká lett a mindennapokban.

aztán egy ponton, amit megint elvesztettem, valahol ez elkezdett elromlani. és a végére elfogytunk, elfogytam, és már hiába kalimpáltunk, nem volt visszaút.

muszáj leszek az egész történetünket leírni, az elejétől a végéig, mert olyasmi ez, amihez fogható soha többé nem lesz már, és mert meg akarom őrizni egy életre. neki is, nektek is, magamnak is. 

és ki is kell írjam magamból, az mindig segít, megérteni, átlátni.

és persze szól Rúzsa Magditól az a szám, amit én sosem szerettem, de ő igen, és rám emlékezteti, az a fájdalom rágja őt, amit miattam érez.
Bocs Magdikám, de egyszer most már igazán befejezhetnéd. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése