2023. június 18., vasárnap

Ha mondtam volna, te úgy sem hitted volna el

Vodkás szénsavas bodzaszörpöt kortyolgatva ülök, fél napos pakolástól ragacsosra izzadva a hirtelen rámömlött nyári melegben és folynak a könnyeim a tegnapi sminkemmel egyetemben. 

Ma Hiperkarmás hangulatba kerültem. Ezer éve nem hallgattam magyar altert. Épp egy széken állva egyensúlyoztam lábujjhelyen - tudjátok, vannak azok a fehér ikeás székek, aminek az összeszerelési útmutatójába caps lock-al írták, hogy NE ÁLLJ RÁ, nyilván arra kellett állni... -,  a szekrény legfelső polcára igyekeztem feltenni a mini mű-karácsonyfámat, mondván, nyár van, talán el lehetne ezt tenni. Aztán meghallottam ezt. És ott borult a bili. Nekem szólt. A hülye spotify meg az éppen-mit-hallgatsz stílusú listái. 

"Soha nem hittem volna
Ha hittem volna, se mondtam volna
Ha mondtam volna, te úgy sem hitted volna el

Soha nem győztünk volna
Ha győztünk volna, se láttunk volna mást
Csak ami elmúlt vagy távolról figyel

Élet, az álmomból ébreszt most egy arc és egy szó
Néznek, úgy indulj el, hogy minden lépésed egy hang."

Erre Ő azt mondaná, nem szól semmiről, hülyeség. 
Én azt mondom, ez mindenről szól. 
Ez olyan vakítóan és fájdalmasan egyértelműen leír minket. Ez a fenti két sor. Meg felette a dalszöveg. Mondhatnám, hogy ez komikus is, ha olyan passzban lennék, de nem vagyok. 

Újabban megint mar a szerelem, nem jólesően. Szeretem őt és távol van, istentelenül távol. Ő úgy érzi, minden rendben, béke van, nekem pedig hiányzik a mélység és a közelség. A mélység és a közelség pedig mindig a vitáink kibogozásához nélkülözhetetlen értsük-meg-egymást-ha-belehalunk-is kommunikációs "játék" hozta el. Már nincs hiszti, nincs veszekedés, nincs határátlépegetés, nincs semmi. Mert így nem kell küzdeni, ergo nem kell igazolgatni folyton-folyvást, hogy fontos a másik, hogy érdekel, hogy mi van belül, ott, benne. Már minden magától értetődő, olyan szürkén és felszínesen obvious. Ha lennének gyerekeink, ha együtt élnénk, ha lenne autó, ház, kutya, 30 évig is kitölthetné az életünket az ezekről szóló mindennapi diskurzus-hömpöly. Elmész-e a gyerekért, elviszed-e úszásra, hazafelé hozz tojást, oltásra kell vinni a kutyát, be kell fizetni a biztosítást, vasárnap megyünk anyádékhoz. Nincs semmi ilyesmi, a témáink mégis hasonlóak. Pedig nem is élünk együtt. És pont úgy érzem magam, mintha 20 évvel idősebb lennék, kirepültek volna a gyerekek, még nem lennének uonokák és felbugyborogna a hétköznapokba hirtelen a mindent elöntő szürke űr, ami olyan tipikus a frissen felnőtt gyerekekkel rendelkező házaspároknál. 

Persze nem ilyen egyszerű ez, nem ilyen indokolatlanul történt és történik, mint ahogy leírtam. Sok a pofon. Keserédes ez, mert jóleső pofonok ezek. De azért csak csattannak. Hogy mit adhat és adhatna más. Van, aki ad is, így is. Ami hiányzik a párkapcsolatomból, azt most megkapom mástól - szigorúan lelki, mentális, érzelmi dolgokról beszélünk most. Papíron minden rendben, nem csaltam, nem szegtem törvényt vagy szabályt, jógyerek vagyok - hogy belül sokszor török-zúzok, az más kérdés. 

Megígértem neki anno, hogy soha nem írok róla. Most ezt megszegem, tudom. Ki kell öntenem, különben megőrülök. Ki kell sziszegtem, zokognom, kurvaanyáznom magamból, vagy szétszakadok. Sok mindent adtunk egymásnak és sok mindent vettünk el egymástól. Egy kibaszott furcsa és mégis egyensúlyban tartható dolog ez köztünk, és tudom, mi tart mellette, tudom, mi élteti a szerelmemet. De hiába tudom, az agyam most nem tudja legyőzni a szívemet, ezért szűkölök és függönyöket, rolókat húzogatok le. Nem elég, hogy felcsapódtak, én újra lerángatom őket, hogy ne lássam azt a kibaszott tükröt, ami azt üvölti: hülye vagy. Lehetnél boldog. 

Mert sok minden vagyok mostanában, de boldog nem. Vele nem. Tudom-tudom. Kéne-e ennél több, ennél az egy mondatnál? Az idealisták és a 20 évesek szerint nem. Az én oldalamról nézve ez ennél bonyolultabb. Nem a folyamatos boldogság hiányzik. Hanem a mélység. A szinkron. Az összekapcsolódás. És ezt nem tudom megértetni vele, mert nincs ezekre igénye, soha, senkivel nem volt. Ne kérdezzétek, mert tudom, mit kérdeznétek és nincsenek válaszaim vagy kínosak. 

Picsába az egésszel. 
Tudom én is, igen, hogy sose fogunk győzni. 

2023. január 14., szombat

Non-sens, n'est-ce pas?

Kezdjük azzal, hogy van ez a felvétel, érdemes megnézni, de legalábbis hallgatni ehhez a szösszenethez. 

Érdekes, mert nehéz ezt úgy nézni, hogy ne tűnjön fel, hogy:
  • Elvis kiköpött Nathan Fillion, aki szerintem akkor lett már inkább ismert, amikor némi sörpocakja és néhány ránca is volt - többségében  nevetőráncok persze, mi más, de mégis: Elvis-t stírölni és közben a Csatle papijára gondolni, valahogy kissé illúzióromboló. 
  • Aztán néhány szögből elnézve a pasast (ezen a felvételen) nem elhanyagolható mértékben hasít beléd, hogy a fószer olyan narancssárga, mint Bridget Jones anyjának átmeneti tv-shopos szeretője, ami megint nem segít az összképen. 
  • Amikor pedig felidézed, milyen kényelmetlen tud lenni egy bőrszerkó és hogy tud idegelni, amikor cuppogva akadályoz a mozgásban, akkor megint elakadsz kicsit, főként, mert tudod, hogy bele lehet izzadni ezekbe, és láthatóan ő is kínlódik ezektől. Felidézem az igazi bőrkabátok szagát, brrr... Persze, az izzadt pasik szexik, értem én, de azért... 
És mégis, újra és újra átüti a narancsszín verejtékező Nathan-ek képét az az eszméletlen élmény-ömleny, amit ez a manus gyártani tud az emberben. Mi a ...


Nade, kezdjük az elején.
Soha nem voltam oda Elvis-ért. Persze  értéket képviselt a szememben a munkássága mindig is, eszméletlen jó a hangja, a zenéje valahogy felpörgeti az embert, de nem feltétlenül azért, mert szereti azt a zenét - legalábbis én nem különösebben csípem -, hanem mintegy megválaszthatatlanul, kötelezően hat a testemre, de eddig sosem éreztem a zenéjét belül, nem izzított fel,  semmilyen dimenzióban értelmezve ezt a szót. Pedig sok zene sokféleképpen tud. Valószínűleg azért,  mert pár kivételtől eltekintve a lötyipötyi számai, a szerelmes limonádé dalai jobban mennek, ismertebbek, mint az igazán pörgősek, ezek a belülről megőrjítőek. A zenei alapjai működnek nálam, értem a rock&roll-t, bár érezni sose éreztem igazán, de a blues, a jazz,  illetve, a feketék zenéje, a ritmusuk, a szenvedélyük mindig hatott rám, és az Elvis-jelenségben van ezekből bőven. A pasas külseje meg aztán végképp sose mozgatott meg; egy pajeszos-sminkelt-jelmezes-megcsinált csoda, akinek - szó se róla -, az alakja jó, de ennyi. 

És ma este, mivel szeretem a zenei filmeket, meg a valóságot (közel teljesen) hitelesen feldolgozó darabokat, valahogy eljutottam az új Elvis filmig. (Nem értem, Nathan miért nem játszotta őt soha,  - jó, játékból, a Castle-ben egyszer. Nem értem. Na mindegy, elengedem.) Szóval zseniális a film, a színész; ahogy játszik, ahogy kinéz, adorable - ez a szó valahogy sokkal jobban leírja hangzásával is azt az érzést, amit keresek - , amennyire hasonlít a főhősünkre, ahogy énekel (!!!), és persze a story lebilincselő, a rendezés jó. Szóval ajánlom, nézzétek meg. 

De! Nem értettem meg belőle - még jó, hogy nem ez volt a cél, képzeljétek már el, közel 3 órás film végigkínlódása után még csak a vágyott célt sem érni el, olyan ez, mint egy pasassal ágyjelenetbe bonyolódni, aki pornószínészre itta magát, te meg már elfáradtál és csak a végét várod... - szóval nem értettem meg belőle azt a hihetetlen ovációt, amivel ezt a suhancot körülrajongták. Nem ám csak egyszer vagy kétszer, hanem egész életében. Értem, jó a hangja - sokaknak az -, egész jól néz ki - oké, a lányok x százalékának biztos a zsánere volt, de ez megint nem egyedi -, és rázza a csípőjét az 50-es évektől kezdve, kb idegrángást imitálva. Naééééés? Láttam én, hogy a színpadon kb. extázisba tud esni, de nem jött át. 

Ezen az egészen igazából el se gondolkodtam, amíg úgy nem döntöttem, hogy a fent belinkelt tv-felvételt meg nem nézem eredetiben kíváncsiságból. És akkor a következő történt: egy izzadó narancssárga halott (már elnézést) pasas 68-ban (! voltam ekkor mínusz 18 éves, és ne feledjük, hogy a felvétel több, mint 50 éves, szóval a minősége sem éppen a ma megszokott...) teljesen megforgatott a tengelyem körül. Szexuálisan is - finally! - de nem csak úgy. Értitek, ott ül szegény - merthogy fel se állhatott a felvétel végéig -, még csak a csípőjét sem rázhatja nekem, szóval ülve gitározgat meg énekel a kurva jó hangján, olyan zenét produkálva, amit nem is szeretek, és a fentiekkel együtt már teljesen érthetetlen az egész. És mégis.

Ebből a kevéssé megrendezett tv felvételből ugyanis olyasmi is kiderül, amit senki, aki  - akármennyire is eszméletlenül jól - leutánozza őt,  nem tud visszaadni, és a megrendezett koncertfelvételek sem. A személyisége, a humora, az önbizalma, az önismerete, a szerelme önmagába - nincs kétségem afelől, hogy nem csak a rajongóiba, hanem önmagába is szerelmes volt ez a pasas valamelyest és nem lehet érte haragudni rá  -, a kisugárzása. Ül és kínlódik a teste, hogy nem ficcenhet, átjön minden; a kényelmetlenkedése a bőrszerkó miatt, a mindeközben-fesztelensége, az, hogy milyen boldog kiteljesedés neki énekelni és játszani, hogy önmaga lehet, a kíváncsisága és izgalma a helyzet miatt és én esküszöm, hogy valamelyest ő maga is felizgult ettől az egésztől - no meg attól, hogy egy rakás nő felizgult tőle. It makes sense. És valahogy megérintett. Valahogy megértettem - megéreztem? - hirtelen. 

Fura ez, mert soha nem epekedtem igazán színészek, zenészek, szuperhősök iránt. Valahogy mindig racionálisabb voltam ennél. Van épp elég vad fiú és szép lány (nomeg szép fiú és vad lány...) , aki kiváltott belőlem ilyen-olyan vulkán-szerű érzéseket és képződményeket. Zenésznek összesen kétszer írtam levelet, azok is inkább "köszi, hogy vagy" levelek voltak, az egyikre válasz sem jött. (Mondjuk talán nem Kovács Ákossal kellet volna közölni 16 évesen, hogy a zenéje - is - segített megérteni és elfogadni a biszexualitásomat. Talán. Lehet, hogy sose olvasta a levelemet - élelmes volt a marketingese és meg akarta tartani a pozícióját. Pedig olyan szép sárkányt rajzoltam a levélbe. Namindegy.)

De most lehet, hogy Elvis-nek írnék. Hirtelen szar belegondolni, hogy már nincs, ami valahol igen nevetséges, mivel  4 órával ez előttig ez a tény teljesen hidegen hagyott. Mintha ma este megismertem volna Elvis-t egy kocsmában, és olyan tüzet gyújtott volna bennem szexuálisan és zeneileg; olyan belső izzást teremtett volna bennem újra, amiről azt hittem mostanában, hogy már nincs is itt a felszín alatt; azt hittem, eltűnt a fiatalságom egy része, és még néhány dolog, amiket őrületesen sajnálatos módon jelenleg nem tudok szavakba önteni. Szóval jött, ezekkel itt, rám mosolygott és én elkészültem, mint a házi feladat. Majd a faszi meghalt. Nonszensz.    

Ismeritek azt az érzést, amikor megláttok egy lányt és elönt titeket a féktelen vágy, hogy levadásszátok és magatokévá tegyétek mindenestül? 
Imeritek azt az érzést, amikor egy fiú belelehel a nyakatokba, és végetek van?
Amikor végigfut  - mit fut, söpör - rajtatok és bennetek egy megállíthatatlan, önkéntelen belső vonaglás, egy mindent felemésztő, útjából bármit eltaszító, és befolyásolhatatlan vágyhömpöly, ami lávaként tör fel? 
"Libabőr vonatozik gerincem sínein a nyakamig, ajkadba ütközve véget ér" ...  (mert ott majd felváltja valami más) ... na, valahogy így. 

És ismeritek azt az érzést, amikor egy zene belülről tép szét és semminek nem marad hely bennetek, csak a belső táncnak; a testetek minden porcikájába beengedi - s vágyja - a hallottak minden ütemét, a basszus remegteti  a kislábujjatoktól a fületek hegyéig minden testrészeteket, és minden elvész körülöttetek, minden  láthatatlanná, értelmetlenné, súlytalanná, és szükségtelenné válik; csak ti vagytok a zenével a bőrötök alatt és a lelketek legmélyebb bugyraiban; vele, benne és csak a jelen létezik és csak ti ketten? ... hát, valahogy így. 

Nonszensz az egész, n'est-ce pas? 

  

2022. augusztus 30., kedd

Kollegális.

 - Mit szeretnél? - kérdeztem, mikor az asztalomhoz lépett.
 - Mit nem...? - válaszolta.

Néztem rá hosszan, ő vissza hosszan, és tudtam, hogy arra gondol, amire gondolok, hogy gondol.
Hm.
Szeretem a játékosságát, még ha csak játék is.

2022. május 12., csütörtök

"Feldolgozás alatt"

 ... Emlékszem, isteni spenótos canelloni-t csinált. Akkor még jókat beszélgettünk. Gimis voltam,  vagy a körül. Finomakat ettünk, nagyokat vitáztunk. Sokszor nem értettünk egyet, de ez nem volt akadály. 

Ittam a szavait, volt benne valami hihetetlen erő, valami nem szokványos értelemben vett vonzóerő. Mint a mágnes, úgy húzta az embert intellektuálisan. Meg valahogy máshogy is. A környezetében lenni felemelő volt, izgalmas, érdekes, pezsgő. Huncut volt, sokszínű, váratlan, mint bubis rozé. Mindehhez a külseje minden volt, csak vonzó nem - tett is érte, hogy így legyen, vagy inkább; semmit nem tett érte, hogy ne így legyen. De szerintem ez nem érdektelenség volt, hanem lázadás. Ez a fogalom úgy itta át a lényét, mint körömlakklemosó a vattát; minden porcikájában ott kacagott az ellentmondás. 

A fogaim állását talán tőle örököltem. A szája világ életében lila volt, gyerekkora óta. Soha nem hordott szoknyát, miután már az anyja nem erőltette rá. Még fotókon sem láttam másban, mint nadrágban. Ingek, pólók, még egy értelmes blúza sem volt. Az elsőtől az utolsó időkig igaz volt ez is, mint minden más is. Valahogy a legtöbb dolog vele kapcsolatban változatlan maradt, akárhogy kúszott vagy rohant is az idő.

Gyerekkoromban úgy kapcsolódtam hozzá, mint kiskölyök a menő fiatal felnőtthöz; laza volt, egy csomó értelmetlen szabályt nem tartott be - és jónéhány értelmeset sem. Szigorú volt és önfejű, de az öltözködése lezser volt, nem szülő és nem tanár, hanem barát volt, miközben valahogy mégis tisztelte az ember, felnézett rá, bízott benne, biztonságban érezte magát mellette. Akkoriban én is ilyen felnőtt akartam lenni. Talán kicsit még ma is ilyen nagynénje akarok lenni a testvéreim gyerekeinek egyszer. 

Később, amikor jöttek azok az évek, amikor az embert elönti a szenvedély, a tettvágy, az írhatnék, az érezhetnék, az élvezhetnék, a megvalósíthatnék, akkor ez a kép átalakult. Ebből a nőből - noha szép sosem volt - valahogy áradt az a típusú energia, ami megvadítja az intelligánciára, humorra, cinizmusra érzékeny és -vágyó szenvedélyes pasikat; akik tenni is tudnak, érezni is akarnak és partnert keresnek, nem odvas fát és nem feleségalapanyagot. Aggyal és szívvel rendelkező másik felet keresnek, ha tudatosan nem is, de ösztönből igen, vagy olykor még azt sem; kalandot, de nem csak testit. 

Egyik-másik beleszeretett, de ő mindet nevetve kosarazta ki, amikor túl közel kerültek volna. Tán a védekezésemet is részben tőle tanultam, kaptam, örököltem... Zseniálisan és gyilkosan tudott rideg távolságtartásba váltani olyanokkal, akik előtte évekig az élete részei voltak. Valójában egy embert szeretett egész életében; egy házas, jóval idősebb, meglett embert, akiben pont az vonzotta, ami őbenne is megvolt, és amivel ő tekerte el megannyi fiatal, értelmes fickó fejét. Emlékszem, mennyire sorsszerűnek és romantikusnak találtam ezt, belefacsarodott a szívem, és elködösítette az elmém; olyan végtelenül szenvedélyes és regénybe illően megváltoztathatlan volt ez a minta, mint falvédőn egy verssor, ami egy benned mélyre kúszott kegyetlen emlék miatt mindig teker egyet a szíved húrjain, bármikor ránézel, és te mindig ránézel, minden reggel és minden este... S ebben a kőbe vésett, szomorú állandóságban ott volt ő, mintegy forgószél közepébe zárt állapotban, aki úgy tudott nevetni, keserűen de őszintén, oly sok mindenen. Értékes volt és értéket teremtett a szavaival, a verseivel, a képeivel, annyit festett egykor... a világlátásával, azzal, ahogy gyerekek hadának mutatta meg, hogy máshogy is lehet, hogy lehet humorod, hogy lehet eszed, hogy lehet szoknya nélkül, hogy meg lehet kérdőjelezni a normákat... szerette az életet még így is. Nagyon sokáig szerette az életet. Ebben a magányos femme fatale-ságban, ebben az érinthetetlenségben, ebben az "én mondom meg, ki jöhet közel és mennyire" kisugárzásban volt valami, amit iszonyatosan akart az ember - legalábbis én akartam, ilyennek lenni, szépség nélkül vonzani, az ellentmondáshoz elég erősnek lenni, mit elég erősnek lenni, ösztönösen csinálni ezt, és közben nem küzdeni a belső hangokkal és a normákkal; természetesnek venni ezt...

Egész életében kereste a helyét. Nem hiszem, hogy csak azért, mert nem lelte meg a párját. Úgy tudom, idővel megbánta, hogy nem lett gyereke. Idővel mind megbánjuk, gondolom, de talán önös érdekekből is... Űzte őt valami elemi erő, valami belső energia, ami addig jó, amíg van közönség, van kivel megosztani, ki előtt ragyogni, azon túl, vagy a nélkül már olykor teher; céltalan értelmetlenség. Élete nagy részében élvezte a magányt, úgy élt vele, olyan szimbiózisban, olyan egyensúlyban, ahogy sokan senkivel nem tudnak - legalábbis én így láttam. Nem bánta, hanem kívánta és szerette a magányt, az önálllóságot, a "csak felugrasz egy kávéra", "csak eljössz egy hétvégére" dolgot; biztonságérzetet adott neki, hogy ő nyitotta ki az ajtót előtted és ő ki is rakhatott rajta. 

Infantilis volt. Ő mondta így, nem én. Ebben a megragadó űzött vadságában nem az ő választása volt részt venni; elfogadta a saját lényét és többnyire élvezte azt, de olykor, s idővel valószínűleg egyre többször úgy haladt előre az életében, a mindennapjaiban, ahogy szembeszélben-porzivatarban kínlódunk a sivatag közepén. 

Az infantalizmusa megvan bennem is. Ő mondta így, nem én. Akkor már tudtam, hogy emiatt aggódnom kellene, s közben veszettül imponált. Ő is aggódott, látszott a szeme rebbenésében; egyszerre úszott benne a szomorú bizonyosság és a huncutság, hogy összeköt minket valami elemi, valami, ami a vérünkben van. És ott tündökölt a büszkeség is, hogy adott nekem valamit, ami egyszerre gyönyörű és kegyetlen. Én a testem falain belül hordom legerősebb függőségemet; azt, hogy a szerelembe és a testi örömökbe vagyok szerelmes; azt, hogy falakat húzok és ha valaki azok mögé bejutott, az nem jelenti, hogy bent is marad; s azt, hogy olykor kijön belőlem is a vadállat, és - sajnos? - szeretem magamban, büszke vagyok a megzabolázhatatlan belső vadamra, pont úgy, ahogy ő volt büszke akkor és ott magára és rám, amiért ezen osztozunk. Ez a mi titkunk volt, sosem beszéltünk róla többet, s tán más nem is értene egyet velünk, de mi tudtuk, hogy igaz. Látta azt a soha el nem alvó, önmagát tápláló, öncélú tüzet bennem, amit szinte senki sem. 

Az utóbbi években nem beszéltünk. Más ember lett - mondanák. Szerintem felemésztette a belső ereje, és az, hogy már nem volt megosztható, nem tudta kiadni, nem tudott kiadni belőle eleget, élve megette őt, a magánya ellene fordult és ő már valahogy nem tudta kitépni magát belőle. Cinizmusa bántás lett, tüskéi megsokasodtak, szarvakká nőtték ki magukat, elhatalmasodtak felette. Energiája méreggé vált, ki nem mutatott, meg nem értett - s meg nem érthető - fájdalommá, s teste saját magát kezdte felfalni. Aki utat keresett hozzá, az sem talált már. Két macskával öregedett meg - mondhatnánk, de évek óta azok sem éltek már.

Hogy megbolondult, vagy a rák ette meg őt, nem tudni, a lényegen nem is változtat; a rák is egy jel, egy meg nem oldott, fel nem oldott, meg nem gyógyított sebnek indul minden betegség. Ha a tested ellened fordul, az beszédesebb sok szónál. Ő lábon hordta ki ezt az egész testét rágó undormányt, és mentális állapota árulkodott csak igazán arról, hogy máshová tart már. Olyan erő volt ebben a testben és lélekben, hogy, ha akart volna, sokáig menetelhetett volna még a sivatagi szembeszélben. De nem akart. Úgy adta fel, a nyugdíj előtt pár héttel, a ledolgozott élet után a "szabadidő" elől menekülve, olyan egyértelmű volt az utolsó hetekben, hogy nem kéri ezt már, hogy meghalni is úgy fog, ahogy élt; minden normát és szabályt félredobva, önző módon, csak magával és e vágyával foglalkozva. Elengedte a világot, mint nyári viharban a csipesz a kiteregetett abroszt; kapaszkodott, de közben menni akart és gyorsabban el is ment, mint bárki, akiről azt hallottam, hogy meg akart halni. Ezt sem feladta - mint semmit sem -, ő ezt akarta. Ma meghalt a nagynéném. 

Keresem magamban, miért nem hívtam fel. Tudom a választ. 
Keresem magamban, miért nem tudtam újra közeledni hozzá. Tudom a választ. 
Keresem magamban, miért haragudtam rá. Tudom a választ. 
Mégis keresek most sok mindent, találni akarok valamit, ami nem volt predesztinálható, mert akkor lenne dolgom, lenne munkám ezzel, nem az üresség falna belülről és a fájdalom, hogy már nem történhet csoda, hogy már nem tehetek semmit, és most a "nem tehettem semmit" valahogy nem segít.
Évekig nem hiányzott, de most úgy mar a tudat, a "nincs többé", mint az ütvefúró érzése az agyamban migrén idején. 

S ebben az egészben valahol félek, hogy úgy leszek egyszer én is, mint ő. Kell-e félnem? Nem volt-e tiszta és felelősségteljes - önmagával szemben - ez az egész...? Az egész élet? 

2020. március 17., kedd

Egy üveg bor rendel

Ezer éve... annyi minden maradt ki. Valami azért, mert nem voltam olyan passzban, valami azért, mert az élethelyzet nem engedte, s valami azért, mert a történet szereplői szépen kérték; ne írjak róla. Nem oszthattam meg számomra szép és megőrzésre érdemes pillanatokat, s ez elvette a kedvem. Magamnak meg valahogy nem volt affinitásom írni - bár lehet, most is csak magamnak írok. :D De az érzet azért mégis más. 

Emlékszem, régen felvillanyozott és motivált egy ritka szar nap végén is - vagy épp egy annak jósolható  nap reggelén... -, ha írhattam, mert itt voltatok. Azóta valószínűleg nem vagytok Ti sem, és a le nem írt idők is szürkék; a memóriám nem őrzi meg őket olyan minőségben, mint a szavaim, mint a leütögetett betűk - és hiányoznak, életem egy része üresnek és kiesnek tetszik. Az élmények voltak, de elmúltak és nincsenek formalinos üvegekbe zárva az érzések, az illatok, mint anno. Egy dallam, egy ritmus, egy parfüm, egy étel illata felidéznek dolgokat, de az intenzitásuk annyira hajaz a megélt pillanatokra, mint a füledet simogató suttogás gyanúja egy elhunyt szeretted jelenlétére. Nekem fura csak ez, annyi mindenki nem ír, és aki ír, az se a saját élményét írja meg, vagy legalábbis nem konkrétan, csak merít belőle, mint jó szakács a nagyanyja receptjéből. Én meg itt ülök a járvány közepén a 28 nm-es lakásom közepén az emlékeim nélkül. Jó, tudom, sarkítok, de azért mégis...

Node. Long story short: 
Van lakásom, van barátnőm - bár se nőnek, se pasasnak nem szereti/szeretné aposztrofálni magát, ő ő, és csókolom, a többi neki meg nekem kell, hogy számítson, oszt' jóccakát. 
Van munkám, imádom, és összetehetem a két kezem, hogy most is van, sőt, még az összes emberem is megvan. Dolgozni is tudok itthonról. Tehát semmi kínos, nem halt meg senkim, nem beteg senkim, van fizetésem, ki tudom köhögni a hitelt. Nem vagyok idős, vagy anya, vagy a világtól elzárt valaki a senkiföldje után kettővel, vagy nővér, így nem hordok napi 16 órában túl szoros védőruhát, hogy aztán aggódjak, hogy nem véd megfelelően és hogy hozzáértem-e az arcomhoz, mindezt szarért-hugyért, a családomat veszélyeztetve, akikhez a napi maradék 8 órára hazamegyek. 
Szóval hálaadás level 1000, de azért én most itt ülök egyedül, és kva jól jönne egy üveg bor, nem azért, mert alkesz vagyok, hanem, mert egyedül vagyok, a világom felborult, és én februárra amúgy is mindig elhasználom az utolsó energiáimat és konzervált napsugáradagomat, szóval némi befordulás-sansz meg depresszió-kezdemény ilyenkor már garantált. Tehát az a bor nem jönne rosszkor, hogy tompítsa a försztvörldproblem-emet. 

Nem mehetek haza anyuékhoz, ki tudja meddig, nehogy elvigyem nekik a bkv-n ezt a szutykot. 
Azon aggódok, hogy mikor nem tudok átmenni a páromhoz vagy mikor ragadok nála, mert elmúlik a tömegközlekedés, vagy megszülik a kijárási tilalmat.
Gyűlölök egy ilyen kis fos helyen ülni álló nap; eleve gyűlöltem kis fos helyet megvenni, de barátságos lakás, ennyire futotta, cserébe okés a törlesztés, és tán még csak 50 múltam, mire kifizetem. Erkélyem sincs, na ettől a dolog számomra extra kellemes most. 
Már most hiányoznak a társaságok, a testi érintkezés, a puszi, az ölelés, a másik parfümje, az illata, vagy a főztje. 
Egy hete se ülök itthon, de megzöldülök. 

Persze van teendő, néha kreatívkodok, virágot ültetek, főzőcskézek(!) és komolyabb terveim is vannak a krumplistésztánál - nem árt, ha az ember nem akar valami hiánybetegségben elhullani egy tök más típusú világjárvány alatt -, szóval ma este már receptkönyvet bújtam és jelölgettem a szimpatikus és a "futottak még" típusú írásokat, hogy valamerre legalább tegyek egy lépést. Mondjuk azt a képességet még ki kell fejlesztenem, hogy a boltban ne zavarjanak az egyértelmű "szűnj meg" üzenetet hordozó tekintetek az ott dolgozók részéről, de hát erre mondja azt valaki, hogy nincs a világban fejlődési lehetőség. Van egy rakás ruha itthon, amit itt-ott meg kéne varrogatni, rajzolgathatom a bullet journal-omat, és ugyebár írhatok is. Megtanulhatok újra céltalanul sétálni, elolvashatom a rahedli könyvet, amik évek óta várják hangtalanul sikítva, hogy sorra kerüljenek. Csak hát ugye, a kedv. Az a fránya kedv. 

Ha valaki együtt lakik valakivel, akkor 1. lehet, hogy most jön rá, hogy rossz lóra tett, de 2. lehet, hogy lesz kiért csinálni a valamit. Sütni mondjuk kenyeret, főzni ebédet, ami több a buggyantott tojásnál, kitakarítani, csendben maradni, alkalmazkodni, rugalmasnak lenni. Élni. Vagy mondjuk, kezdésnek, felkelni. Állítom, ha nem lenne csapatom, ha nem lenne cél, amiért küzdünk, akkor minimum kétszer ilyen fosul lennék. Ha munkám se lenne, tízszer ilyen fosul. Na akkor konstans elhalás lenne. Bár aludhatnék, de mostanában jó alvó se vagyok. Szóval igazából egészen jó helyzetben vagyok, tudom én, és bocsájtassék meg a hisztim, de azért ... egy üveg bor rendel. 

2019. november 19., kedd

Az unikornisról lepattanó csillámpor esete a nem-vidámságba ragadással

nem működik. semmi nem működik. az írás sem öröm, még csak nem is mentsvár. egy ócska és gyatra, gyengén sipákoló kísérlet és próbálkozás a túlélésre. 

vicces, hogy sokszor minden legyötört kurva szó olyan kínosan tehetségtelen, és ha elönt a szar, a szavak és a kifejezések olyan sorrendben és szabadon, maguktól-működően zuhannak ki a lelkemből a számon át - vagy azt kihagyva - a billentyűzetre, mintha valaki 1000 évig álmodta volna őket. sose fogom igazán megérteni, mitől és miért lendülnek mozgásba, mert nem úgy fest, hogy én működtetném őket; sokkal inkább valami, itt bennem, amihez olykor mintha semmi közöm nem lenne. (hah, szevasz, Alice.)

összezuhant minden, a munkám, a családom, és annak tagjai, a párkapcsolatom-szerű tündöklés pedig mindig is valamiféle láthatatlannak tűnő, foszforeszkáló kötéltánc-hatású lehetetlenség volt - csak a mindenmásszarral együtt ez már kissé sok. 

minden átalakulóban, és viszi, rabolja, öli és eszi az életemet, közben eteti és boldog morzsákat is szór neki persze, hogy mégse legyen azért olyan kurva unalmas. 

cinikus vagyok? igen.
megint előbújt az önbizalomhiányos, az összecsuklott, a védtelen? nem. 
tudom, hogy ki vagyok, mennyit érek, és mit miért csinálok. 
csak most ömlenek a szavak és ez segít. nem azért írok, hogy megijedjetek. én se ijedtem meg. sírok, ami nehéz, megint sírni, retek sokat, de kell, jót tesz, rendezi a sorokat. túlélem. 

azért írok, mert muszáj. 
és valahogy ez az egész most olyan, mint a kislányosan vihogó csillámfaszlámahányás-színű pulcsim a szigorú-fekete farmerem mellett; absztrakt és közben valahogy most mégis kiábrándítóan szomorú. 
ez a bejegyzés is ilyen; unikornisról lepattant csillámporral beszórt semmitmondás, és mégis működik. 

PS: nem, nem szívtam. 


2019. április 23., kedd

De azért kérem...

Janikovszky Éva ma lenne 93 éves. Ez a nő úgy szőtte be a gyerekkoromat, mint egy harmadik (második...), láthatatlan nagymama. Anyum hangján szólalt meg, meg az én belső hangomon, amikor már én is olvastam. De valahogy mégis... felnőttfejjel tudott gyerek lenni, és ezért ma is imádom. 

Nem mintha nagyon terveznék feleségül venni valakit, és a gyerekek nyelvét sem beszélem igazán.
No meg annyira magam sem vágyom feleségnek lenni, de azért kérem, én tudnék ilyen feleség lenni, és erre mérhetetlenül büszke vagyok. Tegyen hasonlóképpen az, aki hasonlóképpen érez, így, nők napja és anyák napja közt félúton. :D

Szóval tessenek kulturálódni egy kis haénfelnőttvolnékkal ;)

"Ha én felnőtt volnék, megnősülnék, és olyan lányt vennék feleségül, aki sikít ugyan, ha meglát egy levelibékát, de nem mondja rá, hogy undorító, és pfuj.
Aki olyan szappanbuborékot tud fújni, ami sose pattan el.
Aki megijed, de nem haragszik, ha egy papírzacskót durrantok el a füle mellett.
És erősen rá tudja kötni a zsineget a  a sárkányomra.
Én meg a lány, akit feleségül vennék, annyit mászkálnánk négykézláb a padlón, amennyit jólesik, és közben olyan hangosan fújnánk a papírtrombitát, ahogy csak tudjuk.
Mi ketten lennénk a felnőttek, és így senki se szólhatna ránk, hogy hagyjuk abba, mert megőrül.

Ha én felnőtt volnék, megnősülnék, és olyan lakásban laknék, ahol labdázhatok a szobában, tölgyfát nevelhetek cserépben, aranyhalat tarthatok fürdőkádban, és soha semmit nem kell kidobni, mert mindennek akad hely, amit hazahozok,
akár lehullott vadgesztenye,
akár rozsdás vasszög,
akár összecsomózott spárga,
akár eldobott villamosjegy,
akár beteg sündisznócska."