Epic ismerkedős szöveg forevör

Tegnap éjjel bulizni voltunk. Táncolunk a csajokkal, egyszer csak azt érzem, hogy valaki  hozzámér. Odafordulok, a srác közben már félig fel is kapott, s csak annyit mondott:

"Szia,az én nevem Balázs,és most el foglak rabolni."

Hááááááááááááát én azt hittem, megzabálom. :)))

Miért is...

... ne hanyagoljuk a testi örömöket.

Egyre többször megkapom, hogy szexmániás vagyok.
Hát olyan nagy baj ez? :D

Válasz.

" - Te egyformán szereted? A fiút és a leányt.
  - Meglepőnek tartod?
  - Mindenkinek van kedvence.
  - Úgy mindenki elszalasztja a világi örömök felét."

Hagyd kint a valóságot.

az úgy volt, hogy hónapok óta elromlott a fülesem. olyan vagyok az úton zene nélkül, mint bármikor, bárhol - kivéve az otthonomat, és az ágyat - gyűrűk nélkül. mezítelen.

(szart nem akartam venni, hol idő nem került rá, hol pénz, a hiány maradt.)

aztán utókarácsonyi ajándékként - mert hogy a karácsonyunk elmaradt - Evan vett egyet nekem pár napja. úgy szól, mint az álom, az első két napon szokatlan is volt, ijesztő; ültem a buszon, és ismét magam voltam, ütemekbe zárva, halottam a lélegzetvételem, éreztem a szívverésem, az emberek kívül estek hirtelen rajtam, el lettem zárva a külvilágtól, s ettől a koncentrációm, a látásom, a megfigyelő képességem, az ösztönös védekezőmechanizmusaim felerősödtek. két nap kellett, hogy visszarázódjak.

----

május van. szomorú-szürke, nosztalgikus, nincsrendben-nyomott-május. ezt a hónapot várom minden évben legjobban az augusztus után. 

ültem a kilences buszon, két nem éppen kellemes, vagy sikeresnek mondható telefonbeszélgetés és egy megint-át-életunt nap után. nem vágytam semmire és senkire, csak hogy kimenekülhessek a tömegből. beültem egy ablak melletti helyre, az eső megint rákezdett, és untában, komótosan pergett le az üvegen. Youtube be, Bonobo Sweetness album be, és a melankolikus basszus úgy ébresztette fel az elmúlt időszakban alvó énemet, mint szerelmest csókjával a másik, egy édes, napfénypászmás reggelen.

ott voltam, és mégsem. elengedtem - el mertem engedni - az utasokat, a hangokat, a szagokat; csak én voltam, Budapest zuhogáson átsejlő látképe, a kedvenc apróságaim benne, az út, a haladás, és a gondolataim. adott pillanatban semmi sem lehetett volna ennél jobb, vagy teljesebb.

Spike eljegyezte a Borsószemhercegkisasszonyt. ne kérdezzétek, miért így hívom így; nem az.

emléxem, amikor először megláttam, az volt az első gondolatom, hogy mennyire esetlen, és mennyire gyönyörű. a nagy barna szemeivel, az édesen széles, és őszinte mosolyra született ajkaival, a gyönyörű fogaival, az érintetlen ártatlanságával, a fiúk által még-meg-nem-sebzett szívével, a mindenkinekvansajátja bájával, úgy mindenestül. nem ő tehet róla. nem csak ő. nem haraxom rá. már nem.

annyiszor próbáltam őt megérteni, megfejteni, annyira érdekelt, ki ő. nem egyszer veszekedtem Spike-kal, az ő oldaláról szemlélve a dolgokat, az ő kis lelkét védve, még a kapcsolatuk elején. amikor nekem és Spike-nak még volt kapcsolatunk. az a kapcsolat, ami mindig több volt, mint barátság, és mindig kevesebb, mint szerelem.

ezzel az emberrel egy kölyköt is vállaltam volna. egyszer azt hittem, terhes vagyok. két hetet késett. mikor kijöttem a fürdőből, elmondtam neki, hogy ha a teszt pozitív lett volna... azt mondta, ő is. velem. 

ez az ember egyike azon keveseknek, akiktől feltétel nélküli szeretetet kaptam. ő volt az első. (a szüleimtől sosem kaptam, sosem fogok.)

tudtam, hogy meg fogja kérni a kezét, tudom azt is rég óta, hogy férj és feleség lesznek egyszer. tudom, hogy közös, magas, vékony, szépszemű gyerekeik lesznek.

ma egy fiú leült mellém a buszon. magas homloka volt, édes, fiatal arca, mikor leszálltam, kellemetlenül állt fel és engedett nekem helyet, hogy kisasszézzak a sarokból. hasonlítottak egymásra. Spike egyszer megkérdezte tőlem, hogy ha a villamoson szólít le, akkor is szóba álltam volna-e vele, akkor is ismerném-e, akkor is szeretkeznék-e vele. soha nem mertem elmondani az igazat, hogy lehet, hogy nem. 

nem fáj.

nem irigylem a boldogságukat.

megtalálták egymást, mint krumpli a héját, és ez így van jól. 

mai napig szerethetőnek tartom azt a lányt, ezért még jobban megviselt, hogy fél tőlem, és félti tőlem azt, ami szívének oly kedves.

már az ára sem fáj, mindennek megvan a magáé. 

ennek a lánynak, ennek a szerelemnek én voltam, mi voltunk. 

egyszer azt mondta Spike-nak, hogy ugye, az esküvőjükön nem leszek ott.

hát nem leszek. 

mert nem leszek meghívva, de ha meg is lennék, nem mennék el.

és nem neki kellett kiharcolnia, nekem lett elegem, én álltam félre. először sírva, személyesen, aztán már csak dühösen, sebeket nyalogatva, büszkén, írásban. októberben. azóta nem beszéltünk.

tudom, hogy olvas, tudom, hogy néha érdeklődik, másoktól. tudom, hogy kísér, tudom, hogy velem van, hogy ő is őriz. igazából, olyan, mintha ... elment volna. azt hiszem, ha szembejönne, csak úgy, az utcán, hogy nem számítok rá, lefagynék. már eleven álomképnek tűnik minden, ami a mienk, ami közös, ami mi vagyunk.

leszálltam a buszról, feltoltam majdnem maximumra a hangerőt, rágyújtottam, és sétáltam az esőben. nem akartam sem esernyőt, sem kapucnit, a szempilláimon megülő cseppek elhomályosították a képet, mintha csak szemüvegben lettem volna. élveztem, hogy vizes leszek, nyirkos, élveztem, hogy szabad vagyok, hogy írni fogok, hogy nem sietek, hogy enyém a délután, enyémek az érzéseim, enyém a szeretet, amit iránta érzek, enyém minden megélt pillanat, az ütemek a fülemben. 

elsétált mellettem egy középkorú, igazi úriember-fazonú pasas, egészen kedvelnivaló kisugárzása volt. egy kölyök zsebkutya sétáltatta; a muksó arra ment, amerre a kutya, még csak húznia sem kellett. minden fűszálnál, kavicsnál, a lábamnál, bárhol, centinként megálltak, irányt változtattak. azon gondolkodtam, miközben mosolyogva figyeltem őket, hogy mennyire életszerű ez. nem igazán. addig bánunk így azokkal, akiket szeretünk, amíg az ismeretség új, érintetlen, tele van óvatossággal, tisztelettel, a másikat nembántani-vágyással. csak akkor megy ez így, hogy követjük egymást, válaszolunk egymás mozdulataira, ösztökélés vagy erőszak, kötelezősködés nélkül. aztán valahogy megtanulunk olyan dolgokat, amiket nem kéne, végül valaki mindig húz valakit, elfelejtünk táncolni, úgy igazán, és minden szürke lesz.

akinek nem lesz az, tartsa meg, vigyázzon rá.

mikor felértem a nyolcadikra, nem akaródzott a fülest a fülemből kitépve belehajítani magam a hétköznap délután rádió-morajába, így lerúgtam a cipőm, még pár szám erejéig a nyitott ablakon át kilógtam a szakadó esőbe, és néztem, ahogy a pici fehér szőrgombóc, meg a nemigazi-gazdi táncolnak egymás ritmusára.

annyira gyönyörű volt az egész. sírni tudtam volna tőle.