Ülök a helyen, ahova a király is gyalog jár, lapozgatok egy fogalmam-sincs-hogyan-került-oda magazint, és miközben élvezem a panellakások édes hozományát, mely szerint minden szag terjeng itt-ott, tehát még a WC-n is realizálhatod, mit főz a szomszéd... és akkor megtalálom Vavyan Fable egyik idézetét:
"Mindenhol csak kellemes helyek vannak, ha megfelelőképpen állsz a dolgokhoz."
És akkor jött a megvilágosodás.
Tele vagyok most kisebb-nagyobb szarokkal.
Kezdem utálni a munkám.... Sose szerettem igazán; maga az ügyfélszolgálatos meló nem problémás, szeretem, jó vagyok benne. Viszont a termékpaletta... hát, én, meg a távközlés, nem vagyunk annyira jóban. Elvagyunk egymással, de nem valami nagy a szerelem... Kb. egy éve azt mondtam magamnak, ezt a megállót egy évre engedélyezem magamnak. Egyszerű meló, viszonylag jól fizet a sales-ezéssel együtt, élhető beosztás, jó a csapat.
Aztán beütött a krach; a céget felvásárolták, és az új "anyahajó" nem a szívem csücske. Már folyik a migráció, lassan új feladatok, új hely, új elvárások a régiek mellett.... és nem folytatom, nehogy megüssem a bokám. Elég annyi, hogy semmi sem olyan, amire én azt mondanám, hogy megfelel.
Nem léceltem le eddig, mert végre a 7. nyaramat nem akartam zsinórban melóval tölteni. Így hát kivettem a szabijaimat, és tagadhatatlanul jobb nyaram volt, mint az előző, ellenben tagadhatatlanul szarabb, mint bármelyik, amire azt mondtam anno, hogy kva jó volt... nyilván, ha ilyen rendezetlen állapotban élsz, nehezen viseled magadat is.
Nem segít az sem, hogy Mr. Iremember-rel kollégák vagyunk, ő ezt még kevésbé éli meg, de neki sem csokis piskóta, és így nem igazán tudjuk feljebb húzni magunkat rosszabb állapotainkban.
Sajnos túlságosan lojális ember vagyok, azokkal kapcsolatban, akik fontosak, és segítenek, ha nekem van rá szükségem, így a többiek miatt sem siettem el a munkakeresést.
És akkor most megint itt a vacila, hogy merre tovább, mert valamerre kéne, így már nem jó sem a fizetés, sem a beosztás, sem semmi már.
Ráadásul itt a szeptember, az a gyönyörű de undok szeptember, mert ilyenkor csak akkor vagyok jól, ha belekezdhetek valamibe, az ezer éve tartó tanulás belém oltotta már magát; tanulni kell, menni kell, csinálni kell, új dolgokat kell megismerni, valahonnan el kell startolni.
Hiányzik a cél, ami lelkesít, amitől több leszek, többet tudok, megyek előre.
Hiányoznak az ezzel járó társak, mosolyok, kitartás, energia, motiváció...
Ráadásul nyár végén mindig beteg az ember lánya attól az egyszerű ténytől, hogy nyár vége van. Ilyenkor mindig jön a szívösszeszorul érzés, meg a nemakarokegyévetvárnianyárra világfájdalom és a mindenkirohadjonmeg utóíz.
Ma reggel, amikor annyira elbasztam az elbaszhatatlan neszkáfémat, hogy utána, mint aki ki*****a a spanyolviaszt, elkezdtem instant kávét, pötyit és tejszíneket beletolni különböző arányban, hogy jobb legyen - és persze csak rosszabb lett - a fenti összes szar így egyszerre beletódult a lelkembe, akár liszteszsákból a liszt; hirtelen, átláthatatlan felhőt hagyva maga után. És nem is igazán tudtam mit kezdeni vele adott helyzetben, azon túl, hogy azt firtattam magamban pár másodpercig, hogy mire is az élet, és mennyire hoznám rá a szembe szomszédra a frászt, ha kiülnék a konyhaablakba a nyolcadikon...
Aztán jött ez az idézet.
És akkor jött megint a btw-nem-túl-új felismerés, hogy nekem kéne lépni.
Az van, hogy félek. Az új közösségektől, az új elvárásoktól...
Tudjátok, van az a videó, ez:
Amikor megnéztem, elfilóztam azon, hogy ki mit gondol rólam és arról, hogy nekem mi megy és mi nem, és mi menne és mi nem, és ezzel szemben én mit gondolok magamról...
Össze kéne szednem magam, ez a fantasztikus végkövetkeztetésem.
Meg hogy Vavyan Fable-nak már megint kvára igaza van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése