Álomkép

Mmmmm. Nagyon jót aludtam. Ameddig jól esett - erre már hosszú hónapok óta nem volt példa.
És álmodtam. Már olyan normálisakat.
Olyan felhőtlen boldogságban volt részem, amilyenben már nagyon rég nem.
A télből hirtelen nyár lett.
Azok az érzések, melyek ma hiányoznak az életemből, úgy parázslottak fel egyetlen pillantás hatására, ahogy a virágok bontják ki álmos szirmaikat Attenborough gyorsított felvételű filmjeiben.

Akár mérges is lehetnék, hogy álmomban megkapom azt a néhány dolgot, ami másnak természetes, hogy van, nekem viszont mostanság...

De nem. Jókedvűen keltem, tele vagyok energiával, örülök ezeknek az emlékképeknek."Egyszer minden véget ér".

Lesz még tavasz, lesz még nyár. Bennem is, nekem is.

Véleménynyilvánítás

Eljutottam arra a szintre, hogy legszívesebb bemennék a feletteseim egyik megbeszélésre, és az asztalra hánynék. No nem azért, csak véleménynyilvánításként.

No nem azért, csak ők is egyfolytában ezt csinálják; a képmutatás fellegvárát építették meg - minden emberrel szemben, velem szemben, és egymással szemben. Egészségükre. Undorító. Tényleg hánynom kell.

Úgyhogy megyek, és megtanulom Elizabeth Gilberttől, hogy is kell az ilyesmit figyelmen kívül hagyni. :)
Érdekes ez a hindu vallás, ahogy átjött nekem; ne önmagaddal, ne az egóddal foglalkozz, hanem Istennel, aki benned lakik, összeforrt veled, te az ő segítségével élsz, ő a te segítségeddel érez, él. Neked tested van, neki lelke. (Illetve, ő a lélek maga...) (Na nesze, még egy szimbiózis.) De ha Isten velem van egyfolytában, önmagammal is foglalkozom, mikor vele foglalkozom. És a hinduk istene azt mondja; úgy vagy jó, ahogy vagy, abból a valakiből faragj embert, akivé téged teremtett. No hiszen. nehéz lenne megvalósítanom, ha akarnám, azt   hiszem. Amolyan ördögi körnek tűnik ez.
De nyilván nem lehet megfogni azt a valamit néhány oldal életrajzi regény alapján, ami a vallás alapja, és ami szavakba elméletileg nem önthető...

Meggycsatni

Tegnap éjjel dög fáradt voltam.

S-sel gyorsan kitárgyaltunk, mihez is lehetne engem leginkább hasonlítani ilyenkor.

Arra jutottunk, hogy egy üveg meggycsatnihoz* – üveg nélkül. Elfolytam, mint a lekvár, de a lekvár édes, én viszont, ha kidöglöttem… ehh.

Megnéztük a Social Network-ot.

Nem lepett meg, de meglepett, hogy nem lepett meg.

Durva, hogy minden zseni ugyanarra a sorsra jut – mármint szociális szempontból. Nem lennék a helyükben. Köszönet értük a Világmindenségnek – csak hogy semmilyen vallású egyént ne sértsek meg -, meg köszönet nekik az alkotásaikért és a felfedezéseikért. De nekik, lelkileg, emberileg, boldogságügyileg…ki fizet mindezért? Pfffffffffff… hát, nem tudom.


*("Édes, de nem lekvár, savanyú, de nem savanyúság, fűszeres és gyakran égetően csípős, de nem ételízesítő, ám túl tömény ahhoz is, hogy köretként, főzelékként egyszerre nagyobb mennyiségben fogyasszunk belőle. Nem olyan híg, mint egy mártás; darabos, nem pedig krémszerű, mint egy püré. Zöldségből-gyümölcsből főzik, ecettel-cukorral tartósítják, inkább elteszik, mint frissen tálalják. Hidegen szokták fogyasztani". 
http://www.terebess.hu/tiszaorveny/csatni.html)

Eat, pray, love

Elizabeth Gilbert Eat,Pray, Love (Ízek,imák,szerelmek) című könyvét olvasom. A nővérem azzal a bejelentéssel hagyta ott nekem, hogy a csajnak szörnyű a stílusa, és ő nem jutott tovább pár 10 oldalnál. Azon a napon, amikor az utcsó 5 vizsgámat megcsináltam, bedőltem a kádba, és olvasni vágytam – valamit, aminek nincs köze rendszerekhez, művelődéshez, gazdasághoz… - és ez a könyv akadt a kezembe. Félve kezdtem el, de azt kell mondanom, kicsit más a véleményem. A csajnak van egy „ki, ha én nem” stílusa, ami először valóban visszatetsző, hiszen nem arra vágyunk, hogy szabadidőnkben egy unszimpatikus, egoista ember okoskodásával tömjük az agyunkat. De ha továbbolvasunk, rájövünk, hogy miért is olyan ő, amilyen, illetve, ha átgondoljuk, hogy számot vet az életével, és rájön, hogy mennyi mindent elcseszett ebben a „ki, ha én nem” életében, akkor máris más a gyerek fekvése. Tehát a konklúziók levonása után lejjebb csúsztam a fürdőhabban, és továbblapoztam. Adtam a missnek egy esélyt. És azt kell mondjam, jól tettem. Ha el tudjuk fogadni ezt az érdekes, a magyar irodalomtól elég távol álló stílust, ahol egy karrierista amcsi csaj nyüszög, hogy elb*szta az életét, akkor továbbolvasunk, és ha megtesszük, akkor rájövünk, hogy nem is annyira karrierista, csak az próbált lenni. És nem is annyira műmájer ezoterikus bölcselkedő sznob, mint amennyire annak tűnik – igazából nem tudja, hogy mit keres, de tudja, hogy keresi, rájött, hogy van egy hiányzó láncszem, amit meg kell keresnie. Szerintem, ha már tudod, hogy valami hiányzik, hogy valamit nem jól csinálsz, jó úton vagy, ez az első lépés, hogy megoldd a megoldhatatlannak tűnőt.

Hihetetlen jó a humora, nagyon szépen ír, jók a hasonlatai, borzasztóan klasszul le tud festeni hangulatokat, helyeket; lelki-agyi kalandtúra ez az olvasónak – keresztül-kasul a világon.

És még valami. Az író az egyetlen személy ezen a világon, akivel valaha kapcsolatba kerültem, és úgy kezeli Istent, és a vallást, mint én. Nem dogmaként él meg, hanem megkeresi a saját istenét, azt a bizonyos belső, apró csillagot… amihez/akihez beszélünk alkalom adtán, és választ is kapunk tőle…

Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom. J

 PS: a filmet még nem láttam, arról egyelőre nem tudok nyilatkozni..

Szimbiózis; Vár és bástya

Ma jöttem haza a HÉV-vel, és mielőtt leszálltam volna, egy apró incidensnek voltam szemtanúja. Felállt egy lány, hogy majd leszáll. Felállt a barátja is, levette az óriási szimatszatyrát a csomagtartó polcról. Nehéz lehetett, mert látható volt, hogy erőt feccöl a dologba rendesen. Erre az egyik másik ülésről felállt egy idős hölgy, és pont úgy állt meg, hogy a fiú nem tudta letenni a táskát, pedig valamit még bele akart tenni. Azonnal dühös lett, és a visszatartott feszültség csak úgy szikrázott az arcán. Aztán átemelte a szimatszatyrot a lány feje felett, és átdobta a velem szemben lévő üléshez, odalépett, kicsit meglökve a barátnőjét, és indulatosan pakolni kezdett. A hölgy nem vett észre semmit. A lány azonban igen, penge vékonyra szorította össze szép ívű ajkát, és szinte láttam, ahogy azon gondolkodik, hogy hazaúton majd a fiú rá fogja önteni az összes felgyülemlett sz*rt, amit nem ő érdemel. És tűr. És láttam rajta, hogy midezt olyan természetesnek veszi már most, mintha reggel kvt inna.De vajon  miért? - töprengtem el. Hát azért, mert ez a fiú biztos megvédi őt, keresi a kenyeret - régimódi fiatal párnak tűntek - de miért is? Nos, azért, mert ő meg gondoskodik róla, ahogy csak egy nő tud, és főz, mos rá, stb. Elgondolkodtam, hogy azon túl, hogy szeretik egymást, ez egy szövetség is két ember között. Szimbiózis.

És akkor rádöbbentem vlmre. Egy igen egyszerű dologra. Hogy valakire támaszkodni emberi dolog.

Én mindig féltem másokra támaszkodni. Most is félek. "Nekem nem kellenek bástyák" - lehetne a fő mottóim egyike. Sosem szerettem ezt, sosem támaszkodhattam senkire - talán ezért. Egyszer megpróbáltam, ráfáztam. Nagyon. Később már lehetett, de akkor már tartottam tőle, mint a tűztől. S-nél is félek tőle.  (Természetesen lelki dolgokról beszélünk.)
Ő egyszerre a bástyám, akire támaszkodnék, és én az övé. Egyszerre vagyunk várak és bástyák a másiknak De lehet ezt? Szabad ezt? Kivitelezhető ez? Az utóbbi időben egyfolytában lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy ő támaszkodna rám, és én is őrá, mert hiszen én miattam vagyunk ebben a sz*rban, nekem van egy betegségem, ami befolyásolja a kapcsolatunkat.
Nekem erőre van szükségem, hogy tudjam csinálni ezt a cseszett diétát, ne csaljak, kibírjam, hogy nem iszom, ne veszítsem el az önbizalmam, és ne érezzem magam szar embernek attól, hogy a gyógyulásom lassú és egyelőre szinte láthatatlan.
Neki pedig erő kell, hogy az önbizalma ne a padlót súrolja alulról attól, hogy nem tudunk teljes párkapcsolatban élni, hogy ne vegye magára, hogy ne magában keresse a hibát, és hit, bennem és magában, bizalom. Ez mindig nehezére esett, de én így ismertem meg, így szeretem, így fogadtam el. Olyasmihez kéne erőt adnia, amiben nem hisz teljességgel, mert nem tud. És nekem úgy kéne erőt adnom, meg türelmet, hogy nekem sincs már. És ezáltal neki sincs. Pedig a legfontosabbak vagyunk egymásnak, egymás közt kell ezt megoldanunk, én nem szaladhatok egy plusz zsák energiát a barátnőkhöz, ő meg a barátokhoz, mert akkor talán azt éreznénk; a legnehezebb pillanatokban nem tujuk megadni a másiknak azt, ami jár neki. Hisz így se tudunk megadni mindent egymásnak, amit kéne. Picsába a rohadt maximalizmusunkkal.

De ma rádöbbentem arra, hogy nem kell szarul éreznem magam amiatt, hogy az ő teste melegére vágyom, ha kimerültem, ha reménytelennek érzek mindent. Nem én tehetek arról, hogy így alakult, ez egy helyzet, amit meg kell oldjunk, és pont. És azzal, hogy önmagamat marcangolom, nem lesz jobb semmi, csak rosszabb. És nincs igazam - nem én vagyok a felelős a történtekért, kialakult ez a g*ci sz*r és kész. Pont. Normális, hogy rá támaszkodom. És normális, hogy ő rám.
Egy lehetetlen szimbiózis ez, de mégis működni fog, mert működnie kell. Hisz' olyan is van, hogy egy beszélgetésben azt érzem, én vagyok anyám anyja. Vagy a nővérem nővére. Talán ez zavar. Hogy mindig én vagyok mindenkinek az utolsó mentsvár, aki mindig tud vlm újat mondani, ami akkor is megnyugtató, ha nem pozitív. Aki másként látom a világot, mint ők. De nekem is kell valaki. Nehezen találom meg az ilyen valakiket. Ritkák, mint a fehér holló. És S ilyen. Csakhogy szerepcserével nehéz ez. De ráébredtem; a legelső lépés az, hogy ne érezzük magunkat egy sz*rkupacnak attól, hogy a másik is ugyanarra vágyik, mint mi magunk.

Támaszkodunk és támaszt nyújtunk. Ez normális. Csak talán nekem nem az. De annak kéne lennie. Pont.
És mint tudjuk, az első lépés mindig a legnehezebb és legfontosabb. Utána már visz a lábad az úton...

W. B.

Akárki akármit mond. szerintem attól vagyunk emberek, hogy nem úgy viselkedünk, mint az állatok. Lehet a körülményeket és a pánikot emlegetni. Mindent lehet. De sajnos az emberek eleve nem olyanok, amilyennek lenniük kéne. Kínos.

Sose felejtem el, amikor egy srác ült a Hév állomáson a peronon, a lábai a síneken. Hosszú haj, lehajtott fej. Körülötte felnőttek. Ok, h azt hitték, hallja, érzi, h jön a vonat. De egy szint után egyértelmű lett, hogy zenét hallgat és semmi nem jut el a tudatáig. Azok, akiknek a fia lehetett volna, ott álltak és nézték. Mind nézte. És egyik sem tett semmit.

Ha az utolsó előtti pillanatban nem kezdek el rohanni, és nem kapom fel, most nincs lába. Viszont az ő arcukra örökre rászáradt volna a vér, ami akkor odarepül - ha le is mossák, ez örök emlék, és talán elgondolkodtatja őket. Nem volt sok esélyem, messze álltam. De megpróbáltam. Az más tészta, hogy sikerült is.

Nekem ne mondja senki, hogy az emberek mindent megtesznek. Mert nem. És nekem ez a bajom. Mert lehet, hogy a körülmények lehetetlenné tesznek minket, de akkor is tudni kell embernek maradni. Vagy talán akkor igazán?

Bocs, de ennek az ellentettjéről nem nagyon lehet engem meggyőzni.

Meg Ő. Meg én.

és nem haltam meg.

pénteken a következő felvonás. lassan úgy beleszokok abba, hogy minden percem a melóé és a tanulásé, hogy észre se vszem.

csak ilyenkor. amikor itt vagyok Nála, ő zuhanyzik, szól a zene halkan, világít a teljes sötétségben a sólámpa, fexem az ágyon, és minden nyugodt, és elszáll belőlem minden stressz, minden fájdalom, csak a harmónia van.

Meg Ő.

Meg én.

morning

mmmmm. ma tűsarkúban lassú halál. legalább csinos leszek. hehe :D

Kölcsönagy

nem bírok tanulni. olyan szinten nem fog az agyam h az már borzasztó. ilyen szinte még soha nem volt, ki vok akadva teljesen.

nincs valakinek egy kölcsön agya???

a legnehezebb vizsgáim egyike.

hétfőn tényleg a 2-ért megyek. :'(

Kell.

Ezt most muszáj. Meg kell szereznem ezt a lemezt. Kell.

2011. 01.10: és megkaptam. nincs még egy ilyen ember a Földön... :))))

Összetörnélek

Összetörnélek

ha itt lennél, összebújnánk,
tán ritmusra vad távot járnánk, 
tekintetünkkel játszanánk, 
ajkainkkal szerelmet vallanánk...

ha itt lennél, megszűnne minden.
csak Te volnál és az éjszaka,
elülne minden más,
a világ monoton zaja...

ha itt lennél, szorosan ölelnélek,
s a gyertyák fényében csak figyelnélek,
mikor lehunyt szemed alá puhán mély álmok költöznének,
s közben nagyon vigyáznék;

félek; 
örömömben
összetörnélek.