Ezt a bejegyzést még egy kora-őszi napon kezdtem el írni. Arra, hogy akkor hol tartott a történet, nem is igazán emlékszem, így valószínűleg tovább is írom, mint akkor tettem-, tehettem volna. Esélyes, hogy sok minden nem jut eszembe már, vagy valamire másként emlékszem, mire ezeket a sorokat írom. Az az azóta megélt élmények és érzések sok mindent átírnak bennem, s az eltelt idő cseppfolyóssá vált. A klassz dolgokról - mint azt néha emlegetem - igen nehéz írni. A boldogság eszenciája a lehető legnehezebben megfogható. Így aztán ez a történet - shame on me - jó sokáig váratott magára.
Tessék jó zenét hallgatni hozzá.
***
... aznap reggel megint monszun volt. zuhogott az eső, de mintha dézsából öntötték volna. persze kiscipőt vettem fel, mert mi mást, meg különben is, nincs aktuálisan őszi cipőm, amolyan nembeázós, nemnyitott. tipic me. külön öröm ilyenkor az autók mellett sétálni, az esernyő csak dísznek van, meg hogy csak egy kezed maradjon minden másra...
nem tudtam, mire számítsak Tőle. Tőle, akinek úgy örültem, mint szomjazó madár a harmat egyetlen cseppjének. mert végre egy olyan emberre leltem, aki jó barát lehet, értelmes, jó beszélgetőpartner, és már elsőre szinte ragyogott a mosolyából - és abból, ahogy bánt velem -, hogy helyén a szíve is. helyes, persze. ráadásul az esetem; magas, vékony, sötét haj, barna szem, azzal a lázba hozó, égető tekintettel ... de az akkori challenge-em miatt annak lehetőségét, hogy köztünk bármi történjen, kizártam. (az a bizonyos challenge az volt, hogy se kapcsolat, se semmi. persze, ahogy azt Móriczka elképzelte...) a barátok értékesebbek annál, semminthogy az ember lánya kockáztassa a kapcsolatát velük egy-egy kósza numeráért, vagy valaminek az esélyéért, amire ő amúgy is képtelen, ugye.
...
kollega, of course.
frissen kerültem a céghez, júliusban.
az első napokban megtett mindent, hogy megismerhessen; beszökött hozzám az oktatásom napjain a tárgyalóba, mikor szünetet tartottunk, rendszeresen az irodánk előtti, folyosón lévő kanapén ücsörögve dolgozott - állítólag nem miattam -, gyakran járt a teraszunkra dohányozni. persze finoman érdeklődve, természetes lazasággal kezelve a helyzetet.
egyik reggel hozott sajttortát az egész cégnek, maga csinálta; akkor dolgozott ott két éve. megkóstoltam, isteni volt, ráadásul pasicsinálta süti. (hopp, ott egy pirospont.) ráírtam skype-on, hogy megdicsérjem, és megköszönjem, bár nem (csak) nekem hozta. nyilván nem volt ez teljesen véletlen; az első konkrét és letagadhatatlan kapcsolatfelvétel részemről. a munkánk nagyon kevés ponton találkozott, tehát okot kellett keríteni, ez pedig megfelelő alkalomnak bizonyult. ott indultak el a beszélgetések. érdekelt, ki is Ő, milyen is Ő.
a születésnapom reggelén süti várt az asztalomon, egy igazi csokiba öntött, sajttorta-töltelékes, színes bigyóval beszórt csoda. Ő csinálta. (azt ne ragozzuk, hogy én tudnék-e ilyet. muhaha.) aztán aznap meg is kérdezte, elmennék-e vele délután/este meginni egy kávét. nemet mondtam, programom volt, de megegyeztünk a péntekben, mibajlehetegykávéból alapon - részemről. ott már sejtettem, hogy szeretne valamit, de még abban a hitben ringattam magam, hogy "biztooooosnem" (ééééén hülye.). ezt követően délután felvett kocsival, mikor elindultam bentről, (elvileg az tényleg véletlen egybeesés volt), hazáig fuvarozott, direkt az alsó rakparton tötymörögve a dugóban... ééés elindultak a beszélgetések face-n is.
másnap pedig eljött értem. reggel.
jómagam már a villamoson ültem, mikor jött egy üzenet, hogy merre. hát, mondom, a villamoson. ő meg a ház előtt. Hogy mi a ....?
ott már erősen elkezdett villogni a piros lámpa. valahogy így:
másnap pedig eljött értem. reggel.
jómagam már a villamoson ültem, mikor jött egy üzenet, hogy merre. hát, mondom, a villamoson. ő meg a ház előtt. Hogy mi a ....?
ott már erősen elkezdett villogni a piros lámpa. valahogy így:
így aztán aznap külön mentünk be, de ez a mozzanat számomra igen vészjósló volt.
aztán nem volt több ilyen, de odabent egyre többet kommunikáltunk.
azon a héten - tán csütörtökön - céges iszogatás volt. egy irdatlanul izzasztó, forró nyári napon, amikor annyira meleg van, hogy az csak egy verzióban tud izgató és édes-vágyott lenni. (lásd még: Britney Spears: Toxic c. számának videóklipjénél az Alice-szótárban.)
számomra az az este egy merő chill volt; egy falatnyi szoknynadrágban üldögéltem, tán végig ugyanott, a bagázs néha cserélődött körülöttem. iszogattam, eszegettem, cseverésztem, próbáltam feloldódni. Ő valahogy mellém keveredett, és nem is nagyon tágított már onnan az est folyamán. idővel közelebb s közelebb került; ahogy egyre több embernek kellett helyet szorítani a nagy kerti kanapészerűségen. s noha addig nem volt példa rá, most valahogy magától értetődő volt mindez; azt hiszem, már akkor igaz volt, hogy egyszerre nyugtatott meg és izgatott fel a jelenléte, bár akkor erre még nem eszméltem rá. amíg észnél tudtam lenni - s addig bőven tudtam -, nem volt gond; a magam által húzott határokat már ritkán lépem át.
csak üldögéltünk ott, a kollégáink közt, italainkat kortyolgatva, egymás mellett, szorosan, s valahogy annyira természetes volt az egész. az, hogy Ő, meg én, egy kanapén, kettőnk közt a semmi leheleténél is kevesebb távolsággal, mely kevés is huncutul megszűnni vágyott már. aztán a keze a combjaink közé került, és egy ujj, egyetlen ujj, finoman elkezdett simogatni a combom külső, fedetlen részén. én meg mereven meredtem magam elé, tekintetem arra a személyre szegeződött, aki épp beszélt, és úgy tettem, mintha az ég világon nem történne semmi.
pedig az érintése úgy csapott le rám, mint a villám; váratlanul, hihetetlenül borzongatóan és édesen. nem voltam felkészülve rá; egyszerűen fel sem merült bennem, hogy ez megtörténhet, akkor és ott, egy ilyen közegben meg pláne nem. azt hiszem, még csak mérlegelni sem akartam annak az esélyét, hogy Ő szerethetne valamit tőlem. annyira jó volt lebegni abban a tudatban, hogy nem. nem Vele volt a baj; velem, s az én utammal, az én sorskönyv-beli fejezeteimmel. mindezt tetézte, hogy igazán jó fiúnak tűnt - értsd: az a klasszikus jófiú -, ez sokat segített, hogy Vele szemben tartsam azokat a bizonyos határokat. (a kívül-belül jófiúk sosem vonzottak, pedig én megpróbáltam nem egyszer, esküszöm...) Alice-időben mérve már egy ideje nem voltam senkivel. hazudnék magamnak, ha azt hinném, hogy ez nem volt benne a történetben, legalább egy egészen kicsit, bár én nem így éreztem.
a cirógatás fokozatosabban egyértelműbb és jólesőbb, izgatóbb, és édesebb lett, s én egy ideig nem hagytam magamnak, hogy gondolkodjak rajta; csak élveztem. mikor már veszélyes tájakra tévedt az az egy szem ujj, majd még néhány, egyetlen finom mozdulattal állítottam le.
aznap éjjel hazakísért. gyalog. a város másik felébe. közben leültünk kicsit Dunát meg hidat, parlamentet nézni, és meséltem neki. az elmúlt éveimről. arról, hogy most van az, hogy... hogy tényleg nem vágyom - egyetlen porcikám se - úgynevezett párkapcsolatra, és a "bonyolult" státuszú viszonyokból meg pont elég már. s hogy mindeközben a szex kéne, kurvára kéne, mert nélküle csak sarokba szorított nyüszítő kutya vagyok egy sikátorban. hogy nem lesz ez így jó, ne csináljuk ezt, mi, egymással, nincs ennek értelme. a szívem szakadt meg, mert nem akartam ezt, Vele nem. annyira nem. tudom, nem először írom ezt; ugyanaz a folyó, újra meg újra, nem kell mondani, a dalszöveg hazudik. ő erre azt mondta, oké, nem erre számított, nem ezt szeretné, de ha én azt mondom, barátság; ám legyen az.
beszéltünk arról is, hol tart Ő, min van túl, Ő is sebzett madár. meglepődtem; annyira áradt belőle az egyensúly, a jin és jang, a nyugalom, s magam is meglepődtem rajta, hogy milyen szinten fel tud tüzelni ennek ellenére. egy higgadt-nyugodt valaki, eszméletlen szexuális vonzerővel, mindezt egy nem is szokványosan "handsome" bőrbe bújtatott sráctól. bár azt el kell ismernem, hogy profilból kevesebb lélegzetelállítóan helyes pasival találkoztam. van valami megfoghatatlanul vonzó és tiszteletet parancsoló, mégis huncut, de egyben komoly azokban a karakteres arcélekben, abban a határozott formájú orrban. s abban azokban az ajkakban... ha mosolyra húzódik, azért; ha nem, azért... az a pillanat, mikor azt kérdezte, az baj-e, hogy ha valaki tapasztalatlan (az intim pillanatokra értve)... úgy beégett az agyamba, mint az illatok s a képek, hangulatok, érzések szoktak. azért, aznap éjjel rákérdezett, áll-e a péntek. áll - mondtam.
ééééééééés eljött a péntek. azt hiszem, akkor vitt el egy tündéri kávézóba a munkahelyünktől nem messze. a hely tele volt apró képekkel, régi kávédarálókkal, édesen ósdi csészékkel. minden igazán apró és bűbájos volt, mintha valami Harry Potter díszletben ücsörögtem volna, nem is egy falatnyi üzlethelyiségben. azon a napon is álmos-meleg volt, akár koradélutáni órák is lehettek volna. a lapok érezhetően le voltak osztva; tartottam magam ahhoz, hogy nem lesz köztünk semmi, de a kémia beindult, s a testbeszédem most sem tudott hazudni. aztán nagyjából átsétáltuk a délutánt. mesélt a vonatokról, amikért rajong, kis utcákon bolyongtunk, nagyokat mosolyogtunk, tán nevettünk is. óvatosnak, de lelkesnek tűnt; nem tudtam eldönteni, komolyan vette-e az előző esti beszélgetésünket. a Margitszigeten kötöttünk ki, egy üveg borral és némi bubis vízzel, no meg néhány piros műanyag pohárral. azok a poharak a mai napig megvannak.
egy pad, két ember, a nyár utolsó leheletei; lassan az izzó, ám kissé már szomorkás augusztus végét írtuk. ott és akkor mégis inkább izgalmat és felszabadultságot ígért számomra Minden; a levegő illata, a késődélutáni fények, a madarak csicsergése, mindeközben biztonságot sugallóan ölelt körbe minket a futók suhanása, a sziget sok zöldje. ízes beszélgetések; mesék magunkról, magunknak. érintések. már megint azok a fránya, megfoghatatlanul és érthetetlenül finom érintések. az érintés a gyengém, meglepődtünk, ugye. (fun fact: az én szeretetnyelveim az érintés és a szavak...) mindig itt veszítem el a kontrollt... a nyakam, a fülem, a karom. semmi bántó, vagy zaklató. Ő nem tudott ellenállni annak, hogy hozzám érjen, én pedig nem tudtam szembeszegülni, nem bírtam nem engedni. fogalmam sincs, mennyi idő kellett, de istenesen feltüzelt. és jött az érzés, amivel nem tudok mit kezdeni, amikor minden porcikámat elönti a vágy, és a gondolkodás képességeinek még az utolsó emlékfoszlányát is elhagyom valahol; szakad a cérna, és végem van. talán egy darabig csak megadtam a lehetőséget, hogy többet is tegyen, de nem tett - én szabtam határokat, nekem is kellett átlépni őket. kiéhezett vadként csókoltam meg. az íze, mint a jólesőn savanyú kékáfonyáé, érintése, mint a legselymesebb boré; nyelve óvatos, de kíváncsi táncot járt ajkaim közt.
aztán már nem volt megállj; ha nem csupa zöld és rengeteg eleven ember vett volna körül minket, lehet, egyéb is történik. az est maradék része így telt el, az a bizonyos a fejemből egyéb testtájakra vonult, közben belül hangosan kacagva rajtam, így a gondolkodás - ergo: pánikolás a jövőn - kizárt volt.
elindultunk. nem engedtem, hogy hazakísérjen, csak a buszmegállóig. már a hazaúton tudtam, hogy nagy a baj. megint beleléptem, megint hagytam elindulni, megint itt tartok, itt tartunk. a rohadt életbe, megint. A Nemistudom fiú és a névtelen jöttem-láttam-kicsit voltam-eltűntem kolléga után ez kibaszottul intő jel volt.
még aznap éjjel, vagy másnap délelőtt írtam neki egy hosszú levelet, részletezve benne, miért is nem szabad ezt, miért is nem akarhatja ezt velem, miért is nem akarhatom ezt Vele. (persze, hogy akartam, de csak a nem bonyolult részét.) összetörtem Őt, aznapra, pár órára, egy időre. annyit reagált jóval később, hogy kocsiba vágta magát, vezetett egy nagyot. és hogy szeretné ezt személyesen megbeszélni, hétfőn, meló után. belementem, de éreztem, hogy nem kéne, hogy megint nem vagyok elég szigorú magammal.
pocsékul éreztem magam, és ha ez önmagában nem lett volna elég, a kis realista és kéjéhes Alice idebent dühöngött és toporzékolt; jussra számított, testi örömökre, újabb jutalomfalatra, kielégülésre. egy újabb emberre, akinek a testét és némileg a lelkét megismerheti kötöttségek és muszájdolok nélkül. aztán utána a vízözön. én azonban nem kértem Alice utánamavzíözön-következményeiből. most nem. ember akartam maradni; normális, szeretni képes, szerethető lány - vagy valami afféle -, aki egészségesen képes működni. nem éreztem magamat még késznek erre, pláne, hogy oly kevés idő telt el az előző "kapcsolatom" óta.
hétfőn jött az eső. a monszun. a kiscipőben. szarul éreztem magam. sok minden átfutott az agyamon, úton befele menet. szarrá ázott madárként estem be, s ő a bejárat mellett dohányzott. hogy csak köszöntünk, vagy el is szívtam vele pár slukkot a cigim végéből... nem tudom. az arcára emlékszem. nem játszott rajta harag, ám csalódottság, némi szelíd és néma megbántottság igen. nagy kő esett le a szívemről, hogy szóba áll velem, s hogy nem rontottam el mindent végleg, de közben a szívem apró könnyeket ejtett láthatatlanul. hiszen valami mégis elromlott.
az irodában, az asztalomon egy szülinapi süti várt.
én csak néztem, és sírni tudtam volna.
nem tudtam magamnak megfogalmazni az üzenetet, amit hordozott, de éreztem azt. csak ültem, és néztem. elkezdtem írni egy üzenetet. kitöröltem. aztán újra. és újra. az volt az én nagy bajom, hogy amit írtam volna, az is csak érzés-szintjén volt meg. minden szó kopár és szürke volt; üres, és tátongóan semmitmondó.
végül nem írtam semmit egy jó darabig. elkezdtem dolgozni, vettem a hívásokat, és közben egyetlen ujjal cirógattam a muffinpapírt, amibe az a szerencsétlen süti beleköltözött. a szemembe könnyek szöktek. soknak éreztem azt az időt, ami így telt el. aztán vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, hogy a béna, neszesemmifogdmegjól üzenet is több, mint a semmi; jelzi, hogy észrevettem, nyugtáztam. az a süti, ahogy átgondoltam, mi történt az elmúlt időszakban... valójában az a süti kikacagott engem is, Őt is. Számára még egy héttel azelőtt valaminek az erős lehetőségéhez, már-már ígéretéhez kötődött. számomra egy ártatlanul kedves emléket idézett; veszélyek-, fájdalom-, és veszteség lehetőségének még csak a csíráját sem ígérő örömöket.
és valahogy eltört az egész. eltörte Ő, mert mást akart, mint én, és eltörtem én, mert mást akartam, mint Ő.
annyit tudtam neki írni, hogy "köszönöm a sütit".
ő annyit válaszolt, hogy "nem számítottam rá, hogy összefutunk, és szavak nélkül ennél jobban nem tudom elmondani, hogy szent a béke".
Fájó nyugalom lett rajtam úrrá; szomorú, fagyott béke. Azt hiszem, a szívem hullamereven várta a délutánt.
aztán nem volt több ilyen, de odabent egyre többet kommunikáltunk.
azon a héten - tán csütörtökön - céges iszogatás volt. egy irdatlanul izzasztó, forró nyári napon, amikor annyira meleg van, hogy az csak egy verzióban tud izgató és édes-vágyott lenni. (lásd még: Britney Spears: Toxic c. számának videóklipjénél az Alice-szótárban.)
számomra az az este egy merő chill volt; egy falatnyi szoknynadrágban üldögéltem, tán végig ugyanott, a bagázs néha cserélődött körülöttem. iszogattam, eszegettem, cseverésztem, próbáltam feloldódni. Ő valahogy mellém keveredett, és nem is nagyon tágított már onnan az est folyamán. idővel közelebb s közelebb került; ahogy egyre több embernek kellett helyet szorítani a nagy kerti kanapészerűségen. s noha addig nem volt példa rá, most valahogy magától értetődő volt mindez; azt hiszem, már akkor igaz volt, hogy egyszerre nyugtatott meg és izgatott fel a jelenléte, bár akkor erre még nem eszméltem rá. amíg észnél tudtam lenni - s addig bőven tudtam -, nem volt gond; a magam által húzott határokat már ritkán lépem át.
csak üldögéltünk ott, a kollégáink közt, italainkat kortyolgatva, egymás mellett, szorosan, s valahogy annyira természetes volt az egész. az, hogy Ő, meg én, egy kanapén, kettőnk közt a semmi leheleténél is kevesebb távolsággal, mely kevés is huncutul megszűnni vágyott már. aztán a keze a combjaink közé került, és egy ujj, egyetlen ujj, finoman elkezdett simogatni a combom külső, fedetlen részén. én meg mereven meredtem magam elé, tekintetem arra a személyre szegeződött, aki épp beszélt, és úgy tettem, mintha az ég világon nem történne semmi.
pedig az érintése úgy csapott le rám, mint a villám; váratlanul, hihetetlenül borzongatóan és édesen. nem voltam felkészülve rá; egyszerűen fel sem merült bennem, hogy ez megtörténhet, akkor és ott, egy ilyen közegben meg pláne nem. azt hiszem, még csak mérlegelni sem akartam annak az esélyét, hogy Ő szerethetne valamit tőlem. annyira jó volt lebegni abban a tudatban, hogy nem. nem Vele volt a baj; velem, s az én utammal, az én sorskönyv-beli fejezeteimmel. mindezt tetézte, hogy igazán jó fiúnak tűnt - értsd: az a klasszikus jófiú -, ez sokat segített, hogy Vele szemben tartsam azokat a bizonyos határokat. (a kívül-belül jófiúk sosem vonzottak, pedig én megpróbáltam nem egyszer, esküszöm...) Alice-időben mérve már egy ideje nem voltam senkivel. hazudnék magamnak, ha azt hinném, hogy ez nem volt benne a történetben, legalább egy egészen kicsit, bár én nem így éreztem.
a cirógatás fokozatosabban egyértelműbb és jólesőbb, izgatóbb, és édesebb lett, s én egy ideig nem hagytam magamnak, hogy gondolkodjak rajta; csak élveztem. mikor már veszélyes tájakra tévedt az az egy szem ujj, majd még néhány, egyetlen finom mozdulattal állítottam le.
aznap éjjel hazakísért. gyalog. a város másik felébe. közben leültünk kicsit Dunát meg hidat, parlamentet nézni, és meséltem neki. az elmúlt éveimről. arról, hogy most van az, hogy... hogy tényleg nem vágyom - egyetlen porcikám se - úgynevezett párkapcsolatra, és a "bonyolult" státuszú viszonyokból meg pont elég már. s hogy mindeközben a szex kéne, kurvára kéne, mert nélküle csak sarokba szorított nyüszítő kutya vagyok egy sikátorban. hogy nem lesz ez így jó, ne csináljuk ezt, mi, egymással, nincs ennek értelme. a szívem szakadt meg, mert nem akartam ezt, Vele nem. annyira nem. tudom, nem először írom ezt; ugyanaz a folyó, újra meg újra, nem kell mondani, a dalszöveg hazudik. ő erre azt mondta, oké, nem erre számított, nem ezt szeretné, de ha én azt mondom, barátság; ám legyen az.
beszéltünk arról is, hol tart Ő, min van túl, Ő is sebzett madár. meglepődtem; annyira áradt belőle az egyensúly, a jin és jang, a nyugalom, s magam is meglepődtem rajta, hogy milyen szinten fel tud tüzelni ennek ellenére. egy higgadt-nyugodt valaki, eszméletlen szexuális vonzerővel, mindezt egy nem is szokványosan "handsome" bőrbe bújtatott sráctól. bár azt el kell ismernem, hogy profilból kevesebb lélegzetelállítóan helyes pasival találkoztam. van valami megfoghatatlanul vonzó és tiszteletet parancsoló, mégis huncut, de egyben komoly azokban a karakteres arcélekben, abban a határozott formájú orrban. s abban azokban az ajkakban... ha mosolyra húzódik, azért; ha nem, azért... az a pillanat, mikor azt kérdezte, az baj-e, hogy ha valaki tapasztalatlan (az intim pillanatokra értve)... úgy beégett az agyamba, mint az illatok s a képek, hangulatok, érzések szoktak. azért, aznap éjjel rákérdezett, áll-e a péntek. áll - mondtam.
ééééééééés eljött a péntek. azt hiszem, akkor vitt el egy tündéri kávézóba a munkahelyünktől nem messze. a hely tele volt apró képekkel, régi kávédarálókkal, édesen ósdi csészékkel. minden igazán apró és bűbájos volt, mintha valami Harry Potter díszletben ücsörögtem volna, nem is egy falatnyi üzlethelyiségben. azon a napon is álmos-meleg volt, akár koradélutáni órák is lehettek volna. a lapok érezhetően le voltak osztva; tartottam magam ahhoz, hogy nem lesz köztünk semmi, de a kémia beindult, s a testbeszédem most sem tudott hazudni. aztán nagyjából átsétáltuk a délutánt. mesélt a vonatokról, amikért rajong, kis utcákon bolyongtunk, nagyokat mosolyogtunk, tán nevettünk is. óvatosnak, de lelkesnek tűnt; nem tudtam eldönteni, komolyan vette-e az előző esti beszélgetésünket. a Margitszigeten kötöttünk ki, egy üveg borral és némi bubis vízzel, no meg néhány piros műanyag pohárral. azok a poharak a mai napig megvannak.
egy pad, két ember, a nyár utolsó leheletei; lassan az izzó, ám kissé már szomorkás augusztus végét írtuk. ott és akkor mégis inkább izgalmat és felszabadultságot ígért számomra Minden; a levegő illata, a késődélutáni fények, a madarak csicsergése, mindeközben biztonságot sugallóan ölelt körbe minket a futók suhanása, a sziget sok zöldje. ízes beszélgetések; mesék magunkról, magunknak. érintések. már megint azok a fránya, megfoghatatlanul és érthetetlenül finom érintések. az érintés a gyengém, meglepődtünk, ugye. (fun fact: az én szeretetnyelveim az érintés és a szavak...) mindig itt veszítem el a kontrollt... a nyakam, a fülem, a karom. semmi bántó, vagy zaklató. Ő nem tudott ellenállni annak, hogy hozzám érjen, én pedig nem tudtam szembeszegülni, nem bírtam nem engedni. fogalmam sincs, mennyi idő kellett, de istenesen feltüzelt. és jött az érzés, amivel nem tudok mit kezdeni, amikor minden porcikámat elönti a vágy, és a gondolkodás képességeinek még az utolsó emlékfoszlányát is elhagyom valahol; szakad a cérna, és végem van. talán egy darabig csak megadtam a lehetőséget, hogy többet is tegyen, de nem tett - én szabtam határokat, nekem is kellett átlépni őket. kiéhezett vadként csókoltam meg. az íze, mint a jólesőn savanyú kékáfonyáé, érintése, mint a legselymesebb boré; nyelve óvatos, de kíváncsi táncot járt ajkaim közt.
aztán már nem volt megállj; ha nem csupa zöld és rengeteg eleven ember vett volna körül minket, lehet, egyéb is történik. az est maradék része így telt el, az a bizonyos a fejemből egyéb testtájakra vonult, közben belül hangosan kacagva rajtam, így a gondolkodás - ergo: pánikolás a jövőn - kizárt volt.
elindultunk. nem engedtem, hogy hazakísérjen, csak a buszmegállóig. már a hazaúton tudtam, hogy nagy a baj. megint beleléptem, megint hagytam elindulni, megint itt tartok, itt tartunk. a rohadt életbe, megint. A Nemistudom fiú és a névtelen jöttem-láttam-kicsit voltam-eltűntem kolléga után ez kibaszottul intő jel volt.
még aznap éjjel, vagy másnap délelőtt írtam neki egy hosszú levelet, részletezve benne, miért is nem szabad ezt, miért is nem akarhatja ezt velem, miért is nem akarhatom ezt Vele. (persze, hogy akartam, de csak a nem bonyolult részét.) összetörtem Őt, aznapra, pár órára, egy időre. annyit reagált jóval később, hogy kocsiba vágta magát, vezetett egy nagyot. és hogy szeretné ezt személyesen megbeszélni, hétfőn, meló után. belementem, de éreztem, hogy nem kéne, hogy megint nem vagyok elég szigorú magammal.
pocsékul éreztem magam, és ha ez önmagában nem lett volna elég, a kis realista és kéjéhes Alice idebent dühöngött és toporzékolt; jussra számított, testi örömökre, újabb jutalomfalatra, kielégülésre. egy újabb emberre, akinek a testét és némileg a lelkét megismerheti kötöttségek és muszájdolok nélkül. aztán utána a vízözön. én azonban nem kértem Alice utánamavzíözön-következményeiből. most nem. ember akartam maradni; normális, szeretni képes, szerethető lány - vagy valami afféle -, aki egészségesen képes működni. nem éreztem magamat még késznek erre, pláne, hogy oly kevés idő telt el az előző "kapcsolatom" óta.
hétfőn jött az eső. a monszun. a kiscipőben. szarul éreztem magam. sok minden átfutott az agyamon, úton befele menet. szarrá ázott madárként estem be, s ő a bejárat mellett dohányzott. hogy csak köszöntünk, vagy el is szívtam vele pár slukkot a cigim végéből... nem tudom. az arcára emlékszem. nem játszott rajta harag, ám csalódottság, némi szelíd és néma megbántottság igen. nagy kő esett le a szívemről, hogy szóba áll velem, s hogy nem rontottam el mindent végleg, de közben a szívem apró könnyeket ejtett láthatatlanul. hiszen valami mégis elromlott.
az irodában, az asztalomon egy szülinapi süti várt.
én csak néztem, és sírni tudtam volna.
nem tudtam magamnak megfogalmazni az üzenetet, amit hordozott, de éreztem azt. csak ültem, és néztem. elkezdtem írni egy üzenetet. kitöröltem. aztán újra. és újra. az volt az én nagy bajom, hogy amit írtam volna, az is csak érzés-szintjén volt meg. minden szó kopár és szürke volt; üres, és tátongóan semmitmondó.
végül nem írtam semmit egy jó darabig. elkezdtem dolgozni, vettem a hívásokat, és közben egyetlen ujjal cirógattam a muffinpapírt, amibe az a szerencsétlen süti beleköltözött. a szemembe könnyek szöktek. soknak éreztem azt az időt, ami így telt el. aztán vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, hogy a béna, neszesemmifogdmegjól üzenet is több, mint a semmi; jelzi, hogy észrevettem, nyugtáztam. az a süti, ahogy átgondoltam, mi történt az elmúlt időszakban... valójában az a süti kikacagott engem is, Őt is. Számára még egy héttel azelőtt valaminek az erős lehetőségéhez, már-már ígéretéhez kötődött. számomra egy ártatlanul kedves emléket idézett; veszélyek-, fájdalom-, és veszteség lehetőségének még csak a csíráját sem ígérő örömöket.
és valahogy eltört az egész. eltörte Ő, mert mást akart, mint én, és eltörtem én, mert mást akartam, mint Ő.
annyit tudtam neki írni, hogy "köszönöm a sütit".
ő annyit válaszolt, hogy "nem számítottam rá, hogy összefutunk, és szavak nélkül ennél jobban nem tudom elmondani, hogy szent a béke".
Fájó nyugalom lett rajtam úrrá; szomorú, fagyott béke. Azt hiszem, a szívem hullamereven várta a délutánt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése