Gyűlölöm.
Soha életemben soha senkit nem gyűlöltem még.
Még azt se, aki örökre szóló sebet ejtett rajtam, amit soha nem fogok tudni elfelejteni, begyógyítani, eltüntetni. Még őt se, mert be tudtam magyarázni valamit a dolog mögé. Valamit, amit el tudok hinni magamnak, valamit, ami segít megérteni azt, amit tett. ( Egy nagyon jó barát volt.) Még őt se.
Bíztam benne, hogy soha nem élem ezt át, hogy soha nem fogom érezni a saját bőrömön. Hiszek az emberekben, és ezt szerencsére ő sem tudta elvenni tőlem. Kellemetlen is lenne; andragógusnak készülök. Ha-ha.
Soha nem utáltam bejárni a munkahelyemre. Még amikor nem tudtam eladni semmit, egy darab retkes terméket sem, (telefonos operátor vagyok) akkor sem. Magamra haragudtam, magamat vettem elő, magammal ültem le beszélgetni. És rendbe jöttem, rendbe hoztam. Pont. Szerettem ide bejárni; büszke voltam magamra, mert saját teljesítmény alapján béreznek, szó szerint megdolgozom a pénzemért, és mindezt úgy, hogy jól aludtam, mert mindig korrekt voltam mindenkivel. Jó volt a közeg, csíptem a főnököm, a supervisorom, a kollégákat, mindent.
Snitt.
Majd' mindenki elment, akit szerettem. Ezt még elfogadja az ember, mi mást tehetne.
N szívatott hónapokon át, mert fájt a foga a páromra, akinek ő nem kellett, én viszont igen. Felettes ide vagy oda, egy adandó alkalommal megmondtam neki a mondandómat. Bocsánatot kért a viselkedéséért a maga módján, azóta békében dolgozunk egymás mellett. Megoldottam, megoldottuk. Pont. Ahogy valaki szokta mondani, nincs probléma, csak megoldásra váró feladat. Agree and respect.
Aztán most jött ő és elvágta a 4évemet. Elvágta a terveimet. Elvágta az elméletemet, hogy az emberek igazán csak okkal gerinctelen szemétládák, vagy mert ártottál nekik - ha nem is tudsz róla - vagy mert akkora szarban vannak, hogy érvényesül az elemi életösztön. Elvágta az összes jóérzésemet irányában, és még csak az sem lehet az oka mindennek, ami előfordult már; hogy irigy a kisugárzásomra, a páromra, a jó tanulmányi teljesítményemre, a népszerűségemre, vagy bmi másra, tekintve, hogy ma találkoztam vele életemben először. Ijesztőbb, mint bárki más, akivel valaha találkoztam; egy élő múmia 42 évesen. Nem. Ő a munkámra volt irigy. Az elért eredményeimre. A 4 évnyi megfeszített munkámra. És kinyújtotta érte a kezét, és elvette, a markába zárta mosolyogva. MERT MEGTEHETI.
Elásott a főnökömnél, nem tudom mivel, de ügyesen csinálta. Hirtelen nyivákoló, hisztis picsákká váltunk - mert hogy ketten jártunk így - a szemében, és noha tudom, hogy tervez velünk továbbra is, én már nem biztos, hogy tervezek vele továbbra is. Nem vagyok eltájolva, tudom, milyen nehéz új, ráadásul jó munkahelyet találni. De nem biztos, hogy tudok, és egyáltalán, hogy AKAROK én megint elindulni azon a bizonyos létrán felfelé. Hányingerem van az egésztől.
A story röviden:
Elértem, hogy a legjobb termékünket értékesíthessem. Telefonon - kísérlet volt, mi kezdtük. Az egész cég lehetetlennek tartotta. Mi megcsináltuk. Buktatókkal, nehéz időkkel, és könnyebbekkel, jobb és rosszabb napokkal. De megcsináltuk. És csináltuk. Jól. Évekig. Aztán jött ő - egy másik irodánkban, először csak mint operátor, és hátborzongatóan profitorientált és inkorrekt volt. Tudtam, mert a munkám lett az ő és csapatának háttérmunkáját végezni. Senkit nem érdekelt, fő a profit. Csoportvezető lett, és mivel továbbra is "jól" csinálta a dolgát, és mivel önmagán kívül senkit szarba se vesz, a főnököm el volt ájulva tőle. És jelentem, a mai napig van. Egészségére. És aztán egyik reggel úgy ébredt fel ez a nő, akinek párja van, aki mások munkájáért felel, aki emberekkel foglalkozik, aki családanya, hogy neki kell az a - bizonyos szempontból speciális - ügyfél adatbázis, amiből mi dolgoztunk. Nyávogott egyet, nem jött össze, nyávogott még egyet, aztán hiszti lett belőle - ebből sejtem, hogy a főnök azért nem adta be egykönnyen a derekát. És megkapta, amit akart, a mi szánk azzal lett betömve, hogy nem vagyunk elég hatékonyak, és a jutalékkiesés pótolva lesz. Nem hittük, mert tudtuk, hogy nem igaz. A pénzről csak annyit; hiszem, ha látom. Hát, azóta is látom. Vissza lettünk minősítve; a sors fintora, hogy azt a terméket kaptam vissza, amivel kezdtem4éve. Aztán megtudtam, mi az igazság. Erről senki sem tud természetesen, hiszen az informátorunk látná kárát, akit eszem ágában sincs bemártani, nincs miért ártanom neki.
Azóta küzdök. Sírással, értetlenséggel, fájdalommal, csalódással. Rengeteg kérdés, és mára már gyűlölet. Az utóbbi időben a főnök ránk szállt - nem csak ránk, de ez nem vigasztal. Már kb. megszólalni nem merek, mert akkor látni az arcán, hogy "már megint nyavalyog". Pedig nem vagyok nyavalygós típus. És EZ a nő ült ma mellettem egész nap, és még 2napot ki kell bírnom így, oktatáson veszünk rést közösen. Nem ülhetek le vele beszélni,mert nincs miről, mert nincsenek okok és okozatok. Geciség van és más semmi, és ezt az én agyam nem fogja be. Bárcsak. De képtelen rá, túl jól neveltek, vagy tudja a fene...
Kibírok még itt egy kis időt, a mostani oktatásból profitálhatok még később. Aztán meglátjuk. Lehet velem játszani. Én nem vagyok nagy játékos, munkában nem. Elvekben nem. Tisztességben nem. De kénytelen leszek ebben érdekember lenni. És úgy érzem, lényem egy része elrohad ebben az egészben. Elveszítettem a lelkesedésemet, és azt már nem lehet visszacsinálni.
A rohadt élet csessze meg az egészet.
Még beadandót sincs kedvem írni, aludni se tudok. Utálom, ha tehetetlen vagyok. Kibírhatatlan érzés.
