Mese a Mágusról

az Új fiú már jó ideje az életem része, és ez eddig nem volt neve. nem találtam megfelelőt. nem passzol vagy hasonlít senkire és semmire, amihez köthetném, amiről most már mindig ő jut az eszembe. Először Játékmesternek neveztem el. Aztán...Mágusnak. 

bármit írok róla, kevés, ostoba és fakó lenyomat csupán. ezért is halogattam ezt eddig.
de most már meg kell próbálnom.

tényleg mestere a játékoknak.
a komolyaknak is. 

a szerepjátékoknak.

az emberi játékoknak.

a szeretettel teli játékoknak.

keveseket enged a pályára, de azoknak megmutatja a teljességét, és a hatalmát.
olyan, aki e világi is, nem is... bölcs, édes, humoros... köztünk él, de mégsem, elbújik, de mégsem.

beleszerettem a lelkébe. akkor, amikor még mást is szerettem, máshogy. akkor féltettem magamtól, szándékosan távol tartottam testileg... szavakkal, lepötyögött szavakkal, vagy telefonon elhagyott és elkapott szavakkal ismerkedtünk és kerültünk egyre közelebb, szavakkal szerettem őt, amennyire csak körbe lehet szeretgetni puhán és finoman, mégis határozottan és erőteljesen egy megfoghatatlan és meghatározhatatlan lényt.

amikor először találkoztunk 6 év után, nos, nem volt rám hatástalan. nem úgy tűnik ki a tömegből, mint mások, akik felkeltik a figyelmem. ebben is kiéli a szabadságát, azt hiszem; mivel ritkán jár el, nem az a lényeg, mi van kívül, hanem ami belül rejtőzik. és még így is...

érdekes volt számomra, kuriózum, a belsejéből áradó valami el tudott csábítani, meg tudott pörgetni a tengelyem körül, el tudott varázsolni, mint nőt is meg tudott érinteni, meg tudott ijeszteni.

aztán valahogy elveszett ez.
annyira közel került, annyira a részem lett, támaszom, fontos nekem, hogy foggal-körömmel távol tartottam őt minden mástól és minden más szempontból... míg végül ez elveszett, egy kósza intim éjszaka esélye sem maradt bennem. megöltem valamit (valakit?), hogy megtartsak valamit (valakit.). 

aztán kiderült.
a Varázsló kapcsolatot akart; ha nem is egységet, ha nem is egészet, de intimet, közöset.
így indult neki az ismerkedésünknek, így vállalta be a labirintus felfedezését Alice-szel, a csigaháza kívül egysíkú, belül színes falainak felfedését...

én barátságra vágytam, annak hittem.
tény, hogy beszéltünk róla, beszéltünk lehetőségekről, és tény, hogy nem tudtam tartani a számat, mikor táncot jártak kuncogó hormonjaim.
szinte mindent vele osztottam meg akkor.
volt szó róla, igen. aztán az elillant. kiderült, a lufi kipukkadt, és mindketten csalódottak lettünk, én lelkem mélyéig, s azt hiszem, ő tán még jobban... 

azt hiszem, ott és akkor valami eltörött. 

keressük a helyünket. a kapcsolatunkban. az új játékszabályok közt.

hogy mi fér bele, hogy szólíthatsz, mit mondhatsz, mikor hívhatsz, ha találkozunk, mennyire ölelhetsz át. 

fáj.
fáj nekem. 

fáj, hogy neki fáj.
már nem beszélünk róla.

annyira nem akartam őt bántani.

tudom, nagyfiú, túl lesz rajta, mindenki, persze, mindenen, idővel.

de fogalma sincs róla, menyit segített nekem, milyen hálás vagyok, mennyit gyógyított rajtam a szeretetével, az odafigyelésével, a lényével. vagy talán van. talán épp ezért érzi, hogy "többet" érdemelt volna.

legalább annyit, hogy "kiejtsem az aszpirint a lábaim közül".

boldog lesz az a lány, akivel megtalálják egyszer az Egységet.
aki beköltözhet a Csigaházba, és aki időről időre kitárhatja majd annak egyik-másik ablakát a világra.

Mmmmmmmmmm.

újabb gyöngyszem, Renée Chio...

22200

...oldalmegjelenítés. milyen szép kerek szám. :)

élhetnék most szívszorító példákkal.
de akkor olyan lennék, mint a tudakozóreklám. :D

olyan jó, hogy vagytok.^^

Köszönöm :)))

Amit mindig

...jóízűen, mosollyal az arcomon, nosztalgiázva, édesen hallgatok, mert a gyerekkorom szebb, vattacukorszerű homályba burkolt pillanatira emlékeztet, s Apámra, meg arra a boldog és összpontosító kiteljesedésre, amit Benne s Neki okoz 

a jazz.

/némi fájdalommal tölt el, hogy Carmen McRae csodás száma ismeretlen track-ként szerepel benne, de hát...nagyobb bajom sose legyen, ugye./

Erősnek tűnik.

kíváncsivá tesz.

két, nem szép nő - trailer alapján - egy szép - minden értelemben - filmben.
csemegeként fogom elfogyasztani. ;)

bővebben cikk itt.

Facebook-on...

Nem tudom, ki pattintott ki facebook üzifalára, de pls, ne tegye... ;)

Köszöntem kicsi, dobogó szívemmel.
Ámmen.

Oooooooowl

Gyönyörű...és szürreális, of course. :P

Csemege

egyik sem ismert, de nekem közel állnak a szívemhez.
jó csemegézést ;)

A pink vért síró Gardenia esete... avagy a teljesség.

szeretem, amikor a művészek engednek annak a belső, megmagyarázhatatlan intuíciónak, hogy valami oda nem illőt, újat, mást biggyesszenek a képükre, amitől igazán befejezettnek és egésznek érzik és tekintik. 

Camilla d'Errico művei gyakran ilyenek. :)

a másik imádatom az ő esetében az, ahogy a kerettel bánik; ott van de mégsem... kell az, de mégsem... lesemmizzük, de azért előtte odatesszük... amolyan... hoztam is ajándékot, meg nem is, nesze neked, kezdj vele, amit akarsz. :P

huh.

amikor valaki nőként s pasiként is észveszejtő. 

Free hug.

... annyira.

Tökéletes

...lenne, ha az arany fekete lenne. :P

Cöcöccö.

csak h lássátok ezt a képet rendesen, mert megéri. 

Tavaszillat, napsütés, meg a többiek

hallgassatok zenét, mert az jó. :)

tavaszillat van. 

napsütés van.

Kölyök itt járt, itt aludt, megint felforgatott kicsit, jó érzéssel töltött el és -meg, emlékeztetett, és újraalkotott bennem érzéseket és gondolatokat. 

az állkapcsom s bizonyos egyéb testrészeim kellemes sajgással idézik fel bennem újra a történteket. 

azt mondta, egyikőnk sem változott az elmúlt 5 évben. jól esett, bár nem adok neki teljes mértékben igazat... de ezek szerint csak belülről örexem, ami jó :D

remélem, látom még, mielőtt lép tovább Londonba. 

tegnap találkoztam Keenan-nel.

pénteken volt a szülinapja. csak egy rövid üzenetet kapott tőlem, aminek a végén egy ölelés is befigyelt. tegnap Spike-éknál voltunk, film-maratonon. egyszer csak jön az sms. hogy ő jönne a szülinapi ölelésért. hát jöjjön.

és valóban jött, csak beugrott, egy ölelésért.

kiléptem a kapun, csípős, de kellemes kora-tavaszi este, toporog, vár rám. bringa, kesztyű, a kis (nagy :)) hegyes orra, aaaarrrrrgggggh. 

odalépek, megölelem. aztán beszélgetünk. nyögvenyelősen, sorozatok, filmek, animék, hétvégi program, csak felszínesen, Mr. Silence.

 - csak ezért jöttél?

  - ?

 - csak egy ölelésért?

 - igen.

hát jó. akkor én lassan megyek is fel. odalépek, megöklözi a hasfalam, finoman, amolyan, tudod, mit akarok, tudod, mire vágyom, érzed, hogy zavarban vagyok jelzés ez tőle általában, és a közelség, az intimitás jele. talán anno én kezdtem el...már nem emléxem. 

megölelem. szorosan ölel, cirógat, már lökne is el, de szorít is, furán érzi magát, de jól is esik neki. 

miközben beszélgettünk, elnéztem őt, néha nagyokat mosolyog, néha halálos komolysággal a semmibe réved a tekintete. és csak nézem őt, és arra gondolok... igen, meg tudnám csókolni. igen, jól esik a közelsége. igen, mi szavak nélkül, érintésekkel tudtunk mindig is jobban kommunikálni. most sincs ez másképp. talán ezért is vágyom rá annyira. de... már nincs az a gyötrő, visszaakarlakkapni érzés, a hozzádakaroktartozni, a kezdjükújra vagy a csináljukvissza. 

vágyom Rád, ember, persze, és érzem, hogy Te is rám. de már azt is tudom, hogy Te és én soha nem tudnánk boldoggá tenni egymást. megvolt ennek anno az esélye, de már nem látom. 

üres vagyok. senkivel nem érzem, hogy eggyé tudnánk kovácsolódni, mindenki kiharaphat egy darabot a szívemből, tessék, itt van, elég nagy, Neked is jut, nekem is a tiedből, ne hazudj, látod, itt piheg a tenyeremben, és amikor rámosolygok, visszakacsint édesen. 

de... és ott van az a de.

fura ez. 

kibontakoztunk az ölelésből, elköszöntem, felmentem.

Evan utána egész este masszírozta a buksim, meg a vállam, lebegtem tőle a jóleső bizsergés  és a szexuális vágyak peremén, vsz. a két nap alatt elfogyasztott vodka, wiskey és két becherovka miatt is.

persze, utána még beszéltünk Keenan-nel facebookon, hajnalban (is).

jó lenne tudni, hogy nem tud, vagy nem akar elengedni.

de valamelyik a kettő közül biztos.

már nem tudom őt megfejteni. és már nem is akarom.

tegnap a megérzésekről is beszélgettünk. 

vele kapcsolatban is van. de nem túl happiendes.

azt hiszem, akkor fog rájönni, hogy kellenék, amikor én már árkon-bokron túl járok, elkönyveltem magamban, hogy emberileg szeret és szeretem, de egy csodabogár, aki nem akarja, hogy megértsem, ezért már nem is próbálom. és elkezdem kinyitni a csipám, jól érezni magam - ez már folyamatban van - és majd, ha megtalálom a magam kis lelki békéjét, egyedül, vagy mással, na akkor újra vonzó leszek, jobban, mint most, mert meg kell dolgozni értem... 

elég keserű kép ez. de sajnos gyakori jelenség. 

Végre...

Társas lény...?

az ember természetellenes állapota a csend, azt hiszem.

társas lények vagyunk, nem remetének s némának születünk.

de néha engem is megtalál az időszak, amikor nem vágyom másra, csak a belső csendem megélésére.

most is ez van.

nincs kedvem másnak magyarázni a nyomoromat, és ami azt illeti, nincs kedvem, türelmem, elég empátiám és érdeklődésem más kínja iránt sem. úgy tudom ezt a legjobban körülírni, hogy olyan vagyok, mint egy teli lekváros üveg. teli vagyok a saját dolgaimmal, kivételesen, és már nem fér belém több probléma, fájdalom, etcetera.

egy befőttesüveg vagyok, tele hozzám közel állók fájdalma okozta kínnal, vagy a sajátommal.

az, hogy Keenan-nel szakítottunk, olybá tűnik, mintha legalább fél éve lett volna... pedig csak egy hónapja. valahogy eltörpül mindamellett, ami még van... ez egy részről jó, mert a sok szar ráébresztett, hogy ő él, egészséges, itt van még, megölelhetem, és akár még később össze is kerülhetünk. amit egyébként korán sem biztos, hogy akarok, btw. más részről: kinek hazudjak? fura ez így. kimaradt egy fontos szakasz, egy fontos rész... mint gyerekként nehéz élmények miatt túl korán felnőni...

a legjobb barátnőm apja halála. villámcsapás. én számítottam rá, ő nem...

a társaságból az egyik fiúnak leállt a szíve, "csak úgy". a barátnőjével együtt gyászolunk. mindenkit félbetört.

anyum keresztanyujának, akit nagymamánként szeretünk, hónapjai vannak hátra.

egyik kedves ismerősöméknél a második baba ment el.

körülöttem mindenki szakít, mindenkinek fáj valami, megy az Esmeralda széles vásznon...

nem bírom már. lekerültem egy gödör mélyére, és el is ücsörögtem az alján egy darabig. még a főnököm is leült velem beszélgetni...igaza is volt, amúgy, bár néhány dologtól... na mindegy. 

most már ott tartok, hogy csendesen próbálom szemlélni a világot s benne magamat.

nem megy könnyen, hisz' minden barátom megszokta, hogy 100%-ig velük vagyok, életben vagyok, hangos vagyok, beszélek, élek. és most nem.

kicsit lelassultam, és minden vágyam egy kiadós hibernáció.

élvezem, ha zenét hallgathatok és nézhetem a plafont.

élvezem, ha csendben dolgozhatok.

élvezem a forró víz érintését a bőrömön, a filmnézést, a sötétben elszívni egy mécses mellett a cigarettámat, kibámulni az ablakon hosszasan, vagy max hangerőre tenni a fülesemet és táncolni a sötét szobában, az ablakon finoman kirajzolódó sziluettemet figyelve.

keresem, ki az az Alice, aki nem vágyik mások érintésére, - csak kevesekére - aki nem kefélésekkel pótolja mindazt, amit hiányol, aki nem másokkal bulizna, hanem egyedül, aki nem kíváncsi mások problémáira, akit nem villanyoz fel egy ivászat, aki nem kifele figyel, hanem befele... félek tőle, mert új, és mert elveszejtette azon dolgok egy részét, amelyekkel definiáltam, körülírtam eddig önnön lényem lényegét.

Kölyök jön haza márciusban.

várom már, ő mindig... újraindít, anélkül, hogy tudná vagy akarná.