annyi minden forrong bennem.
ma találkoztam volna Keenan-nel, hogy visszaadjam a cuccait, és hogy elmondjam, van valakim... persze jön a kva nagy vihar, szóval lemondtam, mert így nehéz lett volna "valahova kiülni sörözni"...
nem akartam elázva, hisztisen, valami krimóban ücsörögve...
pedig már úgy túl lennék rajta. azt hiszem, akkor könnyebben léteznék, ezt még feladatnak érzem, ami előttem van. ...
Mr. Iremember-rel (ő az Elefánt, én az Aranyhal, ezt már megtárgyaltuk :D) annyira jó minden.
még mindig meg vagyok akadva azon a szinten, hogy csak 90 %-ban tudom elhinni, ami történik. ez valószínűleg az érzelmek kinyílását is gátolja bennem, egy bizonyos szint után.... emléxem, az elején, a beszélgetéseinkkor, amikor még az általa kiváltott kis, haragos pink érzés-gömböcök először bukkantak fel, amikor még nem tudatosan tekintettem erre az egészre, amikor rádöbbentem, felfedeztem, akkor úgy robbant bennem, mint életem első orgazmusa; váratlanul, utánozhatatlanul édesen és szenvedélyesen; bele fogok zúgni. magam sem hittem el, és az ijedtség csak a szokásos szinten jelentkezett, hiszen nem hittem ennek az egésznek a komolyságában, a hosszútávúságában...
és most itt vagyunk, egy hónappal az után, hogy először megérintettem, először megcsókoltam, és először az övé lettem. ezt mind egy napon.. megérkezésemkor még a kanapé két külön sarkában ücsörögtünk, félve, féltve, és méregetve egymást, aztán a pezsgés és az izzás minden falat ledöntött pár óra leforgása alatt.
itt vagyok ezzel az emberrel, és még mindig félek.
félek, mert félek, hogy ha elmúlik a félelem, és belesüppedek abba az álmos és édes paplanpuhaságú, szeretkezés- és szeretetízű, sűrű, de könnyed felhőbe, amit akkor érzek magam körül, ha Vele vagyok, akkor az elvész; ezt is kivágják alólam, finoman, de hirtelen és kíméletlenül pontosan, akár egy Hattori Hanzo ejtette seb.
egy suhintás,
voltál
-s nem vagy.
egy suhintás,
voltál
-s nem vagy.
csak ebbe, mint tudjuk, nem halok bele.
na, hát ezért.
