--- * ---
A napok teltek és múltak, a sötét órák egyre hosszabbra nyúltak, a napfényesek egyre gyorsabban illantak el. Képek vannak csak; vágytól fűtött cirógatásra ébredésekről, kávédaráló zümmögésének hangjairól, a teraszon, -15 fokban, a térdemig érő nagykabátjában dohányzásokról esti órákban, borral leöblítve a holdfény s a csillagok ragyogásának látványát, miközben a vonatokról mesél, és arról, miért csúszhat meg a sínen aléló nyirkos faleveleken a vonat kereke. Pillanatokról, ahogy az ágyán fexem, elnyúlva, mint egy kéjéhes macska, miközben ő dolgozik, vagy mikor arról magyaráz, mit, és miért úgy csinál, ahogy. Majd' könnybe lábadó szemeire is emlékszem, mikor azt mondja, mennyire fura neki, hogy mindez engem érdekel, és mennyire nem érti, hogy miért nézek fel rá mindezért. Az érzéseiről nem beszél. Sokat beszélgettünk akkortájt, talpainkat a falnak vetve, vagy a hátunkat; azokból a műanyag piros poharakból kortyolgatva valami alkoholt, amit a Margitszigetre menet vettünk. Régi fiúkról, lányokról, régi életünk morzsáiról, az ide - oda - vezető útjainkról.
Azt, hogy biszex vagyok, kristálytisztán emlékszem, hol s mikor mondtam el neki. Csendes este volt, a házunk melletti padokon, lábunkat az ülőkén nyugtatva dohányoztunk. A SPAR fényei, a Rossmann-é, a Dohánybolté. Néhány kóvájgó hajléktalan, kutyát sétáltató idősek, s megannyi pislákoló, vidáman de higgadtan világló ablak. Igazi tízemeletes betondzsungel-környék. De valahogy mégis minden csendes volt és nyugodt, bennem legalábbis. Odakonkcentráltam. Féltem. Nagy nehezen kiböktem, hogy nem csak a fiúkat szeretem. Nem mintha akkor "már" jártunk volna. De akkor is, jobb volt, hogy tudja.. Ismertem olyat, aki nem tudta elfogadni. Nem volt gond, ismert ilyen lányt. Azt hiszem, valami olyasmit mondott rá, hogy nem tudja elképzelni - még -, hogy valakivel osztozzam rajtam. Később találkoztam a Szőke lánnyal, nem sokkal ez után. Boroztunk, beszélgettünk. Nem bánta volna, ha ott alszom. Nem tettem, s azt sem engedtem, hogy hozzám érjen. Pedig édes lett volna elcsábulni.
Az idő telt, édesen és egymás titkait, történeteit hallgatva és vágyva. Ha megkérdeznék, milyen ízű volt életemnek az a szakasza, azt mondanám, édes-savanyú Uncle Ben's szósz-ízű. Pont kellemesen fanyar és édes egyszerre, nem ideálisan, rózsaszínűen, műen-boldog. Olyan igazi volt.
Nem tudok dátumokat. Csak tudom, hogy volt egy pont, ahonnan elkezdtem érezni. Csak azért tudom, mert ritkán félek. De egyszer csak ott volt; már-már megfoghatóan, velem, egyre többször bukkant fel, s mindig, mikor ránéztem, mikor őt néztem.
Hogy nem vagyok elég.
Azt, hogy biszex vagyok, kristálytisztán emlékszem, hol s mikor mondtam el neki. Csendes este volt, a házunk melletti padokon, lábunkat az ülőkén nyugtatva dohányoztunk. A SPAR fényei, a Rossmann-é, a Dohánybolté. Néhány kóvájgó hajléktalan, kutyát sétáltató idősek, s megannyi pislákoló, vidáman de higgadtan világló ablak. Igazi tízemeletes betondzsungel-környék. De valahogy mégis minden csendes volt és nyugodt, bennem legalábbis. Odakonkcentráltam. Féltem. Nagy nehezen kiböktem, hogy nem csak a fiúkat szeretem. Nem mintha akkor "már" jártunk volna. De akkor is, jobb volt, hogy tudja.. Ismertem olyat, aki nem tudta elfogadni. Nem volt gond, ismert ilyen lányt. Azt hiszem, valami olyasmit mondott rá, hogy nem tudja elképzelni - még -, hogy valakivel osztozzam rajtam. Később találkoztam a Szőke lánnyal, nem sokkal ez után. Boroztunk, beszélgettünk. Nem bánta volna, ha ott alszom. Nem tettem, s azt sem engedtem, hogy hozzám érjen. Pedig édes lett volna elcsábulni.
Az idő telt, édesen és egymás titkait, történeteit hallgatva és vágyva. Ha megkérdeznék, milyen ízű volt életemnek az a szakasza, azt mondanám, édes-savanyú Uncle Ben's szósz-ízű. Pont kellemesen fanyar és édes egyszerre, nem ideálisan, rózsaszínűen, műen-boldog. Olyan igazi volt.
Nem tudok dátumokat. Csak tudom, hogy volt egy pont, ahonnan elkezdtem érezni. Csak azért tudom, mert ritkán félek. De egyszer csak ott volt; már-már megfoghatóan, velem, egyre többször bukkant fel, s mindig, mikor ránéztem, mikor őt néztem.
Hogy nem vagyok elég.
Hogy nem vagyok elég szép.
Hogy nem vagyok elég jó az ágyban.
Hogy ez csak egy "valami", amiből bármikor kiléphet. És ez miért is gond? Miért is nem akarom, hogy kilépjen?
S aztán eljött a pont, amikor minden értelmet nyert, mint a példák segítségével megértett matek-egyenlet; nem akarom elengedni. Ezt, ami velünk van, itt és most, kettőnk közt, ami a mienk, a kettőnké, én nem akarom elengedni, nélkülözni.
Hogy szeretem.
Ettől aztán olyan istenesen megijedtem, mint már rég nem. A szerelem-érzésem általában jön, lát, győz, tartol, s nem kérdés, hogy a másik mit és hogyan.
Itt sötétben tapogatóztam. A szabályokat megint én hoztam, nem volt mit szépíteni, vagy megjátszani magam. Ennek a fiúnak nem volt szokása az érzéseiről beszélni. Igazi úriember, gentleman, de nem a beszédes fajta. Akkor beszél, ha van miről. A szemei és az érintései beszéltek helyette, de mivel pár hónapja ismertem, nem tudhattam, mi mit jelent a Kalapos nonverbális szótárában.
Minden éjjel ugyanúgy aludtunk, ő az ágy jobb oldalán, háton, mint egy fáraó, már csak a keresztbe tett karok hiányoznak. Máig nem értem, hogy lehet így aludni. :D Én majdnem a kezdetektől a szívén pihentettem a fejem, oldalvást kucorodva, rája-beléje bújva. Jó éjszakát kívánunk, ez már az alvás-felállás.
Egyik éjjel ebből a pózból felém fordult, oldalvást, szembe velem. Tudtam, hogy van valami, hisz' a napi rutinok embere, nem a lázadó módon ide-oda-rakom-magam valaki, mint én. Csend volt. Hosszú csend. Aztán megszólalt. A hangja finom volt és puha, mint egy kasmír-sál; halk és őszinte.
- Szeretlek. - mondta.
Nem kaptam levegőt, úgy tűnt, valahol elakadt a tüdőm és a többi, légzéshez szükséges szervem közt. A világ forogni kezdett, azt a megkönnyebbülést, azt a hitetlen felszabadulást nem nagyon tudta másként kezelni a szervezetem. A könnyek valami érthetetlen mechanizmus részeként egyszer csak folyni kezdtek a szemeimből. A nyakába fúrtam az arcom, és a másodperc töredéke alatt totálisan leizzadtam - nem esküdnék meg rá, hogy nem kezdtem el remegni is. Orgazmusok alkalmával izzadok le így. Nem igazán tudtam megszólalni, s akkor úgy tetszett, sokáig maradtunk úgy. Hogy kimondtam-e még aznap éjjel, hogy én is szeretem, nem tudom, de úgy rémlik, pár mondat elhagyta a számat azzal kapcsolatban, hogy mióta érzem én is ugyanezt. Másnap reggel a kávét egy "Jó reggelt, Szerelmem" kíséretében kaptam, s azt követően máig is minden reggelen.
Nem beszéltünk arról azóta sem, hogy járunk-e, együtt vagyunk-e. Annyira egyértelmű és magától értetődő volt az egész; azóta is az.
Szép lassan alakulunk. Egyszer csak, tán egy év eltelte után, kitettem face-re, hogy kapcsolatban vagyok. Egy ideje nem titkolom a munkahelyemen, ki a párom. Egy ideje már őszinte örömmel tudtam azt mondani, hogy "igen, összeköltözöm Veled". Egy ideje azt gondolom, szeretnék majd esküvőt, gyerekeket, s vele akarom ezt. Másfél év, hosszú idő, pláne nekem, egy kapcsolatban.
Azóta lassan a másodiknál járunk, és a dolgok sokat változtak, a szürke hétköznapok néha megesznek minket is. Összeköltöztünk, ez nálam már a hard-core rész.
De most, ahogy ezt az írást olvasom, minden érzés és emlék felsejlik előttem, mintha csak egy lepkeszárny vastagságú, finom függöny mögül nézném és élném újra korábban megélt pillanataink filmkockáit, s újra beleremeg a gyomrom. Ma reggel elment dolgozni, én meg itthon vagyok, mert végre szabi... kaptam búcsúcsókot, és félálomban a nyaka köré fontam a kezem, valahogy kinyikorogtam magamból, hogy "szeretlek", és úgy fájt elengedni Őt.
S aztán eljött a pont, amikor minden értelmet nyert, mint a példák segítségével megértett matek-egyenlet; nem akarom elengedni. Ezt, ami velünk van, itt és most, kettőnk közt, ami a mienk, a kettőnké, én nem akarom elengedni, nélkülözni.
Hogy szeretem.
Ettől aztán olyan istenesen megijedtem, mint már rég nem. A szerelem-érzésem általában jön, lát, győz, tartol, s nem kérdés, hogy a másik mit és hogyan.
Itt sötétben tapogatóztam. A szabályokat megint én hoztam, nem volt mit szépíteni, vagy megjátszani magam. Ennek a fiúnak nem volt szokása az érzéseiről beszélni. Igazi úriember, gentleman, de nem a beszédes fajta. Akkor beszél, ha van miről. A szemei és az érintései beszéltek helyette, de mivel pár hónapja ismertem, nem tudhattam, mi mit jelent a Kalapos nonverbális szótárában.
Minden éjjel ugyanúgy aludtunk, ő az ágy jobb oldalán, háton, mint egy fáraó, már csak a keresztbe tett karok hiányoznak. Máig nem értem, hogy lehet így aludni. :D Én majdnem a kezdetektől a szívén pihentettem a fejem, oldalvást kucorodva, rája-beléje bújva. Jó éjszakát kívánunk, ez már az alvás-felállás.
Egyik éjjel ebből a pózból felém fordult, oldalvást, szembe velem. Tudtam, hogy van valami, hisz' a napi rutinok embere, nem a lázadó módon ide-oda-rakom-magam valaki, mint én. Csend volt. Hosszú csend. Aztán megszólalt. A hangja finom volt és puha, mint egy kasmír-sál; halk és őszinte.
- Szeretlek. - mondta.
Nem kaptam levegőt, úgy tűnt, valahol elakadt a tüdőm és a többi, légzéshez szükséges szervem közt. A világ forogni kezdett, azt a megkönnyebbülést, azt a hitetlen felszabadulást nem nagyon tudta másként kezelni a szervezetem. A könnyek valami érthetetlen mechanizmus részeként egyszer csak folyni kezdtek a szemeimből. A nyakába fúrtam az arcom, és a másodperc töredéke alatt totálisan leizzadtam - nem esküdnék meg rá, hogy nem kezdtem el remegni is. Orgazmusok alkalmával izzadok le így. Nem igazán tudtam megszólalni, s akkor úgy tetszett, sokáig maradtunk úgy. Hogy kimondtam-e még aznap éjjel, hogy én is szeretem, nem tudom, de úgy rémlik, pár mondat elhagyta a számat azzal kapcsolatban, hogy mióta érzem én is ugyanezt. Másnap reggel a kávét egy "Jó reggelt, Szerelmem" kíséretében kaptam, s azt követően máig is minden reggelen.
Nem beszéltünk arról azóta sem, hogy járunk-e, együtt vagyunk-e. Annyira egyértelmű és magától értetődő volt az egész; azóta is az.
Szép lassan alakulunk. Egyszer csak, tán egy év eltelte után, kitettem face-re, hogy kapcsolatban vagyok. Egy ideje nem titkolom a munkahelyemen, ki a párom. Egy ideje már őszinte örömmel tudtam azt mondani, hogy "igen, összeköltözöm Veled". Egy ideje azt gondolom, szeretnék majd esküvőt, gyerekeket, s vele akarom ezt. Másfél év, hosszú idő, pláne nekem, egy kapcsolatban.
---*---
Azóta lassan a másodiknál járunk, és a dolgok sokat változtak, a szürke hétköznapok néha megesznek minket is. Összeköltöztünk, ez nálam már a hard-core rész.
De most, ahogy ezt az írást olvasom, minden érzés és emlék felsejlik előttem, mintha csak egy lepkeszárny vastagságú, finom függöny mögül nézném és élném újra korábban megélt pillanataink filmkockáit, s újra beleremeg a gyomrom. Ma reggel elment dolgozni, én meg itthon vagyok, mert végre szabi... kaptam búcsúcsókot, és félálomban a nyaka köré fontam a kezem, valahogy kinyikorogtam magamból, hogy "szeretlek", és úgy fájt elengedni Őt.
