2010. május 11., kedd

Azt hitted


Van, akiről azt hitted, rég elengedted.

Aztán, mikor kiderül, hogy végleg elment, és soha többé nem mondhatod el neki, nem mosolyoghatsz rá, nem foghatod meg a kezét, akkor rájössz, hogy a faszt.

Fáj.
És még hogy fog fájni.
Nagyapám meghalt.

Régebbi kommentek:


1.  lullaby (Válasz erre)
2010. 05. 13. 13:16
részvétem

2.  Alice (Válasz erre)
2010. 05. 14. 7:32
:( ...köszönöm... :)

3.  eroticlife (Válasz erre)
2010. 05. 20. 11:22
Részvétem...

2010. május 1., szombat

Nem tudom


Nem tudom megmagyarázni.

Csak van ez az érzés, és kész.

Az én kis szingli-félévem jó volt abból a szempontból, hogy rájöhettem, (és talán rá is jöttem) mit rontottam el eddig a párkapcsolataimban. DE. Sajnos arra is „jó” volt, hogy elveszítsek oly sok mindent, ami ösztönösen az enyém volt, a kezdetektől, születésemtől, vagy a neveltetésem miatt, nem tudom. Amikor Ági mindenestül, minden lehetséges módon átbaszott, kicsinált, és a mai napig nem kaptam magyarázatot rengeteg értelmetlen hazugságra, fájdalomra, kicsit meghaltam. De akkor is csak kicsit. És utána rá kellett beszélnem magam arra, hogy ne veszítsem el a bízni tudás képességét, csak mert egy valaki csúnyán visszaélt vele. De sikerült! Utána is tudtam - ha csak idővel is - bízni, hinni, a legbelső önbizalmamat, hitemet az emberi jóságban nem tudta elvenni, vagy elérni, hogy én magam dobjam el azt.

De érdekes módon úgy tűnik, az elmúlt fél évben láthatatlanul, alattomosan bekúsztak tudatom zugaiba olyan érzések, mint a félelem, félelem attól, hogy a másikkal nem mennek majd a dolgok, hogy nem fog ez működni…

Elveszítettem egy apró, ám annál fontosabb, és színesebb üveggolyót; elgurult a zsebemből, és fogalmam sincs, merre keressem; a legbelső önbizalmat, és a bizonyosságot, hogy ha valakinek nem vagyok elég jó, elég teljes, akkor úgyis az a legjobb, és célravezetőbb, ha nem folytatjuk azt, ami elkezdődött.

Nem, nincs szó ilyesmiről, nincs okom félni bármitől is. És pont ez az. Hogy nincs okom.

Én mégis azon kaptam magam tegnap éjjel, hogy szeretkezés után legördült két kövér könnycsepp behunyt szemhéjaim alól. Régen fordult már elő velem ez, és nem mindig jelent rosszat, vagy csak rosszat. Fáradt voltam, mostanában húzósak a napjaim, a heteim, tudom. Egy hete nem találkoztunk a munkahelyen kívül, tudom. Volt ebben megkönnyebbülés is, sokszor így mutatja ki a szervezetem, hogy megnyugodott, hogy végre béke van, hogy minden rendben, hogy lazíthatok… és lazítok is. Ha szexről van szó, olyannal, akit szeretek is, akkor teljesen kikapcsol, és irányíthatatlanná válnak az érzéseim, legalábbis ilyen formában. Ha boldog vagyok a másikkal, ezek a boldogság könnyei.

De ebben most más is volt. Azt hiszem, régóta először meg akarok felelni. Mindig is maximalista ember voltam, párkapcsolatban is. De ahogy Neki is elmondtam tegnap; az eddigiek számára tündérkirálynő voltam, akármit felvehettem, nem számított, mennyire voltam aktív akár a programok megtervezésében, akár az ágyban. Ott voltam. Ez számított.

Ő viszont magasabbra teszi a lécet azzal, hogy ennyire hasonlít hozzám, hogy igényes, okos, jó zenei ízlésű, jól néz ki, nem találok benne olyan pontot, amit megfoghatnék, és megmosolyoghatnék; „látod, ebben nem vagy jó”. Elvárásai vannak, ami nekem új, és noha szerintem simán meg tudok nekik felelni, mégis tartok tőlük, csak mert újak. Ezek az elvárások tükörképei az enyémnek, ezért aztán pláne csak örülnöm kéne. De bennem tegnap valahogy az volt, hogy nem voltam elég jó, nem hoztam ki magamból mindent, és miközben szívtam a cigimet az erkélyen, szeretkezés után, emellett arra is rádöbbentem, hogy sokkkal-sokkal nehezebben hiszek már. Még mindig nem hittem el ezt a kapcsolatot, ezt az embert, még mindig nem merem átadni magam neki teljesen, még mindig vannak üvegfalak; nem is egy, hiába vékonyak, ha sokan vannak, és csak én törhetem át őket. Persze előjött a feketehumorom, meg a friss pszichológiai tudásom, és magamban teli szájjal kacagtam magamon; hogy bárkinek elmondok bármit, elbeszélgetek bármiről, hogy ezzel sosincs gondom, de pont az ilyen emberek azok, akik belül a legzárkózottabbak. Hogy végre megtaláltam azt a valakit, aki passzol is hozzám, (és ebből nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, mert felesleges, és nincs is itt az ideje, de azért azt tudni kell, hogy nagyon jól esett, amikor megkérdezte; mennyire komolyan, és hosszútávon tervezek vele…) én meg pont neki nem tudok igazán kinyílni, legalábbis néha még így érzem…

Remélem, gyorsan kinövöm ezt, akármi legyen is, mert nem jó ez így, és értelmetlen is.

Rengeteg mesélnivalóval tartozom, tudom, de most is ezer beadandó, vizsga vár rám, csak ma éjjel adtam magamnak pár perc pihit, már úgyis használhatatlan az agyam, és tele is van friss élményekkel. De amint lesz időm, leírom. Ígérem, leírom, ami kimaradt.