... nagy baj?

... ha majd' minden részével egyet tudok érteni ennek, az nagy baj?
(btw jól is ír, igazat is ír.)

"Az igazi nő több férfit szeret. Most mit csináljon, ha így van? Néha tevőlegesen szereti őket, néha nem. Mindenki megmondja, hogy egy nagy ribanc, és takarodjon. A férfiak ezt nem mondják, vagy nem mindig. A barátnői irigylik, és ők is kurvának tartják, vagy éppen elfogadják így is. Az igazi nő a ribancozást leszarja."

nem mintha épp itt tartanék, de nagy általánosságban...
annyira jól bemutatja a sokszínűségünket, és annyira klasszul rávilágít, hogy bizony, bizonyos helyzetekben nincs más, vagy jobb megoldás. ;)

Tündériség

innen. 

Apróságok, manapság-osságok.

agy-állapotom.

idézet - slam imádók előnyben.

vágyakozásom tárgya.

hétvégém. 

(nem pont így. tán picit szexibb vagyok. nem sokkal.

meg ennyire profi sem vagyok. :D)

Konverzésön.

 - olyan jó nőt láttam, gondoltam rád.
 - azért mert hasonlított rám, vagy azért mert kellett volna nekem...? 

Úgy-úgy :)

... micsoda régi képet találtam én ;) 

Yippiyaye.

... amikor végre nem lóg a gatya a seggemen,hanem úgy kell beleszuszakolni magamat... 

Fuckin J Lo-nak érzem magam, yippiyaye. :D 

Morzsa.

Konverzésön egy jó baráttal.

ő: 

30 leszel baby

WooW

én: 

jaaa

közelít a... hogy is hívják a koros de jó pornós nőket? :D

ő:

Mature

Vagy milf amire gondolsz

De az igazából a mother I'd like to fuck rövidítése

De lehetsz még cougar is

én? 

hát akkor para van

mother nem vagyok :D 

ő: 

Aki fiatalabb fiukra vadászik

Én feláldozom magam ;)

én: 

pffff :D köszi

ő:

Jajj,most nem kell elmondanom remélem, hogy testileg egyáltalán nem tűnsz 30nak

én: 

tudom :D

ő:

Szellemileg meg rég túl vagy rajta

A legjobb combo

én:

ezekre mondom h imádom ahogy bókolsz :D

Dreams come true :)

Hú, annyi, de annyi, de annyi minden van.

Úgy érzem magam hetek óta, mint valami igazi író, tehát olyan, akinek van egy "polgári" állása, és amellett ír, tehát néha hetek, hónapok telnek el úgy, hogy egy büdös bötűt se tud leütni, max szavakból alkotott skicceket papírra vetni, és várja a pillanatot, amikor az összegyűjtött témákra lesz idő, meg ihlet, meg minden, ami kell.

Sok story van, amivel bajban is vagyok... mennyit írjak meg belőlük, mi számít nekem, mi hogy is volt igazán, volt-e egyáltalán...  és mindet a szokásos, teljesség igényével szeretném, ugye. (muhaha.)

No de, aminél ezen nem kell aggódnom, az az, hogy

HEURÉKA,
meg
AZTAMINDENIT, és
HŰDEFASZAGYEREK VAGYOK.... :D

Mert hogy az van, hogy nagyon össze-vissza vagyok most, de azt tudom, hogy hogy nem vagyok.

Mutatom.

Mert hogy az van, hogy van úúúúúúúúúúúúj melóóóóóóóóóm :)))

Új, tündérbogár emberkék közt, normális fizuval, és elég jó kilátásokkal, szerethető munkakörrel és feladatokkal. De ne szaladjunk ennyire előre.

Aki régebb óta olvas, tudja, hogy kb. két éve jött egy törés, asztalborítás ezen a téren, és az életem értelmét, a melót, amire építettem 7 éve már, otthagytam. Nem nagyon írtam ennek a következményeiről, vagyis arról, hogy hogy éltem meg mindazt, ami ezután jött, hogy dolgoztam fel, hogy egyik napról otthagytam a második családom.... hát, nehezen. 

Tele voltam kérdésekkel.

Tényleg nem vagyok alkalmas csoportvezetőnek, vagy csak el akarták hitetni velem?

Tényleg én vagyok a hülye, vagy ők (voltak) azok? 

Tényleg így működik ez, "hétfőről keddre"? Még csak el se köszönhettem rendesen a többiektől.

Idővel azért kaptam válaszokat. Az én akkori munkakörömet most négy (négy!) csoportvezető látja el, plusz van egy kisegítő adminisztrátor is... Ez kibaszott nagy elégtétel btw. Jó néhány emberrel kapcsolatot ápolok azóta is, nem felejtettek el. :) Akinek van esze, már lelécelt onnan... és utánam egy másik koordinátorral is megcsinálták a főnökék ugyanazt a "kizsigerellek, és ha már nem bírsz többet, meg nem alakulsz eléggé úgy, ahogy mi akarjuk, akkor viszlát" témát, pedig ő aztán igazi kiskedvenc volt. Szóóóóóóóóval nem én vagyok a hülye. :D Zseniálisan fantasztikus volt a felismerés. 

Node.
Ezt követően elhelyezkedtem egy távközlési cégnél. Csak meló kellett, élhető fizetéssel, a többi nem érdekelt igazán. Nyalogattam a sebeimet és próbáltam a hamvaimból újraéledni.
Internet, telefon, egyebek... Soha nem érdekelt a téma, most sem. :D Egy zárt közösségbe cseppentem, közben még Evan-nel voltam együtt, úgyhogy magam is zárkózottabb voltam a szokásosnál, az előző munkahelyen kapott óriási sebeim, és a megítéléstől, elítélésétől való félelem miatt. Nem is igazán sikerült az első évben beilleszkedni. Csináltam a dolgom, vittem haza az egész jó fizetésem, üszis meló, meg értékesítés, nem szerettem, de elvoltam vele. Jöttek a 12 h-s, meg 24 h-s műszakok, a hétvégék, az éjszakák, gyűlöltem őket, de csináltam. Jöttek a műszaki hibaelhárítások, amihez lövésem és ingerenciám se nagyon volt, ugye, de végül csak megtanultam annyira, hogy fennmaradjak a víz tetején. A csoportvezetőm egy éven át úgy viselkedett, mintha a pozíciójára hajtanék, fulladoztam tőle. Közben jött a fantasztikus február is, temetésekkel, szerelemmel-szakítással, majdnem meghalással, és én mégis életben maradtam. Utólag jöttem rá, hogy ezek az az emberek nem nagyon beszélnek magánéleti dolgokról, nem kérdeznek, ha szar passzban vagy, de nem is ítélnek el. És ez baromi sokat segített. Nagyon szerettem, hogy csupa pasi közt vagyok, óriási megnyugvás volt a sok hülye nő után - már elnézést. Poénok, szexuális viccek, meccsek, kocsik, lazaság. A "nem beszélünk magunkról" c. játéknak volt egy nagyon kellemes velejárója, s egy idő után elengedtem magam benne én is.

Aztán egy éve jött a feketeleves; a cégünket felvásárolta egy másik,  - megítélésem szerint - nem annyira fasza cég, és megkezdődött az újabb tanulási folyamat. Sejtettem, hogy nem tervezek hosszú távon itt, de nem voltam még kész a váltásra.
Októberben át is költöztünk, és bekerültünk egy zsúfolt, "egymásölébenülünk" call centerbe, 60 új ember közé, akik vegyesen fogadtak minket, és egyfolytában attól félt az ember lánya, hogy ezért-azért kirúghatják, hiszen csak kolonc... én ilyet nem szoktam, de ebben a helyzetben vegetáló szobanövénnyé váltam, aki beült a sarokba, elvégezte a dolgát, és ha tehette, kussolt. Hosszú időbe telt felengedni, nagyon hosszúba. Erre akkor döbbentem rá, mikor leesett, hogy mindenki meg volt győződve róla, hogy egy szende szűz, "jófej" kislány vagyok... túl jól sikerült a projekt, ugye.

Aztán sok minden jobb lett. A saját, közvetlen kollégáimmal is jobban megismertük egymást, az egymáshegyénhátánélés következtében, és az új arcok közt is voltak értékes emberek, lett is pár igaz barátom, legalábbis én ezt gondolom.... De a meló istenesen szar lett, a műszakok, ha lehet,még rosszabbak, és nagyságrendileg  fele annyit kerestem hirtelen, kb egy éven át. Elkezdtem mellékesben takarítani, hogy a költségeimet fedezni tudjam, és már ott tartok, hogy nem is emlékszem, milyen érzés, ha nem kell számolgatni a pénzt. Amikor megteheted, hogy hetente egyszer kirúgsz a hámból... rezsi, egyéb kötelezők, bérlet, kaja, cigi, aztán hello.

Na és aztán... jött a mostani álom.

Februárban szólt az egyik barátnőm, hogy olyan pozira keresnek embert hozzájuk - az egyik legkirályabb startup céghez - ami nekem még passzolna is. Akkor nem sokat gondolkodtam rajta, februárban önmagam árnyékának árnyéka vagyok, és aki ismer, tudja, hogy még ez is gyenge kifejezés. :D Úgyhogy nemet mondtam, nem éreztem a chi-t magamban ahhoz, hogy megint belekezdjek valamibe, hogy eladjam magam... igazából semmihez.

Majd márciusban elegem lett, eljött a pont, amire vágytam és vártam; hogy tele legyen a  - többnyire - nem létező f***om is. Heuréka. A társaságon kívül semmi értékelhetőt nem találtam már a történetben. És elindult az önéletrajz-gyártás, a keresgélés, és jött az isteni szikra, hogy a fenti király cég karrieroldalára rá kéne kukkantani. Nem volt rossz ötlet. :)

Találtam egy tökéletesnek tűnő nyitott pozíciót, beadtam a pályázatom, és be is hívtak. Az interjún kiderült, hogy az adott állás nem épp rám van szabva, DE. Kiderült, hogy épp ügyfélszolgálatos-üresedés van, és hogy ahhoz nekem lenne-e kedvem... hát mondtam, hogy lenne - majdnem benyögtem, hogy ide akár takarítani is jönnék, de aztán kussoltam.... És átbeszélgettük az eddigi szakmai tapasztalatomat, a múltamat, mit csináltam, azt miért és hogyan. Még az is szóba került, hogy idővel csoportvezetőt keresnek, mert az most itt nincs... és hogy akár majd arra is esélyes lehetek. Annyiban maradtunk, hogy csütörtökig hívnak, ha várnak következő körre.

Aztán nem hívtak. Én már rég lemondtam a dologról, péntek délelőtt ülök a konyhában, cigizem, kávézom, és megcsörren a telefon... várnak a következő körre, csoportvezetői interjúra. Hát, én azt hittem, leesek a rozoga, mindjártösszeesikmert6000éves székről.

Jött az interjú, totál be voltam parázva, szituációs feladatok, újabb beszélgetés, 1,5-2 h-i komoly összpontosítás és lefáradás. Volt egy pont, ahol azt éreztem, elvesztettem a csatát.... a csoportvezetői szituációs játékban túl erősnek, szigorúnak éreztek. Ami számomra hihetetlen nagy pofon volt, hisz' az első helyen pont az volt a gond, mikor ilyen pozícióban voltam, hogy túl vajszívű vagyok.... Nem is értettem. Egész délután ezen pörögtem, nagyon ki voltam borulva. Nem azért, mert nem fognak felvenni, elsősorban, hanem, mert megvilágosodtam; ennyi idő után is hozok olyan dolgokat magammal, amik ellen kézzel-lábbal hadakoztam... tudtam, milyenné nem akarok válni, és mégis olyan lettem. 

Nos, amikor hívtak, rossz hírekre számítottam, de közölték, hogy várnak sok szeretettel... első körben ügyfélszolgálatosként, aztán idővel plusz feladatokat kapok, a saját kis tempóm alapján, majd ha minden jól megy, beszélgethetünk a csoportvezetői beosztásról.... hát, én azt hittem, rosszul hallok. :) :) :)

Hát, szóval így.
Újra tanulok, újra normális közegben vagyok, naponta esnek le a szívemet nyomkodó kövek, egyre felszabadultabb vagyok, élvezem a munkám, kedvelem az embereket, látok továbblépési lehetőséget, perspektívát, van értelme mindennek, s ez jó, kva jó, hiszen a munkám mindig az első bázisaim közt volt. Ha annak van értelme, ha abba tudok energiát fektetni, és van miért, az mindig felvillanyoz, lelkesít, és a magánéletemet is jó irányba tereli. Sokkal több kedvem van rendszert kialakítani benne, megpróbálni helyrehozni azokat a dolgokat, amik aktuálisan nincsenek rendben, célokat kitűzni... egy szóval minden szebb és jobb tőle, és ez korántsem csak a pénzről szól.

A többiek, az előző helyről, nagyon pöpec búcsúbulit rittyentettek össze - mi mást kaptam volna, mint egy nagy üveg BOLS vodkát, többek közt :D -, hát én majdnem elsírtam magam. Nagyon hiányoznak, de velük is tartom a kapcsolatot, eljárogatok velük iszogatni alkalomadtán. Az új helyen nagy kihívás, hogy szinte csak csajok közt vagyok - megint... - de eddig jól bírom, és vannak már hímnemű pajtásaim is, ami segít feloldódni, kiszakadni, plusz az egyik szívemcsücske barátosném ugye itt dolgozik.

Szóval ez az én kis heppiendes történetem.
Nem akarom elkiabálni, hiszen csak egy hónap telt el, de ha minden jól megy, sikerült a tervem; olyan helyre kerültem, ahonnan egy jó darabig nem akarok majd elugrálni.
Megint egy óriási pozitív löketet kaptam ettől.... hogy érdemes hinni magamban, és nem kishitűsködni. ;)

A Kosarasnak.

nem számít, számítok-e.

nem számít, fontos vagyok-e.

nem számít, mit érzel.

nem számít, hányszor mosolyogsz még rám.

érzem, amit érzek; a megérzések ritkán hamisak.

nem számít, semmi sem, élvezem, hogy létezel, visszaadtad a reményt, oly sok mindent, és nem számít, Neked ez számít-e, fontos-e, látod-e, mert engem ezzel felszabadítasz, ellazítasz, boldoggá teszel, teljessé, újra önmagammá, és ez jó, kva jó. 

Bonobo Black Sand-jét hallgatom, füles a fülemben, max hangerőn, a basszus ütemesen ver a szívemben, az ereimben, mindenemben, élvezem, hogy mozgok, a tükörben egy boldog lányt látok, aki élvezi, hogy mozog a csípője, még használ a zene, még nem rozsdásodott el minden, még van bennem abból az őserőből, amit mindig is szerettem magamban.

megmutattad az utat, és ez jó, annyira jó, soha nem lehetek ezért elég hálás. 

nem csak Te tehetsz róla, de Te is; mosolygok, belülről jön, igazán mélyről, ez az enyém, az volt, és az is lesz.

még azt is könnyebben viselem ettől az egésztől, hogy szex-elvonási tüneteim vannak, unbelievable.

Auuuuuuuuuuuuugusztus :P

...na gyerekek, itt a szülinapos hónap, a nyár legpörgősebbike, no meg most lesz meg a harmadik X ... ...úgyhogy...

Girls-girls-girls

Hát, gyerekek,  én szerelmes vagyok.

Ezt meg mindenki tegye, ahova tudja, meg akarja. :P
(Igen, kérem szépen, ez egy bikini akar lenni. :D)

Eltörve

Nem mostani életérzéshez, de nagyon üt, úgyhogy muszáj.

---

Hegedűs János: Eltörtünk

Bajnai Nórának

Eltörtünk. Végleg, 
ahogyan a tárgyak törtek, 
amikor a konyhában 
utánad repültek.   
Holmid maradt csak velem: 
szárítón zoknid, bugyid. 
Széthagyott körömcipődön 
naponta átesem.   
Mondják: lefogytál, 
megőrültél. Másoktól 
hallott hír vagy már, 
nemléted, mint a rák,  
roncsol. Mindenhol 
hiányod robbant szét 
bútort, gondolatot,
a mániám vagy! 

Lettél  az, amennyit nem érsz: 
egy városnyi emlék, 
így álltál nekem össze  
végképp Budapestté. –   
Házak, zaj, forgalom. 
Menekít előlem, 
téged visz most 
minden villamos.

Forrás

vagyok.

nem tűntem el.
rengeteg változás van most az életemben, hideg is, meleg is... jó is, rossz is, könnyű is, nehéz is.
de a kövek csak úgy potyognak le rólam. ;)
aki teheti, tegye ezt, helyettem is: :P
én pörgök ezerrel. :D

Vált(oz)ások

változások.
váltás-ok.
vált-á-sokk...
szakítás-ok.
szakítások...

Azok a kis (...) "berregők"

Nos, Hölgyeim, és Uraim, itt egy jó cikk a női örömszerzés eszközéről, kulturáltan, mégis őszintén, szókimondón, egyszerűen, ráadásul némi történelmi háttérrel megspékelve. Nekem tetszett. :) Érdemes beleolvasni.

Érdekes ez; nekem nincs sajátom, valahogy soha nem éreztem szükségét, meg tartok is tőle kicsit; ha a pornó függővé tudott tenni, akkor ez ne tudna? Hát. 

Tudja fene, így, hogy a cikk által összefutottam ezzel, azért erősen elgondolkodtam, mert számomra a szexuális örömökhöz a zene úgy hozzá tartozik, mint a reggelhez a kávé; dallamokba foglalt ritmusok nélkül az együttlét akár mással, akár magammal szürkébb és laposabb - persze tisztelet a kivételnek, volt rá példa, de ritkán. 

De mint mindennel, ami "ügyesebb" az emberbél, ezzel sem árt óvatosnak lenni, hiszen visszafele  már nehezebb az út; ahhoz, hogy újra úgy tudd élvezni a másik jelenlétét, csak a dolog megvonása juttathat, erre én vagyok az élő példa (De legalábbis nálam így működik.)

Ha túl sokszor nyúlok magamhoz, nehezebben juttat a csúcsra más, ha túl sok pornót nézek, egyre fantáziátlanabbnak tűnik a valódi élmény, szóval elég gáz lenne, ha a berregés alapfeltétel lenne az orgazmusaimhoz, mert akkor igen nagy bajban lennék...

(Kényszerített) nap-indítás

Csináljunk úgy, mint aki élvezi, hogy az exével dolgozik.

Ja, nem. 

Valami kell, ami felpörget, még ha mesterségesen is. 

Azt köszi.

"Ne rágódj azokon, akiket nem tudsz megmenteni, Dash."

Biztos vagy-e

Van ez a zene. Jó mindenhez. Utazáshoz napsütésben, sötétségben, csillagfényben, boldogságvillanásokban, majdnemsírásban, mindenben. 

Ezt hallgatom napok óta. 

Érdekes az elmúlt időszak; vihar váltja a szivárványt, aztán kiragyog a nap a felhők közül, és ilyen képek születnek:

A levegő hol felfrissül, hol tunya és fülledt marad az esők után.

Én is valahogy így vagyok.

Egészen idáig küzdöttem. 

Küzdöttem magammal a Nemistudomhagyunkfiú miatt, Őérte, meg magamért, meg Vele, meg ellene, meg mindenhogyan, ahogy csak lehetséges.

Mostanra elfáradtam.

Nem véletlen, hogy nem nagyon írok róla; azt  se tudtam eldönteni, hogy megmutassam-e neki ezt a világot. Hogy merjem-e a tenyerébe tenni kis, pihegő szívemet és lényemet. Néha megbánom, hogy megbíztam benne annyira, amennyire, eddig, máskor meg azt bánom, hogy nem bízom benne jobban, hisz' megérdemelné, ugye.

Amikor az volt a megérzésem, hogy ő és én hasonlítunk; nem tévedtem nagyot; ilyen ellentétes személyiséggel nem nagyon találkoztam még, talán ennyire még én sem vagyok az. 

Hol kinyitja magát, és apró, lüktető kis világot alkotunk mi ketten, minden kerek és egyszerű, hol meg, mintha ezer év távlatából ordítanék neki vissza valami elcseszett idősíkba, vagy több millió km-ről, távolról, istenesen távolról, egy elrothadt és elhagyatott apró porfészekbe... 

Többször is beleszerettem az elmúlt hónapokban. 

Abba, aki ott van, legbelül. Meg kell tanulnom végre, hogy csak azt lehet kihámozni, aki legalább egy picit is szeretné. No meg azt, akit ehhez eléggé szeretünk, akihez van elég türelmünk, energiánk, és képesek vagyunk tükröt tartani elé, átvitt értelemben lepofozni, amikor kell, egyszóval; dolgozni érte, vele. 

Hozzá nincs nekem a fentiekből elég. D-nél anno csúnyán megtanultam, hogy kik ellen védjem magam igazán, és Ő ilyen. Néha olyan dolgokat "kapok" tőle, amiket nem hogy ide nem merek leírni, de elmesélni is félek bárkinek. Néha annyira bánt, hogy azt elmondani nem lehet. És amikor szembesítem vele, nem érti, mi a probléma. Ennél ijesztőbb dologgal még életemben nem találkoztam... Csak ül, hallgat, faszságokkal takarózik, majd előveszi az "őt mindig mindenki bántotta" kártyát, hogy ő ettől lett ilyen tüskés. Alapban ez számítana, megpuhítana, beleesnék tőle a "jajjszegény" szindrómába, de már ezt is megtanultam... Ha hagyom, hogy papucsot gyártsanak belőlem, és összetapossanak, a szeretet szóval a zászlajukon, nos, akkor én vagyok a hülye, ha belátom, ha nem. 

Annak, hogy az ember háta mögött egyre több tapasztalat van, egyre több szerelem, egyre több ember, akit szeretett, és aki szerette, van némi hozadéka is; tanulunk belőle. 

Csak néztem magam elé, mondtam neki a magamét a besötétedő parkban, a csupa zöldben, rá se tudtam nézni, mert tudtam, attól megenyhülök. Azt vártam, majd mindent megtesz, hogy majd próbál értelmesen viselkedni, megpróbál jóvátenni dolgokat, elgondolkodik rajtuk, emberesen bocsánatot kér. De csak annyit kaptam, hogy ő ilyen, és hogy ő szólt. (Hát, nem egészen úgy szólt az a jóslat, hogy egy bunkó és időnként érzéketlen fiút fogok kapni, aki sokszor figyelmetlen, és hetente egy pozitív gondolata, vagy érzése ha akad.) Meg annyit, hogy az orrával, mint egy bűnbánatos kiskutya, megsimogatta a karomat, és nézett rám, szomorún. Én meg ültem ott lefagyva, hogy ennyi... Ennyit érek neki. Ő sem akar ezért küzdeni, ki is mondta, hiszen nem biztos abban, hogy én biztos vagyok ebben az egészben, akkor meg minek törje magát. Hát nem, valóban nem vagyok az. 

Ennyit a fiúról, akivel egyszer elbeszélgethettem volna egy csendes Balaton-parti, szélserebben nyárestén, arról, hogy egyszer szeretnék egy olyan fiút szeretni, mint ő. 

Nos, nem, olyat, mint ő, nem.

Nem fog valaki még egyszer tönkretaposni, ahhoz már valóban túl idős vagyok, nem bírnám ki újra. Ahhoz, hogy abból felálljak, már nincs elég xanax a Földön. 

Én meg, noha szeretek kockáztatni, annyira már becsülöm magam, hogy hallgassak a megérzéseimre, és bármennyire is fáj, kihátráljak ebből a játékból. 

Majd jön más, aki megtanítja neki, hogy a világ varázslatos, az emberek szereteténél semmi sem ér többet,és hogy azt mindenki megérdemli, csak tudni kell nyitottnak lenni rá, és tudni kell visszaadni.
Nem az én dolgom "megtéríteni" Őt, hiába lennék rá képes. 

Örülök, hogy eljutottam idáig. 

Epic ismerkedős szöveg forevör

Tegnap éjjel bulizni voltunk. Táncolunk a csajokkal, egyszer csak azt érzem, hogy valaki  hozzámér. Odafordulok, a srác közben már félig fel is kapott, s csak annyit mondott:

"Szia,az én nevem Balázs,és most el foglak rabolni."

Hááááááááááááát én azt hittem, megzabálom. :)))

Miért is...

... ne hanyagoljuk a testi örömöket.

Egyre többször megkapom, hogy szexmániás vagyok.
Hát olyan nagy baj ez? :D

Válasz.

" - Te egyformán szereted? A fiút és a leányt.
  - Meglepőnek tartod?
  - Mindenkinek van kedvence.
  - Úgy mindenki elszalasztja a világi örömök felét."

Hagyd kint a valóságot.

az úgy volt, hogy hónapok óta elromlott a fülesem. olyan vagyok az úton zene nélkül, mint bármikor, bárhol - kivéve az otthonomat, és az ágyat - gyűrűk nélkül. mezítelen.

(szart nem akartam venni, hol idő nem került rá, hol pénz, a hiány maradt.)

aztán utókarácsonyi ajándékként - mert hogy a karácsonyunk elmaradt - Evan vett egyet nekem pár napja. úgy szól, mint az álom, az első két napon szokatlan is volt, ijesztő; ültem a buszon, és ismét magam voltam, ütemekbe zárva, halottam a lélegzetvételem, éreztem a szívverésem, az emberek kívül estek hirtelen rajtam, el lettem zárva a külvilágtól, s ettől a koncentrációm, a látásom, a megfigyelő képességem, az ösztönös védekezőmechanizmusaim felerősödtek. két nap kellett, hogy visszarázódjak.

----

május van. szomorú-szürke, nosztalgikus, nincsrendben-nyomott-május. ezt a hónapot várom minden évben legjobban az augusztus után. 

ültem a kilences buszon, két nem éppen kellemes, vagy sikeresnek mondható telefonbeszélgetés és egy megint-át-életunt nap után. nem vágytam semmire és senkire, csak hogy kimenekülhessek a tömegből. beültem egy ablak melletti helyre, az eső megint rákezdett, és untában, komótosan pergett le az üvegen. Youtube be, Bonobo Sweetness album be, és a melankolikus basszus úgy ébresztette fel az elmúlt időszakban alvó énemet, mint szerelmest csókjával a másik, egy édes, napfénypászmás reggelen.

ott voltam, és mégsem. elengedtem - el mertem engedni - az utasokat, a hangokat, a szagokat; csak én voltam, Budapest zuhogáson átsejlő látképe, a kedvenc apróságaim benne, az út, a haladás, és a gondolataim. adott pillanatban semmi sem lehetett volna ennél jobb, vagy teljesebb.

Spike eljegyezte a Borsószemhercegkisasszonyt. ne kérdezzétek, miért így hívom így; nem az.

emléxem, amikor először megláttam, az volt az első gondolatom, hogy mennyire esetlen, és mennyire gyönyörű. a nagy barna szemeivel, az édesen széles, és őszinte mosolyra született ajkaival, a gyönyörű fogaival, az érintetlen ártatlanságával, a fiúk által még-meg-nem-sebzett szívével, a mindenkinekvansajátja bájával, úgy mindenestül. nem ő tehet róla. nem csak ő. nem haraxom rá. már nem.

annyiszor próbáltam őt megérteni, megfejteni, annyira érdekelt, ki ő. nem egyszer veszekedtem Spike-kal, az ő oldaláról szemlélve a dolgokat, az ő kis lelkét védve, még a kapcsolatuk elején. amikor nekem és Spike-nak még volt kapcsolatunk. az a kapcsolat, ami mindig több volt, mint barátság, és mindig kevesebb, mint szerelem.

ezzel az emberrel egy kölyköt is vállaltam volna. egyszer azt hittem, terhes vagyok. két hetet késett. mikor kijöttem a fürdőből, elmondtam neki, hogy ha a teszt pozitív lett volna... azt mondta, ő is. velem. 

ez az ember egyike azon keveseknek, akiktől feltétel nélküli szeretetet kaptam. ő volt az első. (a szüleimtől sosem kaptam, sosem fogok.)

tudtam, hogy meg fogja kérni a kezét, tudom azt is rég óta, hogy férj és feleség lesznek egyszer. tudom, hogy közös, magas, vékony, szépszemű gyerekeik lesznek.

ma egy fiú leült mellém a buszon. magas homloka volt, édes, fiatal arca, mikor leszálltam, kellemetlenül állt fel és engedett nekem helyet, hogy kisasszézzak a sarokból. hasonlítottak egymásra. Spike egyszer megkérdezte tőlem, hogy ha a villamoson szólít le, akkor is szóba álltam volna-e vele, akkor is ismerném-e, akkor is szeretkeznék-e vele. soha nem mertem elmondani az igazat, hogy lehet, hogy nem. 

nem fáj.

nem irigylem a boldogságukat.

megtalálták egymást, mint krumpli a héját, és ez így van jól. 

mai napig szerethetőnek tartom azt a lányt, ezért még jobban megviselt, hogy fél tőlem, és félti tőlem azt, ami szívének oly kedves.

már az ára sem fáj, mindennek megvan a magáé. 

ennek a lánynak, ennek a szerelemnek én voltam, mi voltunk. 

egyszer azt mondta Spike-nak, hogy ugye, az esküvőjükön nem leszek ott.

hát nem leszek. 

mert nem leszek meghívva, de ha meg is lennék, nem mennék el.

és nem neki kellett kiharcolnia, nekem lett elegem, én álltam félre. először sírva, személyesen, aztán már csak dühösen, sebeket nyalogatva, büszkén, írásban. októberben. azóta nem beszéltünk.

tudom, hogy olvas, tudom, hogy néha érdeklődik, másoktól. tudom, hogy kísér, tudom, hogy velem van, hogy ő is őriz. igazából, olyan, mintha ... elment volna. azt hiszem, ha szembejönne, csak úgy, az utcán, hogy nem számítok rá, lefagynék. már eleven álomképnek tűnik minden, ami a mienk, ami közös, ami mi vagyunk.

leszálltam a buszról, feltoltam majdnem maximumra a hangerőt, rágyújtottam, és sétáltam az esőben. nem akartam sem esernyőt, sem kapucnit, a szempilláimon megülő cseppek elhomályosították a képet, mintha csak szemüvegben lettem volna. élveztem, hogy vizes leszek, nyirkos, élveztem, hogy szabad vagyok, hogy írni fogok, hogy nem sietek, hogy enyém a délután, enyémek az érzéseim, enyém a szeretet, amit iránta érzek, enyém minden megélt pillanat, az ütemek a fülemben. 

elsétált mellettem egy középkorú, igazi úriember-fazonú pasas, egészen kedvelnivaló kisugárzása volt. egy kölyök zsebkutya sétáltatta; a muksó arra ment, amerre a kutya, még csak húznia sem kellett. minden fűszálnál, kavicsnál, a lábamnál, bárhol, centinként megálltak, irányt változtattak. azon gondolkodtam, miközben mosolyogva figyeltem őket, hogy mennyire életszerű ez. nem igazán. addig bánunk így azokkal, akiket szeretünk, amíg az ismeretség új, érintetlen, tele van óvatossággal, tisztelettel, a másikat nembántani-vágyással. csak akkor megy ez így, hogy követjük egymást, válaszolunk egymás mozdulataira, ösztökélés vagy erőszak, kötelezősködés nélkül. aztán valahogy megtanulunk olyan dolgokat, amiket nem kéne, végül valaki mindig húz valakit, elfelejtünk táncolni, úgy igazán, és minden szürke lesz.

akinek nem lesz az, tartsa meg, vigyázzon rá.

mikor felértem a nyolcadikra, nem akaródzott a fülest a fülemből kitépve belehajítani magam a hétköznap délután rádió-morajába, így lerúgtam a cipőm, még pár szám erejéig a nyitott ablakon át kilógtam a szakadó esőbe, és néztem, ahogy a pici fehér szőrgombóc, meg a nemigazi-gazdi táncolnak egymás ritmusára.

annyira gyönyörű volt az egész. sírni tudtam volna tőle. 

Szív(Nek)ed

nem vagyok oda as szívecskékért.

meg az aranyért sem. kifejezetten nagyonnem.

de ezeket még én is.

találtam őket, Neked. 

Chapters of My Love

Egyre kevésbé vagyok szerelmes a kedvenc rádiómba, de a chill zónában életemben nem csalódtam még, szóval tessék vasárnap esténként hallgatni őket.

Ni, pár gyönyörűség itt, itt és itt.

Jók az elmélázáshoz, íráshoz, pillanatok újraéléséhez, újraérzéséhez. 

Mostanában megint kevesebb időm van ezekre, mindig így van ez, ha valaki bekopog az életembe, hogy hello, itt vagyok, jönnék, bejönnék, maradnék, kellek-e. 

Nos, a Nemistudomhogyvagyunk fiú neve ma is találó, mert jól leírja a helyzetet, nem is találtam egyelőre másikat számára. Egyet ízlelgetek, de még várat magára a döntés.

Vannak azok az édes, enyhén elkeskenyedő barna szemei, az izmos karjai, a pörgős, laza, de mégis, többségébenadolgokatnhelyénkezelős stílusa, a baseball sapkái, kapucnis pulcsijai, és a hihetetlen időpontban érkező, hihetetlen szövegei, amelyek együttese számomra ijesztően vonzó. 

Van a lelke, az a megfejthetetlen, tele sötét foltokkal számomra. 

Rengetegszer előfordulnak váltások, egyik pillanatról a másikra.

Hol azt érzem, hogy eszméletlenül közel van, közelebb, mint fizikálisan, közelebb, mint az az 5 cm távolság, ami elválaszt minket az ágyban, mikor egymás mellett pihegünk éjjel, és néha, még annál is közelebb. Volt már egy igazán szeretkezésízű együttlétünk, amit csak azért nem nevezek nevén, mert gyáva vagyok, félek, és folyton pengeélen táncolok és küzdök önmagammal. Ebben az együttlétben sírni tudtam volna, az örömtől, és a dühtől egyaránt, magamra, magammal, vele... Azokban a pillanatokban, mintha a szívembe költözött volna, s minden időtlennek tűnt.

Máskor viszont őrült távol van. Vagy nem tud, vagy nem akar bizonyos dolgokról beszélni, kimondani őket, nyilván az is szokatlan, hogy velem lehetne... Azt érzem, fél. Fél közel engedni. Ő már haladna előre, én lassítom, azzal, hogy nem mondunk ki dolgokat. Nem érti, miért úgy működöm, ahogy, és hogy valójában próbálja-e megérteni, rejtély előttem.

Érzem, hogy folyton a kisbetűs részeket keresi a mondataimban, a szavaimban.

Van, hogy ülünk egymással szemben a HÉV-en, vagy egymás mellett gubbasztunk egy buszon, egy kocsmában, és mintha fényévekre lenne tőlem. Néha annyira magától jön minden; téma, csók, ölelés, mosoly, olyankor még a hallgatás is jóleső, természetes, odaillő. Máskor viszont éles a csend, húsbavágóan riasztó, és azt érzem, hatezer érintésből se tudná kibogozná, mit akarok velük mondani, vagy mire vágyom. 

Megkaptam a tükörképem. Ellentétes személyiség. rejtőzködő, óvatos, de szenvedélyes, őszinte, vágyakozó, szeretni tudó, és akaró. Sok arca van, sok hangnemmel. 

Már a félelem a szeretéstől, az által a sebokozástól, bebetonozódott, és félő, hogy megint megszököm. Butaság az egész, mert ennek a mechanizmusnak köszönhetően csak akkor nem futok el, amikor nem tudok, mert annyira letaglóz mindaz, amit a másik iránt érzek, hogy mozdulni se tudok semerre se. Az pedig pont az az érzés, amitől eredetileg menekülök. Fuck yeah. 

Zene ma éjjelre.

itt.

You mumble under your breath
I doubt you know what you said
Let's get this off of your chest;
Right here, right now

I'm tryna make this a mess
We're tryna run in the dark

We're makin' reasons to destroy our believing
Cause we're addicted to bleeding hearts

Got me
Fighting making nothing sacred
We're tearing paint off the walls
Nights are made of kiss and makeup;
It's on the edge of emotional

I see that look in your eyes
Heartbeats get in the way
I see that look in your face
I can't take it away

Ooh, God
That's the trouble with me
I need the trouble with you
Ooh, God
That's the trouble with us
I need the trouble with trust
[x2]

(I see you looking at me)

You let me under your dress
But you won't show me your heart
Teach me a lesson I guess
I still go back to the dark

I'm tryna clean up the mess
Girl I don't know where to start

We're in the season of deliberately needing
A fire to burn in our hearts

Got me
Fighting making nothing sacred
We're tearing paint off the walls
Nights are made of kiss and makeup;
It's on the edge of emotional

I see that look in your eyes
Heartbeats get in the way
I see that look in your face
I can't take it away

Ooh, God
That's the trouble with me
I need the trouble with you
Ooh, God
That's the trouble with us
I need the trouble with trust
[x2]

(I see you looking at me
And now I don't know who to believe)

ütni. kéne. élni. tudni. tovább. lépni. tudni. ugye.

még soha nem lakkoztam körmöt 3 pohár bor - ami nálam csalóka, gyorsan kiüt... - és egy vodka után, pláne nem trance zenére. ahhoz képest most egész jól sikerült.

Evan is kilépett a Játékból. egyre kevesebben leszünk.

mintha valaki vagy valami azt akarná, hogy legyen hely az életemben valami, valaki újnak? nem tudom. ha így is van, megbaszhatja. 

most mindent, ami ebben a lakásban fellelhető, és tőle származik, bele tudnám baszni egy hullazsákba. de tudom, hogy utána még üresebbnek érezném magam, és csak arra lenne jó, hogy bőgve mindent visszapakoljak a helyére. már a Spike-tól kapott lámpát is megszoktam a plafonon. idő kérdése, és ezek a tárgyak újra nem fognak zavarni, vagy inkább... fájdalmat okozni. 

most épp ott tartok, hogy mindent, de mindent a falhoz tudnék baszni. fuckyeah. 

Kind-er... Szörp-rájz

Nőnap volt. Már előre jelezte, hogy meg akar lepni valamivel, amivel kellően zavarba hozott. Szerencsére tudattam vele időben, hogy nem vagyok az a virágos típus, pláne nem vörös rózsás, attól kb. a hideg ráz ki, köszönhetően egy régi páromnak, aki bocsánatkérő virágot csinált belőle. De azért rendesen frászban voltam, a meglepetésekkel ugyanis hadilábon állok. 

Mivel hogy nagyon hogy nincs pókerarcom. Még ha anyumtól is kapok valamit, akkor is nehezen csinálok úgy, mintha, ha nem találta el a dolgot, pedig nincs az a bolygó-együttállás, hogy őt meg akarjam bántani. Szóval, ha, tegyük fel, olyasmit kapok - ami már nem egyszer megtörtént -, ami nagyon nem passzol, vagy pont, hogy negatívan üt, hát akkor az mind kirajzolódik az arcocskámon, mint valami rossz horror.

Nos, épp dolgoztam, ő pedig csak beugrott, mert dolga volt, és mert nőnap volt... Hozott egy doboz Merci-t, minden kislányt végigkínált, annyira édes gesztus volt, még ha volt is benne egy olyan hátsó szándék, hogy ne legyen kva feltűnő, hogy nekem külön hozott valamit. 

Lement a csokijárat, majd egyszer csak egy üveg vodka koppant az asztalomon, a call center kellős közepén, ezzel a kísérőszöveggel: "Azt csicseregték a madarak, hogy Alice ennek biztos örülne. Boldog Nőnapot." és már fordult is el. Én meg csak néztem, vigyorogtam, és alig bírtam ki, hogy ne ugorjak kacagva a nyakába, hogy ez mekkora már, személyes is, de mégsenem annyira, nem is rózsa, nem is virág, mégis "mutat, van, ki szeret Téged"... ha értitek. :) Szóval olyan... pont klassz volt, igazi édes-gesztus-nekem. És az, hogy ki mit gondol rólam, vagy róla, az alapján, hogy egy üveg vodkával állít be, nos, pont nem érdekel. Engem eltalált a dolog. Persze a vigyorgós "kösz"-t már csak a hátának tudtam megküldeni, mert gyanítom, zavarban volt, meg nem is akart jelenetet.

Később persze lementünk dohányozni, megköszöntem, rendesen.

Jut eszembe, rendesen; találkoztunk. Háromszor is. És igen, rendesen. :P

Amúgy meg, hogy merre haladunk... Jó kérdés. Sok mindenben olyan, amilyennek mellettem most lenni kell, ahhoz, hogy az illetőt egyáltalán megpróbáljam, vagy akarjam közel engedni. Kva megérzések. Eddig bejöttek.  

Persze vannak kérdések, meg van minden, ami szokott, de időnként engedem magamnak, hogy ne görcsöljek ezeken. Most is. ;)

Hölgyeim,

my Dears,

tudom, hogy a nap nagy része már eltelt, de az éjszaka az izgalmasabb rész, ugye.

kívánok (magunknak) boldogat, én-megélőset, nőiségünk teljességét, és ebbéli mosolyokat, örömöket, élvezeteket.

Ti vagytok a világ a legbájosabb és legmegfejthetetlenebb teremtényei, sose feledjétek. ;)

macska-egér-macska

hallgassatok józenét.

időről időre több napsütést kapok, kapunk ajándékba, és ilyenkor mindig reménnyel telítődök fel, meg kuncogással, mosollyal, kitartással, hittel, tervekkel, és ez jó.

a Nemistudomhagyvagyunk fiúval finoman, lassan elkezdtünk ismerkedni.

eddig... mintha ijesztően érezne engem.

az igényeimet.

azt, hogy lassan akarok haladni.

kifejezi, hogy érdeklem,

mint ahogy azt is, hogy nem rövidtávon tervez most valakivel. azt hiszem, rég óta lehet egyedül. 

nem lóg a nyakamon, nem erőszakos, éli a maga életét, de időközönként beenged. 

az első nagy beszélgetésünk a vallásról, az élet értelméről, és hasonló dolgokról szólt.

finoman csepegtettem neki önmagam apró, furcsa részleteit, és neki erre az volt a válasza, hogy senki sem normális, és a lényeg az, hogy megtaláljuk azt, aki el tudja ezt bennünk fogadni.

én meg csak ültem és néztem.

édes labdákat dobál fel, amiket nem csapok le - kva nehéz... - és mintha érezné, hogy nem azért nem csapom le, mert nem akarom... érzi mögötte a szándékot.

érzi, hogy az, hogy hol előre lépek hármat, hol vissza kettőt, az nem azt jelenti, hogy nem akarom őt megismerni, közel engedni.

néha ordítani tudnék, mert annyi mindent elmesélnék neki, ráönteném, közben meg félek, ezért folyamatosan lassítom magam. 

apró megjegyzései vannak, amikből érzem, hogy szíve szerint ő is felfalna, nem testileg, vagy nem csak. ezekkel mindig meglep, mosolyra fakaszt.

amikor véletlenül kibukik személyiségem egy-egy ösztönös arca, akkor sem ijed meg, maximum eltűnődik, és próbál jól reagálni. érzem, hogy meglepődik azon, hogy nem azt várom, hogy megfelelően reagáljon - vagyis úgy, ahogy én elvárom, ahogy nekem jól esik -  egy-egy helyzetre, hanem önmaga legyen.

még nem mondta ő sem, én sem, hogy találkozzunk. pedig egyre több az "ez egy hosszabb történet"szóösszetétel a mondatainkban. 

amikor kettesben vagyunk, mondjuk a liftben, pár másodpercig, mindig feldobok valami hétköznapi témát, hogy megelőzzem a zavart, és azt, hogy a szemeimből és zsigereimből áradó saját vágyaim és zavartságom ne legyenek halálosan egyértelműek. mindazonáltal már nagyon kíváncsi vagyok, mit fog belőle kiváltani, ha egyszer észreveszi.

így is olyanokat dobál fel néha, hogy csak pislogok, és előre érzem, hogy ő az, akit nem kell kétszer kérni, hogy a falnak nyomjon, és vad legyen, miközben érzéki is. pl. amikor arról beszéltünk, hogy a munkahely előtti dohányzás nem alkalmas magánügyek megbeszélésére, mert mindenki egy 5*5 négyzetméteres helyen tobzódik. felfele a liftben - noha nem is voltunk egyedül - közölte, hogy igen, ez csak egy ilyen "rövid... menet". és közben mosolyra húzódott a szája, zavarba jött, és nem mert rám nézni. sokszor nem mer rám nézni. 

azt hiszem, bajban lehet velem.

no problemo, én is vele :D

ennyi.

tizennégyórátledolgozós nap után
egy hosszú-édes zuhanyt követően
még sok-sok vízcseppesen
egy szál törülközőben
ágyonüléssel-bonobohallgatással
összekötött sajttorta falatozás.

ennyi.

Ösztön, állat.

Mr. Black visszatáncolt. Hogy örökre, vagy csak egy időre, nem tudni.

Az a baj ezekkel a levegőben maradt szenvedély-foszlányokkal, hogy éltetik magukat, mint az el nem szeretett szerelmek, és érződnek minden pillanatban, minden olyan zene taktusaiban, ami ahhoz a valakihez köt, azokon a helyeken, ahol együtt jártatok, beivódnak a falakba, és nem hagyják Neked, hogy felejts. Aztán újra meglátod őt, s mintha minden csak tegnap történt volna. A lelkedben-testedben nyitva hagyott kapu, melynek zárja sose volt, melynek kilincse se nagyon akad, amely csak lengedezik a szélben, néha oda-odabaszódva az ajtófélfához, nos, az a rohadt ajtó újra kicsapódik, és Ti elvesztek.

De talán jobb így, annyi aggodalom volt bennem, annyi kétség, ezt az egészet illetően. 

Tegnap egy volt kollega, akinek mindig is tetszettem, és ő is nekem, letámadt, én meg hagytam magam. Mint egy ribanc, miért ne alapon, tudja, mit várjon, és mit ne, s ez utóbbi fontosabb és lényegesebb. Azt érzem, nem kéne, belemenni, ebbe, egy alkalomra se, de az, hogy miért érzem ezt, jobban ijeszt, mint a lehetőség hogy az együttlét csak középszerű lesz, mert az állat odabent már ordít, hogy köszöni szépen, ő enni kér. Azért érzem ezt, mert nem rá vágyom. 

Ma a Nemistudomhogyvagyunk fiú megint bevárt, hogy velem szünetelhessen, napi egy cigi, ennyink van, ennyit adok, nulla kezdeményezéssel, és mindent megteszek, hogy húzzam az időt, hogy minél később jöjjön a "nem iszunk meg valamikor valamit?" kérdés, mert kva nehezen fogok tudni nemet mondani rá. De tudom, hogy kell. (Ezért is fogom bevállalni vsz. a kollegával ezt a pár pásztorórát. Ki kell tisztítsam az agyam, így meg ezt nem lehet.) Így is biztos hogy írni fogok neki holnap, mert születésnapja lesz, és előre haraxom magamra érte...

Ma úgy búcsúzott el, hogy "Légy rossz kislány".

Köszi bazd meg, Beléd is...

Off-topic

Halló-halló, keressük az off gombot.

A Nemistudomhogyvagyunk fiú miatt.

Meg a "beindultbennemapasigépezet" miatt. Együttlét kéne, a hormonjaim lehiggadnának, és nem esne valaki ismét áldozatul a hülyeségemnek, és a kisugárzásomnak, aminek köszönhetően felirat égett megint a homlokomra, ami nemes egyszerűséggel úgy szól, hogy kefélj meg. 

Óje.

Bújtassatok el. 

8. munkanap zsinórban

Aztán egy pihinap, aztán nagyjából minden visszaáll a "normális" kerékvágásba ^^

Útközben

idézeteket keresek, illetve egyet, ami megfog, megragad, bennem, amit adhatok annak, akinek szánom, szívből. 

általában fordítva van, az a valami talál meg engem, de néha kutatok, kitartóan, légből kapott ötletek alapján; alkalmakra, vagy hogy elmondhassak valamit szavakkal, amiket én nem tudok jól formába önteni, érthető hangocskákba, betűkbe, írásjelekbe...  

az ilyen keresőutakon általában az ember nem azt kapja, amit szeretne; más jön szembe, másra emlékeztet, másra döbbent rá, másnak adható. érdekes körforgás ez.

/mint mikor keresed a zoknid párját, és az a fülbevaló bújuk elő, amiről már rég lemondtál, ezért a párját kidobtad, így jönnek a mini-düh-rohamok, vagy a hosszú-lemondó-sóhajok; elsiratható csecsebecse, felesleges bosszúság, és még a zokni se lett meg./

most Mum-nak keresgélek, és mégis, Mr. Black-hez találtam, meg a beszélgetéseinkhez, főleg a maihoz, ahhoz, ami arról szólt, hogy minek mekkora ára van, mibe mersz beleszaladni, mibe nem, és miért igen... 

Egyszerűek, és mégsem. 

"Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék."

"Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele."

Újra kéne ezt A Kis herceg-et is olvasni már. 

oké.

hiába, igaz, hogy idővel edződünk. 

nem az idő múlása tehet róla, hanem a megélt idő. (a legújabb kutatások szerint az az idő, amit tevékenyen töltesz, gyorsabban telik, mint az, amit nem. én nem bánom.)

egyre gyorsabban visszalendülök az eredeti kiindulási pontba, a belső, nem épp tökéletes, de a saját egyensúlyi pontomra. mint egy apró kis vörös hajú keljfeljancsi. 

az én életmódomnak ez a hátránya.

hogy egyre gyakrabban kell kibillenni mostanában.

de az a nagy büdös helyzet, hogy egyre jobban értem és érzem, vallom; mi magunk vagyunk az egyetlen élőlény a földön, akire mindig számíthatunk. nekünk kell tudnunk, kik vagyunk, hogyan működünk, mi a fontos nekünk, miben hiszünk. és ha ez megvan, ha tudjuk, hogy mindig képesek leszünk fenntartani önmagunkat, mindig tudunk békét teremteni valahogy magunkban, ha szükséges; képesek vagyunk örömet okozni magunknak (úgy is :P ), ha értjük, hogy önmagunk számára mindennek eredője az ego, az én, az, hogy az rendben legyen, és meg tudjon küzdeni, amivel kell, egyedül is, ha kell; akkor oké, az egész. 

akkor oké a világ,

oké a csalódás, vagy legalábbis azzá tehető,

oké a fájdalom,

az érzés,

a szeretet is,

és oly sok minden más. 

persze ettől vagy erős is, 

és ettől nő idővel kéreg a szíved köré, úgyhogy vigyáznod kell;

időről-időre hagyni kell, hogy valaki teljesen megborítson, megpörgesse a világod, kihúzza a lábad alól a talajt, és Te újra építkezni kezdhess; Rajtad áll, hogy a régi alkotóelemekből választasz-e, de az biztos, hogy lesznek újak is, és ez jó, ez kell. ez oké.

örülök, mert azt érzem, az elmúlt évek érdekes - nem fehér vagy fekete; néha megfelelő, de mégsem jó; máskor nem az ideális, korántsem, mégis jó... - döntései után megint az van, hogy kicsit tudom kívülről lárni magam, képes vagyok önmagamba kapaszkodni, és egyre kisebbeket esni, közben egyre finomabban és óvatosabban keresni azt, akinek hagyni kell. 

Sssssssssssssssssssz.

ez a Nő(...) önmagában is.
ezzel a hajjal meg...

uh.

eh-

-eh-eh.

No komment, nem szükséges.

ego - foszlány

...változunk, változtatunk, s közben mindvégig önmagunk magja maradunk.

Woman in red.

nothong more. 

Odavág.

Érzem.

Zene hozzá.

Lüktet bennem.

Dübörög, viháncol, táncol, ordít, dühöng, sikít, kacag, röhög, sír, vinnyog.

Hogy engedjem ki. Hogy megint születőben van.

Olyan ez, mint a Csokoládéban Vianne, és a Szél, ami Őt hajtja. 

Mikor felébred, űz, és nem hagy egy helyben békére lelni.

Ma a melóhelyen, megkérdezte az a fiú, akivel úgy vagyunk, hogy nemistudomhogy, a másikat, hogy ő mit tenne, egy munkahelyi helyzet, apróság kapcsán. A válasz az volt, hogy dugna egy jót. Erre ő, ízlésesen és poénosan, a maga édes stílusában, azzal az udavriasdemégisizgatóanbevállalós-sal, azt regálta, hogy ő is.

Nem szokás odabent ezt így. Káromkodni, azt igen. De ezt így nem. Pláne a megkérdezett fiú szájából nem megszokott. Persze kuncogtam rajta.

Ezzel a fiúval elég nehezen vagyok.

Érezzük egymást. Tudom, hogy tetszem, és szerintem tudja - ha nem vagyok elég ügyes - hogy ő is nekem. Ez önmagában... tudom. 

De Ő az, akivel érzem azt, amit nem akarok érezni, és főleg nem most. A most alatt  és a most-hoz úgy az elkövetkezendő fél-, egy évet értsük még hozzá, ha lehet.

Ma is, mint oly soxor, megpróbált szóba elegyedni velem. Én meg, mint oly soxor, most is diplomatikusan, élcelődősen, félinformációkat csepegtetve, de szűkszavúan és távolságtartóan reagáltam. 

Ma hazafele annyi mindenen meditáltam. Nem is, talán reggel kezdődött.

Hogy én miért is bánok úgy a pasikkal, ahogy. Miért is vannak azok az igényeim, és szabályaim, amik. Ami S-el történt, mély törést okozott, és valahogy helyre kéne billenteni. Ha nekem ő nem volt elég jó, senki sem lesz az. A tökéletességet tartottam a karjaim közt, és a tökéletesség engem magában, a maga tökéletlenül csodálatos lényével, és küzdeni akarásával, és nekem kevés volt. De annál több meg aligha van ezen a világon. 

Olyan ez, mint a rosszul összeforrt, törött csontok; minél tovább hagyod, annál nehezebb lesz helyrehozni. Újra el kell törni, sínbe tenni, újra hagyni összeforrni, meggyógyulni, jól. A legtöbb ember inkább leéli az életét azzal a sajgó, problémákat okozó, ésatöbbi csonttal, de nem engedi újra eltörni. Na, hát ezért nem kezdtem még én se ezzel semmit. 

És ott van Apám. Ahogy Anyámat bántotta. Hogy szándékosan, vagy nem, részletkérdés, és az információ nem is áll rendelkezésre. Azt hiszem, ennyi év távlatából nem is ez számít. Ő idővel megpróbálta "újra eltörni", a maga szempontjából. Új életet kezdeni, egy másik nővel. Anyám nem hagyta, és már kipottyant 2 gyerek is, Apám tehát maradt. Akármennyire is erős ember vagyok, biztos, hogy jobban meghatározza az életemet és a személyiségemet mindez, mint szeretném, vagy hiszem, vagy hajlandó vagyok belátni. Nem véletlenül ódzkodom a Sorskönyvtől, amiről előre tudom, hogy mennyi "ezdemennyireigaz" ahaérzést rejt még számomra - magamról.

A függetlenség.

Érzelmileg, anyagilag.

Az érzelmi kötelességek elkerülése, párkapcsolatban.

A kötődést nem kerülöm, de mindig próbálok a legrosszabbra készülni. 

A ragaszkodástól félek, mint a tűztől, taszít is, ha pasiról van szó, főleg, ha nem barátról.

Szájbabaszott védekezési mechanizmusok. 

Tartozni valakihez, kivéve baráthoz... Isten ments'.

És mellette időnként, vágyom rá, cseszettül, persze, sőt, az én fejemben gyerekkorom óta nem a tübdérkirálylányos, esküvői ruhás képek élnek, mint vágyálmok. Hanem egy egyszerű, tartalmas, kiegyensúlyozott élet, sok nevetéssel, hihetetlen mély és egyértelmű összetartozással, egy átlagos méretű, szellősen és svédesen-otthonosan berendezett, világos lakásban, gyerekekkel. Igen, gyerekekkel. Ezt az álmot szeretem elengedni, nem foglalkozni vele, nem babusgatni magamban, sőt; mostohán bánok vele. Mert fáj rá gondolni. Annyira távolinak és elérhetetlennek tűnik, mert már ismerem a magam kis folyamatait. Lánykoromban, amikor még kis béka voltam, szürke nyúl, páfrány a sarokban a németórán, csak arra vágytam, hogy életem folyamán legalább egy embert kapjak majd, akit szerethetek. Amikor megkaptam az elsőt, így is bántam vele. Közben a bábból lepke lett, az a kapcsolat volt életem második nagy törése apám után, és az is csak részben forrt össze jól. A lepkéből pillangó lett, úgyahogy, de nekem bőven túl nagy lépés, a projekt túl jól sikerült, a tervezettekhez képest. 

Kezdem érteni, mit értettek szakítás után a párjaim - akikkel több évet töltöttem el szerelemben - az alatt, hogy megközelíthetetlen voltam. Ezt értették alatta. 

Aztán délután, a hazabékávézás alatt megszületett és önálló útjára indult a fejemben egy kép.

A nemistudom hogy vagyunk fiúval nyáron, rekkenő hőségben, éjjel, a Balaton parton, a legalább fél-, egy évvel későbbi jövőben - cseppet sem csöpögős, nem kell mondani... - egy mély beszélgetést folytatunk. Én elmondom neki, hogy az én életemben hogy is van ez a pasikkal. Hogy milyen halmazok vannak. Hogy van a 'jóbarát, vagy az lehetne' halmaz; van a 'kefélnék vele, mert megőrülök a kisugárzásától' halmaz; és van a 'bele tudnék szeretni, bolondulásig' halmaz. (A negyedik a maradék értelemszerűen, de ez nem releváns - a szerk.) És hogy van, hogy néha, nagyon néha a három metszetében ücsörög valaki. Érzem én azt, általában, még beszélni se kell hozzá nagyon, és egymásra nézni se feltétlenül soxor, ha valaki ott lakik. Na, Ő ott van. És én ezt most, jelen állapotomban tudom. A fejemben, a beszélgetéskor elmondom, hogy Ő mióta is van ott. És hogy azért nem nyitottam, azért zárkóztam el, de azért nem teljesen, mert ő  mind végig ott volt. De én tudtam, hogy annyi mindent kell még magamban rendbe tenni, hogy ezt ne basszam el. A félelmeimmel, a vágyaimmal, az ösztöneimmel, a szexuálisakkal, meg azokkal, amikor jön a szél, és űz, újabb érzések és emberek felé, újra, el tőle, mert őt már ismerem, mert ő már nem biztonságos, mert ő már fájdalmat okozhat, és megalkuvást követelhet tőlem, magammal szemben, és vele, és a világgal, jóban-rosszban. Elmondom neki, hogy eljutottam erre a pontra, hogy most már mehet, hogy most már kész vagyok. 

Aztán elképzeltem, mi történik ezután. 

Nos, mások, mint Bridget Jones, arról álmodnak, hogy megkérik a kezüket és minden rózsaszínűen heppiend lesz.

Az én kezemet már megkérték páran, és talán többen is tették volna, ha nem ismernek annyira jól.

Az én álmom az, hogy egyszer lehet egy ilyen beszélgetésem egy ilyen fiúval, egy csendes, békés, eseménytelen, szél-se-rebben éjszakán. Az én álmom ennyire egyszerű. Én ezt érzem a legtávolibbnak. Hogy egyszer ringlispílmentes lesz a lelkem és megnyugszik, és oda tudom adni egyetlen embernek, az se baj, ha közel sem tökéletes.

Szégyellnivalóan buta álom, tudom.

Olyan svédesen egyszerű, Alice-esen letisztult, és falusiasan pórias.

Mindig a legegyszerűbb dolgok a legnehezebbek nekem. 

Ma, mielőtt elindultam odabentről, elköszöntem ettől a nemistudom, hogy vagyunk fiútól, külön. Nem igazán tudta hova tenni.

Mire hazaértem, persze a történet ott tartott a fejemben, ahol egy olyan lány fejében kell tartania, mint én, tavasz közeledtével, a lepkeháború előszelében vergődve, és a végén nekiálltam mosogatni és tűzhelyet súrolni, hogy lecsillapítsam ezeket a néha annyira utálatos vágyakat és mindent elsöprő erejű képeket. Ezek miatt megyek bele mindig a kétes viszonyaimba és (néha) kapcsolatokba (részben ezért). 

Képtelen vagyok várni. 

Kivárni. 

Megvárni. 

A higgadtságot. 

A megfelelő embert.

Magamat.

Édes Istenem, sírok.
Annyi idő után megint, napról napra sírok.
Kinyitották a csapot, és ömlik Minden.
Érzem, hogy megint mélyre merülök, és megint jobb lesz utána, sokkal jobb.

(PS: akinek a zene bejött: hihetetlen, de létezik 4 h-s verzióban. nem csak én tudok rácsavarodni dolgokra...)

Coming.

Bari Károly - Tavasz 

Jött a tavasz korom-tajték

éjszakákon át, arcába ugattak

lompos csillagok,

girhes körmeivel még

beleakaszkodott a fagy-herceg,

csak rálehellt,

és a szúrós hó-palást

eltűnt a világról.

Leült megpihenni árokszéleken;

virágok nőttek mellette,

ölének borzas erdejét:

a rétet, napsugár-fésűvel megfésülte.

Zörgő-csontú ágak,

kiszívott-vérű levelek

ijedten menekültek előle.

Féltek,

mert körülöttük a zöld-élet

már a föld torkát szorongatta.

Reggelt.

Induljon hát Alice-nek egy 8 napos munkahét.

Irigy vagyok Rátok. :P