Öhm...akarom :)

Psychedelic

innen.

Mmmmmmmmmmmmmm.

...de élethű. :P

Skimától...

hjaj, lassan telik az idő.

van itt egy széééééééééép, naaaaaaaaagy lift. 

tükörrel, meg minden.

az oldalán kapaszkodó rudakkal... 

klasszul fel is lehetne ülni rájuk...

hát én most nagyon elképzeltem, hogy mit művelhetne itt velem Keenan...

fogalmam sincs, ilyenekben - akár csak ábrándjaiban - utazik-e... 

nyamm. :P

btw: írtam tegnap a Szőke lánynak, hogy boldog karácsonyt. váltottunk pár smst-t. 

megírtam neki, hogy sajnálom hogy gyáva voltam... 

Morning, Christmas :)

No hát akkor, a kis 24 h-s műszakomból élő adás...
Olyan csíkszemeim vannak, hogy csak na... mi lesz később? :D

Boldogat, Evribodri :)

Idén

idén elmaradt a télre hangolódás a blogról... 

elmaradtak a havonta jelentkező képek... 

elmaradtak a  karácsonyízű szavak is...

idén sok minden nagyon másképp van/volt.

de azért készültem, készülök. 

majd, ha lement a nagy hóbebelebanc, szívesen megosztok Veletek néhány fotót; kivételesen volt időm kicsit alkotni is. :)

most más lesz; a kéthetes varázslatot, amit ez az ünnep szokott jelenteni, elfelejthetem; dolgozom holnap és karácsony első napján, aztán 29-30-31-én is. lesz néhány nap pihi, de nem áll meg az élet. ezt is ki kell próbálni. 

mivel egész jól álltam mindennel, muszáj volt összeszednem egy fasza kis felfázást, így a maradékot intézhetem el mind holnap...  még jó, hogy nem kell sütnöm-főznöm... mi lenne, ha kéne? :D

szval most tényleg minden más.

nem is úgy van ünnepi hangulatom, mint máskor szokott lenni. 

majd jövőre... idén cserébe talán nyaram lesz, meg fesztiválom, meg pasim... 

bár az utolsó kettő nem kompatibilis egymással, ugye... :D

(ti, akik megtaláltátok, akit kerestek.. el ne engedjétek. ;))

és most megpróbálok a maradék kis időben átszellemülni... csomagolni-csomagolni-csomagolni... :)

Közelebb

... nehéz lenne leírni, min vagyok- vagyunk túl. 

azt hiszem, azon, hogy majdnem elveszített engem.

mert majdnem elhitetettem magammal, hogy ő nem az az ember, akit szeretek.

ez részben igaz is.

másrészt viszont; nem ismerem azt az embert, akit szeretek.

lehetetlen paradoxon.

majdnem ellöktem magamtól - és a második alkalommal halálosan komolyan gondoltam.

a szívem majd' beleszakadt, s valami végleg el is tört.

az a seb mindig olyan lesz, mint egy műtéti heg, soha nem múlik el, mindig érzed, hogy ott van, ha front van, vagy ha hozzád érnek azon a ponton... együtt tudsz vele élni, de soha nem felejted el. 

de ezzel a sebbel akkor is mindig együtt kéne élnem, ha most eltaszítom őt magamtól.

megszűnt létezni az az isteni fénye... az a felhőtlen és teljes hit és bizalom.

de ez újra kialakítható, felépíthető.

az esélyt megadom, mert szeretem.

aznap este, amikor megismertem egy új arcát, a cinikust, a gúnyost, a megalázót, a fennhéjazót, az önteltet, a szándékosan bántót, összetörtem ezer apró darabra, nem, mint a kártyavár, vagy a kristálypohár, hanem, mint az erős téglafal, amit teljes erőből bontanak szorgos, erős, mérges, indulattal teli kezek. akármit csináltam volna, ez ellen védtelen voltam. és bárhogyan az lettem volna, mivel már mindenem az övé. 

nem érezte, nem tudta, de az indulat elvette az eszét, és amit írt, komolyan gondolta. szomorú. nagyon szomorú. más részről "időben" kiderült, és magam dönthettem, hogy így is kitartok-e.

érzésekkel nem vitatkozunk, mert felesleges, hiszen nem irányíthatóak.

a gondolatok és a gondolkodásmód alakítható. 

két héten át küzdöttünk; hol jobban, hol kevésbé.

magunkkal, egymással, vagy egymásért. 

nem hagytam nyitva egyetlen kaput sem, amin átszökhetne egy ismeretlen válasz, ami később a szívembe marhatna. marjon most. unom a zsákbamacskákat.

volt, ami fájt, volt, ami meglepett, volt, ami pozitív csalódás volt. volt, amitől szóhoz nem jutottam... 

megpróbáljuk.

jól.

jobban.

szabályokat hozva.

elfogadva dolgokat, és kompromisszumokat, vagy áldozatokat hozva.

szeret.

hogy szeretettel, vagy szerelemmel, nem derült ki.

már nincs sok ideje; szerelem nélkül nem játszunk túl sokáig ezzel a paklival.

szerelem nélkül nem kell a kapcsolat, akkor már inkább hónapokig szenvedjek és haljak bele újra.

de nem adom magam olyasmiért, amihez nem kellenek keretek és korlátok.
nem adom magam egység nélkül.
máshoz vagyunk szokva. értem. elfogadom.
de ettől még nem változik a képletem.

Far away and feeling sober
I can keep you closer
A static constant in my mind
Conscious cards are on the table
Our house is so unstable
But I'm not leaving you behind
(Into the unknown)
For now we'll keep it at that
A little silence takes me back
(To where I feel home)
Remember what we've done there
A place where I can rest my bones

[Pre Chorus]
(Going, going, gone)
You're moving away from me
But I feel you closer, I feel you closer
(Going, going, gone)
Whatever is left of me
Will keep me closer to you

[Chorus]
I feel closer, closer, closer
To you
[x2]

A little give and take
Is never bound to break
The kind of closeness that we keep
A bond invisible
Beyond the physical
As I let you slip away

[Pre Chorus]

[Chorus]

[Post Chorus]
I feel... miles away
From being here
Now is not the time to break away yet
Miles away
For being near
Now is not the time...

Into the unknown
To where I feel home
Into the unknown

[Pre Chorus]

[Chorus]

[Post Chorus]

Sorry....

...hogy ennyire sztárolom, de szeretem, ahogy ír, amit ír, amiről ír.

Ezt most sajna lehet, hogy a hetero lányok nem értik majd, de mosolyt talán az ő arcukra is csal, meg tán el is gondolkodtat kicsit.

Nini.

magamnak

...
gyere, hallgasd magad,
ahogy elakad a szavad,
a végén már te is látod már, ó jaj,
hogy nem lehetsz mindenkié
nem lehetsz mindenkié.

Életérzés.

Libikóka

Még pénteken is erősen libikókáztam, hogy mit is, hogy is.

Szeret-nem szeret. [tudjuk, hogy még(?) nem szeret.]

Kell-nem kell. (persze, hogy kell.)

Bevállalom-nem vállalom. (...)

Megér-e ennyit nekem valaki, akit szeretek. (wtf??? miért nem egyértelmű?)

Mekkorát koppanhatok. (?)

Végül tegnap átjött.

Bringával érkezett. Mivel hideg van, arcvédő maszkot hord. Sosem veszi le előre. Most állt az ajtóban, és mire kinyitottam, már a keze a tarkóján volt, hogy megszabaduljon tőle.

Csak néztem Őt. Levette, és olyan egyértelmű volt, hogy megcsókoljuk egymást, mint a reggeli kávé. Szenvedélyes volt, sürgető, hiányoztál-ízű, akarlak-fűszerezéssel. Hiába próbálom felidézni, ki kezdte, vagy hogy aztán ki ölelte meg a másikat, nem megy. Azt hiszem, ez is annyira közös és magától értetődő volt. Bejött, levetkőzött.

Aztán nagy nehezen belekezdtem, s pár mondatban elmondtam, ami nyomta a szívemet, amit mindenképpen tisztázni akartam, vagy kérni. Hogy én elfogadom Őt, úgy, ahogy van, de néha szükségem van rá, hogy szavakkal is kifejezze, hogy mit érez, vagy gondol, különben az önbizalmam szépen lassan elfogy, hisztis leszek, s magam is elfogyok ebből a kapcsolatból. 

Persze annyi reakciót kaptam, hogy rendben.

Hiába próbáltam Őt szóra bírni - a végén már kb. bármivel, esélytelen volt. Ahogy néztem Őt, a mosolyait, a szinte érinthető hallgatását, az járt az agyamban, hogy rosszul döntöttem, és azt kéne mondani, hogy ha most sem vagy képes kommunikálni, akkor eriggy a fenébe. Fájt. 

Végül nagy nehezen lezártuk, úgy döntöttünk, ennyivel el van intézve, Ő rábólintott, és én kénytelen voltam elfogadni. Ahogy azt is, hogy ilyenekről mi írásban fogunk életünk végéig kommunikálni... már ha lesz "életünk végéig" (Ha-ha.)

Utána pedig önmagához hűen a tettei beszéltek helyette. 

Úgy ölelt, úgy szorított, úgy csókolt, úgy nézett, hogy szavak nélkül is értettem; félt. Hogy kellek. 

Onnantól valahogy nem volt számomra kérdés, hogy jól döntöttem-e. 

Nem tudom, ez így hosszú távon működni fog-e, és hogy fogjuk, fogom bírni. De most azt érzem, hogy akarom Őt, hogy jó vele, és nekem sem árt, ha türelmet tanulok. Abból sosincs elég. 

Csorba vagy-e

hallgassatok Yonderboi-t, mert az jó.

Az egész albumot javaslom, elérhető pl. itt.

kezd letisztulni bennem minden.

elmúlt a pánik, már csak egészséges félelem játszik szívem ütemesen dübörgő kis ereivel.

azon gondolkodtam ma a zuhany alatt, hogy vajon, ha nem halljuk azt, amit szeretnénk, miért okoz

önbizalomhiányt,

hitvesztést,

reménytelenséget,

pánikot,

a valók megkérdőjelezhetőségét

?

mármint, értem, persze, tanult folyamatok, emberi mechanizmusok, pszichológia.

de a pszichológia ismerete nem önmagáért fantasztikus, hanem azért, mert az élet minden területén kamatoztatható.

ha tudom, hogy ez csak egy reakció, egy tanult válasz, valaminek a hiánya miatt, amit meg szoktam kapni, de valójában nem magának a dolognak a hiánya miatt, amire vágyom, akkor miért nem lépek tovább nevetve - vagy, ha nem is nevetve, de emelt fővel, minden esetre legalábbis higgadtan, hiszen aggodalomra semmi ok...?

mindig rádöbbenek, hogy mennyire lökött vagyok.

hogy nincs probléma, csak megoldásra váró feladat, és a kérdés nem az, lehet-e, hanem az, hogyan lehet. ez olyasmi, amit az értékesítésben megtanultam, és noha ott nem mindig tartottam fairnek ezt alkalmazni, az élet bármely más területén sokat tud segíteni, hogy más színben lássam a világot.

vagyis: csupán annyi a dolgom, hogy elfogadjam; az, hogy eddig mindenki (...) naponta többször is éreztette velem, hogy szeret, és én vagyok a mindene, hogy fontos vagyok neki, hogy a kútba ugrana értem, az nem normális, nem átlagos, nem minimum, és nem elvárható. (persze az - lenne -, ha ez fő szempont - lenne-, de nekünk azért ennél több eszünk van, ugye.)

vagyis, mint ilyen, nem szükséges ahhoz, hogy jól érezzem magam egy kapcsolatban.

igen, én szeretem kimondani, ha szeretek valakit. örömmel tölt el, büszkeséggel, biztonsággal, elevenséggel, és egyáltalán; kis, csillagszóró által ezerszámra szétdobált sziporkázó, vidám csillagrepeszekkel.

de ez nincs mindig így.

nem szeretem gyakran használni, mert elkopik.

nem szeretem, ha gyakran használják, mert akkor elveszhet a varázsa.

igazából... mi a kérdés?

gyakorlatilag annyi, hogy ha hisztis picsaként néha én is bepöccenek, akkor azt majd érzi-e, és ha igen, lesz elég ereje felülemelkedni a saját félelmein, és szavakkal is megsimogatni, vagy lesz-e annyi esze, hogy ott teremjen, a tekintetével megcirógasson, és az ellenállatatlan illatú testével megöleljen.

mert önmagában a kimondatlan dolgok még létezhetnek, és általuk nem leszünk csorbák.

egészek vagyunk.

Levél

nem eszel a tenyeremből.

és nem hordasz a tenyereden.

nem csodálsz, nem szereted, ahogy írok, nem látsz - azt hiszem, - többnek, mint egy vörös hajú lány, akihez vonzódsz, aki felnőtt életet él.

a belső világa számodra láthatatlan, vagy értéktelen, vagy csak nem telt elég idő, hogy látni akard... nem tudom. semmit sem tudok.

nem tudom, hogy milyennek érzel az ágyban, ahol mindenki imádott.

nem tudom, hogy milyen számodra a csókom íze.

nem tudom, mennyire tartasz jó embernek, vagy rossznak.

nem tudom, hogy beszélsz e majd valaha.

adsz e megerősítést majd, akár negatívat, akár pozitívat.

vajon meddig kéne türelmesnek lennem?

meddig kéne várnom, hogy hat-e a varázs?

mi alapján kéne döntenem?

ott, abban a pokoli pillanatban, éreztem, hogy Beléd tudnék szeretni.

nem ezért mondtam igent. hanem ezért voltam képtelen nemet mondani. 

arra vágytam, hogy olyasvalaki mellett legyek, akiért meg kell küzdenem.

és most, hogy megkaptam, beijedek attól, hogy dolgozni kell? láss csodát, Alice, a világ kegyes.

gond az, hogy pont azt kaptad, amit kértél...?

ja, hogy nem így gondoltad...? szívás.

egyrészről: a meló a következő:

elfogadni, hogy olyan mellet vagy, aki nem szeret.

aki nem képes kimondani az érzéseit. kb. soha.

(ahogy felidézem, hogy tudsz nézni rám, azért mélyen elgondolkozom, hogy nézhetsz olyankor, ha valakit szeretsz, mivel már így is beleszédülök.)

elfogadni, hogy soha nem leszel számára úgy különleges, ahogy másoknak voltál.

elfogadni, hogy mindig féltékeny lesz.

elfogadni, hogy az esne jól neki, ha ő lenne az első és egyetlen, miközben Te - érzésed szerint - soha nem leszel az neki.

elfogadni, hogy nem érdekli a múltad. a rossz érzése amiatt, hogy másokkal is megosztottad magad, erősebb a kíváncsiságánál, és a késztetés, hogy veled megossza a sajátját, gyengébb, mint az az érzés, hogy a saját múltját nem szeretné újraélni és kiteregetni.

másrészről: úgy szereted Őt, ahogy ritkán szoktál bárkit is. tigrisként, azt vágyva, hogy mindent megadhass neki, mindent megmutathass magadból.

harmadrészről: el is menekülhetsz. jól bevált szokás, most még nem tép annyira a húsodba. sok vért vesztesz, de nem halsz bele. nem kell majd xanax az elalváshoz, és pár új ember és pár új élmény után majd elfásulsz, kopik a fájdalom, és idővel egy színfolt lesz az emlékeid közt, egy édesen fájó emlék, egy kínokat okozó arc, ha meglátod az utca másik oldalán. évek múltával csak a szépet látod majd. most két hónapnál tartotok. mi lesz később?

kikényszerítetted belőle - csak négyszer kellett utalni rá - hogy kimondja: kellesz.

szó szerint idézte a soraidat.

"ha nem kellennél, akkor már nem szenvednénk itt

de akkor itt van: kellesz és kész"

ennyire nincs fantáziád, vagy ez is óriási lépés tőled?

nem tudom, mert nem ismerlek.

én döntöm el, hova teszlek.

aztán majd kiderül, hogy jó helyre tettelek e...

TE mit tennél...?

"You, you, you think a little love is all you need

But love is such a small thing cant you see

I think youll find it sits in a book and

Changes the words that you read"

mood of the day

Neki kevés idő a két hónap, hogy tudja, mit érez, én meg hulla szerelmes vagyok.

Remek.

Mi a fasznak is mentem én ebbe bele...?

PS: igazából percek óta azt vizualizálom, hogy fejszéket vagdosok a plafonba, amit bámulok. az baj? 

Üres.

... annyira félek.

Félek Tőled.

(S közben Te még mindig félsz tőlem.)

Félek, hogy üres vagyok számodra.

Fogalmam sincs, hogy mi fogott meg Téged bennem. Nem tudom, mert nem mondod.

Kérdeztem, de nem válaszolsz.

Egyszer a fejemhez vágod, hogy egy pillangó szárnycsapásán múlt, hogy mi összejöttünk,  - ez így igaz, bár én tartom, hogy idővel idővel így is-úgy is együtt lettünk volna - máskor meg kiderül, hogy Te magad sem tervezted, amit akkor mondtál, ott, azon a hétfőn. Csak kijött, csak kialakult.

Félek, hogy üres vagyok számodra, mert nem egyezik az érdeklődési körünk. Fanatikusan szeretsz dolgokat, épp úgy, mint én, de  nem ugyanazokat... félek, hogy egyszer kiderül, hogy kevés vagyok. Mert Neked ez fontos. Érthető. Neked ez az életed. 

Nézem a tükörképemet, és peregnek a könnyeim.

Reméltem, hogy csak pillanatnyi elmebaj, hogy ilyen érzékenyen ragálok arra, hogy a héten egyszer láttalak... s tudom, hogy nem csak Miattad alakult így. És mégis.

A félelem kajánul rág belülről, és hirtelen mezítelen, csupasz és védtelen lettem ellene.

Mi ez? Ez fáj. Ezt nem akarom. Ezt, pont ezt nem akartam... Ez a leggányabb dolog egy kapcsolatban.

Túl közel engedtelek, túl gyorsan kipakoltam.

Ellentétes minden.

A féltékenységedből, a "kapcsolatot akarok"-ból, az ölelésedből az üvölt, hogy fontos vagyok és kellek.

De nem beszélsz. El kéne tudnom fogadni. Most épp nehezen megy.

Nem beszélsz, így az is hat, amikor hirtelen nem fontos találkoznod velem, vagy amikor egész hétvégén mással vagy elfoglalva, és nem gond, hogy nem is látod a hülye fejemet, egy csókra sem.

Ez így megöl.

Remélem, tényleg csak aktuális elme-, és szívbaj ez.
Megbénítasz, ha Veled vagyok, nem tudok rendesen fogalmazni, nem bírom rendesen leírni, vagy elmondani, vagy megkérdezni.. most sem megy, most is inkább elküldtelek, noha én akartam ezt tisztázni. Kicsinek érzem magam Melletted. Azt érzem, nem vagyunk egyenrangúak. Azt érzem, kb. Istenként tornyosulsz fölém, mert én hagyom, engedem, sőt, én alakítom így.  Az, hogy szeretlek, ennyire tönkretesz.  

...

Ha ki kéne hátrálni, még most kéne megtennem.

PS:

...félek, hogy megint valaki más leszek valami más kedvéért.

És ez ijesztőbb mindennél.

Jóóó...

innen.

Furiságos

Puritán Szemét megint írt egy jó bejegyzést itt.

"mennyire gyorsan megy el a beszélgetés mélybe? ha túl gyorsan túl mélyre mentek, csak nagyon óvatosan. bármennyire hangzana abszurdnak, a kötelékfóbiás emberek hajlamosan arra, hogy az elején mindent beleadjanak, mert tudat alatt tisztában vannak vele, hogy rövid az idejük, amit kiszabtak maguknak veled."

kezdjek-e aggódni magam miatt? 

lehet.

de lehet, hogy ezért élvezem Keenan-nel ezt a lassú táncot.

én sietnék, de ő nem hagy.

apró jelzései folyton-folyvást emlékeztetnek arra, hogy időnk, mint a tenger.

s valahogy nem bánt a gondolat, hanem bebugyolál, elringat, mosolyra késztet, jólesőre, szeretettel telire.

furiságos. 

Alice's Wishes of December

Uuuhh, Natalie...

Szösszenet - Mindig jeligére

Zuhog az eső, minden szürke, nullahuszonnégybenszürke, néha feketébe vált. Minden sáros, szigorú, fáradt, kietlen. Ebben élek nap, mint nap, és nem zavar. Persze néha megfordul a fejemben, hogy ha már így, akkor nem lehetne-e egy Forks-szerű helyen inkább, dehát ez van. 

Vagyok. 

Élek.

Nem boldogan.

De újra esendően.

Azért mondom, hogy nem boldogan, mert az valójában csak pillanatnyi csoda. De sokszor vagyok hihetetlenül boldog és egész.

Érdekes ez, mert általában a kapcsolataim elején szárnyalok, felismerhetetlen magasságokba, és aztán lezuhanok - kevés kivétellel - mindig. Mindig azt éreztem és gondoltam, hogy az eleje, az eleje, az eleje... aztán meg nagyon kellett kapaszkodni és gürizni, hogy ami az eleje után következik, az is működőképes legyen. Nem feltétlenül gyönyörű, elég lett volna, ha csak minimálisan okés, ha nem süllyedünk el, ha nem veszítjük el a talajt, azt a talajt, amitől a csoda csoda marad... de alánk mindig bekúszott kíméletlenül az aszfalt, és ez már kevés volt. Vagy  sok. Sok földhözragadtság.

Tehát eddig a kapcsolataim előrejelezhetően nehezen kivitelezhető instantlevesszerű boldogságot okoztak.

Most meg az van, hogy látom az ívét. Látom, ahogy kúszik felfelé, s ahogy finoman, óvatosan , néha kettőtelőreegyethátra üzemmódban, egymást kerülgetve s közben ölelve, lágy léptekkel, ösztönösen, lassan táncolunk rajta. Vele együtt mozgunk magunk is, mi alkotjuk, nem ő határoz meg minket, vagy Mi Őt. 

Látom az ívét, s míg eddig mindig arra vágytam, hogy az őrült egymásbafeledés sose múljon el, addig most félek elérni azt. Úgy félek, ahogy félsz, hogy a szalagavatód, vagy az államvizsgád, vagy a karácsonyi fellépésed után nem lesz mit várnod... 

Félek a tetőponttól, nem akarom elérni, nem akarok zuhanni, annyira gyönyörű ez így, emberi, s közben kicseszettül csodálatos, és gyengéd. Mint... a legcsodálatosabb orgazmus íve. 

Lehet azért is van, mert nem ismerjük még egymást eléggé. Minden kapcsolatban vannak eleinte titkok, meglepetések, kibontandó csomagocskák, (és mások, melyek már bőröndnek nevezhetőek, és úgy persze kevésbé szimpatikusak, de kereszteljük el őket inkább csomagoknak, mert attól mindig az jut eszembe, amikor a vidékiek csomagot kapnak otthonról, és az úgy megmelengeti a szívemet.)

De így, hogy nem ismerem őt kívülről-belülről - és nem is fogom soha, azt hiszem -, ez a folyamat még több lehetőséget rejt magában. Mint az adventi naptár, csak egész évben jut egy, minden napra.

Megint el kell kezdenem napi szinten írni, mert annyi minden van bennem, amit itt őrizgetek, hogy majd ha nem leszek fáradt, hogy ha megcsináltam mindent, amit kell, ha majd, ha majd, ha, ha, - ha...

Hiányoztok, hiányzik az írás, és nem csak Keenan miatt. Evan miatt is - még annyi minden bennem van, amit ki szeretnék ide önteni, mert szükségem van rá, mert fontos, mert kell és kész. Magam miatt is. A világra hirtelen kinyílt, bennem szunnyadó kapuk, és az azokon beömlő, sugárzóan szép és kegyetlenül fájdalmas dolgok miatt egyaránt... amik letaglóznak és letepernek. Ez új. 

Kezdek megint megújulni, mint egy főnix.

Jó ez, már nem hittem, hogy lesz még ilyen...

Kezdek megtelni megint szétosztható energiákkal. 

Kezdek megint úgy figyelni és szeretni, hogy nem kevesebb leszek tőle, hanem több.

Hát hello, mee...?