2017. december 29., péntek

A gyönyörű leányzó esete


Hát, kb. ilyenek vagyunk mi is. :D

/Ezt a párt btw mintha rólunk mintázták volna, annyiszor magunkra ismerek, és annyira édesen vannak vannak megrajzolva. Instán itt vannak e./




Nem-ek (h)arca

ajánlom mindenki figyelmébe a nemekről.
a kérdőívek margójára, "jelölje meg a nemét: férfi/nő" jeligével.
a homoszexualitásra kiáltott "NEM"-ekre való válaszul.
mindenkinek megvan a maga lelke, annak "neme", vagy "nemei", szexualitása, harca, és arca.
és mindenki büszkén kell viselje azt.

----- * ------


"Ötféle nemet ismertek az amerikai őslakosok a keresztény hódítás előtt

Az észak-amerikai őslakosok rendszerint nagy tiszteletben tartották az androgün, interszexuális embereket, a nőies férfiakat és a férfias nőket. A különböző törzsekben leggyakrabban „kétlelkűeknek” nevezték ezeket az embereket, vagy a francia hódítók elnevezését követve „berdache”-nak, ami a perzsa „bardaj”, közeli férfi barát szóból ered. Mivel az androgün férfiak gyakran férfiakkal kötöttek házasságot, a férfias nőknek pedig gyakran felségük volt, ezért a berdache szót azonnal a homoszexualitással kötötték össze az európai hódítok. Mind Latin-Amerikában a spanyol, mind pedig Észak-Amerikában az angol hódítók már csak szodomitának nevezték a berdache-okat, egyértelműen megbélyegezve őket  – számol be róla Walter L. Williams a The Guardianban.

Holott az indián közösségekben a berdache identitást nem a szexualitás határozta meg, döntően lelki ajándéknak tekintették. Az őslakosok hite szerint mivel minden létező a világ szelleméből ered és abban osztozik, így a transzneműeket kettősen áldottnak tartották, hiszen ők részesülnek mind a férfi, mind pedig a női szellemből.

A különböző törzsek jellemzően öt nemet különböztettek meg: férfit, nőt, kétlelkű férfit, kétlelkű nőt és transzneműt.

A kétlelkűeket nem csak vallási megfontolások miatt övezte nagy tisztelet a törzsön belül, hanem azért is, mert ők képesek voltak ellátni a női és a férfi feladatokat is. A Navajo-indiánok például úgy tartották, gazdaságilag az a legkedvezőbb egy család számára, ha egyik rokonuk „nadleh” (szó szerinti fordításban „valaki, aki átváltozott”). Ha egy feminin férfi inkább női munkákat végezett (mint például növénytermesztést), akkor ésszerű volt olyan férfival összeházasodnia, aki férfias munkákat végzett (például vadászott), hiszen mindkét tevékenységre szüksége van a családnak. Ebből is világosan játszik, hogy a kétlelkűség nem áll lényegi összefüggésben a homoszexualitással.

A XX. században azonban homofób keresztény hatásra az őslakos törzsek is egyre elutasítóbbak lettek androgün vagy transznemű társaikkal szemben. A kétlelkűeket vagy hivatalos intézmények, vagy a keresztény misszionáriusok arra kényszerítették, hogy igazodjanak a konformizált nemi szerepekhez. Azok, akik nem igazodtak a rájuk kényszerített szerephez, vagy „illegalitásba vonultak”, vagy öngyilkosok lettek."



Az igazi Karácsony-íz


No hát akkor kívánok Mindannyiótoknak utólag is Nagyon Boldog Karácsonyt - így első körben. Remélem, kacagósan, zabálósan, kacsintósan, huncut-szeretkezősen, édes-meghitten telt, illetve telik. Mert hogy nekem még mindig karácsony van, bízom benne, hogy Nektek is. 



 

Érdekes ez. Gyerekkorában az ember azt hiszi, a karácsony mindenhol ugyanolyan, mert hogy ugyanaz. Egyetemleges dolgokat tartalmaz, mint a Jézuska, az Angyalok, a fenyőerdő-illatú fa, a sok csilingelő, fényes dísszel, a szaloncukorral - amiben jó eséllyel még valóban csoki van, és nem taknyos zsepi, vagy ugyebár kinél mi. Aztán, mikor kezdünk rádöbbenni, hogy vannak eltérések, akkor is ugyanolyannak hisszük, mert a varázs maga valóban ugyanaz; a Te karácsonyod és az enyém más, de a huncutság, a meglepetés, a báj, a szeretet-mágia, a várakozás öröme és aztán a beteljesedés a fényekkel, a mosolyokkal és a sok-sok örömmel, nos, ugyanazt az élményt okozza Benned és bennem.

No, ez az, ami elvész felnőttkorra. Valóban elvész? Nálam többnyire  megvan, néha elhagyom valahol útközben, de olyankor mindig gyűlölöm érte magam, mert űrt hagy, hiányérzetet, fekete lyukat a kis "karácsony-helyen", bennem. Én idén döbbentem rá, hogy sokan végleg elveszítik ezt a téli bűbájt. Hogy vannak, akiknek ez már régóta nem más, mint a kötelező "süssbejglit-főzztöltöttkáposztát-vágdbeazajándákokatadíszzacskókba ééééééééééééééés találd is ki, kinek mit adj" dolog. Számomra ez maga volt a negatív káprázat, ha létezik ilyen.

Minálunk, amíg Hugi pici volt, magától értetődően ez "pici-gyerek-ünnep" volt, s közben titokban élveztem magam is. De kismanókkal könnyű a karácsonyt élvezni; van kit elbűvölni. Gyönyörűen terítjük meg az asztalt, nem ég semmi fény, csak égősorok és gyertyák, mécsesek. Kiöltözünk, vacsi után együtt énekelünk, a repedt-fazék hangjainkkal (van, akinek azért ennél jobb adatott.) Odafigyelve surranunk  ki, egyikünk a másik után, az ajándékokat a fa alá rejteni, Manónak sokáig tényleg nem tűnt fel az összefüggés. Az utolsó mindig apám. Csenget az angyal, kiszaladunk,  a felnőttek szemének csillogása csak félig tettetett, csillagszórót gyújtunk, nézzük, éneklünk megint - jó, zenészcsalád lennénk -, olykor megkönnyezünk, mindenki megölel mindenkit. Úgy igazán - ahogy év közben nem nagyon, apám születésnapjaimon nem szorongat így. Egyszer ölelt meg életemben annyira, amennyire karácsonykor szokott. (Akkor nagyon lelkiismeret furdalása volt, és rádöbbent, hogy bántott. Meg hogy mennyire szeret. Emlékszem, folytak a könnyei. Ritkán folynak a könnyei.) Aztán ajándékot bontunk, borozunk közben, titokban figyeljük, ki, minek, mennyire örül, mert azt a Jézuska hozza, ugye.

Hugi mára felnőtt, s mi, lányok már nem is lakunk itthon, csak hébe-hóba, mégis; nem sok minden változott. Persze, már nem történnek a dolgok sutyiban, finoman felnőttesítettük ezt az ünnepet, de a meghittsége, a legfontosabb része, és a kacagóssága, a szeretetíze megmaradt. Már aláírjuk a képeslapokat, az ajándékkísérőket, már nem névtelenül kapjuk őket. Már tudjuk, ki mikor csomagol, mert halljuk a papírzizegést napközben, nem várjuk meg a hajnali órákat, vagy, amíg valaki elviszi a kicsit valahová. De a csomagok ugyanolyan édesek, ugyanúgy sok van belőlük, minden személyes, sok kis apróság. Egymás keze alá dolgozunk, élvezettel nézzük a másik készülődésének szenvedélyességét. Idén már nem énekeltünk, hanem a fogszabályozásól beszélgettünk - nagyon ünnepi, tudom :D -, de az Apa-angyal még mindig csilingel, és még mindig szorosak és hosszúak az ölelések. Nálunk szilveszterig tart a karácsony; evések, nevetések, látogatások, barátok fogadása, társasozás, esti filmnézések. Még én is kikapcsoltam a céges levelezést, pedig az az én pozíciómban az már-már veszélyes. Olvasunk, heverünk, írunk, zenélünk, elvagyunk, együtt, mint sok kicsi befőttes üveg a dunyha alatt. 

Nekem ez az ünnep mindig szeptemberben kezdődik, és januárig tart; szeretem elhúzni, mert öröm, mert tele van várakozással, szemek csillogásával, meglepetés-okozással, örömkönnyek hullatásával. Utálom a hideget és a telet, és ez remek lehetőség, hogy hónapokig valami melegbe és boldogba burkoljam magam; valamibe, ami erősebb a sötétnél, ami megszépíti a fények szükségességét. Szeretek arra gondolni, amikor meglátok egy ismerős arcot, hogy mennyire fog örülni, hogy milyen élvezettel fogja kibontani és használni azt, amit kap, milyen széles mosolyra húzódik a szája, amikor olvassa a soraimat, vagy milyen sokatmondó pillantással ejti ölébe a lapot, amit én készítek, én írok meg neki.

Nekem kell ez, a nem-mű-rétestészta-karácsony,  ami átvezet az őszből a tavaszba, ami után csak a fránya február marad, aztán márciusban újra huncutul előbújnak a melengető-simogató napsugarak. Ha ez nem lenne, én csupasz és védtelen lennék fél éven át. Valahogy a sötétnek bennem csak ideig-óráig van helye, mert hosszú távon megszomorodok tőle, és ellopja minden, zsebemben összegyűjtött üveggolyómat. Kell ez a meghittség, a készülés-várakozás-megélés elnyújtott triumvirátusa, s úúúgy szeretem ezt Mindenkivel megosztani.

Hát Boldog Karácsonyt Nektek még egyszer, mézeskalácsillatút. 

Beszélgessetek egy nagyot a nagyival - én olyat már nem tudok, vagy kártyázzatok a szomszéddal, kávézzatok a kedvenc helyeteken egy rég nem látott baráttal, sétáljatok a kutyákkal, az ő vidámságukat kevés dolog tudja feldtetni, felülmúlni, elrontani. Oly mindegy, csak ne legyetek egyedül, s ne engedjetek be semmi bántót, stresszelőt, szomorút. 

Just switch it off. :)

2017. október 22., vasárnap

A biszex csaj meg a pasija

épp próbálom bedugni a konnektorba a gépem töltőjét, mire megkérdi:

 - boldogulsz?
 - csak elbírok egy lyukkal.
 - az kettő...
 - de pláne. :P

2017. július 30., vasárnap

Történet a Kalaposról II. - A varázsló, aki ért Alice nyelvén


... egy közeli padon tervezte a beszélgetésünket, de az eső keresztülhúzta a számításait. hónapokkal később megmutatta nekem azt a padot - valóban gyönyörű a kilátás onnan a környékre. a Feneketlen tó mellett kötöttünk ki, egy eldugott teázóban. talán asztalokhoz is le lehetett volna ülni, de a cipőledobós, párnán ücsörgős sarkot választottam. akkor azt hittem, ott majd biztonságban érzem magam, de nem így lett; sokszor szűköltem az este folyamán.

és mégis; amint rám nézett, azokkal az okos barna szemeivel, aggodalmam és félelmeim jelentős része elmúlt. mintha egy meleg, puha pokrócba bújtattak volna, valakivel, vagy valamivel, aki mellett jó és izgalmas lenni. ismét lyukat beszéltem a hasába. meséltem; többet, mélyebben. hogy értse, mit igen, de leginkább mit nem, s miért nem, eddig mi hogy volt, hogy nem volt. újra megpróbáltam lebeszélni Őt magamról.

(mások elmeséléseiből tudom, hogy ezt állítólag nem csinálom túl hatékonyan; az őszinteségem, a lelkes "neakarjTeengemmertszarlenneNeked" szövegem olyannyira jól szokott sikerülni, hogy a "mentsmármegazIstenszerelmére" és az "annyirafontosvagynekemhogymegakarlakóvnimagamtól" üzenetek szoktak megérkezni a címzetthez. Ebből maradnak az előzőek rövidített verziójú pasifordításai, vagyis a "MENTSMEG" és a "FONTOSVAGYNEKEM"-ek, a végeredmény tehát a másik oldalon borítékolható.)

emlékszem, Ő azt mondta erre, hogy nem baj, ha vannak bőröndjeim, sebeim. hisz' miért ne lehetne mellettem, velem valaki, aki segít gyógyulni, aki mellett a sebekből varratok lesznek, a varratokból hegek, majd végül nem marad, csak valami sokkal jobb, valami teljesen más, ami nem csak a múltra, hanem a lehetséges jövőre is emlékeztet. meg akart győzni arról, hogy engedjem magam megóvni, engedjem meg magamnak, hogy Vele lélegezve kezdjem újra. úgy rémlik, elmondtam neki, hogy ráléptem már erre az útra egyszer régen, és mikor "meggyógyultam", jöttem rá, hogy a másik valami és valaki más, mint hittem, én viszont tényleg újra önmagam lettem, s a kettő oly szinten nem fért össze, hogy nem volt maradásom. nálam nem hálás feladat ez. arról nem beszélve, hogy én hány embert "gyógyítottam már meg" - nem akarhatja végigcsinálni ezt velem, hisz' már én sem akarom senkivel. önzőség lenne tőlem.

valójában nem csak a sebekről szólt a történet. még mindig nem éreztem, hogy ebbe bele kéne mennem. tényleg egyre fontosabb lett nekem, és valóban nem hittem, hogy velem bárkinek működne.

azt hiszem, nem mondtam sem igent, sem nemet, talán egy meglátjukot, elhessegettem a témát, tereltem. tovább beszélgettünk, de nem arról, lesz-e "mi", meg "velünk", meg "rólunk".

hazavitt, majd folytatódtak esténként a messenger beszélgetések, a napközbeni dohányzások. és aztán... aztán szóba jött a kávélikőr, amit épp készített otthon; kávéból és vodkából. aki ismer, tudja, hogy ez a kettő a gyengém. én - persze - mondtam, hogy isteni lehet, tán még azt is, hogy egyszer megkóstolnám. ő pedig kapott az alkalmon; nem filmet nézni hívott át, hanem kávélikőrt kóstolni. én pedig, akkor először, elmagyaráztam neki igazán őszintén és profánul helyzetem mibenlétét:

 - Te és én,
 - négy fal között,
 - alkohollal,
 - én kiéhezett vagyok,
 - ígérni meg a nagy semmit tudom a bármiért is cserébe, amit adsz nekem.

Ő pedig kb. annyit válaszolt, hogy akkor ez van, akkor majd történik valami, nem akar egyből feleségül venni, élvezzük, amit élvezünk, és ne legyen bennem kérdőjel, ezért ne mondjam, hogy nem megyek. s végül mindezt megfejelte azzal, hogy aludjak nála szombaton, eljön értem, vacsi, bor, film, és mi ketten, ennyi ez.

persze nekem sem kellett több, bár a "rögtönottalvásmeghívás" nem volt szokványos, nem is igazán értettem. addigra azonban már elegem volt a jókislányságból, szívem jajgatása egyre halkabb lett, mert azt lassan elnyomta minden más itt belül. ja, hogy a srác azt mondja, így is jó? nohátakkormeg.

/Alice ismeri ezt az "ígyisjó"-t, tudja jól, hogy nem feltétlen igaz és igazi, de van az a pont, ahol türelmetlenné válik és határozottá; ha valaki mindenáron meg akarja simogatni a harapós kutyát, egy életen át nem lehet megóvni tőle. vagyis az ő önző fordításában ez valahogy így hangzik, hogy ne kelljen egyfolytában önmagát marcangolnia, vagy megtartóztatnia. a remek "felnőttek vagyunk, ugye" mondatra alapozva: mindenki a maga hülyeségéért felelős./

szombatig annyi laza és nyitott "kinyilatkoztatáson" voltunk túl, hogy már simán beszéltünk arról - ha nem is feltétlenül konkrétan -, hogy mit is kezdenénk, illetve fogunk kezdeni egymással. a kép Róla kezdett módosulni, csak, hogy egy klasszikust idézzek:



ettől még tetszett, sőt, egyre jobban, actually.

mivel várható volt, hogy nagylány leszek addigra, bátrabban mondtam igent, mondván; mi a franc is történhetne. megeskettem, hogy hagy bkv-ra szállni, ha úgy döntök, és nem muszáj ott aludnom.  nem örült, de taktikusan nem mondott nemet, s finoman kifejezte, hogy a nagylányság sem akadálya semminek. nem egészen értettem az ottalvás fontosságának mibenlétét, de végül is... másképp működünk.

annak az estének lenyomata kellene, hogy legyen bennem, vagy legalább itt, betűkbe kényszerítve. az elsőkre ritkán emlékszem; az első együttlétekre, az első együtt alvásokra, az első csókokra se mindig. azok azok a pillanatok, amiket igazán megélek, amik váratlanok mind, egytől egyig, ha minden jól megy. olyankor annyira a jelenben vagyok, mint mikor túl jó regényt olvasok, és az utánamaradó-ragadó érzések bizonyítják csak, hogy három napig kizártam a külvilágot, és egy másik élet részese lehettem. falom ezeket a perceket, noha tovatűnik ez által az életemből sok minden.
képek vannak, meg pillanatok, pillantások, és az érintéseinek emléklenyomatai.

a lakásba, amiben lakott, egyből beleszerettem. tágas, napfényes, polgári, Zugló fás ölének szívében. minden vidám és mosolygós, mint Ő maga, s otthonos. nem is jöttem volna rá magamtól, hogy nem ott nőtt fel.  A szobája, mintha maga is a Kalapos köré nőtt, idősödött volna; fiús-pasis, de mégis kellően meghitt. sörösüvegek a polcon, mindegyik egyedi; más és más. nagy íróasztal, két monitorral, laptoppal, a szoba sarkában kis heverő, finom, meleg és vöröslő esti fények, nagy, saját terasz.
enni nem ettünk - együtt ennem valakivel intimebb, bensőségesebb, mint lefeküdni vele, tudom, weird (már ha eddig soha nem írtam volna még).

kávélikőr, bor, fülledt meleg, Ő és én, szavak, a keze testem minden táján. meglepetésemre az állítólagos tapasztalatlansága számomra érzékelhetetlen volt; minden mozdulat pont olyan finom és édes volt, ahogy akkor és ott nekem jól esett. ujjai gyöngéd táncot jártak, lassan, kiéheztetve, órákon át. élveztem, és ő gyönyörködött benne; testem édes kínzásként reagált; minden porcikám hullámzott és kínlódott, mint mikor forró viasz éri az érzékeny bőrt. a csókjaink vadabbak, őszintébbek, határokat feszegetőbbek lettek.
a korábban feltett kérdésem - mely szerint mi a franc is történhetne -, ködös felesleggé vált bennem pillanatok alatt; életemben először éltem át öt orgazmust egy éjszaka alatt. nálam egy is kihívás, így ez a szám a mai napig felfoghatatlan.

a fülledt éjszakát némi álomtalan-emléktelen alvás és egy édes reggel követte; kávéval, rántottával készült. mindent megtett, hogy otthon és biztonságban érezzem magam, én pedig, ha óvatosan is, de részt vettem ebben a játékban. hihetetlen mód minden volt Ő, amire akkor és ott vágytam, de nem óhajtottam ezen gondolkodni, ebből következtetéseket levonni, mert akkor messzebbre menekültem volna, mint eddig bármikor is tettem.

ezt követően a napok jöttek és mentek, és mi - de én biztosan - abban a tudatban éltük őket, hogy semmi sem kötelező. kerültük a bűvös "járunk", "együtt vagyunk" kifejezéseket. valahogy érezte és tudta, mit akarok- és mit nem akarok hallani, mit nem vagyok hajlandó tudomásul venni. egyszerűen csak élni akartam, Vele, a szemeibe mélyedni, hallgatni a történeteit, nevetni azon, hogy gyűjtjük a filmeket, amiket majd mind-mind megnézünk, mert időnk, mint a tenger; s közben nem néztünk filmet sosem, mert egymás testének, lelkének, szívének érintései, meséi, hallgatásai sokkal érdekesebbnek bizonyultak, mint bármily más világok lenyomatai.


Történet a Kalaposról I. - Sütisimogató

Ezt a bejegyzést még egy kora-őszi napon kezdtem el írni. Arra, hogy akkor hol tartott a történet, nem is igazán emlékszem, így valószínűleg tovább is írom, mint akkor tettem-, tehettem volna. Esélyes, hogy sok minden nem jut eszembe már, vagy valamire másként emlékszem, mire ezeket a sorokat írom. Az az azóta megélt élmények és érzések sok mindent átírnak bennem, s az eltelt idő cseppfolyóssá vált. A klassz dolgokról - mint azt néha emlegetem - igen nehéz írni. A boldogság eszenciája a lehető legnehezebben megfogható. Így aztán ez a történet - shame on me - jó sokáig váratott magára.
Tessék jó zenét hallgatni hozzá.

***

... aznap reggel megint monszun volt. zuhogott az eső, de mintha dézsából öntötték volna. persze kiscipőt vettem fel, mert mi mást, meg különben is, nincs aktuálisan őszi cipőm, amolyan nembeázós, nemnyitott. tipic mekülön öröm ilyenkor az autók mellett sétálni, az esernyő csak dísznek van, meg hogy csak egy kezed maradjon minden másra... 

nem tudtam, mire számítsak Tőle. Tőle, akinek úgy örültem, mint szomjazó madár a harmat egyetlen cseppjének. mert végre egy olyan emberre leltem, aki jó barát lehet, értelmes, jó beszélgetőpartner, és már elsőre szinte ragyogott a mosolyából - és abból, ahogy bánt velem -, hogy helyén a szíve is. helyes, persze. ráadásul az esetem; magas, vékony, sötét haj, barna szem, azzal a lázba hozó, égető tekintettel ... de az akkori challenge-em miatt annak lehetőségét, hogy köztünk bármi történjen, kizártam. (az a bizonyos challenge az volt, hogy se kapcsolat, se semmi. persze, ahogy azt Móriczka elképzelte...) a barátok értékesebbek annál, semminthogy az ember lánya kockáztassa a kapcsolatát velük egy-egy kósza numeráért, vagy valaminek az esélyéért, amire ő amúgy is képtelen, ugye. 

...

kollega, of course.
frissen kerültem a céghez, júliusban.
az első napokban megtett mindent, hogy megismerhessen; beszökött hozzám az oktatásom napjain a tárgyalóba, mikor szünetet tartottunk, rendszeresen az irodánk előtti, folyosón lévő kanapén ücsörögve dolgozott - állítólag nem miattam -, gyakran járt a teraszunkra dohányozni. persze finoman érdeklődve, természetes lazasággal kezelve a helyzetet.

egyik reggel hozott sajttortát az egész cégnek, maga csinálta; akkor dolgozott ott két éve. megkóstoltam, isteni volt, ráadásul pasicsinálta süti. (hopp, ott egy pirospont.) ráírtam skype-on, hogy megdicsérjem, és megköszönjem, bár nem (csak) nekem hozta. nyilván nem volt ez teljesen véletlen; az első konkrét és letagadhatatlan kapcsolatfelvétel részemről. a munkánk nagyon kevés ponton találkozott, tehát okot kellett keríteni, ez pedig megfelelő alkalomnak bizonyult. ott indultak el a beszélgetések. érdekelt, ki is Ő, milyen is Ő.

a születésnapom reggelén süti várt az asztalomon, egy igazi csokiba öntött, sajttorta-töltelékes, színes bigyóval beszórt csoda. Ő csinálta. (azt ne ragozzuk, hogy én tudnék-e ilyet. muhaha.) aztán aznap meg is kérdezte, elmennék-e vele délután/este meginni egy kávét. nemet mondtam, programom volt, de megegyeztünk a péntekben, mibajlehetegykávéból alapon - részemről. ott már sejtettem, hogy szeretne valamit, de még abban a hitben ringattam magam, hogy "biztooooosnem" (ééééén hülye.). ezt követően délután felvett kocsival, mikor elindultam bentről, (elvileg az tényleg véletlen egybeesés volt), hazáig fuvarozott, direkt az alsó rakparton tötymörögve a dugóban... ééés elindultak a beszélgetések face-n is.

másnap pedig eljött értem. reggel.
jómagam már a villamoson ültem, mikor jött egy üzenet, hogy merre. hát, mondom, a villamoson. ő meg a ház előtt. Hogy mi a ....?
ott már erősen elkezdett villogni a piros lámpa. valahogy így:


így aztán aznap külön mentünk be, de ez a mozzanat számomra igen vészjósló volt.
aztán nem volt több ilyen, de odabent egyre többet kommunikáltunk.

azon a héten - tán csütörtökön - céges iszogatás volt. egy irdatlanul izzasztó, forró nyári napon, amikor annyira meleg van, hogy az csak egy verzióban tud izgató és édes-vágyott lenni. (lásd még: Britney Spears: Toxic c. számának videóklipjénél az Alice-szótárban.)

számomra az az este egy merő chill volt; egy falatnyi szoknynadrágban üldögéltem, tán végig ugyanott, a bagázs néha cserélődött körülöttem. iszogattam, eszegettem, cseverésztem, próbáltam feloldódni. Ő valahogy mellém keveredett, és nem is nagyon tágított már onnan az est folyamán. idővel közelebb s közelebb került; ahogy egyre több embernek kellett helyet szorítani a nagy kerti kanapészerűségen. s noha addig nem volt példa rá, most valahogy magától értetődő volt mindez; azt hiszem, már akkor igaz volt, hogy egyszerre nyugtatott meg és izgatott fel a jelenléte, bár akkor erre még nem eszméltem rá. amíg észnél tudtam lenni - s addig bőven tudtam -, nem volt gond; a magam által húzott határokat már ritkán lépem át.

csak üldögéltünk ott, a kollégáink közt, italainkat kortyolgatva, egymás mellett, szorosan, s valahogy annyira természetes volt az egész. az, hogy Ő, meg én, egy kanapén, kettőnk közt a semmi leheleténél is kevesebb távolsággal, mely kevés is huncutul megszűnni vágyott már. aztán a keze a combjaink közé került, és egy ujj, egyetlen ujj, finoman elkezdett simogatni a combom külső, fedetlen részén. én meg mereven meredtem magam elé, tekintetem arra a személyre szegeződött, aki épp beszélt, és úgy tettem, mintha az ég világon nem történne semmi.

pedig az érintése úgy csapott le rám, mint a villám; váratlanul, hihetetlenül borzongatóan és édesen. nem voltam felkészülve rá; egyszerűen fel sem merült bennem, hogy ez megtörténhet, akkor és ott,  egy ilyen közegben meg pláne nem. azt hiszem, még csak mérlegelni sem akartam annak az esélyét, hogy Ő szerethetne valamit tőlem. annyira jó volt lebegni abban a tudatban, hogy nem. nem Vele volt a baj; velem, s az én utammal, az én sorskönyv-beli fejezeteimmel. mindezt tetézte, hogy igazán jó fiúnak tűnt - értsd: az a klasszikus jófiú -, ez sokat segített, hogy Vele szemben tartsam azokat a bizonyos határokat. (a kívül-belül jófiúk sosem vonzottak, pedig én megpróbáltam nem egyszer, esküszöm...) Alice-időben mérve már egy ideje nem voltam senkivel. hazudnék magamnak, ha azt hinném, hogy ez nem volt benne a történetben, legalább egy egészen kicsit, bár én nem így éreztem.

a cirógatás fokozatosabban egyértelműbb és jólesőbb, izgatóbb, és édesebb lett, s én egy ideig nem hagytam magamnak, hogy gondolkodjak rajta; csak élveztem. mikor már veszélyes tájakra tévedt az az egy szem ujj, majd még néhány, egyetlen finom mozdulattal állítottam le.

aznap éjjel hazakísért. gyalog. a város másik felébe. közben leültünk kicsit Dunát meg hidat, parlamentet nézni, és meséltem neki. az elmúlt éveimről. arról, hogy most van az, hogy...  hogy tényleg nem vágyom - egyetlen porcikám se - úgynevezett párkapcsolatra, és a "bonyolult" státuszú viszonyokból meg pont elég már. s hogy mindeközben a szex kéne, kurvára kéne, mert nélküle csak sarokba szorított nyüszítő kutya vagyok egy sikátorban. hogy nem lesz ez így jó, ne csináljuk ezt, mi, egymással, nincs ennek értelme. a szívem szakadt meg, mert nem akartam ezt, Vele nem. annyira nem. tudom, nem először írom ezt; ugyanaz  a folyó, újra meg újra, nem kell mondani, a dalszöveg hazudik. ő erre azt mondta, oké, nem erre számított, nem ezt szeretné, de ha én azt mondom, barátság; ám legyen az.
beszéltünk arról is, hol tart Ő, min van túl, Ő is sebzett madár. meglepődtem; annyira áradt belőle az egyensúly, a jin és jang, a nyugalom, s magam is meglepődtem rajta, hogy milyen szinten fel tud tüzelni ennek ellenére. egy higgadt-nyugodt valaki, eszméletlen szexuális vonzerővel, mindezt egy nem is szokványosan "handsome" bőrbe bújtatott sráctól. bár azt el kell ismernem, hogy profilból kevesebb lélegzetelállítóan helyes pasival találkoztam. van valami megfoghatatlanul vonzó és tiszteletet parancsoló, mégis huncut, de egyben komoly azokban a karakteres arcélekben, abban a határozott formájú orrban. s abban azokban az ajkakban... ha mosolyra húzódik, azért; ha nem, azért... az a pillanat, mikor azt kérdezte, az baj-e, hogy ha valaki tapasztalatlan (az intim pillanatokra értve)... úgy beégett az agyamba, mint az illatok s a képek, hangulatok, érzések szoktak. azért, aznap éjjel rákérdezett, áll-e a péntek. áll - mondtam.

ééééééééés eljött a péntek. azt hiszem, akkor vitt el egy tündéri kávézóba a munkahelyünktől nem messze. a hely tele volt apró képekkel, régi kávédarálókkal, édesen ósdi csészékkel. minden igazán apró és bűbájos volt, mintha valami Harry Potter díszletben ücsörögtem volna, nem is egy falatnyi  üzlethelyiségben. azon a napon is álmos-meleg volt, akár koradélutáni órák is lehettek volna. a lapok érezhetően le voltak osztva; tartottam magam ahhoz, hogy nem lesz köztünk semmi, de a kémia beindult, s a testbeszédem most sem tudott hazudni. aztán nagyjából átsétáltuk a délutánt. mesélt a vonatokról, amikért rajong, kis utcákon bolyongtunk, nagyokat mosolyogtunk, tán nevettünk is. óvatosnak, de lelkesnek tűnt; nem tudtam eldönteni, komolyan vette-e az előző esti beszélgetésünket. a Margitszigeten kötöttünk ki, egy üveg borral és némi bubis vízzel, no meg néhány piros műanyag pohárral. azok a poharak a mai napig megvannak.

egy pad, két ember, a nyár utolsó leheletei; lassan az izzó, ám kissé már szomorkás augusztus végét írtuk. ott és akkor mégis inkább izgalmat és felszabadultságot ígért számomra Minden; a levegő illata, a késődélutáni fények, a madarak csicsergése, mindeközben biztonságot sugallóan ölelt körbe minket a futók suhanása, a sziget sok zöldje. ízes beszélgetések; mesék magunkról, magunknak. érintések. már megint azok a fránya, megfoghatatlanul és érthetetlenül finom érintések. az érintés a gyengém, meglepődtünk, ugye. (fun fact: az én szeretetnyelveim az érintés és a szavak...) mindig itt veszítem el a kontrollt... a nyakam, a fülem, a karom. semmi bántó, vagy zaklató. Ő nem tudott ellenállni annak, hogy hozzám érjen, én pedig nem tudtam szembeszegülni, nem bírtam nem engedni. fogalmam sincs, mennyi idő kellett, de istenesen feltüzelt. és jött az érzés, amivel nem tudok mit kezdeni, amikor minden porcikámat elönti a vágy, és a gondolkodás képességeinek még az utolsó emlékfoszlányát is elhagyom valahol; szakad a cérna, és végem van. talán egy darabig csak megadtam a lehetőséget, hogy többet is tegyen, de nem tett - én szabtam határokat, nekem is kellett átlépni őket. kiéhezett vadként csókoltam meg. az íze, mint a jólesőn savanyú kékáfonyáé, érintése, mint a legselymesebb boré; nyelve óvatos, de kíváncsi táncot járt ajkaim közt.
aztán már nem volt megállj; ha nem csupa zöld és rengeteg eleven ember vett volna körül minket, lehet, egyéb is történik. az est maradék része így telt el, az a bizonyos a fejemből egyéb testtájakra vonult, közben belül hangosan kacagva rajtam, így a gondolkodás - ergo: pánikolás a jövőn - kizárt volt.

elindultunk. nem engedtem, hogy hazakísérjen, csak a buszmegállóig. már a hazaúton tudtam, hogy nagy a baj. megint beleléptem, megint hagytam elindulni, megint itt tartok, itt tartunk. a rohadt életbe, megint. A Nemistudom fiú és a névtelen jöttem-láttam-kicsit voltam-eltűntem kolléga után ez kibaszottul intő jel volt.

még aznap éjjel, vagy másnap délelőtt írtam neki egy hosszú levelet, részletezve benne, miért is nem szabad ezt, miért is nem akarhatja ezt velem, miért is nem akarhatom ezt Vele. (persze, hogy akartam, de csak a nem bonyolult részét.) összetörtem Őt, aznapra, pár órára, egy időre. annyit reagált jóval később, hogy kocsiba vágta magát, vezetett egy nagyot. és hogy szeretné ezt személyesen megbeszélni, hétfőn, meló után. belementem, de éreztem, hogy nem kéne, hogy megint nem vagyok elég szigorú magammal.

pocsékul éreztem magam, és ha ez önmagában nem lett volna elég, a kis realista és kéjéhes Alice idebent dühöngött és toporzékolt; jussra számított, testi örömökre, újabb jutalomfalatra, kielégülésre. egy újabb emberre, akinek a testét és némileg a lelkét megismerheti kötöttségek és muszájdolok nélkül. aztán utána a vízözön. én azonban nem kértem Alice utánamavzíözön-következményeiből. most nem. ember akartam maradni; normális, szeretni képes, szerethető lány - vagy valami afféle -,  aki egészségesen képes működni. nem éreztem magamat még késznek erre, pláne, hogy oly kevés idő telt el az előző "kapcsolatom" óta.

hétfőn jött az eső. a monszun. a kiscipőben. szarul éreztem magam. sok minden átfutott az agyamon, úton befele menet. szarrá ázott madárként estem be, s ő a bejárat mellett dohányzott. hogy csak köszöntünk, vagy el is szívtam vele pár slukkot a cigim végéből... nem tudom. az arcára emlékszem. nem játszott rajta harag, ám csalódottság, némi szelíd és néma megbántottság igen. nagy kő esett le a szívemről, hogy szóba áll velem, s hogy nem rontottam el mindent végleg, de közben a szívem apró könnyeket ejtett láthatatlanul. hiszen valami mégis elromlott.

az irodában, az asztalomon egy szülinapi süti várt.
én csak néztem, és sírni tudtam volna.
nem tudtam magamnak megfogalmazni az üzenetet, amit hordozott, de éreztem azt. csak ültem, és néztem. elkezdtem írni egy üzenetet. kitöröltem. aztán újra. és újra.  az volt az én nagy bajom, hogy amit írtam volna, az is csak érzés-szintjén volt meg. minden szó kopár és szürke volt; üres, és tátongóan semmitmondó.
végül nem írtam semmit egy jó darabig. elkezdtem dolgozni, vettem a hívásokat, és közben egyetlen ujjal cirógattam a muffinpapírt, amibe az a szerencsétlen süti beleköltözött. a szemembe könnyek szöktek. soknak éreztem azt az időt, ami így telt el. aztán vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, hogy a béna, neszesemmifogdmegjól üzenet is több, mint a semmi; jelzi, hogy észrevettem, nyugtáztam. az a süti, ahogy átgondoltam, mi történt az elmúlt időszakban... valójában az a süti kikacagott engem is, Őt is. Számára még egy héttel azelőtt valaminek az erős lehetőségéhez, már-már ígéretéhez kötődött. számomra egy ártatlanul kedves emléket idézett; veszélyek-, fájdalom-, és veszteség lehetőségének még csak a csíráját sem ígérő örömöket.

és valahogy eltört az egész. eltörte Ő, mert mást akart, mint én, és eltörtem én, mert mást akartam, mint Ő.

annyit tudtam neki írni, hogy "köszönöm a sütit".
ő annyit válaszolt, hogy  "nem számítottam rá, hogy összefutunk, és szavak nélkül ennél jobban nem tudom elmondani, hogy szent a béke".

Fájó nyugalom lett rajtam úrrá; szomorú, fagyott béke. Azt hiszem, a szívem hullamereven várta a délutánt.


2017. július 28., péntek

Helyzet-jelent-és...

... Jó rég nem írtam már. A bejegyzéseimet jellemzően pont-pont-pont-al kezdem, mert mindegyiknek előrébb van az eleje, mint ahol nekikezdek, mindegyik folytatása valaminek; a blogom az elejétől a (reméljük sosem elérkező) végéig teljes és egész. Zene itt.

Az Idő sebesen elszaladt, mint szél a fák közt; kacagva, huncut módon, és nem tudom megfogni, visszahúzni, belekapaszkodni, örökké benne és vele suhanni. Ezért is írok blogot, hogy magam mellé vonhassam Őt. S amikor nem írok, megannyi pillanat elvész, s csak homályos árnyékát tudom papírra vetni. Ilyen ez. 

Az utóbbi időben nem volt lehetőségem meg-megállni és visszanézni, csak néha, és ez úgy fest, egyelőre nem nagyon fog változni a jövőben sem. A felnőttség rákfenéje számomra a munka; ha nem szeretem, összecsoffadok, mint az elrohadt virág, mert amit napjaim jelentős részében csinálok, nem éltet. Ha élvezem, s kihívások elé állít folyamatosan, akkor elveszi az energiámat és az időmet, a két legfontosabbat ahhoz, hogy élni tudjak, úgy magán-mód is, ilyenkor tűnik tova minden; a percek kifolynak a ujjaim közül, és utólag fáj. 

Hogy mi van a most-ban?
Vezető pozíció van; tanulás-tanulás-tanulás, kihívás, agyrém, imádat, utálat, kiborulás, öröm, mint általában. Ha az a kérdés, hogy van-e olyan szar, mint legutóbb, amikor ebben a cipőben jártam, akkor a válasz igen, illetve, máshogy szar. :D Néha megállok a körülöttem zsongó élet közepén, minden lelassul számomra, mint mikor Neo leül az Orákulummal galambokat etetni a zsongó városban, s mégis mintha minden elhallgatna, megszűnne létezni. Ilyenkor elgondolkodom, felálljak-e, továbblépjek-e. Eddig mindig arra jutottam, hogy nem, mert ilyen helyen, mint a mostani, nem hinném, hogy fogok még dolgozni ebben az életben, de ebben az országban biztos nem. Márpedig nem óhajtok máshova költözködni. És aztán továbbhaladok az utamon, minden kicsit jobb lesz, aztán kicsit pocsékabb. Szeptember végéig adtam magamnak időt, hogy eldöntsem; maradok-e, vagy megyek. hullámzanak bennem az érzések ide-oda, meglátjuk, mi lesz.

A magánéletem egyik része egy lehetetlen álom; Alice számára legalábbis az. 
Lassan egy éve, hogy boldog együttlélegzés az osztályrészem a Kalapossal; együtt, de mégis közben önmagunk vagyunk, hol hétköznapian-, hol hihetetlenül csodaboldogan. 

A párkapcsolati hétköznapok sosem voltak az eseteim; meló, aztán haza, majd át hozzá, (macera) vagy egyből hozzá, de akkor nincs magánélet, "metime", magánszféra, nincs csacsogás a családdal, egyből alkalmazkodni kell egy másik közeghez, minden másodperc ezredrészét együtt tölteni; gyorsan megrágta ez mindig a rózsaszín "imádlak"-ot a múltamban. Most valahogy más. Van saját terem (nem feltétlenül földrajzi értelemben véve), elfogadja a "metime"-okat - mit elfogadja; azt megvétózhatatlan érvnek tekinti. Tudunk egy légtérben külön létezni, pedig az az "egy légtér" jellemzően igen kicsi - ha egymás mellett állunk, két ellenkező irányba már nem nagyon tudunk elforogni a tengelyünk körül. Ebben is látom már az édes apróságokat, és ez neki köszönhető.
A hihetetlen csodaboldogság pillanatai is megvannak még; amikor néha mindent és mindenkit kizárva tényleg csak magunk vagyunk, amikor kirándulunk, amikor szeretkezünk, amikor hitetlenkedve nézi az arcom, mintha minimum Galadrielt látná, vagy, mikor én állok meg hirtelen, és az idő megfeszülve szűnik meg. Ilyenkor csak Őt látom; az éles arcvonásait, az okos és pajzán barna szemeit, amik olyan vággyal, szeretettel tudnak körémolvadni, hogy semmi sem kérdés; mindenre megadja a válaszokat, még arra is, amit ki se mondok, amitől félek, amiben kételkedek, újra erőssé és biztossá tesz. S még inkább teljessé. Vajon miért nincs másik szavunk a boldogságra...? 

A magánéletem másik fele a nélkülözésről szól, a nemlétezésről; az időszűkéről, a barátok hiányolásáról, és arról, hogy nincs energiám egy messenger-, vagy telefonbeszélgetést lefolytatni. Utálom, hogy így van, és ilyenkor visszasírom a 9-17h-ig tartó munkaidőt, mikor sem fizikálisan, sem agyban nem vitte haza az ember a teendőit. A vezetői létnek sokkal több hátrányát látom, mint előnyét, mert az állítólagos előnyei mind fizikálisak és elméletiek. (Hierarchia, fizetés, tisztelet, felelősség etc.) Ezekre vagy nincs szükségem; nem érzem magam tőlük többnek, vagy alacsonyabb pozícióban is meg tudtam teremteni őket. A fizetés az egyedül, ami segít abban, hogy előretervezzek, félretegyek, de amennyit itt keresek, azt sales-esként, vagy normálisan megfizetett sima "gyártósoros" emberkeként is megkereshetném.
Ezt a nyarat annyira nem éreztem ezidáig, hogy sírni tudnék; mindjárt augusztus, és most voltam először kikapcsolódni az évben, most vagyok először úgy szabadságon, hogy nem intézek valamit, vagy betegelek, hanem csak vagyok, és lássatok csodát; írok.

Költöztem is, eladtuk a lakást, amiben nővérkémmel laktunk, 80%-ban én intéztem mindent ától cettig, ami tapasztalatnak nagyon jó volt, agyrémnek még jobb; gyakorlatilag olyan ez, mint egy második műszak - csak erős idegzetűeknek ajánlom. :D Vicces, mert hazaköltöztem, anyuékhoz, és megint nagyon más, mint legutóbb volt; már felnőttként vagyok kezelve egész nagy arányban, de dolgozó felnőttként, aki fáradt. Főznek rám, mosnak rám, takarítanak rám, cserébe ismét három emberhez kell alkalmazkodnom, és nem szabad elfelejtenem, hogy nem én vagyok az úr a háznál. Ez is érdekes út.

Hogy merre tovább?
Mókás, de a Kalapos elérte azt nálam, amit nagyon rég nem tudott senki sem; egészséges párkapcsolat, hosszútávon működőnek bizonyuló. Együttélést tervezünk, lakást vesz ő is, én is, de összeköltözünk, és már a gyerekekről is szó esett nem egyszer, családi autóról, és testvéreiről. Hogy hogy a p*csába nem ijeszt meg? A kérdés jó. Magam sem tudom. Azt hiszem, Miatta van; Ő a kulcs. Róla még  - remélem - sokat fogtok hallani, arról, ahogy megismertem, ahogy az életem része lett, ahogy eljutottunk idáig, amilyen Ő.

Szeretnék még sokat-sokat írni, Nektek, magamnak. Hiányzik, hogy olvassatok, hiányzik, hogy írjak. Azok, akik közületek már nem részesei az életemnek, de azok voltak,  hiányoznak, és bízom benne - már-már lehetetlenül és vakon, tudom -, hogy ismét velem lesztek egyszer-egyszer, vagy inkább többször, sokkal többször. Én még mindig én vagyok, és Ti mind szívem csücskei vagytok. 



Lám-lám...

... és hmhm. kicsit Shau-ra hajaz a stílus; ha innen nézem, bátrabb, ha onnan nézem, pont, hogy nem. kevesebb eszközzel dolgozik, de mégis van benne valami más, s valami plusz is. ráadásul az öregekhez és az "arc-nélküliekhez" is hozzá mer nyúlni. respect. 

 Marcin Nagraba munkái. 












2017. július 26., szerda

2017. május 25., csütörtök

a világ egyik legszebb mondata...


... őrület. :D

"A köhögés és tüsszentés során szerterepülő folyadékcseppek útját - minden alkalommal - zsebkendővel rekesszük el."

/A teljes cikk itt olvasható - nem szatíra, vagy ilyesmi, hanem egy cikk a torokgyulladásról :))) /


2017. május 9., kedd

Egy rohadt fárasztó nap végére


üveggyolyónak a zsebedbe;
a mai siekerélményeidet megünneplendő,
a mai szarságaidat elengedendő,
a mai csalódásaidat megértendő és feldolgozandó,
a nap végi leüléssel igazán ellazítandó.

értitek. 

csak hallgasd és üvöltsd, kívül is, vagy csak belül, oly mindegy. 
that feeling. 
(idén kell fesztivál.)
 

2017. május 5., péntek

neeeeeeeeeeee, Mucus, neeeeeeeeee



neeeeeeeeeeeeeeee már, mi ez a

szintipopos
unalmasszőkehajús
elcseszettnyolcvanasévekes
mindenpánkságotéskreativitástnélkülözős
semmi-piros-haj-ús

izé-bizé
wibbly wobbly timey wimey???

de Mucus, mi ez,
Mucuuuuuus
neeeee mááááááááár!

Hát mi ez, akár ehhez képest?


hamiskás, mégis

élő
izzó
őszinte
lobbanékony
szenvedélyes
zeeeeeneeeeeeeeeeeeeeeeeeeee.

hát én kivagyok,...

na de Mucus.
nem leszünk így jóban.


2017. április 20., csütörtök

exactly me...


jelentem, nem lehetetlen küldetés...
(btw nem is egyszerű.)


mindig is szakácsot kerestem...
... nem sikerült megtalálni :D 


őőő... 
amiért - többek közt - a szex mindig oké, a párkapcsolat "nagyobb falat"...
(mára már azért vannak tippjeim :D)


korábbi nagy-nagy aggodalmam ...
(visszatérő volt; kínos, hogy egy mondatban összefoglalható ezer meg ezer cikázó érzés és gondolat.)



2017. január 10., kedd

Ej, de reggel van...

... de legalább kedd, nem hétfő.... :D
Bár, mint tudjuk...


Viszont... még fetrengek az ágyban, és szürcsölöm a kvm, szóval az élet túlélhető ;)


Morgen, und have a nice day :)


2017. január 5., csütörtök

Ó, hogy a ...

... macska rúgja meg



Ezt az Ünnepekre tartogattam Nektek, aztán valahogy a bejegyzés elmaradt  - shame on me.

Mondanám, hogy Boldog Karácsonyt, de így inkább maradjunk annyiban, hogy idén még lesz hó - lesz -, a pulyka szabadon választhatóságát meg tekinthetjük egyetemlegesen az "idén még lesz pulyka" megfelelőjének, so.... ez a gif arra az alkalomra tökéletes lesz az étkezőasztal fölé.

Küldöm Soxeretettel Mindenkinek, aki ilyen elvetemült ízléssel rendelkezik, mint én :D

UI: Utána akartam nézni az "A macska rúgja meg" eredetének - csak mert érdekelt. Nos, amit kerestem, nem leltem meg, ellenben jókat kacarásztam ezen. Ajánlom szíves felhasználásra. :D  Kedvenc részem a következő:

„Légy tenmagad kedvese!” – Erősen eufemizált változata a „Baszódj meg!” kívánságnak.

2017. január 4., szerda

Mese a Csillagtalan Homályról


Ennek a bejegyzésnek a váza már hosszú ideje itt várakozik. Mint egy biológia órai feladat; rakd össze, akassz rá minden kisebb csontot, illeszd rá az izmokat, a húst, a bőrt, bár attól még halott marad. Csak hogy értsd, hogy működik. 
Várakoznak a sorok a lapon, várakozom magam is.
Hogy miért akarom befejezni?
Hogy miért akarom leírni? 
A kérdés jó. 
A történetünket akkor kezdtem el megírni, mikor a kapcsolatunk sorsa már egyértelműen eldőlt, s a befejező részt mégsem bírtam kierőszakolni magamból; annyira fájt, aztán meg annyira féltem tőle.
De életem egyik legmeghatározóbb élménye volt; mai napig, ha kihajolok az ablakomon, eszembe jut, mert mindig az ablakom alá parkolt... mert itt történt az egész. 

Akkor mire a felhajtás, pláne, hogy most minden színes, üde, és kerek?
Mert a dolgokat el kell engedni.
S van, amire tudni kell emlékezni - nem tudom, miért, de érzem, hogy erre tudnom kell majd. Viszont idővel majdnem minden megfakul, főleg az én emlékeim közt; a rossz dolgokat sokszor oly mélyre tudom temetni, hogy csak nehéz munka árán találom meg őket újra. 
Paradox módon, ha ezt nem őrzöm meg, nem tudom szabadon engedni sem. És annak mostanra eljött az ideje. 

Mára már a történet olyan számomra, mint egy ködös, téli este a Duna felett, melyen átsejlenek az autók fényszórói, a villanyoszlopok által köpködött világosság; minden tompa, homályos, csak néhány kép és érzés vágja át ezt a szürke egyhangúságot, mint metsző hideg a sötét éjszakákat.

E bejegyzés előzményeit itt és itt olvashatjátok.

----



 Augusztus végén jöttek az első felismerések.
A még nehezebb napok.
Egyszer Alice azt mondta a Fiúnak, hogy az ő világában nincs senki, csak ő, Alice, hogy a Fiú élete körülötte forog. A Fiú nem értette, mire gondol, s miért szeretné, ha másképp lenne. Nagyon sokáig nem látta át. Hogy ez miatta fontos, s ezzel megfojtja a lányt. 

Egyre több mindent nem értettek meg egymásban, egyre több volt a ki nem mondott szó, a meg nem élt konfliktus. Mindketten annyit tettek, annyi apró gesztust, és valahogy mégis elbeszéltek egymás mellett, a dolgok kisiklottak, a lényeg valahogy kifolyt összezárt ujjaik, s egymásba kulcsolt kezeik közül.
Kiderült, hogy sok mindenről mennyire másképp gondolkodnak, hogy mennyire különbözőek a válaszok a "mi fontos" kérdésre, hogy csak bizonyos tevékenységekre szűkíthető a kör, amiben közösen, vagy legalább mind a ketten örömüket lelik. Elvesztek a mély beszélgetések. Néha még előfordultak, de az sokkal gyakoribb volt, hogy egyik vagy másik már nem mert őszintén véleményt nyilvánítani; nehogy rosszat mondjon, vagy nézeteltérés legyen belőle. Kényelmesebb volt így. És rosszabb.

Időnként terítékre került, hogy mi a baj. Semmi. Alice-t jobban bántotta a helyzet, illetve könnyebben kimutatta, ezért ő volt a kérdés alanya, és pár próbálkozás után képtelen volt újra és újra megpróbálni, elfogyott az energia,elfogyott ő maga is a kapcsolatból, csak azt érezte már, ami nem jó, ami nem passzol, ami idegesítő, ami nehéz. Ingerült lett, és egy ponton ráébredt, hogy bántja a másikat, a sítlusa hideg lett, elmúltak az összebújva alvások, a kedves szavak, és a másik részéről is nehezen viselte őket, ha akadtak is.

Októberben jött el a pont, amikor időt kért. Nem tudta, - ahogy a rákövetkező egy hónapban sem - hogy mi lenne a jó döntés. 50-50 vagy 40-60, így dülöngélt benne a kérdés.
Nem úgy érkezett meg a Fiúhoz, hogy szakítani fog, és nem is úgy, hogy egy nagy "haragszom Rád, de szeretlek" után minden megy tovább, ahogy eddig.

Időt akart, levegőt, szavakat, őszinteséget, változást, egyenességet, bármit.
Mély, sírós beszélgetés lett belőle. Válaszokat kapott, és válaszokat adott. Az eltávolodásra, a félelmekre, a miértekre, a hogyanokra.

Addigra sok mindenre rádöbbent, amit nyíltan el is mondott a másiknak.

Hogy nem illenek össze.
Hogy nem szerelemesek.
Hogy ő kaméleon párkapcsolatban, és a Másik mellett megfullad, annyira más az életritmusuk, annyira más dolgok elégítik ki őket a hétköznapokban.
Hogy nem bírja nézni, ahogy a Másik nem lép ki - mert nem hajlandó - olyan korlátok közül, amiket felnőttként már nem kellene elviselnie.
Hogy sokkal értékesebb embernek tartja őt, mint a Másik önmagát, de nincs több energiája őt kirángatni a kishitűségéből, mert ő erre nem vevő, és támadásként éli meg.
Hogy nem lát kiutat, pedig nagyon keresett.
Hogy soha többé nem akarja bántani.
És hogy nem szakítani jött, de nem lát rá sok esélyt, hogy ez menjen másképp.

Van-e értelme szerelem nélkül, "csupán" szeretetre és a jó szexre alapozni egy párkapcsolatot, még ha helyre is tudják hozni? Alice szerint nem, vagy legalábbis nem ennyi idő után. Mr. Iremember szerint igen.


Ezt a beszélgetést még három másik követte.

Hetente egy; újra nyíltak, őszinték. Mintha Alice berúgott volna egy kaput, amit ezidáig oly óvatosan próbált nyitogatni, hogy az maximum csak résnyire adta meg magát. Most ott álltak, egy gubanc kellős közepén, s a riadalom, a fájdalom, a küzdés, a tét megjelenése a szürke mocsárban felébresztett némi fényt, némi lehetőséget a folytatásra. A Fiú (ismét? először?) meghallotta a lány szavait, és reagált rájuk. Ezek a beszélgetések csúfondáros módon - mint utóbb kiderült, csak ideig-óráig - őt kinyitották, segítettek felnyitni a szemét, önmagával, az értékeivel, az esélyeivel kapcsolatban, hogy mennyit is ér, hogy mennyire tud és akar alkalmazkodni, illetve változtatni, s hogy mindezt a maga kedvéért kell, kellene akarnia, s Alice-t e közben arra ébresztették rá, hogy nem tudja, s nem akarja már ezt a harcot (is) megvívni valaki mással, a másikért folytatott küzdelmet. Hogy nem bír egy újabb olyan kapcsolatban benne maradni, ahol annyi mindent kellene kézben tartania, a másikat "meggyógyítania", a saját vágyait és önmaga működését elnyomnia. Hogy nem akar újra elszürkülni - s a kaméleonságát nem tudja befolyásolni, az mindig megtörténik; ha egy magába forduló embert szeret, mindig az lesz maga is, elfogy maga is. Mr. Iremember mellett ez örök küzdelem lenne, vagy önmagát a víz felett tartania, vagy a Másikat kiráncigálni a sarokból újra s újra. 

Majd' minden beszélgetés fantasztikus volt; egy ajtó egy új dimenzióba, lehetőségek tárháza, de rengeteg küzdelmet ígértek, mindeközben nem sugallták a "meg-fogja-érni" bizonyosságát. A hosszú, több órás, sírós-nevetős együtt töltött délutánok, esték többnyire édes együttlétekkel végződtek, s ő minden alkalommal hamis, önmagában rövid időre kényszeresen megalkotott hittel tért haza; hogy van miért folytatni, van értelme, tán van jövője. Szerette ezt az embert, és azt is megpróbálta elengedni, hogy szerelmes már jó ideje nem volt. 

De jöttek a mocsárszín hétköznapok, s az ilyenkor folytatott telefonbeszélgetések a Fiú részéről ridegek voltak, s türelmetlenek. Alice agya tudta, hogy a bizonytalanság teszi őt ilyenné, de a szíve azt súgta; ha csak ő egyedül próbál hinni, az első kisebb problémánál megint elhasalnak majd, ha újrakezdik is. Egy hónap leforgása után már ismerte a menetrendet; mindig ez ismétlődött. Rádöbbent, hogy nincs, csak egy megoldás - bár ez a szó cinikusan fájó. Megoldás. Mint levágni egy lábat, hogy maga a test továbbműködjön.

A következő találkozó előtt már tudta, hogy mi a teendő, a hogyan azonban kifogott rajta.
A Fiú el akarta vinni valahová. Mivel tudta, hogy a döntés, mint egy csúf gnóm, már megszületett benne, nemet mondott, de a Másik azt kérte, engedje, ez egyszer engedje, hogy meglepetést okozzon neki, nem fog csalódni. Engedett, pont azért, mert addigra ő már tudta, hogy nem lesz ezután. Nem kellett volna.

Amikor megérkeztek a hely elé, szíve agyonhasznált portörlőrongyként csavarodott össze egyetlen fájdalmas görcsbe. A Catcafé előtt ácsorogtak; ott, ahová mindig is el akartak menni együtt. Győzködte, hogy menjenek máshová, hely sem volt, de a Fiú nem tágított, s egy már foglalt asztalnál kértek helyet maguknak. A terv ugrott, ilyen közegben ezt Alice nem akarta. De mint mindig, a Másik szpesölszkillje most is működött. Megérezte a bajt, s nem hagyta a témát terelni sem. Nem volt kiút; más emberek társaságában, simogatások és ciccegések közepette, rohangáló és kacagó gyerekek körében kellett kimondania azt, amit maga is alig volt képes felfogni, ízlelgetni, mint keserű orvosságot. A Fiú ledermedt, majd egy hosszú beszélgetés következett. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy tényleg itt a vége, hogy nincs tovább, hogy vérre megy, láblevágósra... Peregtek a könnyei, és próbálta hipertempóban feldolgozni azt, ami egy hónapja már a levegőben lógott, s amit Alice addigra már nagyjából elrendezett magában.

A Fiú könnyezett, a lány kitartott, bár határozottsága mögé bújtatva összedőlt minden benne is. Haza akart sétálni a dermesztő hidegben, melyet mindketten gyűlöltek, magában ordítva, sikátorokban zokogva, végre elengedni magát, kiadni mindent, de a Másik nem engedte; hadd vigyelek még egyszer utoljára haza, kérte. Az úton nem beszéltek, hangtalanul sírt mindkettő, közben egyszerre arra vártak, hogy az út véget érjen, s mégis örökké tartson... így sokkal nehezebb volt elköszönni. 

Miután a kocsi megállt, tán még beszéltek, tán nem. Kiszálltak. 
És csak ölelték egymást. 
Csak bújtak, és próbálták megérteni, hogy mindaz, amit ebbe a kapcsolatba képzeltek, nem létezik, hogy nagy része nem volt más, mint a másik felruházása mindazzal, amire vágytak, amit kapni akartak, hogy mindketten megmentették, s puha párnák közt gyógyították egymás lelkén múltuk sebeit, de amint észrevették, hogy ennek kettejüktől kellene működnie...
Csak álltak, és zokogtak; Alice-ben is elszakadt végül minden. A tudatosság; az okok ismerete, a döntés miértje immáron nem tudta visszatartani a fájdalmat, a "szar-de-meg-kell-tenni" közöny végleg lehullt, semmivé lett, összetaposva, kisemmizve, haszontalannak ítélve kúszott el a lábuk alatt, és a lány már nem bírta tartani magát. Az exek nem akarnak barátok maradni, főleg, ha szeretnek. Ezzel a tudattal elengedni azt, akit hihetetlen módon szeretett, mindennél nehezebb, gyötrelmesebb volt, de leginkább felfoghatatlan. Vissza akarta csinálni, miközben pontosan tudta, hogy semmi értelme. Csak sírt, megállíthatatlanul, hangosan, a Másik karjaiban görnyedve, ököllel a mellkasát verve, képtelen volt nem megőrülni azokban a pillanatokban. Tán órák teltek el így, könnyek közt, mintha életük utolsó órái lennének, szeretve és közben haragudni próbálva. Alice rég nem érezte már ezt, s akkor, gyerekfejjel még sok minden más volt, könnyebb, mert nem tudta ennyire átlátni s átérezni saját döntésének súlyát. Annyi szakításon volt már túl, annyi szerelmen, annyi fiún, pár lányon, s ez mégis... Haragudni nem sikerült, ahogy nemszeretni sem. 

A csillagok ragyogtak a hideg, téli éjszakában, az ég tiszta volt; rengeteg néma, apró kis fénynyaláb volt tanúja, ahogy két világ üvegszilánkokká zúzódik, és képtelenek nemhogy kettőt, de akárcsak egy apró, épet is újjáépíteni önnön darabjaikból, együtt. 
Alice inkább szétzúzta mindkettejüket, semmint, hogy meghagyjon két épet, értelmetlen, elsorvadó összefonódásban, lassú halállal. Nem szereti a lassú halált, nem bírja a búcsúzkodást, az utolsó utáni pillanatban már nem képes esélyt adni másnak sem, magának sem.

A rákövetkező napon, s minden azt követő napon kinézett az ablakán. Mára már ez elfakult, de ha megteszi, mindig ösztönösen keresi az autót. Nem azért, mert szeretné, hogy ott legyen. Hanem, mert egy időben az úgy volt jó. Mindig emlékezteti a parkolóban megélt, semmihez sem hasonlítható pillanatokra.

Beszélnek, azóta is. Néha. A fájdalom elmúlt, a szeretet megmaradt, de sok minden elveszett, úgy igazán elveszett. Belőlük, mint egy egész két darabjából. Hiába felezel el valamit, az a két fél sosem lesz ugyanaz, mindig másképp fognak lüktetni, mint egyként tették. Néhány dolog semmivé lesz, más dolgok alakulnak helyettük.
Alice már újra egész.
De valamiért emlékezni akar arra, hogy milyen volt üvegvágóval elválasztott félnek lenni.
Hiszen valamiért, akik ismerik őt, értik, s értették döntését, de leírva mégis értelmetlennek tűnik.
Ez is egy üveggolyó; sötét és homályos, akár egy merengőben feledett emlék, de okkal van rá szüksége.

A hópelyhek ma lebegnek a konyhaablak előtt. Nem szállnak, vagy hullanak; lebegnek. Mint űrben a tárgyak, az emberek, a bármik. "Ez a nap megfelelő arra..."
Igen, ma tán ellebeg az is, a távolba, a múltba, ami még ezekhez a pillanatokhoz kötött. 
Minden múlandó, és semmi sem örök, mondják. 
Vitatkoznék, ha szabad.


2017. január 3., kedd

Ki (be? el?) számolós - avagy: hello 2017 :)



Hallgassatok jó zenét, mert az kell (engem az elején néhány taktus a Torchwood zenéjére emlékeztet, s ami utána jön, csak rádob még tíz lapáttal, OMG...) 

Szóval. 

Ezzel a track-el kívánok Mindannyiótoknak Boldog, Szép Új Évet; Kacagósat, Megküzdőset, Néha-egy-sör/bor-mellé-pihegve-leülőset, Szerelmeset, Békéset, meghintve Mindazzal, amire még vágytok.
Az én 2016-os évemet ez a szám meghatározta, s vannak dolgok - szerencsére -, amiket igenis szeretnék továbbvinni magammal ebből az időszakból. Minden évben vannak ilyenek, of cousre. De most.... 

2015 maga volt a kínszenvedés. Utólag mindig rájövök, hogy minden jó valamire. Minden gyötrelem, minden fájdalom, s minden szép is, akár csak egy-egy mondat, egy szó, egy érzésfoszlány - többek közt azért is írok, hogy ezeket megtartsam "magamnak, hogy ne felejtődjenek el, s megoszthassam Veletek is. Ezekre kell tudni emlékezni.
Hogy ne kövesd el ugyanazt a hibát újra, vagy, ha mégis, légy tisztában vele, hogy épp azt teszed. Legyen rá okod.

Hogy ha szembejön egy olyan szarság, amivel már szembenéztél, tudd, egyszer már túlélted, s ez meg tudjon erősíteni abban, hogy még egy ilyen helyzetben is tudtál valamit legalább annyira jól csinálni, hogy továbbmenj az úton. Nem épp a legjobb volt a kivitelezés? Na és? Shit happens. Akkor már legalább azt is tudod, hogy ennél csak jobban lehet. 
Ha valami kegyetlenül fájt, és kitépte szíved nagy részét, tudd, milyen, emlékeztessen. Hogy miért? Hogy jobban tudd értékelni azt, ami jó, ami szép, sőt, ami gyönyörű. Hogy emlékeztessen; ha érzel bármit is, még életben vagy. Az jó. Azt jó tudni
Hogy a klassz dolgokat, s azokat, Akiktől kaptad, tudd, mennyit érnek, viseld gondjukat akkor is, - ha mást nem, távolról, belülről, a lelkedből - ha már nem életed részesei. 

Hogy el tudd választani; tényleg szar ember-e az, aki végül nem Téged választott hosszú távon útitársául, - vagy Te Őt - vagy inkább csak tanított valamire, ez által. 

Én abból az évből rengeteg szívszakadást hozok. Nem hittem magam sem, hogy vége lesz; sokszor csak annyira voltam képes, hogy az önfenntartó ösztönre hallgatva továbbmenjek, nap, nap után. Hétfő, aztán kedd, szerda, néha egyből péntek, "keep going", esetenként ez inkább úgy nézett ki, hogy "just keep going, motherfuckin' bitch". Álltam a nyolcadikon az ablakban, rég volt már ilyen előtte, nagyon rég. S mégis itt vagyok, és ez elmondhatatlanul, kibebaszottul jó. Hogy miért? Mert megérte. Mindig megéri. Csak "ki kell várni". Ez csalóka; nem az idő gyógyít. Az idő arra kell, hogy változz, változtass, megérj, higgy újra, bízz újra, de az idő nélkülözhetetlen tényező. Ez meg túl hosszú sor lenne egy dalban, ugye... De ezt rontjuk el sokan, első nekifutásra nekem se esett le. Olyan ez, mint az a nagybecsű fontos, hogy "nem a cél a lényeg, hanem az út". A kínos pont ebben ott van, hogy csak az érti igazán, aki már eljutott a céljához. Shit happens. Nem útmutató, hanem végkövetkeztetés, akármilyen hangzatos. Szóval, a 2015-öt ugyan szintén betegen, de eszméletlenül boldogan búcsúztattam. Csak mert vége lett.

2016 nem lett kettő másodperc alatt happyendes amerikai álom, de nem is bánom, nem is kellett az nekem sose. 
Az előző évből el kellett engednem egy csillagfényt, aki - aki sokat segített nekem túlélni, s kapcsolatunk végéről a mai napig nem tudtam még írni. Ez az év meghozta nekem a Mágust, akinek rengeteget köszönhetek; nélküle szerintem nem itt lennék, nem így, ha egyáltalán. A kettőnk közt lévő viszony átalakult, de részemről a lényeg nem változott.

Az év első fele a felkészülésé volt egy olyan lépésre, amihez nekem rengeteg hit és energia kellett; önbizalomvisszaépítés-csírák, kezdemények legalább, ha más nem is, egy új kezdethez. 
Végül beértek, megértek. 
Nem csak munka terén, mert nálam olyan nincs, hogy "csak munka". Ha ott nagyjából helyrebillenek, helyreáll bennem a világbéke is, sokkal könnyebben alakítok minden mást jól, vagy legalábbis jobban, mint annak előtte.

S lássatok csodát, az álmos és betonszürke, "nem vagyok én senki sem" állapotot lassan - nem is oly lassan - felváltotta az "én vagyok én, és itt vagyok, pont ott, pont akkor, amikor és ahol lennem kell" életérzés.
Beindult a gépezet.
Van miről mesélnem bőven.

Új utakról, új látásmódokról, s azok miértjeiről.
Új, s elengedett csillagfényekről, és azokról is, akikről azt hittem, jó nekem, hogy életem részei, s mégsem. Semmi szükségünk nem volt egymásra. Volt, akik segítettek dolgokat megérteni, látni, majd lekoccoltak, amilyen gyorsan én szoktam, ha azt érzem, a másik "just fixed". 
Jut is eszembe; a mániám, miszerint helyre kell igazítani a dolgokat, embereket, lelkeket, lelkiismereteket és önbizalmi zavarokat, majd ott kell őket hagyni, mint immáron önműködő keljfeljancsikat, szintén megér egy m(i)(e)sét. Akkora pofont kaptam az élettől, hogy csak hálás lehetek érte, s amit 10 éve vakon végigcsináltam, azt újra nem játszottam el. Cserébe most karácsonykor megkaptam, hogy az érintett személy fejében és szívében azóta sem álltak helyre a gubancok, s az öngyilkosság is megfordult a fejében, mint lehetőség. Merry Xmas, to You too, Darling. Én meg álmodjak eztán szépeket, így december 26-án. Shit happens. Nem vagyok fellengzős, de ezt konkrét önzőségnek és még sok minden másnak tartom. neki köszönhetően  már másképp látom a segíteni akarásomat, meg azt, hogy valójában minden "szerencsétlent" helyre akarok-e tenni tényleg, vagy inkább önigazolást keresek ebben a történetben, netán ÉN akarok-e hasznos lenni, ÉN akarom-e elrendezni a dolgokat, s nem csak erről szól-e a történet. Nos, biztos, hogy vastagon benne van az ÉN-rész ebben az igényben, mint szar a palacsintában, szóval rádöbbentem, hogy ezzel foglalkoznom kell. S ha már itt tartunk, van, aki segítsen ebben, remélhetőleg idén nekiugrunk a komoly munkának. Erről is tervezek majd írni.
Meg még sok más huncutságról, a mostani egyensúlyom okairól, egyszóval, ami kimaradt. Néha tartok nagyobb szüneteket az írásban. Mikor levegőt kell venni, mikor nem jön az ihlet, a lehetőség, mikor igazán élek, s ezt követően jön az, amikor csak gépelek és korrigálok, and again and again...
Ez így van jól. 

Szóval az elmúlt év, valahogy olyan kiszámolós lett. 
"Aki bújt, aki nem" feelinges... 
Sokan kiszámolódtak. Kevesek általam, sokan maguktól.
Nem bánom; akivel működött a szeretetet adok-kapok képlet, azt úgysem engedem könnyen, akivel meg "csak úgy voltunk" egymás palettáján, sosem-használt-színként, azokkal úgyis megfakultunk, nem véletlenül mostuk le (el? ki?) egymást az életünkből.

Várom ezt az évet, várom a tavaszt, várom a kihívásokat, várom kb. életem minden hátralévő napját. 
Ehhez, mondjuk, lehet némi köze annak is, hogy van egy olyan ember az életemben, aki rá tud venni, hogy miközben az ágyán fekszem, s azt figyelem, hogy buherál egy (óra?)elemmel, amit az autó ajtónyitóba próbál beletuszkolni, azon morfondírozzak, hogy milyen rég voltam valaki "szürke hétköznapjainak" részese úgy, hogy azt élvezzem is.

Nem hinném, hogy örexem, szerintem "érek", be-, meg meg-, s a többi... 
Jó kereknek lenni.