Meddig ember az ember?

... és melyik az a pont, ahol "elkezdődik" habzó szájú veszett állat lenni? (kérdem én ezt minden tisztelettel az állatok iránt, félreértés ne essék...) meddig normális ez és hol engedhetem meg magamnak, hogy haragudjak érte? mikor kezdhetek el fájni tőle és/vagy miatta...? 

már megint olyan bukkanóba botlottam (falba...), amit nem tudok jól kezelni. az, hogy ismerem az embereket, nem segít (nagyjából ismerem...)

vagyok én a fene nagy liberalizmusommal, ami önmagában egy kibebaszott nagy paradoxon, tudom.

a liberalizmus meghazudtolása az, hogy fáj az, ami most van, és mélyen elgondolkodtat a jövőmet illetően... a jövőnket.

tudom, tudom, tudom.

tudom, hogy szeret.

mit tudom; érzem.

látom, és érzem abból, ahogy viszonyul hozzám, ahogy megérint, ahogy hozzám szól, amit tesz, vagy nem tesz.

nincs olyasmi, amit kiejtek a számon, és ne tenné meg értem.

elvisel, ha egész nap nagylányos görcsök közepette szenvedek. ha hagynám, még tampont is elmenne venni nekem ilyenkor... teát főz, vacsit szerez, elmegy egyedül megvenni a koncertjegyeket, - és ha ő nem tudna jönni, akkor is megvenné nekem - bármikor elugrik a boltba, pénzt, időt, energiát nem sajnál, csak velem törődik, az óhajomat lesi, ha úgy van, a fájdalom által arcomra gyűrt ráncok és grimaszok miatt aggódik, és őszintén teszi.

minden tőle telhetőt megad nekem, akkor ér rá, amikor én kérem, elfogad bennem és velem kapcsolatban mindent és bármit, még ha ha nem is érti, nem is ért...  a baráti kapcsolat az exekkel, legyen az lány, vagy fiú, még be is illeszkedik, amennyire tud, nincs hiszti, nincs féltékenység, nincs "miért nem találkozunk többet", nincs "miért kell inni vele kettesben", nincs "mi az, hogy a nővéreddel akarsz lenni, holott a héten alig láttalak", és úgyamúgy nincs "bazdmeg" tényleg semmiért. ha megbánt, és ráérez, bocsánatot kér, ha hisztis vagyok, nincs "menjapicsába", csak amikor utólag leesik, és szánom-bánom, akkor mondja, hogy érezte igen, és semmi baj... egyszerűen klappol az egész.

mindent megtesz.

szeret.
szeretem.

amikor először volt konfliktusunk, az ütött.

fájt.

eléggé.

mindent a lelkemre veszek, of course. ezt pláne. ezt a témát.

akkor megbeszéltük, hogy ez az egy lesz, amit megpróbálunk kerülni, mert nagyon más szemszögből látjuk a dolgot - 180 fokos különbség....  - és azt hittem, ennyi, erről nem beszélünk, és akkor nagyjából el tudunk majd lavírozni valahogy, bár úgy is neccesnek éreztem, mert mindkettőnknek fontos, nagyon is...

ma döbbentem rá, hogy nem.

hogy ez az egy téma hozza magával a többit, és nem lesz ebben egyetértés, de még csak értelmes emberek módjára sem tudjuk megbeszélni ezt. mert ha nagyon erősködöm, lehet, azt hallom majd tőle, amit hallani akarok, de ettől a helyzet nem változik.

én nyitott ember vagyok. annyi ok nélküli előítéletességet láttam már, annyi mindenkitől hallottam már gyűlöletbeszédeket, annyiszor voltam olyan közösségben, ahol dívott utálni valakit vagy valakiket...

én se voltam mindig közkedvelt. apámtól gyerekkorom egy időszakában nem túl sok szeretet kaptam, egyebet viszont igen. nem panaszkodom. csak magyarázok. én ezek miatt lettem ezek ellentettje; nem hiszek abban, hogy bármilyen egyedet bánthatnánk azért, mert egy közösség tagja, vagy mert valamiben gyenge. az ellentettjében sem hiszek; senki nem érdemel pozitív megkülönböztetést sem ezért, sem azért. hogy ki mire van tekintettel, egészségére, ember dolga, de az más tészta.

a fentiket összefoglalva: nincs bajom senkivel. sem a zsidókkal, sem a cigányokkal, sem bármilyen kisebbségekkel, nemzetiségekkel, a különböző politikai pártok híveivel, a gazdagokkal, a szegényekkel, a külföldiekkel, vagy akár a migránsokkal. nekem annyi kivétellel volt dolgom - csak hogy mindenki értse - hogy már rég nem hiszek a "kivétel erősíti a szabályt" mondásban, ráadásul az 5 év andragógia ráerősített erre. hogy nem az a kérdés, hova születsz, hanem, hogy mit teszel le az asztalra. és hogy nem csak az mutatja meg, mennyit érsz, hogy mit értél el, hanem az is, milyen ember vagy, és hogyan értelmezed az "embernek lenni" szóösszetételt.

és itt jön a kva nagy dilemma; másnak más a tapasztalata.

ezért sem bírom a nálam sokkal idősebbeket, csak, ha nyitottak.

mert - sorry - gyakran beszűkül a látóterük. nem bántom őket, az ő életük, csak én nem kérek belőle. igen, ez a passzív vélemény nyilvánítás, de szerintem ezzel nem bántok és sértek meg senkit.

Neki más a tapasztalata. olyan helyről jött, olyan dolgok történtek vele, ami miatt másképp látja ezt a kérdést. annyi elfojtott haragot és gyűlöletet érzek benne, annyi elfojtott erőt, amit időnként így fejez ki... (inkább kiömlik belőle...) megijeszt. nem olyan értelemben, hogy engem bántana; tudom, hogy soha. már messziről felismerem azt, aki megtenné. de szeretem. szerettem-e már ilyen embert? igen. összetört? igen, ő már nem fog. de a jövőmet tervezni vele...? 

ha igen; akkor hogy?

ha nem, akkor meg minek?

ha érzi, hogy fájdalmat okozott, bocsánatot kér, de hogy lehet valakinek a gondolatait és az érzéseit a meg - vagy a nem meg.. - bocsájtás kontextusában értelmezni...? 

hogy kell ezt rendbe tenni?

semmiről nem tudunk értelmesen vitatkozni., márpedig azt kell, véleménykülönbség van bőven, és különben is, nem vagyunk borg - bocs, star trek-es inside joke, meanining: nem egy tudat vagyunk, hanem kettő... - és ez így is kell, hogy maradjon.

én nem tudok egy életen át viaskodni ezzel. hogy feljön egy téma, és nem hallgat végig, nem gondolja át, amit mondok, a válasz az, hogy "értem, mire gondolsz, de..." és nem érzem, hogy értené. 

idővel túl hosszú lesz a lista.

tudom, hogy nem tarthatom magam örökké távol a politikától, és ez nem is baj, ez így normális, még ha én nem is vagyok az. hiszen Ő az. de a mindennapjainkat lassan tönkreteheti - számomra...