Mese a Boldogság egyszerűségéről

Arról, ami szép, a legnehezebb írni. A harmónia annyira természetes, az egyensúly annyira csodálatos, mégis magától értetődő. A szeretet mélysége, ha állandó, vagy finoman fokozódó, - úgy, mint energikusan felszaladni egy napsütéses napon egy lépcsőn... -  észrevétlen, áttetszően káprázatos, csak sejthetően jó, mert magától történik, magától alakul. Tökéletlenül tökéletes, nem hivalkodóan, csak selymesen, mint a gyermekkorunkból ottragadt emlékképben a méz a vajas-mézes friss kenyéren, a fehér cukor a kakós-tejeskávéban, megfoghatatlanul varázslatos. Pillanatok, melyeket nehéz elkapni, megéljük őket, és csak utólag jövünk rá, hogy boldogok voltunk.

Alice és Mr.Iremember már két-három hete éltek ebben a puha természetességben, Alice-t eltöltötte az érzés, hogy... nem kell eltöltse őt semmi, csak a létezés, csak az élvezet, csak a szeretet, a szeretve létezés, az édes együttlétek, a jó beszélgetések, a huncut napsugarak sokasodása a mindennapokban, a mosolyok, a vágyak, az ismerkedés csillogóan bájos pillanatai, a zsebekbe gyűjthető üveggolyók. 

Úton a Fiúhoz megkérdezte tőle, amit nagyon is félt megkérdezni, de érezte, hogy ha ő nem fogja, a másik nem szánja el rá magát. Ahogy azt is érezte, hogy a Fiúnak már fáj a bizonytalanság, noha életlenül, mint a füzetekre ragasztható vinyetták sarkai, mint a gyerekbiztos asztallapoké, mégis nehézzé teszi neki valahol az együtt töltött időt.

- Akkor most... mi van köztünk? - a fiú gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
- Nos, én párkapcsolatra vágyom, ezt tudod jól. De annyira fontos vagy nekem, hogy el tudjam fogadni, ha Te csak egy viszonyt tudsz elképzelni kettőnk között. - A lány hallgatott. Annyira jó volt mindaz, amit átélt. Annyira könnyű. Alice in Wonderland. Régóta először azt érezte, megérkezett a nyugalom szigetére, arra a Wonderland-ra, ahová kislányként képzeli magát az ember, mikor olvassa a történetet, nézi a mesét, átgondolja újra és újra.. izgalmas, kissé ijesztő, de közben édes és biztonságos... Felnőtt(?) fejjel csodaország már talán mást jelent - kiszakadást a hétköznapokból, nyugalmat a mókuskerékkel szemben, vagy éppen egy édes kalandot a szürke megszokások tengerében, vagy az után...kinek mit. Alice számára az egész világ, annak törvényeivel, az azokat elfogadó emberekkel, a szerelem és a munka kegyetlen visszásságaival és érthetetlen de mégis valahol, fekete humorral érthető szabályaival maga Csodaország; félelmetes, izgalmas, zömében érthetetlen, mégis gyönyörű és csillogó, értékekkel megtelt tárnák végtelen sora. Mr. Iremember-től ez a hely megszelídült, minden gömbölyű volt, kacéran mosolygó, biztonságos. Nem akarta ezt elveszíteni. Boldog volt. Egyszerűen boldog. 

 - Nem akartam párkapcsolatot, de vagy annyira értékes számomra, hogy megpróbáljam. 

A fiú nem sokkal, talán pár héttel később vallott először szerelmet, Alice-t a lehetőség megrémítette, ott volt már a levegőben azon a héten, ott volt már őbenne is a gurgulázó érzelemnyaláb, kis, szelíd pillangóként verdesett, és az aznapi facebook beszélgetés magában rejtette ennek esélyét, erősebben, mint bármikor. Abban a pillanatban, még nem volt készen rá. Aztán csörgött a telefon, csak csörgött rendületlenül, és ő nem reagált rá. "Vedd fel" - jött az üzenet. Szűkölt, de kénytelen volt.

Utána megkönnyebbülés és kétségbeesés egyszerre lett rajta úrrá. Nem kérdés mostantól, ki mit érez, nem kérdés, hogy két hét múlva vége lesz-e, ahogy nem kérdés azonban az sem, hogy mostantól minden más lesz. /Egy kedves, nemrég házasodott barátom, mikor megkérdeztem tőle, mi változik azzal, hogy az ember felhúzza a másik ujjára a gyűrűt és kimondja az igent, azt felelte, az ő részéről nem változott semmi, a nők azonban ezt másképp kezelik, onnantól mindent más. Nagyon más. "A férjem, a férjem, a férjem, a kötelesség, a társadalom, a gyerek, a férjem."/
Alice a kapcsolatokkal van így. Mindennek sarka lesz onnantól. 

Jött egy esküvő, ahol már egy párként voltak jelen, jöttek ivászatok, jazz-ittas könnyű esték a Kertemben, bemutatások a barátoknak, és így tovább. Minden rendben volt, mint a fű közt növekvő százszorszépek, vagy az autómagnóból szóló Parov Stelar track-ek, a reggeli kávék, az autózások, a nyári hétköznapok.

Idővel azonban a munkahelyi gondok mindkettejüket megviselték, és nehezen tudtak szabadulni a gondolataiktól, a félelmeiktől, a bezártság-, és tehetetlenségérzéstől. Szürkébbek lettek a napok, élettelenebbek a percek, egyre hűvösebbek és ősz-szagúak az éjszakák, színesedtek a tájak, és elszaladt a nyár. 

Várakozás

Nem vagyok oda a Femináért, magamtól nem is kattintok oda, de van, hogy valaki megoszt valamit, amit megoszt egy másik valaki, és így odatévedek.
Egy elég hosszú, értelmes, és érdekes témájú interjút készítettek Müller Péterrel, akit egyébként szintén fenntartásokkal kezelek.

A téma: Miért várnak sokáig az erős nők az igazira?

Ajánlom elolvasásra, érdemes, mindkét nem képviselőinek.

Nem érzem, hogy mindig, minden esetben és szituációban erős nő lennék. De van, hogy az vagyok, az igazi természetem csak ideig-óráig enged olyannak lenni, amilyen sokszor szeretnék lenni; megadónak, igazán alkalmazkodónak, egyszerűnek, békésnek.

Ami megfogott:

"... a várakozás egyfajta misztérium – elég csak a várandósságra vagy akár az adventre gondolni. Lehetséges, hogy a lélek fejlődéséhez éppen az kell, hogy ne, vagy csak nehezen jöjjön az igazi?

Három eset lehetséges. Az egyik, hogy azért nem jön az „igazi”, mert nincs itt az ideje. A másik, ami ezzel rokon, hogy nincs jól behangolva a nő – nem arra a rezgésre van beállítva, ami bevonzaná azt, akit keres. És a harmadik, hogy nem ez a sorsa. Magányra született."

Ez elgondolkodtatott. Vajon, amikor az ember azt érzi, hogy két macskával fog - egy kis lakásban, kis kerttel - megöregedni, vagy amikor az a megérzése, hogy ő meddő, és soha nem lehet gyereke, az a lelkünk üzenete és jóslata a jövőnkre nézve? Vagy egy gondolatmag, amit hagytunk elföldelődni, kicsírázni, növekedni magunkban, míg végül azt hisszük, mindig is ott volt, és ez által alakítjuk magunkat egy olyan irányba, aminek helye sem volt bennünk, de már mindegy, mert bevégeztetett? Jó kérdés. Ami engem illet, zömében a magányra születésben hiszek, kisebb és rövidebb fejezetekkel az életemben, amikor boldog lehetek és másokat boldoggá tehetek. 

"Egyébként manapság nagyon sok nő számára próbatétel az egyedüllét, amit én megkülönböztetek a magánytól. Az egyedüllét azt jelenti, hogy valakit magára hagytak, nincs senkije. A magány viszont egy szép állapot, amit az embernek akkor sem szabad elengednie, ha a világ legcsodálatosabb házasságában él. Vannak ugyanis olyan dolgok – nevezhetjük ezeket sorsfeladatnak is –, amiket mindenki csak maga oldhat meg. Még akkor is, ha a legtöbb segítséget kapja hozzá a lehető legjobb társtól."

Na ez meg ütött. Végre valaki elismeri a magányt, mint jó és szükséges dolgot. Kergetem egy ideje, és bízom benne, hogy ha elég erősen ellen tudok állni a szeretni vágyásba és szeretve lenniségbe való belemenekülésnek, megtalálom magam és újra fel tudom építeni, ahogy tegnap Mágus mondta volt. 

Szingli dolog

Nem érzem még magam annak. (A tegnapi nap is bőgéssel végződött of course. Még se voltam túl fáradt.)

Viszont kapcsolatban is inkább olyan igényeim vannak, mintha az lennék, és tudok úgy működni... Szóval a kapcsolati státuszomtól függetlenül értem ezeket, nyilván nem mind igaz.

Ezek azonban...

Ez kapcsolati státusztól független, nem mindig derül ki ugyanis előtte....

 

Ezt már tudnom kéne. Annyira mások, hogy mindig újra meg kell tanulni. 

Etetni a mai napig nem tudom őket. 

Próbálom pótolni mással...

 

Magamnak. Időnként. Hogy jó nőnek érezzem magam. 

Már ha érdekel, milyen nő is vagyok. Per pillanat nem.

 

És a barátok. És az aktuális szerető, ha van. Most nincs, egy darabig biztos nem is lesz. Nem érzem szükségét, egy ember közelségét tudnám csak elviselni. 

/Igen, őt lőktem el, jó a tuti tipp./

 

Abszolúúúúúúúút.

De az is ok, ha bárki, akivel együtt élek.
/Nincsenek nagy igényeim./

Se nem szőke, se nem szép.

Az igazi Alice.
Jobban hasonlítunk, mint hittem.

/Forrás./

Teillat

Szinte mindenhol visszaköszön a nem túl karakteres, mégis Teillat.
Ma megadással kezelem.
Túl fáradt és kimerült vagyok a rémálmokkal teli 3 h-s alvás után a síráshoz és a kiboruláshoz.

Majd holnap.

körmondat

kelletlen de szükségszerű orgazmus után ösztönösen húzódsz össze és fakad fel legbelülről a zokogás, hangtalanul, el-elcsukló hanggal, miközben két lábad közé szorított kézzel arra gondolsz, bár nem akarsz, hogy soha többé nem érzed azt, ami feleslegessé és értéktelenné tette azt, amit épp az imént csináltál. 

A szerelemről

Találtam, megfogott, továbbadom. :)

Szívdobogás 

nemrég arról beszélgettünk egy kis kocsmaasztalnál,
hogy mi is a helyzet a “szeretlek” kimondásával.
elhangzott mindenféle vélemény, mind érthető és logikus.
… hogy nem jó túl korán kimondani, de az sem egészséges,
ha képtelen vagy rá
… hogy csak olyankor kell mondani, amikor tényleg érzed,
ne “használódjon el”
… hogy a legfontosabb az, hogy mutasd, ha mondod, ha nem.
bennem inkább csak egy érzés volt. meg emlékek. és vágy.

egyszer úgy vallottam szerelmet, hogy fogtam a kezét,
és a mellkasomra helyeztem, érezze a szívdobogásom,
hogy galoppol bennem valami, amikor közel van. értette.
amikor olyan ember mellett alszom el, akit szeretek,
szinkronizálom a légzésem az övével, mert így
egy idő után a szívünk is ugyanabban a ritmusban ver.
szeretkezés közben ugyanez megtriplázza az orgazmust,
de nem is az a lényeg, hanem valamitől sokkal elérhetőbbnek
tűnik az “eggyé válás” fogalma.
nagyon szeretem a “my heart skips a beat” kifejezést.
tudod, az az érzés, amikor üzenetet kapsz tőle, vagy hív,
vagy meglátod közeledni a tömegben, és azt érzed,
“ha a világon bárkit választhatnék, akkor is Te lennél az”

/Puritán Szemét/
innen.

----***----

Mesterházi Mónika: 
Holdvers

Feljött a hold, le fog menni
kellett nekem úgy szeretni
lemegy a hold, feljön újra
aki szeret, az kibírja

feljön a hold, de soványabb
ami elmúlt, már ne várjad
ha soványabb, majd kitelik
a semmi tart akármeddig

----***----

Mese a paplan-puhaság birodalmáról

... Alice tisztán emléxik a napra, amikor először látta Őt. A pillanatra, a körülményekre, a hangulatra... mintha befőttesüvegbe zárta volna. Aznap járt először abban az épületben. Oktatásra ment, műszaki téma, előtte napokig tanulmányozta az előre megkapott anyagot, még M-et is megkérte, hogy segítsen neki felfogni azt, mert a kínai finom kifejezés arra vonatkozóan, milyen kapcsolatban is állt a történettel... Izgult. Időben odaért, de rohant, le is izzadt, szűkölt, mint mindig, ilyen helyzetben. Új hely, új kihívások... Aznap látta Őt először, tavaly ilyenkor, októberben.

Emléxik az arcára, arra az édes mosolyra, a farkasfogaira, arra, ahogy megmaradt az emlékeiben; kitörölhetetlenül, s noha a kép már halványodik, de még él és lüktet benne; a szívében, az agyában, s ott lent, ahol a vágy szó szerint megtestesül... épp kezdett szerelmes lenni valaki másba, mégis reagált rá. Annyira huncutnak tűnt.

Snitt. Nem látta Őt újra, csak márciusban,  - akkor sem tervezetten, nem is gondolt rá, hogy a fiú bent lesz-e. Semmi kedve nem volt az egészhez, csupa ismeretlen ET közt egy sötét lyukban dolgozni, két napig, 12 h-ban, de nem különösebben érdekelte, semmi nem tudta igazán felvillanyozni. Akkor meg mi értelme bosszankodni bármin is. Az arcát pattanások lepték el jó ideje, a hónapok óta tartó mély-alvás hiányának mocsárszín nyomai ott húzódtak a szemei alatt, a Keenan-nel történtek miatt űr maradt a lelkében, s ez beleivódott még a szeme csillogásába is. Minden mindegy volt, a világ fakó, színtelen, amolyan tompa-szürke ürességet jelentett csak számára, csupán a lápszagú érdektelenséget érezte maga körül és önmagában. A tavasz körbeölelő napsugarainak nélkülözése még értelmetlenebbé tett mindent, már ha ez lehetséges volt.

A fiú jelenléte kellemes, de nem túl jelentőségteljes meglepetés volt számára, pláne, hogy látványosan mindent megtett, hogy közel kerülhessen hozzá. Akkor ment le dohányozni, amikor ő, beszédbe elegyedett vele nem egyszer, látszólag nem foglalkozva a színtelen és rövid válaszokkal, megjegyzésekkel. A második napon érezte először Alice, hogy a másik minimálisan is megérinti, felkelti az érdeklődését, fél pillanatokra kirángatja őt az közönyösségéből. Azt is csak utólag, rácsodálkozva.

Ez alatt az időszak alatt kb. minden általa kezdeményezett beszélgetést lefedett az az egyszerű kérdés, mely szerint főzhet-e a kávét, a fiú pedig mondta, hogy persze, miért ne főzhetne. Így hát nekiállt, a másik azonban egyből ott termett, és kivette a kezéből a munkát; gyakorlottan kipenderítette a zaccot a kávéfőzőből, friss kávét varázsolt a helyére, vizet a tartályba, alá a kiöntőt. Közben mintha zavarban lett volna, esetlenség kúszott a mozdulataiba. Alice meg csak állt a falnál, és nézte, úgy, hogy észre sem vette, belefeledkezve, mint részeg egy elkapott videoklipbe, vagy mint fáradt ember egy másik ember mozdulataiba a metrón. Az sem tűnt fel neki, csak a harmadik alkalommal, hogy útban van; a fiúnak kerülgetnie kellett őt a viszonylag szűk helyen, de nem kapcsolt még akkor sem.
Aztán valahogy leesett neki, zavarba jött, elvörösödött, összeakadt a tekintetük, majd az orra alá dörmögött egy bocsit, és kioldalgott a konyhából. Annyira jól esett Őt néznie. Megnyugtató volt, és közben volt a kisugárzásában mégis valami. Valami érdekes, némi szomorúsággal meghintett és azt óvatosan elbújtató könnyed vidámság, valami vonzó, valami édes, s a fájdalmas bonyolultság kellemes és felszabadító ellentéteként megtestesülő egyszerűség.

Így telt el két nap, rövid és felszínes beszélgetésekkel, összenézésekkel, bátortalan mosolyokkal. Aztán a fiú bejelölte őt korunk stalkerkedésre és kapcsolatfelvételre legalkalmasabb közösségi portálján, a fantasztikus facebook-on. Amikor meglátta a nevét, azt hitte rosszul lát. Úgy hívják. Pont úgy. Ahogy Alice legveszélyesebb démonait; újabb taggal bővül a Farkas - S - Kölyök - Keenan sorminta. Ha tudta volna... de nem tudta. Becenevek, go fuck yourselves...
Aztán... aztán nem történt semmi. Valahol örült is neki, meg is nyugodott, kell a francnak még egy ember, aki majd apró szilánkokra töri őt.

Két hét múlva jött az első "szia", és egy esetlenül egyértelmű kérdés, ami édes-mosolyogtató módon arra hivatott, hogy kapcsolatfelvételt kezdeményezzenek vele, nem pedig arra, hogy megválaszolásra kerüljön. Majd elindult egy hosszú, minden este tartó beszélgetés-sor. Alice nem kímélte. Kiábrándult volt, őszinte, sokszor kegyetlenül is talán, de közben igazi önmaga; kíváncsi, érdeklődő, meghallgató és meghallgatott. Sok minden közös volt, de sok minden nem. Ki kellett érdemelnie az új információkat a másiktól, a bizalmat, finoman és óvatosan meg kellett szelídítenie, és ez érdekelte, mint mindig, közben persze nem ígért semmit.
Elég gyorsan olyan témáknál kötöttek ki, amilyenekről egyes párjaival sosem beszélt. Csalódások - pipa. Szerelmek - pipa. Nagy világtól elbújások és bezárkózások, a szobasarkok hónapokig tartó vizsgálata - pipa. Éhes és vad vágyak, a sexért való megbolondulás - pipa. Az ismeretlen felfedezésének édes hangulata - pipa. Túl sok minden passzolt. Alice megijedt. Érezte, hogy rossz vége lehet. Előre szólt - persze - hogy nem akar kapcsolatot. Ez is ok. Persze. Biszexualitás... A másképp működés... Ez kemény dió volt. A fiú visszahőkölt tőle. Rossz tapasztalat. Majdnem elvesztette őt.

Talán a harmadik-negyedik "egykávénálam" invitálásra mondott csak igent - egyértelmű és mégis hívogató. A "nemjárunk" felállásnak mindenképpen kedvezett, még ha az a kis kattogó-pattogó szív ebben már nem is volt annyira biztos.

Végül hetek óta tartó chat-elés után találkoztak először. Életükben negyedszer. És már oly sok mindent tudtak egymásról. Már azt is sejtették, mit is kezdenének egymással.

Kocsival jött érte. Izgultak. Próbált csinos lenni. Nem tudta, mi vár rá, hogy fog alakulni, de vágyott rá, hogy megtudja. A kocsiban Parov Stelar szólt - célzás, finom jelzés; ő mutatta meg a fiúnak egyik első chatelésük alkalmával, aki egyből osztotta a fanatizmusát. Húsvét volt. Tavaszodott, de még hideg volt; éles, bőrbe vágó, ébresztő. Csak ültek a kocsiban, zavartan, nagyokat mosolyogva. Próbáltak beszélgetni, de rendszeresen lefulladtak, elakadtak. Eddig minden pont úgy alakult, mint anno Keenan-nal. Alice rettegett.

Amint átértek a fiúhoz, a lány a cipőjéből kiugorva egyenesen a kanapéra pattant, egyetlen perdüléssel. Biztonságosnak tűnt és hívogatónak, annak egyik sarkába húzódva ücsörgött saját apró sarkain. A fiú, ahogy ígérte, kávét főzött; kakaóval, talán fahéjjal is, tejjel, jófajta kávéból. Isteni volt. Beszélgettek, méregették egymást.
Igazán édes volt, a zavarával, s közben a határozottságával, ahogy egyre közelebb húzódott, ahogy ő sem tudta, mit lehet s mit nem, vagy hogyan igen s hogyan nem... Egy idő után tapintható volt a feszültség, s Alice nem tudta eldönteni hogy kezdeményezni akar, vagy kivárni, hogy a másik tegye meg az első lépést, de immáron várakozás nélkül; mindent akart, mint mindig, mint a klasszikus és kissé pajzán magyar népmesében. Aztán a másik közelebb húzódott, - addigra már nem egyszer egymáshoz értek "véletlenül"... és egészen közel tette az arcát. Csak pár cm választotta el őket egymástól. A lány felkészült, azt hitte, most már nincs döntési lehetősége. Pedig volt; a mozdulat ezen a ponton megállt, az az érdekes és kíváncsi, már igencsak vágyakozó arc megállt a levegőben, egy leheletnyire az övétől, s csak nézte őt. Akkor értette meg, A döntés az övé volt. Abban a pillanatban még igen. És ő boldogan élt vele. 

A fiú csókja finom volt, ugyan visszafogott, de az a fajta, amelyben érezni lehet a a szenvedélyt és a vágyat, az erőt és a maszkulinitást, s még egy picit annál is többet, vagy mást... de nem csókolt teljesen, ma is ritkán teszi. Ajkak az ajkakhoz, éhes, de nem mindent felfaló érintések, kivárások. A lányt ez mindig megőrjíti, nem tud vele mit kezdeni, bosszantja s izgatja, és a helyzetből adódóan addigra már amúgy is pattanásig feszült.
Nem kellett nekik sok, hogy továbbhaladjanak. A szenvedély, ami belőlük fakadt, mindkettejük számára édes meglepetés volt; nem ezt várták sem maguktól, sem a másiktól...
A ruhák lassan eltűntek. S noha nem egyszer próbáltak "jól viselkedni", meg-megállni, egy ponton túl elöntötte őket a forróság, és a hév, s már nem volt fontos semmi.
Hogy mit rontanak el ezzel, (ha, és amennyiben).
Hogy mik lesznek a következmények és hogy lesz ezután.
Végül az első érintések egy vad és teljes együttlétbe fulladtak.

A fiú édesen féktelen s erős, mégis figyelmes és érzéki volt, bár néha kajla is, és bizonyos dolgokban tapasztalatlannak tűnt - bár nehéz volt megkülönböztetni ezt a zavartság jeleitől. Más dolgokban rutinos és letaglózó volt; nem volt póz, amihez ne lett volna elég rugalmas, a fantáziája hihetetlen. Alice rég óta vágyott valakire, aki képes így működni, férfiként.

Alice hazament, a fiú nem kevés közlekedési szabályt megszegve repesztett végig az utakon, hogy a megfelelő hévhez elrepítse őt.

A húsvéti családi-boldog-együtt-vacsora után Alice visszatért a kis hűvös és sötét lakba este, majd másnap is, és még sok-sok napon és éjen ezután. Egy boldog, nyugodt, de érintésekkel, testi-lelki egyensúllyal és mosolyokkal teli, hónapokon át tartó paplan-puha s könnyed repülés kezdődött meg azzal a kávéillatú, édes délutánnal, Mr. Iremember mellett.

Question.