Hallgatás

Régóta hallgatok.

Hallgatok, mert az összegyűlt érzések, fájdalmak, intuíciók, morzsák csak gyűltek, egyre nagyobb galacsinba, mígnem ma szétrobbantak. Mindenhol. Az otthonomban. A párkapcsolatomban. Az életemben. A szívemben. A lelkemben. Az agyamban.

Hiányzik.

Mivel itt lakott, az, hogy már nincsenek itt az apróságai, ugyanúgy sikolt bele az arcomba a lakás minden egyes négyzetcentiméterén. 

"Hiányod üvöltve dörömböl át a csend kapuján".

Nem merem kinyitni a szekrényét, mert üres, nem akarom reggel kihúzni a fehérneműs fiókot, mert nem lesz benne egy alsónadrág sem, bömbölve zuhanyzom, mert nincsenek ott a szappanjai a szappantartóban, és a hifi tetején sem kacsint rám a szemüvege...

Mindig itt hagyott valamit. Szeretett nyomot hagyni. A legelejétől. A folytonosság mindig adott volt; egy nyaklánc, egy sörös kupakkal, vagy egy karkötő, egy cipő, egy ruha a szennyes tartóban, "míg legközelebb jövök, addig is itt legyek neked kicsit" - ez volt az üzenet. Eleinte idegesített. Most kvára kibebaszottul hiányzik.

Még szinte el se ment és hiányzik a mosolya, még a könnyei is hiányoznak. 

Az illata finoman kússza be a bőrömet - itt hagyta, nekem adta a számomra kedvenc pulcsiját. Magából is nekem adott egy darabot ... még nincs meg a helye. A szívem egyik csücske lesz majd az.

Minden fáj, és idegesít, még az is, ami jól esik. Minden. Kongó ürességet hagyott maga után, rendet és némaságot, csendet, nyugalmat, békét. Ő maga nem egy békés teremtés, akkor van itt béke, ha ő nincs itt. Most ez is fáj.

Evan elment.

Nem magától, én küldtem.

El.

Mint a páromat; örökre. 

Ma rengetegszer kiborult, sírva fakadt. Próbálta azt hazudni, hogy nem miattam van.

Nem érdemelte már ezt tőlem. ... Hogy itt üljön, és nézze, ahogy elfogyok a kapcsolatunkból, ahogy egyre kevésbé érzek, ahogy egyre jobban eltolom őt, falat emelek, és némán néz át azon keresztül a szívem a lányra, akit valaha őrülten szerettem.  

A szerelem törékeny, és kényes, mint egy apró virág. Ha nem vigyázol rá, képes ezer szilánkra törni, akár észrevétlenül, vagy elfonnyadni, és átalakulni. Nem vigyáztunk rá eléggé. 

Hogy ki a hibás? 

Mindenki. És Senki. Minden. És Semmi. Te és Én. Te. Én. A világunk, vagy a nagybetűs VILÁG. 

Én nem voltam elég erős? Elég kitartó? Én vagyok idealista? Szerelemkergető hetero-múltú biszex csaj, aki minden szorult helyzetből menekül?  Igen. 

És Te vagy a törékeny, folyamatosan alakuló, örökké labilis, mégis hihetetlenül erős és határozott, de önbizalmatlan gyerek, nő és férfi egyben? Mert ez is igen. 

Ki dönti el? És jobb lesz tőle, ha tudom? 

van egyáltalán válasz? Számít ez?

Hogy töltsem ki az űrt? 

Hogy békéljek meg a helyzettel, hogy barátkozzam össze újra önmagammal, az arcommal, a tükörben?

Hogy éljem túl, és Te hogy éled túl?

"Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik."