Nos, Hölgyeim, és Uraim, itt egy jó cikk a női örömszerzés eszközéről, kulturáltan, mégis őszintén, szókimondón, egyszerűen, ráadásul némi történelmi háttérrel megspékelve. Nekem tetszett. :) Érdemes beleolvasni.
Érdekes ez; nekem nincs sajátom, valahogy soha nem éreztem szükségét, meg tartok is tőle kicsit; ha a pornó függővé tudott tenni, akkor ez ne tudna? Hát.
Tudja fene, így, hogy a cikk által összefutottam ezzel, azért erősen elgondolkodtam, mert számomra a szexuális örömökhöz a zene úgy hozzá tartozik, mint a reggelhez a kávé; dallamokba foglalt ritmusok nélkül az együttlét akár mással, akár magammal szürkébb és laposabb - persze tisztelet a kivételnek, volt rá példa, de ritkán.
De mint mindennel, ami "ügyesebb" az emberbél, ezzel sem árt óvatosnak lenni, hiszen visszafele már nehezebb az út; ahhoz, hogy újra úgy tudd élvezni a másik jelenlétét, csak a dolog megvonása juttathat, erre én vagyok az élő példa (De legalábbis nálam így működik.)
Ha túl sokszor nyúlok magamhoz, nehezebben juttat a csúcsra más, ha túl sok pornót nézek, egyre fantáziátlanabbnak tűnik a valódi élmény, szóval elég gáz lenne, ha a berregés alapfeltétel lenne az orgazmusaimhoz, mert akkor igen nagy bajban lennék...
Van ez a zene. Jó mindenhez. Utazáshoz napsütésben, sötétségben, csillagfényben, boldogságvillanásokban, majdnemsírásban, mindenben.
Ezt hallgatom napok óta.
Érdekes az elmúlt időszak; vihar váltja a szivárványt, aztán kiragyog a nap a felhők közül, és ilyen képek születnek:
A levegő hol felfrissül, hol tunya és fülledt marad az esők után.
Én is valahogy így vagyok.
Egészen idáig küzdöttem.
Küzdöttem magammal a Nemistudomhagyunkfiú miatt, Őérte, meg magamért, meg Vele, meg ellene, meg mindenhogyan, ahogy csak lehetséges.
Mostanra elfáradtam.
Nem véletlen, hogy nem nagyon írok róla; azt se tudtam eldönteni, hogy megmutassam-e neki ezt a világot. Hogy merjem-e a tenyerébe tenni kis, pihegő szívemet és lényemet. Néha megbánom, hogy megbíztam benne annyira, amennyire, eddig, máskor meg azt bánom, hogy nem bízom benne jobban, hisz' megérdemelné, ugye.
Amikor az volt a megérzésem, hogy ő és én hasonlítunk; nem tévedtem nagyot; ilyen ellentétes személyiséggel nem nagyon találkoztam még, talán ennyire még én sem vagyok az.
Hol kinyitja magát, és apró, lüktető kis világot alkotunk mi ketten, minden kerek és egyszerű, hol meg, mintha ezer év távlatából ordítanék neki vissza valami elcseszett idősíkba, vagy több millió km-ről, távolról, istenesen távolról, egy elrothadt és elhagyatott apró porfészekbe...
Többször is beleszerettem az elmúlt hónapokban.
Abba, aki ott van, legbelül. Meg kell tanulnom végre, hogy csak azt lehet kihámozni, aki legalább egy picit is szeretné. No meg azt, akit ehhez eléggé szeretünk, akihez van elég türelmünk, energiánk, és képesek vagyunk tükröt tartani elé, átvitt értelemben lepofozni, amikor kell, egyszóval; dolgozni érte, vele.
Hozzá nincs nekem a fentiekből elég. D-nél anno csúnyán megtanultam, hogy kik ellen védjem magam igazán, és Ő ilyen. Néha olyan dolgokat "kapok" tőle, amiket nem hogy ide nem merek leírni, de elmesélni is félek bárkinek. Néha annyira bánt, hogy azt elmondani nem lehet. És amikor szembesítem vele, nem érti, mi a probléma. Ennél ijesztőbb dologgal még életemben nem találkoztam... Csak ül, hallgat, faszságokkal takarózik, majd előveszi az "őt mindig mindenki bántotta" kártyát, hogy ő ettől lett ilyen tüskés. Alapban ez számítana, megpuhítana, beleesnék tőle a "jajjszegény" szindrómába, de már ezt is megtanultam... Ha hagyom, hogy papucsot gyártsanak belőlem, és összetapossanak, a szeretet szóval a zászlajukon, nos, akkor én vagyok a hülye, ha belátom, ha nem.
Annak, hogy az ember háta mögött egyre több tapasztalat van, egyre több szerelem, egyre több ember, akit szeretett, és aki szerette, van némi hozadéka is; tanulunk belőle.
Csak néztem magam elé, mondtam neki a magamét a besötétedő parkban, a csupa zöldben, rá se tudtam nézni, mert tudtam, attól megenyhülök. Azt vártam, majd mindent megtesz, hogy majd próbál értelmesen viselkedni, megpróbál jóvátenni dolgokat, elgondolkodik rajtuk, emberesen bocsánatot kér. De csak annyit kaptam, hogy ő ilyen, és hogy ő szólt. (Hát, nem egészen úgy szólt az a jóslat, hogy egy bunkó és időnként érzéketlen fiút fogok kapni, aki sokszor figyelmetlen, és hetente egy pozitív gondolata, vagy érzése ha akad.) Meg annyit, hogy az orrával, mint egy bűnbánatos kiskutya, megsimogatta a karomat, és nézett rám, szomorún. Én meg ültem ott lefagyva, hogy ennyi... Ennyit érek neki. Ő sem akar ezért küzdeni, ki is mondta, hiszen nem biztos abban, hogy én biztos vagyok ebben az egészben, akkor meg minek törje magát. Hát nem, valóban nem vagyok az.
Ennyit a fiúról, akivel egyszer elbeszélgethettem volna egy csendes Balaton-parti, szélserebben nyárestén, arról, hogy egyszer szeretnék egy olyan fiút szeretni, mint ő.
Nos, nem, olyat, mint ő, nem.
Nem fog valaki még egyszer tönkretaposni, ahhoz már valóban túl idős vagyok, nem bírnám ki újra. Ahhoz, hogy abból felálljak, már nincs elég xanax a Földön.
Én meg, noha szeretek kockáztatni, annyira már becsülöm magam, hogy hallgassak a megérzéseimre, és bármennyire is fáj, kihátráljak ebből a játékból.
Majd jön más, aki megtanítja neki, hogy a világ varázslatos, az emberek szereteténél semmi sem ér többet,és hogy azt mindenki megérdemli, csak tudni kell nyitottnak lenni rá, és tudni kell visszaadni.
Nem az én dolgom "megtéríteni" Őt, hiába lennék rá képes.
