Tükör.

Egy jófej ember (több jófej ember?) szavak összeházasításával alkotott létező fogalmakra találó kifejezéseket.
Az alábbiak erősen passzolnak.
Kellenének a magyarba is ilyenek.
Jófélék.

Morgen Dears.

Creepy Rabbit

itt tessenek körülnézni, ha tetszetősnek ítéltetnek a fentiek. 

Szívemben dobogó Budapest

Amikor úgy gondoltam, hogy talán elindulok a 100 szóban Budapest-en (nem tartott sokáig ez a gondolat), akkor nekiálltam írni mindazt, ami Nekem ez a város. Nem jutottam tovább annál, hogy az első gondolatokat papírra vessem, de talán így sem annyira pocsék.

Boldog szívdobbanás.

Ritmusos mosoly.

Kacagó, napfényből gyurmázott, 

szanaszét guruló üveggolyók.

Esőcseppekben is huncutul megbúvó

szépség.

Fémesen csillanó hidak.

Sokak által taposott utak.

Hétköznapiasságában is elbűvölő,

zúgó,

zsongó,

bongó.

Sok, szürkén és sötéten is 

megnyugvást sugalló,

békét adó

ablak, ajtó.

Milliónyi lélegzet,

sok ezer érzés.

Épületek;

régi s új egymás mellett, 

szimbiózisban.

Fák, utadon elhaladó

zsibongó élet.

Kávézók, butikok,

terek, kutyák,

széles mosolyok.

Dühöngő - dohogó -,

s közben szerelmes - vágyakozó,

menetelő

életesszencia.

Furcsa massza;

velem együtt, 

szívemben dobogó

őserő. 

Spike zoknija

Teregettem. Kezembe akadt Spike egy agyonhordott zoknija.

Hajlamos vagyok azoktól, akikkel sok időt töltök együtt,(náluk is alszom adott esetben) kapucnis kengurupulcsit és zoknit csórni. Mindörökre. Ámen.

Az úúúúúúúúúúgy volt (van)... hogy fázom, meg hogy nincs nálam tiszta zokni. Mert nem úgy készültem. És aztán magamon meg a lábamon (az is magam, mondjuk) hazaviszem, kimosom és valahogy ott ragad.

Persze Spike zoknija nagy rám, nálam maradt, most meg már csak nem fogok becsöngetni, hogy hello, ez még a fiókban volt.

Érdekes, a maciláb mamusz, amit tőle kaptam két éve karácsonyra, minden nap a lábamon tobzódik. Az nem zavar (meg.) (Még.) (Ja nem, már).

De a zokni. Ritkán veszem fel, csak ha már nincs más, ami tiszta, mert nem volt lehetőségem mosni időben... Nagy rám. Persze, lifeg a sarka a bokám környékén, mert hogy

Spike lába nagy.
Spike bakancsot hord télen-nyáron, nem tudjuk, miért.
Van vagy hat tucat ugyanolyan szabású hosszúújjú pólója, mind barna, kék, natúr, fekete, esetleg sötétkék színű.
Spike-nak nincs kapucnis kengurupulcsija, mindig kötött pulóvert hord.
Spike kávézik és teázik (már ha és amennyiben még igen. Vagy valamelyiket már nem. De nem hiszem. Vettem neki ide, hozzánk, egyszer, egy nagy ikeás söröskorsót, fél literes, nem korsó feelinges, csak azért, hogy itt is otthon érezze magát. Mert ő ilyenekből szereti inni az agyonáztatott zöldteáit. Szerintem végül soha nem használta. Néha már majdnem kidobtam, de aztán mégsenem.)
Spike ritkán hallgat zenét, hozzám képest,
és imádja, - amit én gyűlölök - ha mindenhez megy valami film vagy sorozat, aláfestésként.
Spike imádja a whiskyt és a gumicukrot is, meg a sósperecet, amit előlem mindig el kellett dugni, mert képes voltam fél kg-val egy este alatt felzabálni, aztán úgy csinálni, mintha nem én lettem volna. (Ha egyszer elviszem a zoknit, viszek sósperecet is.)
Meg a chilis babot és a Subway szendvicset is imádja. Minden költöztetésemért azzal "fizettem" neki a szolgálataiért. Annyiszor költöztetett, ami visszagondolva is furcsa, nem csak átélni volt az, mert

Spike kocsija kicsi. Nagyon kicsi. Mindig azt mondja, hogy neki nincs mit kompenzálni a verda méretével. És igaza is van.

Nézem a zoknit és dühös leszek - bár már nem nagyon - , elérzékenyülök - bár már azt se annyira.

Érdekes, mennyi mindent tudok róla.
Most esik le, hogy egy könyvet meg tudnék vele tölteni.

Az van, hogy Spike hiányzik.

Hülye zokni.

"Senki sem ártatlan. Csak a felelősségnek vannak különböző fokozatai."

Alice megint arra eszmélt, mikor mélyalvásából félálomba lökdöste őt a déli harangszó, hogy róla fantáziál. 

Ha lány lenne, biztos az Emma nevet adná neki; veszélyes, viharos, vonzó.

--- * ----

Úgy tűnt, minden rendben lesz. Találkoztak, két puszi, nagy mosolyok, jó beszélgetés, a "hogy vagy" és a "miujs" jellegű kérdéseket gondosan elkerülve, filmek, könyvek, apróságok a hétköznapokból, veszélytelenül. Zuhogó esőben is a pub teraszán, lábfejlefagyásig. 

A fiú helyes, jó a stílusa, nagy vonalakban tudja is magáról, hogy kicsoda, önbizalom is a helyén, önértékelésben vannak félrecsúszások, de kinél nem. Ijesztően, kiábrándítóan és egyszerre megnyugtatóan hasonlítanak sok mindenben. Két abnormális? Két művészlélek? Két szabad szellem? Sokféleképpen meg lehet ezt fogalmazni. Alice sose gondolta, őszintén nem, hogy egy olyan fiú, mint ő, észreveszi őt, megkívánja, érdeklődik iránta. Amikor kiderült, meglepődött és erősen megperdült a tengelye körül. 

Most ott ült vele szemben a tetőről lezúgó és mellettük lefele repülő esőcseppek tengerében, itta a sörét, a lány a kávéját kavargatta, dohányoztak és úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismernék egymást. Annyira... jó. Alice - mint már annyiszor az elmúlt hetekben - megint titkon és csendben önvizsgálatot tartott; miért van rá ez a dolog ilyen hatással. Miért nem tud ennél is erőteljesebben nemet  mondani, "igazi nem"-et? Szigorúan és kegyetlenül kutatta magában a szerelemcsírákat, az érzést, hogy bele tudna-e... mert azt érezzük, azt tudjuk. Szerencsére nem találta, ami nyugalommal és önbizalommal töltötte el. Valószínűleg ezért nem tudott Spike-ba se beleszeretni soha. A tükörképedbe, vagy valami ahhoz hasonlóba nem szeretsz bele, ha igen, baj van.

A távolság, a hideg, és hogy a lány nem borozott, hanem vodkázott, biztonságosabbá tette a helyzetet. Egy dolog nemet mondani, egy másik, ha négy fal közé kerülsz a másikkal, akivel nem kicsit vagytok hatással egymásra.

Alice nem mondott egyébként egyértelműen se igent, se nemet. A múltkor az a csók megtörtént, és több is történhetne, de a másik bonyolult helyzetben van, olyanban, amilyenbe nem megy bele az ember lánya. Ő nem. Kevés elve van, de ez közéjük tartozik. Most mégis nehéz. Most tudja, hogy ha a másik letámadná egy házibuliban egy zárható szobában, nem tolná el őt. Nem az érzései miatt, hanem a vágyai miatt. A fiú elunta a várakozást, és jelezte, hogy nem csak az igennel karöltve kéri a társaságát. Hát találkoztak.

De a metsző hideg egy idő után kényelmetlenné tette az estét, új helyet kerestek, szombat este, Budapest, hello körút. Visszatekintve nem baj; ha családiasabb helyet találnak, minden gyorsabban történik, s talán több is. A hely zsúfolásig volt, az asztalok kicsik, a zene nem épp személyreszabott, és üvöltött is. A kis asztal által kisebb lett a távolság is, megilletődtek tőle, egy tekintet elég volt mindarra, ami aznap este addig kimondatlan maradt. Szóba jött a "miértnem" és a "hogyanigen", ahogy bizalmasabb témák is, etika, kinek hol kezdőik a magánélete és hol folyik bele a másikéba... ki dönti el, ki ítélkezik, miért és mennyire jogosan. Nincsenek kőbe vésett válaszok. Egyre több volt a huncut mosoly, az összenézés, az alkohol, és az érintés utáni éhség.

Beszéltek a lány írásairól. A fiú azt mondta, szélsőségesek, nem lehet belőle megismerni a lányt, különböző hangulatokban különbözően ír, érez, működik. Megkapta, hogy tud lekezelő lenni. Ütött, de igaz.

Már majdnem elindultak. Aztán mégsem. Biztos menni akarsz? Nem bazdmeg, de igen. Igen, de kvára nem. Ez a "nemigazinem".

Még egy pia, közelebb húzott szék, elszállingózó emberek, már lehetett levegőt kapni, és egyre többször összeakadt a két szempár, érzékelhetőbb lett a vibrálás, szó szerint az agy és a test egymásnak feszülése... egy ponton Alice elvesztette a csatát. Amikor a fiú ahhoz a sütihez hasonlította, amelyikre ezer éve vágysz, amiből az első szeletet felhabzsolod, a másodikat már kiélvezed... akkor ott valami az automatikusanfilmetpörgetőseneképzelős agyában megpattant, a testében pedig megfeszült és felrobbant, és tudta, hogy veszített.

A csók ezúttal édesebb volt, vadabb, néha finomabb részletekkel, a másik érintései áramütésként újabb és újabb robbanásokat okoztak odabent. Alig bírt kibontakozni ebből a mámorból, erőszakkal vette rá magát, hogy kinyissa a szemeit és tudatosítsa; hol is van, kivel is, hogyan is, mit is lehet. Vagy mit nem.  

Szerencsére a fiú mondta hogy menni kell. Alice-nek nem lett volna ereje hozzá.

Egyre erősebben érzi, hogy el kéne billenni testestül-agyastul egy irányba, és ahhoz tartani magát.
De hogyan, ha, mint barát, mindketten értékesnek tartják a másikat, és az nem kérdés, hogy fenntartják-e a kapcsolatot?

Viszont ez a fülledt "érzem, mit adhatnál és akarom" érzet, mint egy kipukkasztani való lufi, ott lebeg köztük, és csak nem libben el, betontömbhöz kötözték.

Kéne egy lakás egy napra, egy napra, ami a társadalmi normákon és szabályokon kívül létezik, egy 367. nap, aztán egy óriási hideg zuhany és egy nagy levegő.
A kettő között pedig minden, ami most ott lebeg ebben a történetben, megtörténne, vadul és tisztán, egyértelműen.
Utána könnyebb lenne túllendülni ezen a rohadt helyzeten.

Mert ez így felzabálja, belülről rágja, és mindig annyi időbe telik lehiggadni. 

Morgen Dears.

YO-ga

Azt kell mondjam, a jóga jó.

Az elmúlt héten két pihenőnapot beiktatva minden nap végignyomtam egy kezdő, fél órás videót.

Nyilván még béna vagyok, leginkább egy törékeny etióp-porcelánbabához tudnám hasonlítani magamat az oktatóhoz képest, hiába a rugalmasságom meg az ideális testalkat, azért jó pár éve nem csinálok olyasmit, mint ez. De élvezem. Azóta érzem a testem, kevesebbet fáj bármim is, hajlékonyabbnak érzem magam, és már most érzem a fejlődést, egyes gyakorlatok jobban mennek, mint az első alkalommal, sőt, még a bőröm is szebb tőle. Jó a tudat, hogy teszek valamit magamért, és kezdem érteni a csak magamra koncentrálás fogalmát. A befelé figyelés és testvérei ennél a típusnál mondjuk nincsenek előtérben, de időnként majd relaxálósabb darabokat is kipróbálok, mert az is rámfér.  :)

Ez a dolog rendszert visz az életembe, nem hagy lustálkodni, elindítja a napjaimat, vagy épp a szabadidőmet, feltölt, jóga után tevékenyebb vagyok, és további fogadalmakra sarkall, ami jó.

Minden nap valami kreatív (írás, vagy rajzolás, valami kis barkácsolás, ügyködés),

és el akarok kezdeni újra angolozni, cikkek fordításával. Annyi oldal van, ahol klassz kis cikkek vannak, és utálom, hogy nem értem őket, így a thisiscolossal.com pl., és a munkaidőmbe általában ez simán bele is fér. 

Szóval teljesebb tőle az életem, ami YO. :)

Persze Alice verzsönt tolok, amiből lehet, a tipik jóga zenéktől speciel általában kiver a víz, és relaxációkor kicsit szaftosabb dolgokat hallgatok, ez régi chill kedvenc, tőlem, Nektek: 

https://www.youtube.com/watch?v=UPzRv5VVctA

(Nem hagyja beágyazni, a kis gonosz.)

A szürreális Sandra Knego

Fogad-alom

Új év, új élet? Hát. 

Tudni kell, hogy 2015 elvileg az oroszlán szerencse-éve volt. (Ritkán, de néha azért olvasok horoszkópot, élvezetből, kuncogási célzattal.) Hát, ennyit az asztrológusokról. (Vagy rólam. ) 

2015 egy rohadt.stop.gyatra.stop.és.stop.fájó.stop év volt.

Volt benne örömészbódoccág, de valahogy nem tudott teljes lenni, olyan hidegnek és keménynek, küzdelmesnek éreztem mindent, annyi kibaszott fájdalommal telt, hogy csoda, hogy most itt ülök, és írok, és köszönöm, jól vagyok. Azt hiszem, amikor boldog pillanatokat éltem meg Keenan-nel, akkor Isten erősen tanított. (Még mindig cseszettül jó a humora.) Csupa jó dologra, csak a visszájukról.

Amikor pedig Mr. Iremember-rel éltem meg azt a paplan-puhaságú "ittvagyokNeked"-et, akkor a Nagyfiú épp vitt az ölében, mert én a saját lábamon se voltam képes járni... ezért adta nekem ezt az embert útitársként. A Mágussal hasonlóképp vagyok; nem véletlenül keveredett az utamba. (Pont ma egy éve kezdtük újraépíteni a kapcsolatunkat...)

Igazából súlyosan tanulós év volt ez. Olyan orrbaverős módszerekre gondoljunk.

Értékelni. (Amit kapok.)

Visszavenni. (Az arcomból, meg az életstílusomból.)

Tisztelni. (Azokat is, akiket nem szeretek, de attól még muszáj. Meg helyzeteket. Hogy élek. Pl.)

Tisztán szeretni. (Azokat, akiket nem tudtam elüldözni magamtól. Most se.)

Önmagam felé fordulni. (Vissza. Meg el. Meg oda.)

Érteni. (Magamat. Meg az embereket. Ez minden évben tananyag.)

Újra-építkezni. (Kezdeni.)

Szóval tanulság volt, bőven, kellett is, el is fogadom, de attól még valóban kemény volt és hűvös, mint az acél simogatása, mint a mínusz negyven fokban süvítő szél, mint a pofon fájdalma, s az általa keltett düh és szégyen egyszerre; mert magánál a pofonnál sokkal jobban fáj, hogy valakiből, aki szeret, és akit szeretsz, kihoztad ezt. Hogy megüt, végső megoldásként, ébresztőként, örök sebhelyet hagyva maga után, mert akkorát vétettél... Na ilyen volt ez, kérem szépen.

Tehát, úgy vártam a 2016-ot, mint a messiást, vicc nélkül, "csak legyen már végre vége ennek az Istencsapásának" jeligére. Minimál szilvesztert terveztük, hármasban Evan-nel meg Nővérkémmel, semmi faxni. Dolgoztam azon a héten, végig hajnalos műszakban, délutánonként persze utókarácsonyi teendőim voltak, kb 10 l kv-t elfogyasztottam, alig ettem, alig aludtam, és gyűlöltem az egészet. Mit ad Isten, csak nem beteg lettem. Megint.

Pont mint tavaly, alszom egy pár órát délután, hogy estére pihent és fitt legyek, nem? De. Hát, úgy keltem, hogy szédelegtem, ájuldoztam, se enni, se inni, csak aludni. Szóval back to the bed bazdmeg, és ez meg napokig, nővérem már agyon aggódta magát, még Mum-ék is hoztak kaját, főztek nekünk, meg narancs, szeretet, mosoly, hogyvagy, na ilyen se gyakran van, mégiscsak lassan harmincéves volnék. Szóval úgy tűnt, nagy a baj. Tegnapra lettem úgy ahogy jól. Szilveszter hello, itt az új év, megint átaludtad, és ki tudja, mi bajod volt.

A kimerülésen át a kiszáradásig igazából sok minden szóba jöhet a tünetekből meg a múlt hétből kiindulva, orvosnál tegnap voltam, vírusfertőzés, kéremszépen, sejtettem, tőle nagy csodát nem vártam a "jól van? - jól. - akkor mehet, amerre lát." - on kívül. Azt hiszem, nem is az a lényeg, ő mit mond erre, hanem az, hogy mi a jó büdös... történt.

Hát, az történt, hogy méltóan lezártam azt a fostaliga évet, és kialudtam magamból annak minden szennyét, mocskát, még ki is sírtam, mert egyik nap vagy hatszor rám jött a zokogás, magam sem értettem, miért. Ennél jobban szerintem nem igazán tudtam volna lezárni meg elengedni, a zajos "múlt év démonait kiűzős" tűzijátékot meg petárdapattogtatást úgyis huszonhatezren megoldották helyettem, míg aludtam. :D

Mert hogy aztán úgy keltem, hogy világomat nem tudtam a nagy, reményteli ürességtől itt magamban, ma is, meg tegnap is. Estére el tud hervadni egy része, de a reggelek ezer éve nem voltak ilyenek. Tevékeny vagyok,  - boldog, hogy nem haltam meg, a tehetetlenség a legriasztóbb ilyenkor, persze :) - mosok, tervezek, gondolkodok, és az a sok, eddig szinte láthatóan rajtam lógó, csimpaszkodó, kacsaikkal rángatózó sötét színű árny valahogy elslisszant az alatt a pár nap alatt. 

Ez a hónap anyagilag csúnya lesz, és valahogy nem aggódom mégsem, érzem, hogy meg fogom tudni oldani. 

Sokkal kevesebbet dohányzom. Nem azért, mert rákényszerítem magam, hanem mert így esik jól. Szélesre tárom az ablakot, beszívom magamba a metszően hideg levegőt a hó látványával, vagy a csillagokéval, vagy az unalmas Árpád hídéval, és jó.

Egyértelművé vált, hogy új munkát fogok keresni, a kérdés már csak a mikor, amit stratégiai tervezés fog megelőzni. Ez, ami van, úgy lehúz, és tönkretesz, mert nem lelkesít, hogy amíg itt vagyok, el kell határolódnom az érzéseimtől, és tudnom kell külön kezelni a munkát, és a magánéletet.

El kell kezdenem enni és inni - tudom, óvodás. (Mármint rendszeresen. Értsd: nem csak itthon.)

A brutálisan elromlott vérkeringésemmel orvoshoz megyek és elkezdek itthon jógázni.

Nem az a különleges ebben a fenti felsorolt maszlagban, hogy leírtam, hogy elterveztem, mert ilyet így vagy úgy, de szinte mindenki csinál, ugye.
Hanem az, hogy magamban érzem azt az erőt, pár napja, ami tol előre. Ami miatt ezeket nem terveknek érzem, magamra erőltetett nyamvadt izéknek, hanem egyértelműnek, magától értetődőnek, olyan dolgoknak, amiket csak ki kell mondanom, és megcsinálom, ennyire egyszerű.

Ezt a kis üveggolyót kell megtartani, vigyázni rá, táplálni, rosszabb napokon ránézni, és megsimogatni, rámosolyogni, hinni benne, továbbmenni. És akkor jó lesz. :)

Szóval hello, 2016, nézzük, mit is lesz Belőled.