Szív(Nek)ed

nem vagyok oda as szívecskékért.

meg az aranyért sem. kifejezetten nagyonnem.

de ezeket még én is.

találtam őket, Neked. 

Chapters of My Love

Egyre kevésbé vagyok szerelmes a kedvenc rádiómba, de a chill zónában életemben nem csalódtam még, szóval tessék vasárnap esténként hallgatni őket.

Ni, pár gyönyörűség itt, itt és itt.

Jók az elmélázáshoz, íráshoz, pillanatok újraéléséhez, újraérzéséhez. 

Mostanában megint kevesebb időm van ezekre, mindig így van ez, ha valaki bekopog az életembe, hogy hello, itt vagyok, jönnék, bejönnék, maradnék, kellek-e. 

Nos, a Nemistudomhogyvagyunk fiú neve ma is találó, mert jól leírja a helyzetet, nem is találtam egyelőre másikat számára. Egyet ízlelgetek, de még várat magára a döntés.

Vannak azok az édes, enyhén elkeskenyedő barna szemei, az izmos karjai, a pörgős, laza, de mégis, többségébenadolgokatnhelyénkezelős stílusa, a baseball sapkái, kapucnis pulcsijai, és a hihetetlen időpontban érkező, hihetetlen szövegei, amelyek együttese számomra ijesztően vonzó. 

Van a lelke, az a megfejthetetlen, tele sötét foltokkal számomra. 

Rengetegszer előfordulnak váltások, egyik pillanatról a másikra.

Hol azt érzem, hogy eszméletlenül közel van, közelebb, mint fizikálisan, közelebb, mint az az 5 cm távolság, ami elválaszt minket az ágyban, mikor egymás mellett pihegünk éjjel, és néha, még annál is közelebb. Volt már egy igazán szeretkezésízű együttlétünk, amit csak azért nem nevezek nevén, mert gyáva vagyok, félek, és folyton pengeélen táncolok és küzdök önmagammal. Ebben az együttlétben sírni tudtam volna, az örömtől, és a dühtől egyaránt, magamra, magammal, vele... Azokban a pillanatokban, mintha a szívembe költözött volna, s minden időtlennek tűnt.

Máskor viszont őrült távol van. Vagy nem tud, vagy nem akar bizonyos dolgokról beszélni, kimondani őket, nyilván az is szokatlan, hogy velem lehetne... Azt érzem, fél. Fél közel engedni. Ő már haladna előre, én lassítom, azzal, hogy nem mondunk ki dolgokat. Nem érti, miért úgy működöm, ahogy, és hogy valójában próbálja-e megérteni, rejtély előttem.

Érzem, hogy folyton a kisbetűs részeket keresi a mondataimban, a szavaimban.

Van, hogy ülünk egymással szemben a HÉV-en, vagy egymás mellett gubbasztunk egy buszon, egy kocsmában, és mintha fényévekre lenne tőlem. Néha annyira magától jön minden; téma, csók, ölelés, mosoly, olyankor még a hallgatás is jóleső, természetes, odaillő. Máskor viszont éles a csend, húsbavágóan riasztó, és azt érzem, hatezer érintésből se tudná kibogozná, mit akarok velük mondani, vagy mire vágyom. 

Megkaptam a tükörképem. Ellentétes személyiség. rejtőzködő, óvatos, de szenvedélyes, őszinte, vágyakozó, szeretni tudó, és akaró. Sok arca van, sok hangnemmel. 

Már a félelem a szeretéstől, az által a sebokozástól, bebetonozódott, és félő, hogy megint megszököm. Butaság az egész, mert ennek a mechanizmusnak köszönhetően csak akkor nem futok el, amikor nem tudok, mert annyira letaglóz mindaz, amit a másik iránt érzek, hogy mozdulni se tudok semerre se. Az pedig pont az az érzés, amitől eredetileg menekülök. Fuck yeah.