Szentendre, szociológia és Micimackó - no meg Malacka, aki fiú

Nnnnna.
Tegnap ki kellett mennem Szentendrére, mert noha már ritkásan járok át, az ottani könyvtárba vagyok beiratkozva; rengeteg nagyon jó könyvük van; amolyan "olvassunk valamit", meg egyetemi könyveik is. Nem szokásom tankönyvet venni, vagy fénymásolni, mert a könyvtár kissé olcsóbb, és tegyük a szívünkre a kezünket; melyik levelezős-dolgozós-18 tárgyas embernek van 6 hétnél több ideje EGY vizsgára felkészülni??? Hááát, nekem nincs. Tehát ez így nekem tökkkéletes.
Lenne.
Ha.
Ha nem felejteném el őket egyfolytában visszavinni. De sajna szinte mindig ez van, vagy a munkaidőm miatt nem jutok el hetekig. Tegnap végre rászántam magam, korábban elindultam a melóból, és keresztül-kasul cipeltem a világ egyik legnehezebb szociológia könyvét otthonról Pestre, Pestről Endrére, mert nem lett volna időm hazaugrani érte. Tiszta izmosodási gyakorlat, no meg a New Yorker-ből származó Mary Poppins táskám is igencsak bizonyított (bár nem először...). Szóval bementem, bűnbánó arckifejezéssel kifizettem a magam párszáz Ft-ját, meghallgattam a rosszalló ciccegést, aztán eltűntem a leghátsó polcnál, mert Sz angol könyveket akart kivenni - nyelvvizsgára készül a lelkem - és akkor.... Winnie - the - Pooh megszólított. És én karomba zártam Őt, és el nem engedtem. :) Tehát így utólag eszméletlen hálás vagyok a dög nehéz szociológia könyvnek, mert nélküle sosem jön velem szembe, és más könyv most nem fogott volna meg - pláne nem angolul. :)))

Ma reggel már bele is vetettem magam a HÉV-en - 24 évesen Micimackót olvastam a BKV-n, és nem érdekelt, hogy ciki-e, vagy sem :P - és azt az érdekességet fedeztem fel, hogy Malacka FIÚ!!! Mindenki azt hiszi, hogy mivel rózsaszín, pici, magas hangú és kissé hisztis, csak nőnemű lehet. De ha jobban belegondolunk, egy malac nyilván rózsaszín, sivító hangú, és Malacka nyilván féltékeny Micimackóra, hiszen a könyv szerinte csak róla szól...

És amúgy meg: "Piglet is so small that he slips into a pocket, where it is very comforting to feel him when you ar not quite sure whether twice seven is twelve or twenty-two" :)))) Immmádom. :D

fear-i tale...

...A falakon higgadt lassúsággal folytak a vízcseppek, hogy váratlan hirtelenséggel jéghidegen az ember arcára, vagy koppanva a földre cseppenjenek. Porlepte térkép, a lámpás halovány fényében ide-oda inogtak rajta a képlékeny árnyékok. A teljes sötétségbe csak itt-ott lopott némi szürkületet a folyosó távolabbi részéből eredő apró fénycsóva. Lélegzetük hidegen távozott ajkaik közül, pár illékony pillanat erejéig fehér nyomot hagyva a hűvös, dohszagú levegőben. Dum-dum - szóltak a dobok, némi kapaszkodót adva; ahol hang van, ott élet is. Reszketegen imbolygó fényével egyetlen segítségük az olajlámpás volt csupán, mikor elindultak. A fiú megszólalt:
- El ne fújd! – a lány csak egy félmosollyal válaszolt. Szívében egyre erőteljesebb ütemet diktált a sűrű homály, de csodálattal adózott mindennek, amit látott. Ritmikus lüktetés dörömbölt a pislákoló fényben úszó, valaha működő kutakból, melyekben lassan mozgott a zöld, kocsonyás állóvíz. Ahogy haladtak a szűk járatokban, fekete tükrökként kétszerezték meg lábuk alatt a tócsák a plafon s a falak képét. Sziklarajzok emelkedtek mindenütt, mint megannyi megelevenedett, több ezer éves vad, a táncoló szűk lámpafényben. Láncok csörrentek, dárdás férfialakok szobra tűnt fel minden durván megfaragott kőoszlop mögött, tengernek tűnő víztükörbe hullt koronás fő nézett rájuk délcegen, időtlen időket megélt üres tekintettel. Lovas szobor ágaskodott a barlang alacsony, komor boltíve felé, hátán az elkínzott lovassal. Folyosók, ritka fények, útelágazások, s a régi idők vad illata vette körül őket, mint megfejthetetlen lábnyomai a múltnak.

Medence, teli vízzel.
Majd egy alak, homlokán a homályba csíkot vágó fénynyalábbal. Eleven. Néma. Energiáit csak a mozgásra összpontosítja, tekintete követhetetlen, s mintha észre sem venné őket, sorra elfújja a lámpásokat. Szótlanul továbbmegy. Útján minden fény kialszik, mint mikor hirtelen felhőraj takarja el az összes csillagot. Léptei elhalkulnak, majd elvesznek; lába nyomán csak a semmi marad. Két csillogó szempár, két kéz egybekulcsolódva, egy lámpa, s a mély éjszaka.

Újabb poros térkép, botorkálás, a gyomorban dobogó, gyorsuló üteme a szívnek.

Bezártság. Merész izgalom. Álom, a valóság idejébe s terébe ágyazódva. Csend. Mély csend. Végenincs, egymásba torkolló folyosók. Gyorsuló, kapkodó lélegzetvételek. Ősi bor csípős szaga.

Majd ismét fények, emberek, hangok. Térképek, régi labirintusok rajzai.

Egyszer csak a folyosó véget ér, s megcsapja arcukat a hűvös éjszaka friss szele, s beragyogják őket a csillagok, szívüknek kedves, illékony mozgásukkal üdvözlik őket a fák.

Nem, nem a Gyűrűk ura, s Mória bányái.
Csak egy rejtelmes hely a Budai vár alatt, éppen zárórára járt.

S és Alice meglátogatták a Budavári labirintust… J

Lámpák

Sétált haza az utcán, ahol mindig szokott.

A lámpák kialudtak – Isten tudja, miért. Sétált, és olyan érzése volt, mintha vakon menne egy úton, amit jól ismer már. Nem volt benne félelem, csak egészséges izgalom; fények sehol, de még egy pislákoló kis csóva sem, vagy ablakból kiszűrődő, mosolygó sárga pontok. Semmi. Csillagok pöttyözték feje felett az eget – a hideg szél, ami a napokban süvített, augusztus utolsó napjától, kifújt minden mocskot, szmogot, felhőt, és csak hideg tisztaság maradt utána. Hideg, amit ő kifejezetten nem szeretett, de most jólesőn csípett az arcába, könnyeztette meg őt, keményen ölelte körbe. Mint egy férfi, akihez semmi közünk nincs, akit nem ismerünk, akit megkeményített belülről az idő, az átélt nehéz idők, s kívülről, védekezésképpen sorsa ellen megedződött, inas lett, s szálkás, de neki mégis igénye van, hogy megöleljen egy érző lelkű, érzékeny teremtést, valamiért, amely ok rajtunk kívül áll, s nekünk jól esik közelsége, talán épp azért, mert olyannyira más. Csak ment, célirányosan, a koraszeptemberi, 10 fokos koratélben, és végre tudott gondolkodni.

A barátain, a párján, a családján. Eszébe villantak képek; a kávé, ahogy folyik az ajtón a hatodikon – amikor ráébredt, hogy szerelmes, s viszont szeretik. Azóta is ezzel a fiúval van, és mostanában egyre jobban félti ezt a törékeny csodát. Vagy amikor pár napja Sz a szemébe nézett, és azt mondta; „Te elhagytál engem”, s közben arcára keménység és kevélység fagyott. Nem érezte fairnek, nem azért, mert önmagát nem tartotta hibásnak a kialakult helyzetért, hanem mert nem csak magát érezte annak. Vagy, hogy az anyja bagatell baromságok miatt basztatja, az apjával karöltve, amiben van ugyan némi igazság, de a hisztik kirobbantó oka valójában 80%-ban az, hogy kezdődik a suli nekik is – tanárok lennének… - és Huginak is, új helyen, új osztálytársakkal.
Egyszerűen jól esett neki belesétálni a fekete éjszakába, és azt se bánta volna, ha kicsit elkavarodik, annyira összecsaptak a feje felett a hullámok mostanában.Alig volt pár fix pont, pár fix ember az életében, itt a diéta, a munkahelyi baromságok, mindjárt egyetem a maga 18 tárgyával, és ő minden barátjára időt akar szakítani, így mindenkivel van egy kicsit, önmagával soha, aminek az az eredménye, hogy mindenkinek megmutatja magát, ő mindig dög fáradt, de senkire nem tud odakoncentrálni igazán, senkinek nem elég belőle, és nyilván neki sem jó…

Értelmetlen szenvedés. És ráébredt, hogy egy igazi barátja sincs, és ezt most önmagának köszönheti, senki másnak. Igent mindenkinek tud mondani, nemet senkinek, és semmire nem megy vele. El akart bújni, és a mély sötétség elbújtatta, magába zárta, végre láthatatlan volt, nem hallotta senki a lélegzetvételeit, csak a kutyák és a csillagok, és arra gondolt, bárcsak minden este így jöhetne haza, aztán ráfordult a saját utcájukra, és pár perccel később nagyot sóhajtva taposta el a csikket a kapu előtt - fénynyalábok nyaldosták a cipője orrát, amik a házból kúsztak ki vígan.
Éjjel félálomban sírta ki a feszültséget, de nem segít az; a problémákat nem oldja meg, az ember nem lesz tőle türelmesebb sem, csak épp arra elég, hogy az álom elrejthesse előlünk gondjainkat.

Másnap már égtek a lámpák a párhuzamos utcában. A csodák nem tartanak sokáig.

Régebbi kommentek:


1.  lullaby (Válasz erre)
2010. 09. 06. 15:13
láttam SZ arcát. Kemény volt, vonásai megfeszültek. Részeg volt, és igen, azt hiszem kétségbeesett is. Bántott, mert azt hitte bántom... Nem reagáltam, mert éreztem, ha reagálok olaj a tűzre, éreztem nem viccelt, nem tudom mi volt az utolsó csepp a pohárban az a néhány üveg alkohol vagy az én szavaim, vagy a kettő szörnyű arányú keveréke.mi volt a robbanás katalizátora?.....de lényeges ez?nem a kirobbanás pillanata a lényeg, ami megelőzte, arról kéne beszélni, mielőtt mindent áthat a robbanás fojtó füstje...

2.  akárki (Válasz erre)
2010. 09. 06. 16:17
Először Sz arca árulta el nekem, hogy ez most komoly, hogy az eddigi szurkálódások és csipkelődések, most már mélyre hatolnak. Hetek óta érezhető volt, hogy el fog jönni ez a pillanat. A szavak nem maradhatnak örökké kimondatlanul.
Sz és Zs egymás tükörképei, és ezt is valahogy együtt építették fel. Csakhogy Zs ezúttal apránként engedte fel a zsilipet, míg Sz-nél hirtelen és hihetetlen erővel szakadt át a gát. Nem tudom eldönteni, talán ő se tudná, hogy az utolsó korty bor vagy az utolsó mondatom volt az oka, de ez nem számít. Már régóta meggyőződésem, hogy ha a víz egyszer nekifeszül a gátnak, akkor utat is fog törni magának. A kötelesség nem tud versenyezni az ösztönökkel.
Ahogy ott álltak ketten előttem éreztem a természet pusztító erejét. Sz kifakadt és én nem mertem a szemébe nézni, nem is akartam igazán. Jobb, ha nem mondok semmit, hajtogatta Zs. Félt, hogy kettejük ellen már tehetetlen lennék, elsodornának. Nagyon messze.
Mennyivel tartozom? Kérdeztem, miközben mereven bámultam a földet, akkor még csak a borra értettem. Most már tudom, hogy ezernyi dologra vonatkozott.

3.  Alice (Válasz erre)
2010. 09. 06. 18:44
Kedves Sz és Zs, megríkattátok Alice-t.
Tévedett.
Jobban ismeritek Alice-t, mint ő a saját tenyerét.