Öhm...akarom :)

Psychedelic

innen.

Mmmmmmmmmmmmmm.

...de élethű. :P

Skimától...

hjaj, lassan telik az idő.

van itt egy széééééééééép, naaaaaaaaagy lift. 

tükörrel, meg minden.

az oldalán kapaszkodó rudakkal... 

klasszul fel is lehetne ülni rájuk...

hát én most nagyon elképzeltem, hogy mit művelhetne itt velem Keenan...

fogalmam sincs, ilyenekben - akár csak ábrándjaiban - utazik-e... 

nyamm. :P

btw: írtam tegnap a Szőke lánynak, hogy boldog karácsonyt. váltottunk pár smst-t. 

megírtam neki, hogy sajnálom hogy gyáva voltam... 

Morning, Christmas :)

No hát akkor, a kis 24 h-s műszakomból élő adás...
Olyan csíkszemeim vannak, hogy csak na... mi lesz később? :D

Boldogat, Evribodri :)

Idén

idén elmaradt a télre hangolódás a blogról... 

elmaradtak a havonta jelentkező képek... 

elmaradtak a  karácsonyízű szavak is...

idén sok minden nagyon másképp van/volt.

de azért készültem, készülök. 

majd, ha lement a nagy hóbebelebanc, szívesen megosztok Veletek néhány fotót; kivételesen volt időm kicsit alkotni is. :)

most más lesz; a kéthetes varázslatot, amit ez az ünnep szokott jelenteni, elfelejthetem; dolgozom holnap és karácsony első napján, aztán 29-30-31-én is. lesz néhány nap pihi, de nem áll meg az élet. ezt is ki kell próbálni. 

mivel egész jól álltam mindennel, muszáj volt összeszednem egy fasza kis felfázást, így a maradékot intézhetem el mind holnap...  még jó, hogy nem kell sütnöm-főznöm... mi lenne, ha kéne? :D

szval most tényleg minden más.

nem is úgy van ünnepi hangulatom, mint máskor szokott lenni. 

majd jövőre... idén cserébe talán nyaram lesz, meg fesztiválom, meg pasim... 

bár az utolsó kettő nem kompatibilis egymással, ugye... :D

(ti, akik megtaláltátok, akit kerestek.. el ne engedjétek. ;))

és most megpróbálok a maradék kis időben átszellemülni... csomagolni-csomagolni-csomagolni... :)

Közelebb

... nehéz lenne leírni, min vagyok- vagyunk túl. 

azt hiszem, azon, hogy majdnem elveszített engem.

mert majdnem elhitetettem magammal, hogy ő nem az az ember, akit szeretek.

ez részben igaz is.

másrészt viszont; nem ismerem azt az embert, akit szeretek.

lehetetlen paradoxon.

majdnem ellöktem magamtól - és a második alkalommal halálosan komolyan gondoltam.

a szívem majd' beleszakadt, s valami végleg el is tört.

az a seb mindig olyan lesz, mint egy műtéti heg, soha nem múlik el, mindig érzed, hogy ott van, ha front van, vagy ha hozzád érnek azon a ponton... együtt tudsz vele élni, de soha nem felejted el. 

de ezzel a sebbel akkor is mindig együtt kéne élnem, ha most eltaszítom őt magamtól.

megszűnt létezni az az isteni fénye... az a felhőtlen és teljes hit és bizalom.

de ez újra kialakítható, felépíthető.

az esélyt megadom, mert szeretem.

aznap este, amikor megismertem egy új arcát, a cinikust, a gúnyost, a megalázót, a fennhéjazót, az önteltet, a szándékosan bántót, összetörtem ezer apró darabra, nem, mint a kártyavár, vagy a kristálypohár, hanem, mint az erős téglafal, amit teljes erőből bontanak szorgos, erős, mérges, indulattal teli kezek. akármit csináltam volna, ez ellen védtelen voltam. és bárhogyan az lettem volna, mivel már mindenem az övé. 

nem érezte, nem tudta, de az indulat elvette az eszét, és amit írt, komolyan gondolta. szomorú. nagyon szomorú. más részről "időben" kiderült, és magam dönthettem, hogy így is kitartok-e.

érzésekkel nem vitatkozunk, mert felesleges, hiszen nem irányíthatóak.

a gondolatok és a gondolkodásmód alakítható. 

két héten át küzdöttünk; hol jobban, hol kevésbé.

magunkkal, egymással, vagy egymásért. 

nem hagytam nyitva egyetlen kaput sem, amin átszökhetne egy ismeretlen válasz, ami később a szívembe marhatna. marjon most. unom a zsákbamacskákat.

volt, ami fájt, volt, ami meglepett, volt, ami pozitív csalódás volt. volt, amitől szóhoz nem jutottam... 

megpróbáljuk.

jól.

jobban.

szabályokat hozva.

elfogadva dolgokat, és kompromisszumokat, vagy áldozatokat hozva.

szeret.

hogy szeretettel, vagy szerelemmel, nem derült ki.

már nincs sok ideje; szerelem nélkül nem játszunk túl sokáig ezzel a paklival.

szerelem nélkül nem kell a kapcsolat, akkor már inkább hónapokig szenvedjek és haljak bele újra.

de nem adom magam olyasmiért, amihez nem kellenek keretek és korlátok.
nem adom magam egység nélkül.
máshoz vagyunk szokva. értem. elfogadom.
de ettől még nem változik a képletem.

Far away and feeling sober
I can keep you closer
A static constant in my mind
Conscious cards are on the table
Our house is so unstable
But I'm not leaving you behind
(Into the unknown)
For now we'll keep it at that
A little silence takes me back
(To where I feel home)
Remember what we've done there
A place where I can rest my bones

[Pre Chorus]
(Going, going, gone)
You're moving away from me
But I feel you closer, I feel you closer
(Going, going, gone)
Whatever is left of me
Will keep me closer to you

[Chorus]
I feel closer, closer, closer
To you
[x2]

A little give and take
Is never bound to break
The kind of closeness that we keep
A bond invisible
Beyond the physical
As I let you slip away

[Pre Chorus]

[Chorus]

[Post Chorus]
I feel... miles away
From being here
Now is not the time to break away yet
Miles away
For being near
Now is not the time...

Into the unknown
To where I feel home
Into the unknown

[Pre Chorus]

[Chorus]

[Post Chorus]

Sorry....

...hogy ennyire sztárolom, de szeretem, ahogy ír, amit ír, amiről ír.

Ezt most sajna lehet, hogy a hetero lányok nem értik majd, de mosolyt talán az ő arcukra is csal, meg tán el is gondolkodtat kicsit.

Nini.

magamnak

...
gyere, hallgasd magad,
ahogy elakad a szavad,
a végén már te is látod már, ó jaj,
hogy nem lehetsz mindenkié
nem lehetsz mindenkié.

Életérzés.

Libikóka

Még pénteken is erősen libikókáztam, hogy mit is, hogy is.

Szeret-nem szeret. [tudjuk, hogy még(?) nem szeret.]

Kell-nem kell. (persze, hogy kell.)

Bevállalom-nem vállalom. (...)

Megér-e ennyit nekem valaki, akit szeretek. (wtf??? miért nem egyértelmű?)

Mekkorát koppanhatok. (?)

Végül tegnap átjött.

Bringával érkezett. Mivel hideg van, arcvédő maszkot hord. Sosem veszi le előre. Most állt az ajtóban, és mire kinyitottam, már a keze a tarkóján volt, hogy megszabaduljon tőle.

Csak néztem Őt. Levette, és olyan egyértelmű volt, hogy megcsókoljuk egymást, mint a reggeli kávé. Szenvedélyes volt, sürgető, hiányoztál-ízű, akarlak-fűszerezéssel. Hiába próbálom felidézni, ki kezdte, vagy hogy aztán ki ölelte meg a másikat, nem megy. Azt hiszem, ez is annyira közös és magától értetődő volt. Bejött, levetkőzött.

Aztán nagy nehezen belekezdtem, s pár mondatban elmondtam, ami nyomta a szívemet, amit mindenképpen tisztázni akartam, vagy kérni. Hogy én elfogadom Őt, úgy, ahogy van, de néha szükségem van rá, hogy szavakkal is kifejezze, hogy mit érez, vagy gondol, különben az önbizalmam szépen lassan elfogy, hisztis leszek, s magam is elfogyok ebből a kapcsolatból. 

Persze annyi reakciót kaptam, hogy rendben.

Hiába próbáltam Őt szóra bírni - a végén már kb. bármivel, esélytelen volt. Ahogy néztem Őt, a mosolyait, a szinte érinthető hallgatását, az járt az agyamban, hogy rosszul döntöttem, és azt kéne mondani, hogy ha most sem vagy képes kommunikálni, akkor eriggy a fenébe. Fájt. 

Végül nagy nehezen lezártuk, úgy döntöttünk, ennyivel el van intézve, Ő rábólintott, és én kénytelen voltam elfogadni. Ahogy azt is, hogy ilyenekről mi írásban fogunk életünk végéig kommunikálni... már ha lesz "életünk végéig" (Ha-ha.)

Utána pedig önmagához hűen a tettei beszéltek helyette. 

Úgy ölelt, úgy szorított, úgy csókolt, úgy nézett, hogy szavak nélkül is értettem; félt. Hogy kellek. 

Onnantól valahogy nem volt számomra kérdés, hogy jól döntöttem-e. 

Nem tudom, ez így hosszú távon működni fog-e, és hogy fogjuk, fogom bírni. De most azt érzem, hogy akarom Őt, hogy jó vele, és nekem sem árt, ha türelmet tanulok. Abból sosincs elég. 

Csorba vagy-e

hallgassatok Yonderboi-t, mert az jó.

Az egész albumot javaslom, elérhető pl. itt.

kezd letisztulni bennem minden.

elmúlt a pánik, már csak egészséges félelem játszik szívem ütemesen dübörgő kis ereivel.

azon gondolkodtam ma a zuhany alatt, hogy vajon, ha nem halljuk azt, amit szeretnénk, miért okoz

önbizalomhiányt,

hitvesztést,

reménytelenséget,

pánikot,

a valók megkérdőjelezhetőségét

?

mármint, értem, persze, tanult folyamatok, emberi mechanizmusok, pszichológia.

de a pszichológia ismerete nem önmagáért fantasztikus, hanem azért, mert az élet minden területén kamatoztatható.

ha tudom, hogy ez csak egy reakció, egy tanult válasz, valaminek a hiánya miatt, amit meg szoktam kapni, de valójában nem magának a dolognak a hiánya miatt, amire vágyom, akkor miért nem lépek tovább nevetve - vagy, ha nem is nevetve, de emelt fővel, minden esetre legalábbis higgadtan, hiszen aggodalomra semmi ok...?

mindig rádöbbenek, hogy mennyire lökött vagyok.

hogy nincs probléma, csak megoldásra váró feladat, és a kérdés nem az, lehet-e, hanem az, hogyan lehet. ez olyasmi, amit az értékesítésben megtanultam, és noha ott nem mindig tartottam fairnek ezt alkalmazni, az élet bármely más területén sokat tud segíteni, hogy más színben lássam a világot.

vagyis: csupán annyi a dolgom, hogy elfogadjam; az, hogy eddig mindenki (...) naponta többször is éreztette velem, hogy szeret, és én vagyok a mindene, hogy fontos vagyok neki, hogy a kútba ugrana értem, az nem normális, nem átlagos, nem minimum, és nem elvárható. (persze az - lenne -, ha ez fő szempont - lenne-, de nekünk azért ennél több eszünk van, ugye.)

vagyis, mint ilyen, nem szükséges ahhoz, hogy jól érezzem magam egy kapcsolatban.

igen, én szeretem kimondani, ha szeretek valakit. örömmel tölt el, büszkeséggel, biztonsággal, elevenséggel, és egyáltalán; kis, csillagszóró által ezerszámra szétdobált sziporkázó, vidám csillagrepeszekkel.

de ez nincs mindig így.

nem szeretem gyakran használni, mert elkopik.

nem szeretem, ha gyakran használják, mert akkor elveszhet a varázsa.

igazából... mi a kérdés?

gyakorlatilag annyi, hogy ha hisztis picsaként néha én is bepöccenek, akkor azt majd érzi-e, és ha igen, lesz elég ereje felülemelkedni a saját félelmein, és szavakkal is megsimogatni, vagy lesz-e annyi esze, hogy ott teremjen, a tekintetével megcirógasson, és az ellenállatatlan illatú testével megöleljen.

mert önmagában a kimondatlan dolgok még létezhetnek, és általuk nem leszünk csorbák.

egészek vagyunk.

Levél

nem eszel a tenyeremből.

és nem hordasz a tenyereden.

nem csodálsz, nem szereted, ahogy írok, nem látsz - azt hiszem, - többnek, mint egy vörös hajú lány, akihez vonzódsz, aki felnőtt életet él.

a belső világa számodra láthatatlan, vagy értéktelen, vagy csak nem telt elég idő, hogy látni akard... nem tudom. semmit sem tudok.

nem tudom, hogy milyennek érzel az ágyban, ahol mindenki imádott.

nem tudom, hogy milyen számodra a csókom íze.

nem tudom, mennyire tartasz jó embernek, vagy rossznak.

nem tudom, hogy beszélsz e majd valaha.

adsz e megerősítést majd, akár negatívat, akár pozitívat.

vajon meddig kéne türelmesnek lennem?

meddig kéne várnom, hogy hat-e a varázs?

mi alapján kéne döntenem?

ott, abban a pokoli pillanatban, éreztem, hogy Beléd tudnék szeretni.

nem ezért mondtam igent. hanem ezért voltam képtelen nemet mondani. 

arra vágytam, hogy olyasvalaki mellett legyek, akiért meg kell küzdenem.

és most, hogy megkaptam, beijedek attól, hogy dolgozni kell? láss csodát, Alice, a világ kegyes.

gond az, hogy pont azt kaptad, amit kértél...?

ja, hogy nem így gondoltad...? szívás.

egyrészről: a meló a következő:

elfogadni, hogy olyan mellet vagy, aki nem szeret.

aki nem képes kimondani az érzéseit. kb. soha.

(ahogy felidézem, hogy tudsz nézni rám, azért mélyen elgondolkozom, hogy nézhetsz olyankor, ha valakit szeretsz, mivel már így is beleszédülök.)

elfogadni, hogy soha nem leszel számára úgy különleges, ahogy másoknak voltál.

elfogadni, hogy mindig féltékeny lesz.

elfogadni, hogy az esne jól neki, ha ő lenne az első és egyetlen, miközben Te - érzésed szerint - soha nem leszel az neki.

elfogadni, hogy nem érdekli a múltad. a rossz érzése amiatt, hogy másokkal is megosztottad magad, erősebb a kíváncsiságánál, és a késztetés, hogy veled megossza a sajátját, gyengébb, mint az az érzés, hogy a saját múltját nem szeretné újraélni és kiteregetni.

másrészről: úgy szereted Őt, ahogy ritkán szoktál bárkit is. tigrisként, azt vágyva, hogy mindent megadhass neki, mindent megmutathass magadból.

harmadrészről: el is menekülhetsz. jól bevált szokás, most még nem tép annyira a húsodba. sok vért vesztesz, de nem halsz bele. nem kell majd xanax az elalváshoz, és pár új ember és pár új élmény után majd elfásulsz, kopik a fájdalom, és idővel egy színfolt lesz az emlékeid közt, egy édesen fájó emlék, egy kínokat okozó arc, ha meglátod az utca másik oldalán. évek múltával csak a szépet látod majd. most két hónapnál tartotok. mi lesz később?

kikényszerítetted belőle - csak négyszer kellett utalni rá - hogy kimondja: kellesz.

szó szerint idézte a soraidat.

"ha nem kellennél, akkor már nem szenvednénk itt

de akkor itt van: kellesz és kész"

ennyire nincs fantáziád, vagy ez is óriási lépés tőled?

nem tudom, mert nem ismerlek.

én döntöm el, hova teszlek.

aztán majd kiderül, hogy jó helyre tettelek e...

TE mit tennél...?

"You, you, you think a little love is all you need

But love is such a small thing cant you see

I think youll find it sits in a book and

Changes the words that you read"

mood of the day

Neki kevés idő a két hónap, hogy tudja, mit érez, én meg hulla szerelmes vagyok.

Remek.

Mi a fasznak is mentem én ebbe bele...?

PS: igazából percek óta azt vizualizálom, hogy fejszéket vagdosok a plafonba, amit bámulok. az baj? 

Üres.

... annyira félek.

Félek Tőled.

(S közben Te még mindig félsz tőlem.)

Félek, hogy üres vagyok számodra.

Fogalmam sincs, hogy mi fogott meg Téged bennem. Nem tudom, mert nem mondod.

Kérdeztem, de nem válaszolsz.

Egyszer a fejemhez vágod, hogy egy pillangó szárnycsapásán múlt, hogy mi összejöttünk,  - ez így igaz, bár én tartom, hogy idővel idővel így is-úgy is együtt lettünk volna - máskor meg kiderül, hogy Te magad sem tervezted, amit akkor mondtál, ott, azon a hétfőn. Csak kijött, csak kialakult.

Félek, hogy üres vagyok számodra, mert nem egyezik az érdeklődési körünk. Fanatikusan szeretsz dolgokat, épp úgy, mint én, de  nem ugyanazokat... félek, hogy egyszer kiderül, hogy kevés vagyok. Mert Neked ez fontos. Érthető. Neked ez az életed. 

Nézem a tükörképemet, és peregnek a könnyeim.

Reméltem, hogy csak pillanatnyi elmebaj, hogy ilyen érzékenyen ragálok arra, hogy a héten egyszer láttalak... s tudom, hogy nem csak Miattad alakult így. És mégis.

A félelem kajánul rág belülről, és hirtelen mezítelen, csupasz és védtelen lettem ellene.

Mi ez? Ez fáj. Ezt nem akarom. Ezt, pont ezt nem akartam... Ez a leggányabb dolog egy kapcsolatban.

Túl közel engedtelek, túl gyorsan kipakoltam.

Ellentétes minden.

A féltékenységedből, a "kapcsolatot akarok"-ból, az ölelésedből az üvölt, hogy fontos vagyok és kellek.

De nem beszélsz. El kéne tudnom fogadni. Most épp nehezen megy.

Nem beszélsz, így az is hat, amikor hirtelen nem fontos találkoznod velem, vagy amikor egész hétvégén mással vagy elfoglalva, és nem gond, hogy nem is látod a hülye fejemet, egy csókra sem.

Ez így megöl.

Remélem, tényleg csak aktuális elme-, és szívbaj ez.
Megbénítasz, ha Veled vagyok, nem tudok rendesen fogalmazni, nem bírom rendesen leírni, vagy elmondani, vagy megkérdezni.. most sem megy, most is inkább elküldtelek, noha én akartam ezt tisztázni. Kicsinek érzem magam Melletted. Azt érzem, nem vagyunk egyenrangúak. Azt érzem, kb. Istenként tornyosulsz fölém, mert én hagyom, engedem, sőt, én alakítom így.  Az, hogy szeretlek, ennyire tönkretesz.  

...

Ha ki kéne hátrálni, még most kéne megtennem.

PS:

...félek, hogy megint valaki más leszek valami más kedvéért.

És ez ijesztőbb mindennél.

Jóóó...

innen.

Furiságos

Puritán Szemét megint írt egy jó bejegyzést itt.

"mennyire gyorsan megy el a beszélgetés mélybe? ha túl gyorsan túl mélyre mentek, csak nagyon óvatosan. bármennyire hangzana abszurdnak, a kötelékfóbiás emberek hajlamosan arra, hogy az elején mindent beleadjanak, mert tudat alatt tisztában vannak vele, hogy rövid az idejük, amit kiszabtak maguknak veled."

kezdjek-e aggódni magam miatt? 

lehet.

de lehet, hogy ezért élvezem Keenan-nel ezt a lassú táncot.

én sietnék, de ő nem hagy.

apró jelzései folyton-folyvást emlékeztetnek arra, hogy időnk, mint a tenger.

s valahogy nem bánt a gondolat, hanem bebugyolál, elringat, mosolyra késztet, jólesőre, szeretettel telire.

furiságos. 

Alice's Wishes of December

Uuuhh, Natalie...

Szösszenet - Mindig jeligére

Zuhog az eső, minden szürke, nullahuszonnégybenszürke, néha feketébe vált. Minden sáros, szigorú, fáradt, kietlen. Ebben élek nap, mint nap, és nem zavar. Persze néha megfordul a fejemben, hogy ha már így, akkor nem lehetne-e egy Forks-szerű helyen inkább, dehát ez van. 

Vagyok. 

Élek.

Nem boldogan.

De újra esendően.

Azért mondom, hogy nem boldogan, mert az valójában csak pillanatnyi csoda. De sokszor vagyok hihetetlenül boldog és egész.

Érdekes ez, mert általában a kapcsolataim elején szárnyalok, felismerhetetlen magasságokba, és aztán lezuhanok - kevés kivétellel - mindig. Mindig azt éreztem és gondoltam, hogy az eleje, az eleje, az eleje... aztán meg nagyon kellett kapaszkodni és gürizni, hogy ami az eleje után következik, az is működőképes legyen. Nem feltétlenül gyönyörű, elég lett volna, ha csak minimálisan okés, ha nem süllyedünk el, ha nem veszítjük el a talajt, azt a talajt, amitől a csoda csoda marad... de alánk mindig bekúszott kíméletlenül az aszfalt, és ez már kevés volt. Vagy  sok. Sok földhözragadtság.

Tehát eddig a kapcsolataim előrejelezhetően nehezen kivitelezhető instantlevesszerű boldogságot okoztak.

Most meg az van, hogy látom az ívét. Látom, ahogy kúszik felfelé, s ahogy finoman, óvatosan , néha kettőtelőreegyethátra üzemmódban, egymást kerülgetve s közben ölelve, lágy léptekkel, ösztönösen, lassan táncolunk rajta. Vele együtt mozgunk magunk is, mi alkotjuk, nem ő határoz meg minket, vagy Mi Őt. 

Látom az ívét, s míg eddig mindig arra vágytam, hogy az őrült egymásbafeledés sose múljon el, addig most félek elérni azt. Úgy félek, ahogy félsz, hogy a szalagavatód, vagy az államvizsgád, vagy a karácsonyi fellépésed után nem lesz mit várnod... 

Félek a tetőponttól, nem akarom elérni, nem akarok zuhanni, annyira gyönyörű ez így, emberi, s közben kicseszettül csodálatos, és gyengéd. Mint... a legcsodálatosabb orgazmus íve. 

Lehet azért is van, mert nem ismerjük még egymást eléggé. Minden kapcsolatban vannak eleinte titkok, meglepetések, kibontandó csomagocskák, (és mások, melyek már bőröndnek nevezhetőek, és úgy persze kevésbé szimpatikusak, de kereszteljük el őket inkább csomagoknak, mert attól mindig az jut eszembe, amikor a vidékiek csomagot kapnak otthonról, és az úgy megmelengeti a szívemet.)

De így, hogy nem ismerem őt kívülről-belülről - és nem is fogom soha, azt hiszem -, ez a folyamat még több lehetőséget rejt magában. Mint az adventi naptár, csak egész évben jut egy, minden napra.

Megint el kell kezdenem napi szinten írni, mert annyi minden van bennem, amit itt őrizgetek, hogy majd ha nem leszek fáradt, hogy ha megcsináltam mindent, amit kell, ha majd, ha majd, ha, ha, - ha...

Hiányoztok, hiányzik az írás, és nem csak Keenan miatt. Evan miatt is - még annyi minden bennem van, amit ki szeretnék ide önteni, mert szükségem van rá, mert fontos, mert kell és kész. Magam miatt is. A világra hirtelen kinyílt, bennem szunnyadó kapuk, és az azokon beömlő, sugárzóan szép és kegyetlenül fájdalmas dolgok miatt egyaránt... amik letaglóznak és letepernek. Ez új. 

Kezdek megint megújulni, mint egy főnix.

Jó ez, már nem hittem, hogy lesz még ilyen...

Kezdek megtelni megint szétosztható energiákkal. 

Kezdek megint úgy figyelni és szeretni, hogy nem kevesebb leszek tőle, hanem több.

Hát hello, mee...?

Hát jó.

... Keenan göthös lett a nagy őszi sétától. ritkán beteg. most két hétre ragadt otthon; fájt a torka, köhögött, aludni se nagyon bírt. így aztán volt ideje; minden este beszélgettek facen. nem próbálták beazonosítani, hogy miért is. jól esett. szóba került az is, mi van köztük. "nem tudnálak úgy kezelni, mint egy darab húst" - így a fiú. "nem is erre gondoltam" - így a lány. majd elmagyarázta, neki miért jó a szeretői kapcsolat, mit jelent számára - az "egy darab húst" biztos nem-, miért fél a párkapcsolattól, miért érzi ketrecnek, béklyónak, miért nem kér belőle.

s lassan nődögélt közéjük, - mint  megannyi áttetsző fonal, mely apró pontokat köt össze szinte láthatatlanul - valamiféle pókhálószerű ezüstös csiki-csuki játék.

....

Alice majd megkattant, úgy várta, hogy találkozzanak végre. amikor a fiú már bejárt dolgozni, de amúgy elfele még nem nagyon, időnként finoman jelezte felé, hogy látná már. hárítás volt a válasz. egyik este feketén-fehéren elhívta, hogy találkozzanak. a válasz másnap kora reggel érkezett. 

"Na várj, Te most randizni hívtál? =D"

a lány sokáig töprengett, mit feleljen. nem szokása randizni, nem szokása járni másokkal, sok mindent nem szokása, ugye. meg hát, meg is beszélték, hogy ebből az nem lehet. nem is vágyott rá... hiába nem tudta már egy ideje kiélvezni a szabadságát - amit maga sem értett -, mert nem esett neki jól, a riasztó kötelék még mindig nem volt ínyére.

végül annyit írt, hogy nem tudja, a lényeg, hogy végre 3D-ben is látni szeretné. a találka elmaradt. 

Szívás-szombat.

... felpörögve várta az estétt, jól érezte magát, jól nézett ki, a vodkától szokás szerint csak jobb lett a hangulata. házibuli, Keenan is jön, valami történni fog, valaminek történnie kell.

épp a hűtőből vadászta elő a következő ital alkotóelemeit, mikor a srác megjelent. a lány szája szélesre húzódott, úgy köszönt neki, közben a szíve persze a szempillantás törtrésze alatt ugrott a torkába, ott dobogott,  - mit dobogott, dübörgött - bárhogy is próbálta nagy hirtelen lenyelni, hogy ne legyen olyan pokolian feltűnő. gyűlöli, amikor mások számára láthatóan fel-le ugrál az a kis mellkas, ütemesen és kiborítóan, oly sok mindenről árulkodóan...

aztán valahogy a dolgok elsiklottak, szétestek. ahogy fogyott az alkohol, és múlt az idő, Alice várta, hogy egyre bátrabb lesz. csalódnia kellett. váltottak párszor néhány szót, időnként a fiú mellett kötött ki, de az összhang, ami írásban tapintható volt, a közelség, amit szinte meg lehetett simogatni, a szavakon átható cinkos mosolyok, a sorok közti érzések és egész világok mintha nem is ködbe vesztek volna, hanem ... teljesen semmivé lettek.

értetlenül állt a jelenség előtt. vége lenne a mókának, mielőtt játszhatott volna...??? ez nem fair. hova lett minden? létezik, hogy ennyire félreértette volna, ennyire rosszul látta, mit látta, érezte volna? Oké, hogy valaki visszahúzódó, és nem kezdeményező típus, de ez, ilyen szinten Alice számára már  kezelhetetlen volt. 

... amikor a fiú mellé ült, néha összeért a kezük. Alice beleremegett, jó értelemben. a másik hagyta. közben belül a lányban dörömbölt és tajtékzott vadul a düh, táncolva a - nem csak a kielégítetlen vágynak dobott csont effektusú - "jó érzésen", s eltiporva némiképp azt - what the fucked hell is this?!? jeligére. "mint az oviban" - dohogott magában. amikor a másik indokolatlanul arrébb húzódott, nem egyszer, akkor a lányban egy időre végleg eltört valami. 

egyre többet ivott,  egyre indulatosabb lett, egyre többet ment ki rágyújtani, egyre kevésbé értette az egészet, és nem bírta felfogni, mi a játék neve, amibe belecsöppent. jó, hogy Csodaországban sok minden szívás, de ez azért...

hajnaltájban már egyfolytában egymás mellett ücsörögtek, olykor egy-két szót váltva, közösen választva számokat, de addigra a lány elfogyott, mint a lerágott és árván hagyott almacsutka; már nem értette, mi történik vele, körülötte, és már bele is fáradt. letett róla. úgy mindenről.

távozáskor más volt a mosolya, mint máskor. kissé cinikus, kissé nehéz, mégis igaz és őszinte. de valahogy így is túl szürkére sikerült.

Vérszegény Vasárnap.

moziba mentek. négyesben. Alice távolságot tartott. nem szándékosan, nem kérette magát, csak nem tudta, mire számítson, így már nem számított semmire. Keenan próbált némileg szóba elegyedni vele, ő felelgetett, ennyiben ki is merült a társalgás. időnként, a film alatt eszébe jutott, hogy egyszerűen megfogja a kezét. kiborító volt mellette ülni, és nem csinálni semmit, és így lenni, általa érintetlenül, és közben már tizedannyi bizonyosság sem volt benne, mint előző nap. a film idegőrlő volt és hiteltelen, ő kedvetlen, és talán kiábrándult. 

amikor elváltak, még mondhatott volna valamit... bármit. hogy sétáljanak egyet, hogy üljenek be egy sörre, csináljanak akármit. feszítette ez a helyzet, ezt ő, Alice Caroll, meg szokta oldani, még amikor ennél ezerszer jobban fáj is; hogy le kell zárni, még ha bele is feszül az egész lelke, de megteszi. most csak állt ott némán, aztán felszállt a buszra, és hátra sem nézett.

este várta, hogy hátha fent lesz a fiú facen, ráírt volna, óvatosban, megpróbált volna valahogy visszaevezni a régebbi, de biztonságosabb "kapcsolatukba". de maga maradt a gondolataival.

Huncut Hétfő.

egyszerű hétfő. mivel hétfő, utáljuk. melós nap, nem is túl kipihent állapotban, a hétfőt valahogy sose sikerül illendően várnia. egyszer csak Kennan ablakocskája megjelent facen a maga kis zöld pöttyével, hogy hello. és hogy szóba áll-e vele még. a lány magasra húzott szemöldökkel nézegette a betűket. persze, hogy szóba áll, csak nehézkesen megy neki mostanában a másikkal az élőben történő kommunikáció - írta. miért? hát, mert valóban nem tűnik gördülékenynek a beszélgetés face to face. szóval., ha lehet, találkozzanak, hogy megbeszéljék a dolgokat. - jött a felelet.

Alice hidegkék szemei kikerekedtek, s hányingere támadt. sok minden átfutott az agyán, és meg volt róla győződve, hogy majd személyesen megkapja az arcába, hogy mégse kéne ezt, hogy hagyják inkább egymást békén. pedig mennyire jó lehetett volna... 

rendben, fussanak össze, miért is ne, s akkor már legyen ma, jobb az ilyenen gyorsan túlesni, a hétfők úgyis retkes szarok, maguktól is, ugyebár, azt el se lehet rontani. 

....

este 9, Nyugati. próbált csinos lenni, hadd érezze a másik, hogy mit veszít. ahogy meglátta, naná, hogy az addigi monoton semlegesség és érdektelenség, - ami valójában a lemondás szította tetszhalotti állapot volt - szívverésgyorsulásba váltott, és torokban dübörgésbe, of course. elnyomta, amennyire tudta, "csak keményen" jeligére.

a fiú a két köpéssel arrébb lévő Gyrososhoz vitte őt, Alice nem leplezett értetlensége ellenére. nem volt éhes, egy gombostű fejének sem lett volna helye a gyűszűnyire zsugorodott gyomrában, ráadásul nem is tud enni mások előtt könnyen. hátha a fiú éhes.
de nem.
almateázni mentek.

... a falak fehérek, az elnagyolt stukkók a plafonon helyenként aranyra vannak festve, bár már kopnak, rozsdabarna-bordó márványoszlopok, sose nézett még ennyire körül itt, és egyáltalán; soha sehol nem nézegette még ennyit a falakat és a plafont, mint itt. mert nagyok és hosszúak voltak a csendek.

elkezdtek beszélni. sok minden homályba vész már. de Keenan nem kertelt sokat. 

 - annál már jobban kedveljük egymást, semmint hogy csak úgy összejárogassunk. - mondta ki. a hangjában és tekintetében nem volt kétely. Alice szemei evőkanál méretűvé válhattak egytized  másodperc alatt.

ez most tényleg azt mondta, hogy...?!?
és csak meredt rá szótlanul.
talán néha elnevette magát, az szokása, ha zavarban van.

 - jól értem, hogy ez most a "mindent, vagy semmit" játék?  - kérdezte, valami nem túl egyértelműt, hebegés-habogást, vagy csendet várva válaszul. de persze nem.

 - igen, jól érted. 

Alice nem hallott a fülének.
jól érti, hogy akkor most az a kérdés, hogy jár-e vele, vagy... semmi? semmi-semmi? SE kefélés, se csók, se érintés? és akkor a barátságnak is lőttek nyilván, a kettejük közt szikrázó valami nem engedné át. de hát könyörgöm, még egy csók se volt. (némán nyögött kínjában, mikor a gondolatok sorában ehhez a ponthoz ért.)  de most komolyan, a fiú, aki rohadt visszahúzódó, aki olyan, mint egy kőből született kagyló,  - a rohadt életbe már -, amit,  ha túl erősen próbálsz felfeszíteni, annál jobban záródik be, és feszíti a másik oldalról önmagát, befele, meg össze; aki nem kezdeményez, mert állítólag nem mer, mert nem határozott, most - de tényleg!!! -  komoly, hogy ez a fiú ül vele szemben, édesen néz rá, kitartóan, és feltette ezt a kérdést...neki...?!? 

Alice ultimátumot kapott Mr. Silence-től, a kurvaéletbemár.

évekig tartó másodpercekig csak pislogni tudott. tekergette a teásbögre fülét. jobbra-balra. jobbra. balra. jobbra...
nézte a plafont. azt az elnagyolt, művészinek még újkorában sem nevezhető aranymintázatos, csigabiga, girbegurba mintás cseszett-kurva-plafont.

járni...kapcsolat...a fiúm...a párom...a kalitkám...megint egy... a piros lámpa veszettül villogott. ha a közlekedési lámpák sikoltozni tudnának, valószínű azt is lelkesen megtette volna abban a vörös hajú fejben.

végül nagy nehezen megszólalt. hogy ez neki kevés. ezt eldönteni. még egy csók sem volt. nem beszélve másról. ő erre így nem tud mit mondani. veszett módon zavarban volt, s közben majd megőrült, úgy kívánta a másikat. de ilyen áron???

elkapott tekintetek, mosolyok, félszavak, félmondatok.

elindultak. a lányban közben cikáztak össze-vissza a gondolatok, érvek, ellenérvek.

hosszú séta, egyik hely sem tűnt megfelelőnek. végül a egy idő után Kennan megszólalt, hogy eddig s netovább. a legközelebbi helyre leülnek, ha törik, ha szakad.
hát, leültek. egymással szemben. sör, vodka-alma kikérve, nagy nevetések, mosolyok, csendek, néha beszélgettek. ez utóbbi még mindig nyögvenyelős.

Alice játszott. a csókjáért, a döntésért, hogy ne most kelljen, ne neki kelljen, ne így...

... végig szuggerálta Őt. tudta, hogy a szemében ott van minden; a kérdések, a kételyek, a feszengés, az értetlenség, s mindezek felett, és azokon elhatalmasodóan: a vágy. A vágy az érintésre, a csókra, az illatára, amely őrjítő, a tekintetére, mindenére. általában jó a bájolásban.

várt. és várt. és várt. hogy majd a másik lép, hogy nem bírja tovább, elveszíti a fejét. de nem.
a lány minden adandó alkalommal testhelyzetet változtatott,  vagy átült máshova, hogy közelebb lehessen hozzá, aki nem állta a tekintetét, csak nagy ritkán, elkapta a szemét, mert ő is szenvedett és szűkölt. mert  ő is akarta. Alice állta a sarat, és nem hagyta magát.

de végül a terve dugába dőlt. össze-össze néztek, de Keenan csak nem tört meg, Alice pedig már a határait súrolgatta, majd szétfeszítette őt belülről az ott üvöltő mindenség.

tegyük fel - ízlelgette magában. bár gondolkodni már nem nagyon tudott - a vér már nem a fejében volt, lány-lét ide vagy oda. túl sokáig nem jutott az elmélkedésben. nem nagyon tudta szétbontani, -cincálni, kibogozni, hogy mely érzések tartoznak a rövid-, s melyek a hosszútávú célokhoz. csak a jelenséget látta; a pillanatot, az ittésmostot, érezte az impulzusokat, és kezdett megtébolyodni tőlük.

...

és akkor eljött az a pont. amire gyakorlatilag azóta várt, a Rottenbiller utca óta, csakhogy ez már másik fiú volt, ugyanaz, de mégis más, s azóta tétje lett, félt is tőle, meg nem is, akarta és közben rettegett...

amikor már nem bírta tovább, egyszer csak megszólalt, belehasítva a vágható, izzadt feszültségbe és a ki nem mondott szavakba burkolózó hűvös csendbe;

 - hát jó. - a szavakat határozottan, cinkosan, de komolyan ejtette ki. váratlanul elkezdte kívülről látni magát. az agya elborult. csak nézte, ahogy felpattan, egy lépéssel a fiú mellett terem, és megcsókolja. aztán elveszett újra önmagában és a másikban.

Keenan  vad volt és éhes, éppúgy, mint ő. nem finomkodó - amire számítani lehetett volna pedig -, türelmetlen - amire viszont egyáltalán nem -, kiéhezett, vágyakozó. felfalta Alice-t. és viszont.

az első csók esetlen volt, önmagukat és a másikat kereső, beteljesülést ünneplő, falánk, kérdésekkel teli  és tökéletlen.

édes.
huncut. 
őszinte.

azért vannak a ...

"miért jók a fiúbarátok" jeligére :D

 Spike: béna vagy.
 én:  kapd be. de azért szeretlek. 
 Spike: én is szeretlek.

Táncol

...itt ficánkol a nyelvemen.
táncol az ajkaim közt.
bukfencezik a fogaim ívén,
csiklandozza az ízlelőbimbóimat,
cirógatja a szájpadlásomat,

kikacag.
hogy nem merem őt kilökni,
finoman a nyelvem hegyére tolni,
kimondani.

csak játszom vele,
ahogy Ő velem.

birkózunk,
hadakozunk,
könnyeket csal a szemembe,
miközben csókolom Őt,

és nem merem,
nem tudom,
képtelen vagyok...
pedig annyira vágyom rá.

hogy a fülébe suttoghassam végre már.

hogy

Szeretem.

Ami itt vár, az a tied, az egész

"Nincsen időm már, mégis halasztgat a vágy,

 Hazahúz már, s mégis marad ez a “tánc”,

 ami megvág, ami enyém igazán,

 hogy menni kéne, de nem mozdul a láb.

 Ami itt vár, az a tied az egész,

 ez az íz más, amit már tele szőtt a szád,

 ugye nem kár, hogy halasztgat a vágy,

 pedig nincs sok időnk már."

Keenan

tüdüm-tüdüm-tüdüm-tüdüm-tüdüm-tüdüm-tüdüm-tüdüm....

ejj, mi lesz itt.

Ejj.

Fodor Ákos: Ott

Ott állsz a Vihar 
Dobbanatlan Szívében. 
Állsz. Állsz és mozgatsz.

Hello Rabbit

ez meg üt.

"Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet."

/Szabó Magda/

'hódíts meg egy oroszlánt' jeligére

"meghódítása igen egyszerű. legyünk nyíltak és hagyjuk, hogy magáról beszéljen. tápláljuk egoizmusát, szorítsuk háttérbe saját akaratunkat. csodáljuk és bókoljunk neki szüntelen."

szakadok. x)

Mi a...?

ó-ké, ma 98 megtekintésem volt, utoljára akkor volt hasonló nagyságrendű, amikor a Kölyök megmutatta a fél ismeretségi körének az első bejegyzést, amit róla írtam.

szóval ki vele, what the fuck...happened? :D

Konverzésönsz

Kölyök: jön haza, mielőtt lelécelne Kínába...

Keenan: igazából csak arra próbált rávenni, hogy csocsózzak vele, és bízzam benne, miszerint nem veszítünk, űberbénaságom ellenére... Aztán szépen felajánlotta ... magát... nekem. :P

Zavarban

...egyszerű lenne. ő sem akar kapcsolatot, Alice sem, haverok,  - azt hiszem, erre a kapcsolatra mondják ezt - bejönnek egymásnak, a fiút köti egy érdekes kötelék, bár már nem járnak, Alice meg csak egyszerűen nem akar semmi komolyat.

kerülgetik egymást egy ideje. az első találkozásukkor a lány metroszexuálisnak nézte a srácot - a pink mintás pólója miatt... -, a fiú meg dium-disu csajnak a lányt  - a miniszoknyája miatt... 

másodszorra egy házibuliban a lány beivott, és válogatás nélkül mesélt mindenfélét a másiknak, aki hozzá képest igencsak józan volt, és nagyon jó hallgatóság. gyorsan kiderült, hogy mindenre emlékszik...

harmadszorra ismét egy buliban látták egymást. Alice csinos volt, bár nem túl jókedvű, elbeszélgetgettek...

egyfele laknak, ilyenkor mindig együtt mennek, egy darabon. 

a fiú mindig tovább és tovább kíséri, bár próbálja fenntartani annak a látszatát, hogy nem udvarias, sőt, kifejezetten bunkó. de Alice már megtanult átlátni ezeken, és nem megsértődni... (arra amúgy is képtelen legtöbbször...) mulattatják őt az ilyenek.

pénteken a fiú megállt, hogy ő eddig jött. megkérdezte a lányt, hogy merre megy.

 - erre. - válaszolta, mutatva az utat.

 - hát, akkor mire vársz...? 

és a lámpa zöld lett. vagy nem. de Alice elindult, és hazáig mosolygott.

másnap megint program volt, de a fiú nem volt sehol. Alice ráírt, hogy merre van, és legfőképpen miért nem ott. szó szót követett, és kiderült, hogy rosszul érezte magát az előző este történtek miatt.  utána elment és 1,5 h-t bringázott, hogy levezesse a feszültséget... Alice csak kuncogott az egészen, és meggyőzte, hogy jöjjön velük tovább.

Mori2, tipikus hangulat, húspiac feeling, van min nevetni.

ahogy a srác táncol, az valami eszméletlen. Alice-nek folyton a "Szeress, ha tudsz"-ból Keenan karaktere ugrott be; helyes, magában táncol, de sosem a szélén; elvegyül a tömegben, csukott szemmel, egyszerűen élvezi és érzi az ütemet, látszólag mindent kizár, észbontó. úgy kell elkapni a tekintetét lasszóval, és persze azt sem lehet akármikor. house terem, 40 fok, és nincs más mégsem, csak a zene és a srác. Alice-t is elkapja a hév, becsukja a szemét, nem is illik oda, nem is úgy öltözött, és mégsem érdekli semmi sem, leírhatatlan ez az egység önmagával, a zenével, ami az ereiben dübörög, kavarodva a vodka-bombával, és a fiúval, aki úgy csinál, mintha közben észre sem venné sem őt, sem a világot. hogy valójában mi zajlik le benne, csak ő tudja. 

ott kellett volna maradni, azt a pillanatot elkapni, de a többiek továbbmentek, velük tartottak. a végére egészen felszabadult lett, beszélgetett, többször akadt össze a tekintetük. kékes-szürke, keskeny szemek.

4 fele elindultak, gyalog, hazáig, beszélgettek, semmi érintés, semmi próbálkozás. 

és jött a Rottenbiller utca, megálltak a lámpánál.egyik lábukról a másikra... 

 - ma nem küldelek haza, ma nincs kedvem 1,5 h-t bringázni.  - Alice nevetett. nem akaródzott neki elindulni haza.egyedül. a fiút meg nem vihette, kupi volt, mocsok volt, dobozok, zacskók, ruhák, nem, ő ezt most nem vállalata be. amúgy is, általában ő szokott máshol aludni, magához nem visz fel akárkit. igazából szinte senkit... de a fiúhoz sem mehettek. és különben is, még csak egy csók sem volt... ránézett. nevettek. mindketten tudták, miről van szó. a fiú félénk, és ez Alice-t zavarba hozza. 

nem érti. akarja, de mégis; láthatatlan és áthatolhatatlan falként ott van kettejük közt valami, a két mosoly közt, ami nem engedi. pedig csak pár centiméter, pár mozdulat, mit pár, egy is elég... magába nézett. mi ez? érzelmek? nem, azok nincsenek. hát akkor, a tét? van ennek tétje? nincs, nem sok. egy baráti kör, de pont. ez kevés ehhez...

 - kilóméterhiányom van. sétáljunk még, ha nem unod nagyon. - nyögte ki végül.

 - menjünk. nem sietek sehova. ráérek.

újabb körök, szép is ez a hetedik kerület hajnalban, nem is fagy le a kezed, tényleg, jó is ez. beszélgettek, személyesebb témák. 

aztán a végén  - 5-6 közt valahol - megint a Rottenbiller sarkán kötöttek ki. és a rohadt lámpa. piros-zöld-autók-piros-zöld-piros...zöld.

 - nem foglak elküldeni.

 - tudom.

...

 - te tudod, mit akarsz, vagy mit szeretnél?  - így Alice.

 - nem, nem tudom.... és Te?

 - én sem. ... illetve, de, azt tudom, hogy mit akarok.

 - Te vagy a határozott. 

álltak egymás mellett, nézték, ahogy a lámpa zöldre vált ismét, és újra pirosra. egyre többet tekintgettek egymásra, nevettek, tekintet újra el, a fiú lopva mindig rá-ránézett, Alice pedig ha odanézett, megvárta a megfelelő pillanatot, és tartotta is a szemkontaktust. tudta, érezte, hogy csak egyszer kéne elég sokáig csinálni, és megvárni, hogy a testét és szellemét elöntse az a mindent átható érzés, a muszáj, amikor már nincs megállás, amikor már nem tud gondolkodni, amikor csak cselekszik, ösztönből, odalép, egy fél pillanat, finoman hátratolja, újabb fél pillanat, falnak dönti, lekapja, és már minden mindegy lesz. 

de nem merte. nem merte. szűkölt, szenvedett, de csak folytatta a macska-egér játékot.

aztán már felváltva mondogatták, hogy ez kínos, és vicces, de egyik sem moccant. se oda, se el. 

végül Alice érezte, hogy fárad, hogy nem jó, hogy ennek véget kell vetnie, ha nem akar ott elhalálozni a kibaszott zebránál, a fú mellett, akit kíván, akire kíváncsi, akit ki akar csomagolni, ki akar bontani a zárkózottságából, nem azért, hogy érezzen bármit is csak érdekli, perverzió ez, igen, az, lelki kurvaság testi - helyett, csak extrákkal meghintve, fuck yeah.

elköszönt, két puszival, a lámpa zöld lett, és ő elindult, 

mérges volt, kurva mérges, magára. 

egyértelmű, h ez a fiú soha nem fog lépni. vagy de, de addig Alice nem bírja ki,

a fejét tudta volna verni a falba.

otthon meg is tette.

persze az a rohadt franciabugyi, amit lerángatott magáról nagy dühösen, nedves volt...

nevessek vagy sírjak...

"A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja. 
Mikor a nénike megérkezik, megölelik egymást.
- De jó, hogy végre megjöttél, úgy hiányoztál! - szól a bácsi. 
- De jó, hogy végre látlak, olyan hosszú volt ez a két nap - válaszol a néni.
A közelben álldogáló fiú, aki a barátnőjét várja meghatódik a jelenet láttán és odalép hozzájuk. 
Ne tessék haragudni, önök mióta házasok? - Éppen 50 éve - hangzik a válasz. 
- Remélem mi is ilyenek leszünk ötven év múlva a kedvesemmel - mosolyog a fiú. 
A bácsi odalép hozzá, megfogja a vállát és azt mondja:
- Fiatalember, maga ezt ne remélje. Maga ezt döntse el."

Ön-Részek

...A félig üres lakásnál még a teljesen üres sem kiborítóbb. Akkor már végeztél. Akkor már döntöttél. Akkor már mindegy, akkor már biztosan végigcsinálod. 

De így... 

Soha nem voltam itt boldog.

Soha nem sütött be ide a nap.

Soha nem töltötte be sok-sok kacagás.

Szenvedélytől fűtött szeretkezéseket látott, s mellette sok-sok szenvedést. Nem volt a megfelelő hely számomra, hogy átvészeljem életem egyik legnehezebb szakaszát, aminek még most sincs vége. De úgy alakult, hogy itt töltöttem el...

És, hogy a kva élet baszná meg, hiányozni fog. 

Az Evan-től kapott kis színes lampionokkal, a sok, kis hülye lámpával, a sötétzöld több árnyalatával, a sok édes (vagy fájdalmas) magánnyal... igazából nem tudom, mit szeretek benne, hiszen, ha nem a nővéremhez, de valahová mindenképp elköltöztem volna innen; egyszerűen élhetetlen télen... gyűlölném, tönkretenne a párás levegőjével, azzal, hogy nem lehet felfűteni, a sötétséggel...

És mégis. Megint egy kuckó, ahol itt hagyok egy részt magamból. Lehet, hogy szívesen hagyom hátra. De attól még hozzám tartozott. 

Átok az is, hogy ritkán ragaszkodom, és az is, hogy túl sok mindenhez, túlságosan is kötődöm.

Kövek

... gyönyörű napsütéses őszi reggel van. felkeltem, megcsináltam a kávémat, kinéztem az ablakon, beleszippantottam a csintalanul friss levegőbe, és elszorult a szívem.

... az ősz eleve mindig szívfájdalommal jár; lassan eszi meg őt a tél, pedig a harsány színeket, a hajnali hűs levegőt, a túrákat, a gesztenyét, a csizmát és a dzsekit, és még megannyi apróságot imádok benne. ettől még olyan, mintha csupa megsárgult falevélbe csomagolt kő ülne a lelkemen...

... megint költözöm. vissza a nővéremhez. ezzel nincs gond, tisztáztuk sorainkat, rendbe raktuk a dolgainkat, azt a lakást alapvetően szeretem; mindig meleg van, a napfény beömlik a szobámba, belátom az ablakból fél Budapestet...

... tavaly október elején jöttem össze Evannel. kapcsolatunk minden egyes apró mozzanatának, az összes kis morzsadarabkájának helyszíne az a lakás volt. és én október elején visszabútorozom oda.... az átszeretkezett éjszakák, az első nagy beszélgetések, a nagy gonddal megfőzött vacsorák és ebédek, az éjszakai szex utáni nagy túrókrém-zabálások, lassan és élvezettel elszívott cigaretták, a konyhapultnak döntve átélt huncutkodások...

... ott voltunk  boldogok.

...félek tőle.

mornin' Dears :)

A hét vége

... mostantól azt hiszem, az év 42. hétfője ünnepnap lesz. merthogy életem legszarabb hetén vagyok túl :D

nem tudnám megmondani, mitől volt ennyire borzasztó.
nem halt meg senki, nem rúgtak ki, nem derült ki, hogy mégis kell még egy nyelvvizsga a diplomámhoz, és mégis...

valahogy minden szar volt. minden nap történt valami apróság, ami rosszul esett, ami elcseszte az adott naptári egységet... akár a rossz idő, akár, hogy az aznapi göncömben nem érzetem jó magam, akár az, hogy Gentleman épp nem írt rám, vagy hogy a főnököm tett egy epés megjegyzést a munkámra - amit akár poénnak is lehetett volna amúgy venni... és aztán hét közepe felé megfogalmazódott bennem, hogy ezzel a kibebaszott héttel van a baj.

aztán pénteken az is egyértelművé vált, hogy azzal, hogy most két napig nincsen meló, nem ért véget a szarságdömping; rosszul éreztem magam, mind lelkileg, mind fizikailag, fáradt voltam, és nyamvadt. szombaton nem jött össze a tali Gentleman-nel - pedig már nagyon kíváncsi lennék rá -, aznap este sikerült összebalhézni Spike-kal is... és persze mire elindultunk volna bulizni, már az élettől is elment a kedvem,  - ami ugyebár eleve nem nagyon volt a napokban, szóval mi a faszon csodálkoztam, nem is értem.

szép lassan rá kellett döbbennem, hogy hisztis voltam, hiperérzékeny, mint egy terhes-, de legalábbis minimum egy naggggyon menstruáló nő... 

hogy nekem semmi nem volt most jó, és valószínűleg velem volt a gond, és nem az emberekkel, vagy az időjárással, vagy a napállással, a  Szaturnusszal, vagy bármi mással...

ma felkeltem délután, és első gondolatom volt Spike. hogy rendbe hozzam.
felhívtam, találkozzunk, taxiba vágtam magam, odaértem, elmentünk sétálni, persze, amint kiléptünk a kapun, az eső elkezdett szakadni, nem zavart. elmondtam, miről mit gondolok, hogy nekem mi fáj, engem mi zavar, ő is elmondta, hazamentünk, és mire a barátnője odaért, el is takarodtam. egyszerű volt, megoldás volt, klassz volt. 

jöttem hazafele, és azt éreztem, vége. ennyi. vége ennek a retkes kurva hétnek, ennek a dekurváraelbaszottmostminden-ségnek.

nem bántott az eső, a beázott cipőm, a párában gyapjasra duzzadt vörös izé a hajam helyén, jó volt a zene, ami épp a fülemben szólt, és azt is nevetve vettem tudomásul, hogy dzsuvatenger van a lakásomon, vagyis mosni, főzni, takarítani fogok az este további részében, és még azt is elintéztem annyival, hogy "sebaj", hogy nem tudtam útközben rizstejet venni a kávémhoz, mert már minden értelmes bolt bezárt a környéken. 

hétköznapi problémák. mindenkinek vannak. a hobbitok 3 filmen (vagy 3x1000 oldalon, sacc per kb., ha úgy jobban tetszik) keresztül másztak, hogy elérjenek egy kurva hegyet, és megoldják a világmindenségük legfőbb problémáját, én meg nyafogok egy hete, olyanokon, mint hogy esik az eső. 

azt hiszem, céltalan vagyok, és ez dühít, és a legrövidebb út ennek elhessegetésére most nem áll rendelkezésre... rá kellett jönnöm arra is, hogy nagyon rég nem voltam már úgy, ahogy most: hogy nincs senkim. mondhatnánk, hogy a sors hozta így, de valójában ez nem igaz, mert megoldhatnám, csak nem hullott az ölembe, nem alakult magától, és nem nyunnyog senki az ajtómban hetek óta, hogy na, legyen már valami. és én mégsem küzdök érte. talán mert kezdem megérteni, hogy ennek nem erről kéne szólnia. hogy az első adandó alkalommal összevadászok magamnak valakit, szeretői viszonyra, akivel jókat lehet dumálni, meg kefélni, és hello. (félreértés ne essék; Spike soha nem ez a kategória volt...) 

talán pont azért vagyok vele a legidegbetegebb, és flegmább - ahogy ő fogalmazott - , mert most annak a hiányát élem meg, amit vele éltem át, és hihetetlenül gyönyörű és ideális volt számomra, illetve, persze azért is, mert ő a legjobb barátom, őt engedem a legközelebb, és ez azzal is jár, hogy neki, (és sajnos vele szemben) mindent meg merek mutatni (vagy engedni magamnak... )

egyedül vagyok. nem úgy értve, mint akinek nincs kivel beszélni, vagy kihez fordulni... nincs párom, nincs szeretőm, nincs másik felem, nincs bennem szerelem, nincs bennem gyengédség, vagy törődés úgy értve senki iránt, üres vagyok ilyen téren. és ez fura. 
egyik nap arra keltem, hogy miért is ébredek fel én egyedül. hogy miért nincs kit megcsókolnom. hogy miért iszom egyedül a kávét reggel, és miért arra érek haza hogy üres a lakás. (HP, hát ki ücsörögjön a garzonodban...)

azt hiszem, ha lesznek is alkalmi hancúrjaim, kezdek eljutni arra a pontra, hogy ezek a dolgok egy párkapcsolathoz tartoznak. 

és nem, ebből nem az következik, hogy akkor most bele kéne zúgni valakibe.

hanem az, hogy meg kéne tanulni egyedül lenni.

esélyes, hogy ez a megfogalmazatlanul maradt érzés nyomta a pocim (lelkem) egész héten, ettől voltam én ennyire debil... 

már csak a megoldás van hátra. :D

hello hétfő, gyere. ;)

Tanuld meg.

Eszem a zuzáját... :)

...  még nem is találkoztunk, leszámítva h egy helyen dolgozunk.

Alice:

"de öntsünk tiszta vizet a pohárba, mert én már évek óta leszoktam az udvariassági körökről 
szval, zavar az érdeklődésem?  mert ha igen, azzal nincs semmi baj, és visszaveszek magamból:)"

Gentleman:

"Nem, semmi ilyesmi.  Nem tudom, hogy írjam..Te, is érdekelsz engem, csak vannak olyan dolgok amit még saját magamban sem tettem helyre. (...) Igazából, amit nem tudtam megállapítani, hogy mennyire komolynak akar indulni, ez kettőnk között..ahol jelenleg tartunk."