2015. december 24., csütörtök

Boldogat, vagy amilyet akartok ;)

Drágáim,

Mindannyiótoknak kívánok nagyon Boldog, Nevetős, Havazós - áh... -, Gyertyafényes - de nem faégetős -, Níyugodt vagy épp Pezsgő Karácsonyt, és Nagyon Szép - Szebbbbbbbbbbbb! - Új Évet - de addig csak-csak jelentkezem, :)

Pusznyusz,
Alice





2015. december 9., szerda

Villámok




Úgy cikáztak benne a vágyak, mint viharban a villámok. Hol itt, hol ott, mint a migrén, ami hol itt ver kalapácsod a koponyádba, hol egy másik ponton. Nem tudta elkapni, lecsillapítani őket.
Nem vágyott erre az érzésre, és kezelni sem tudta. Az újdonság erejével hatott. Nem voltak benne érzelmek, csak a csupasz kínlódás és az éhes vágy.

Beállt a fürdőkádba és folyatta magára a forró vizet. Azokon a pontokon, ahol nem érte a víz, továbbra is rettentően fázott; minden porcikája összefagyott, és azután is remegett és vacogtak a fogai, hogy már vagy 10 perce az agyonfűtött panellakásban volt. Ahol érte a gőzölgő, már-már égető áttetsző folyadék, ott a teste forrongott, vére száguldozott az ereiben, nem tudott mit kezdeni magával, minden egyes csepp továbbűzte benne a vadat, s vele a kínt.

Ide akar jönni.
Együtt akar lenni vele.
Nem érti. 
Alice ezt nem érti.
Vagyis dehogynem. 
Csak azt nem, mikor lettek ilyen hatással egymásra.

Egy dolog nyugtatja meg. 
Hogy ebbe nem kerülhetnek érzelmek. 
Olyanok nem.

Reggel arra ébredt, hogy félálomban lejátszotta az egészet fejben.
Egy pasival. Nem szokása. Nem érti. 

Mr. Iremember óta senkire nem vágyott.
A mostani is hidegebb és sokkal inkább csak testi, mint lelki, nem úgy, mint a többi szokott lenni.

A fiú valami olyasmit mondott, hogy nem érti, mit művel vele. Hogy hogy tudtak ilyen közel kerülni. Alice meg csak nézett rá forrongó, mégis belül üveges tekintettel, és annyit mondott, hogy életében nem volt még ilyen távolságtartó.


2015. december 1., kedd

Bújós

Amikor sokáig gondolkodom Rajtad este,
vagy nagyon haraxom Rád,
vagy nagyon fáj,
mindig rosszat álmodom utána.

Olyan rosszat, hogy fel kell keljek, pislogni percekig, elszívni egy cigit, ébredezni, tudatosítani; álomban-az álom-álom volt.

Sose vagy benne.
De mikor felkelek, mindig Te vagy az első gondolatom és az, hogy bárcsak Hozzád bújhatnék.

2015. november 28., szombat

Mese a Boldogság egyszerűségéről





Arról, ami szép, a legnehezebb írni. A harmónia annyira természetes, az egyensúly annyira csodálatos, mégis magától értetődő. A szeretet mélysége, ha állandó, vagy finoman fokozódó, - úgy, mint energikusan felszaladni egy napsütéses napon egy lépcsőn... -  észrevétlen, áttetszően káprázatos, csak sejthetően jó, mert magától történik, magától alakul. Tökéletlenül tökéletes, nem hivalkodóan, csak selymesen, mint a gyermekkorunkból ottragadt emlékképben a méz a vajas-mézes friss kenyéren, a fehér cukor a kakós-tejeskávéban, megfoghatatlanul varázslatos. Pillanatok, melyeket nehéz elkapni, megéljük őket, és csak utólag jövünk rá, hogy boldogok voltunk.

Alice és Mr.Iremember már két-három hete éltek ebben a puha természetességben, Alice-t eltöltötte az érzés, hogy... nem kell eltöltse őt semmi, csak a létezés, csak az élvezet, csak a szeretet, a szeretve létezés, az édes együttlétek, a jó beszélgetések, a huncut napsugarak sokasodása a mindennapokban, a mosolyok, a vágyak, az ismerkedés csillogóan bájos pillanatai, a zsebekbe gyűjthető üveggolyók. 

Úton a Fiúhoz megkérdezte tőle, amit nagyon is félt megkérdezni, de érezte, hogy ha ő nem fogja, a másik nem szánja el rá magát. Ahogy azt is érezte, hogy a Fiúnak már fáj a bizonytalanság, noha életlenül, mint a füzetekre ragasztható vinyetták sarkai, mint a gyerekbiztos asztallapoké, mégis nehézzé teszi neki valahol az együtt töltött időt.

- Akkor most... mi van köztünk? - a fiú gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
- Nos, én párkapcsolatra vágyom, ezt tudod jól. De annyira fontos vagy nekem, hogy el tudjam fogadni, ha Te csak egy viszonyt tudsz elképzelni kettőnk között. - A lány hallgatott. Annyira jó volt mindaz, amit átélt. Annyira könnyű. Alice in Wonderland. Régóta először azt érezte, megérkezett a nyugalom szigetére, arra a Wonderland-ra, ahová kislányként képzeli magát az ember, mikor olvassa a történetet, nézi a mesét, átgondolja újra és újra.. izgalmas, kissé ijesztő, de közben édes és biztonságos... Felnőtt(?) fejjel csodaország már talán mást jelent - kiszakadást a hétköznapokból, nyugalmat a mókuskerékkel szemben, vagy éppen egy édes kalandot a szürke megszokások tengerében, vagy az után...kinek mit. Alice számára az egész világ, annak törvényeivel, az azokat elfogadó emberekkel, a szerelem és a munka kegyetlen visszásságaival és érthetetlen de mégis valahol, fekete humorral érthető szabályaival maga Csodaország; félelmetes, izgalmas, zömében érthetetlen, mégis gyönyörű és csillogó, értékekkel megtelt tárnák végtelen sora. Mr. Iremember-től ez a hely megszelídült, minden gömbölyű volt, kacéran mosolygó, biztonságos. Nem akarta ezt elveszíteni. Boldog volt. Egyszerűen boldog. 

 - Nem akartam párkapcsolatot, de vagy annyira értékes számomra, hogy megpróbáljam

A fiú nem sokkal, talán pár héttel később vallott először szerelmet, Alice-t a lehetőség megrémítette, ott volt már a levegőben azon a héten, ott volt már őbenne is a gurgulázó érzelemnyaláb, kis, szelíd pillangóként verdesett, és az aznapi facebook beszélgetés magában rejtette ennek esélyét, erősebben, mint bármikor. Abban a pillanatban, még nem volt készen rá. Aztán csörgött a telefon, csak csörgött rendületlenül, és ő nem reagált rá. "Vedd fel" - jött az üzenet. Szűkölt, de kénytelen volt.

Utána megkönnyebbülés és kétségbeesés egyszerre lett rajta úrrá. Nem kérdés mostantól, ki mit érez, nem kérdés, hogy két hét múlva vége lesz-e, ahogy nem kérdés azonban az sem, hogy mostantól minden más lesz. /Egy kedves, nemrég házasodott barátom, mikor megkérdeztem tőle, mi változik azzal, hogy az ember felhúzza a másik ujjára a gyűrűt és kimondja az igent, azt felelte, az ő részéről nem változott semmi, a nők azonban ezt másképp kezelik, onnantól mindent más. Nagyon más. "A férjem, a férjem, a férjem, a kötelesség, a társadalom, a gyerek, a férjem."/
Alice a kapcsolatokkal van így. Mindennek sarka lesz onnantól. 

Jött egy esküvő, ahol már egy párként voltak jelen, jöttek ivászatok, jazz-ittas könnyű esték a Kertemben, bemutatások a barátoknak, és így tovább. Minden rendben volt, mint a fű közt növekvő százszorszépek, vagy az autómagnóból szóló Parov Stelar track-ek, a reggeli kávék, az autózások, a nyári hétköznapok.

Idővel azonban a munkahelyi gondok mindkettejüket megviselték, és nehezen tudtak szabadulni a gondolataiktól, a félelmeiktől, a bezártság-, és tehetetlenségérzéstől. Szürkébbek lettek a napok, élettelenebbek a percek, egyre hűvösebbek és ősz-szagúak az éjszakák, színesedtek a tájak, és elszaladt a nyár. 


2015. november 25., szerda

Várakozás

Nem vagyok oda a Femináért, magamtól nem is kattintok oda, de van, hogy valaki megoszt valamit, amit megoszt egy másik valaki, és így odatévedek.
Egy elég hosszú, értelmes, és érdekes témájú interjút készítettek Müller Péterrel, akit egyébként szintén fenntartásokkal kezelek.

A téma: Miért várnak sokáig az erős nők az igazira?
Ajánlom elolvasásra, érdemes, mindkét nem képviselőinek.

Nem érzem, hogy mindig, minden esetben és szituációban erős nő lennék. De van, hogy az vagyok, az igazi természetem csak ideig-óráig enged olyannak lenni, amilyen sokszor szeretnék lenni; megadónak, igazán alkalmazkodónak, egyszerűnek, békésnek.

Ami megfogott:

"... a várakozás egyfajta misztérium – elég csak a várandósságra vagy akár az adventre gondolni. Lehetséges, hogy a lélek fejlődéséhez éppen az kell, hogy ne, vagy csak nehezen jöjjön az igazi?

Három eset lehetséges. Az egyik, hogy azért nem jön az „igazi”, mert nincs itt az ideje. A másik, ami ezzel rokon, hogy nincs jól behangolva a nő – nem arra a rezgésre van beállítva, ami bevonzaná azt, akit keres. És a harmadik, hogy nem ez a sorsa. Magányra született."

Ez elgondolkodtatott. Vajon, amikor az ember azt érzi, hogy két macskával fog - egy kis lakásban, kis kerttel - megöregedni, vagy amikor az a megérzése, hogy ő meddő, és soha nem lehet gyereke, az a lelkünk üzenete és jóslata a jövőnkre nézve? Vagy egy gondolatmag, amit hagytunk elföldelődni, kicsírázni, növekedni magunkban, míg végül azt hisszük, mindig is ott volt, és ez által alakítjuk magunkat egy olyan irányba, aminek helye sem volt bennünk, de már mindegy, mert bevégeztetett? Jó kérdés. Ami engem illet, zömében a magányra születésben hiszek, kisebb és rövidebb fejezetekkel az életemben, amikor boldog lehetek és másokat boldoggá tehetek. 

"Egyébként manapság nagyon sok nő számára próbatétel az egyedüllét, amit én megkülönböztetek a magánytól. Az egyedüllét azt jelenti, hogy valakit magára hagytak, nincs senkije. A magány viszont egy szép állapot, amit az embernek akkor sem szabad elengednie, ha a világ legcsodálatosabb házasságában él. Vannak ugyanis olyan dolgok – nevezhetjük ezeket sorsfeladatnak is –, amiket mindenki csak maga oldhat meg. Még akkor is, ha a legtöbb segítséget kapja hozzá a lehető legjobb társtól."

Na ez meg ütött. Végre valaki elismeri a magányt, mint jó és szükséges dolgot. Kergetem egy ideje, és bízom benne, hogy ha elég erősen ellen tudok állni a szeretni vágyásba és szeretve lenniségbe való belemenekülésnek, megtalálom magam és újra fel tudom építeni, ahogy tegnap Mágus mondta volt. 

2015. november 24., kedd

Szingli dolog

Nem érzem még magam annak. (A tegnapi nap is bőgéssel végződött of course. Még se voltam túl fáradt.)

Viszont kapcsolatban is inkább olyan igényeim vannak, mintha az lennék, és tudok úgy működni... Szóval a kapcsolati státuszomtól függetlenül értem ezeket, nyilván nem mind igaz.

Ezek azonban...

Ez kapcsolati státusztól független, nem mindig derül ki ugyanis előtte....


Ezt már tudnom kéne. Annyira mások, hogy mindig újra meg kell tanulni. 
Etetni a mai napig nem tudom őket. 
Próbálom pótolni mással...


Magamnak. Időnként. Hogy jó nőnek érezzem magam. 
Már ha érdekel, milyen nő is vagyok. Per pillanat nem.


És a barátok. És az aktuális szerető, ha van. Most nincs, egy darabig biztos nem is lesz. Nem érzem szükségét, egy ember közelségét tudnám csak elviselni. 
/Igen, őt lőktem el, jó a tuti tipp./

 

Abszolúúúúúúúút.
De az is ok, ha bárki, akivel együtt élek.
/Nincsenek nagy igényeim./






Se nem szőke, se nem szép.


Az igazi Alice.
Jobban hasonlítunk, mint hittem.




2015. november 23., hétfő

Teillat


Szinte mindenhol visszaköszön a nem túl karakteres, mégis Teillat.
Ma megadással kezelem.
Túl fáradt és kimerült vagyok a rémálmokkal teli 3 h-s alvás után a síráshoz és a kiboruláshoz.

Majd holnap.

körmondat

kelletlen de szükségszerű orgazmus után ösztönösen húzódsz össze és fakad fel legbelülről a zokogás, hangtalanul, el-elcsukló hanggal, miközben két lábad közé szorított kézzel arra gondolsz, bár nem akarsz, hogy soha többé nem érzed azt, ami feleslegessé és értéktelenné tette azt, amit épp az imént csináltál. 

2015. november 13., péntek

A szerelemről

Találtam, megfogott, továbbadom. :)

Szívdobogás 

nemrég arról beszélgettünk egy kis kocsmaasztalnál,
hogy mi is a helyzet a “szeretlek” kimondásával.
elhangzott mindenféle vélemény, mind érthető és logikus.
… hogy nem jó túl korán kimondani, de az sem egészséges,
ha képtelen vagy rá
… hogy csak olyankor kell mondani, amikor tényleg érzed,
ne “használódjon el”
… hogy a legfontosabb az, hogy mutasd, ha mondod, ha nem.
bennem inkább csak egy érzés volt. meg emlékek. és vágy.

egyszer úgy vallottam szerelmet, hogy fogtam a kezét,
és a mellkasomra helyeztem, érezze a szívdobogásom,
hogy galoppol bennem valami, amikor közel van. értette.
amikor olyan ember mellett alszom el, akit szeretek,
szinkronizálom a légzésem az övével, mert így
egy idő után a szívünk is ugyanabban a ritmusban ver.
szeretkezés közben ugyanez megtriplázza az orgazmust,
de nem is az a lényeg, hanem valamitől sokkal elérhetőbbnek
tűnik az “eggyé válás” fogalma.
nagyon szeretem a “my heart skips a beat” kifejezést.
tudod, az az érzés, amikor üzenetet kapsz tőle, vagy hív,
vagy meglátod közeledni a tömegben, és azt érzed,
“ha a világon bárkit választhatnék, akkor is Te lennél az”

/Puritán Szemét/
innen.

----***----

Mesterházi Mónika: 
Holdvers

Feljött a hold, le fog menni
kellett nekem úgy szeretni
lemegy a hold, feljön újra
aki szeret, az kibírja

feljön a hold, de soványabb
ami elmúlt, már ne várjad
ha soványabb, majd kitelik
a semmi tart akármeddig

----***----


2015. november 12., csütörtök

Mese a paplan-puhaság birodalmáról

... Alice tisztán emléxik a napra, amikor először látta Őt. A pillanatra, a körülményekre, a hangulatra... mintha befőttesüvegbe zárta volna. Aznap járt először abban az épületben. Oktatásra ment, műszaki téma, előtte napokig tanulmányozta az előre megkapott anyagot, még M-et is megkérte, hogy segítsen neki felfogni azt, mert a kínai finom kifejezés arra vonatkozóan, milyen kapcsolatban is állt a történettel... Izgult. Időben odaért, de rohant, le is izzadt, szűkölt, mint mindig, ilyen helyzetben. Új hely, új kihívások... Aznap látta Őt először, tavaly ilyenkor, októberben.

Emléxik az arcára, arra az édes mosolyra, a farkasfogaira, arra, ahogy megmaradt az emlékeiben; kitörölhetetlenül, s noha a kép már halványodik, de még él és lüktet benne; a szívében, az agyában, s ott lent, ahol a vágy szó szerint megtestesül... épp kezdett szerelmes lenni valaki másba, mégis reagált rá. Annyira huncutnak tűnt.

Snitt. Nem látta Őt újra, csak márciusban,  - akkor sem tervezetten, nem is gondolt rá, hogy a fiú bent lesz-e. Semmi kedve nem volt az egészhez, csupa ismeretlen ET közt egy sötét lyukban dolgozni, két napig, 12 h-ban, de nem különösebben érdekelte, semmi nem tudta igazán felvillanyozni. Akkor meg mi értelme bosszankodni bármin is. Az arcát pattanások lepték el jó ideje, a hónapok óta tartó mély-alvás hiányának mocsárszín nyomai ott húzódtak a szemei alatt, a Keenan-nel történtek miatt űr maradt a lelkében, s ez beleivódott még a szeme csillogásába is. Minden mindegy volt, a világ fakó, színtelen, amolyan tompa-szürke ürességet jelentett csak számára, csupán a lápszagú érdektelenséget érezte maga körül és önmagában. A tavasz körbeölelő napsugarainak nélkülözése még értelmetlenebbé tett mindent, már ha ez lehetséges volt.

A fiú jelenléte kellemes, de nem túl jelentőségteljes meglepetés volt számára, pláne, hogy látványosan mindent megtett, hogy közel kerülhessen hozzá. Akkor ment le dohányozni, amikor ő, beszédbe elegyedett vele nem egyszer, látszólag nem foglalkozva a színtelen és rövid válaszokkal, megjegyzésekkel. A második napon érezte először Alice, hogy a másik minimálisan is megérinti, felkelti az érdeklődését, fél pillanatokra kirángatja őt az közönyösségéből. Azt is csak utólag, rácsodálkozva.

Ez alatt az időszak alatt kb. minden általa kezdeményezett beszélgetést lefedett az az egyszerű kérdés, mely szerint főzhet-e a kávét, a fiú pedig mondta, hogy persze, miért ne főzhetne. Így hát nekiállt, a másik azonban egyből ott termett, és kivette a kezéből a munkát; gyakorlottan kipenderítette a zaccot a kávéfőzőből, friss kávét varázsolt a helyére, vizet a tartályba, alá a kiöntőt. Közben mintha zavarban lett volna, esetlenség kúszott a mozdulataiba. Alice meg csak állt a falnál, és nézte, úgy, hogy észre sem vette, belefeledkezve, mint részeg egy elkapott videoklipbe, vagy mint fáradt ember egy másik ember mozdulataiba a metrón. Az sem tűnt fel neki, csak a harmadik alkalommal, hogy útban van; a fiúnak kerülgetnie kellett őt a viszonylag szűk helyen, de nem kapcsolt még akkor sem.
Aztán valahogy leesett neki, zavarba jött, elvörösödött, összeakadt a tekintetük, majd az orra alá dörmögött egy bocsit, és kioldalgott a konyhából. Annyira jól esett Őt néznie. Megnyugtató volt, és közben volt a kisugárzásában mégis valami. Valami érdekes, némi szomorúsággal meghintett és azt óvatosan elbújtató könnyed vidámság, valami vonzó, valami édes, s a fájdalmas bonyolultság kellemes és felszabadító ellentéteként megtestesülő egyszerűség.

Így telt el két nap, rövid és felszínes beszélgetésekkel, összenézésekkel, bátortalan mosolyokkal. Aztán a fiú bejelölte őt korunk stalkerkedésre és kapcsolatfelvételre legalkalmasabb közösségi portálján, a fantasztikus facebook-on. Amikor meglátta a nevét, azt hitte rosszul lát. Úgy hívják. Pont úgy. Ahogy Alice legveszélyesebb démonait; újabb taggal bővül a Farkas - S - Kölyök - Keenan sorminta. Ha tudta volna... de nem tudta. Becenevek, go fuck yourselves...
Aztán... aztán nem történt semmi. Valahol örült is neki, meg is nyugodott, kell a francnak még egy ember, aki majd apró szilánkokra töri őt.

Két hét múlva jött az első "szia", és egy esetlenül egyértelmű kérdés, ami édes-mosolyogtató módon arra hivatott, hogy kapcsolatfelvételt kezdeményezzenek vele, nem pedig arra, hogy megválaszolásra kerüljön. Majd elindult egy hosszú, minden este tartó beszélgetés-sor. Alice nem kímélte. Kiábrándult volt, őszinte, sokszor kegyetlenül is talán, de közben igazi önmaga; kíváncsi, érdeklődő, meghallgató és meghallgatott. Sok minden közös volt, de sok minden nem. Ki kellett érdemelnie az új információkat a másiktól, a bizalmat, finoman és óvatosan meg kellett szelídítenie, és ez érdekelte, mint mindig, közben persze nem ígért semmit.
Elég gyorsan olyan témáknál kötöttek ki, amilyenekről egyes párjaival sosem beszélt. Csalódások - pipa. Szerelmek - pipa. Nagy világtól elbújások és bezárkózások, a szobasarkok hónapokig tartó vizsgálata - pipa. Éhes és vad vágyak, a sexért való megbolondulás - pipa. Az ismeretlen felfedezésének édes hangulata - pipa. Túl sok minden passzolt. Alice megijedt. Érezte, hogy rossz vége lehet. Előre szólt - persze - hogy nem akar kapcsolatot. Ez is ok. Persze. Biszexualitás... A másképp működés... Ez kemény dió volt. A fiú visszahőkölt tőle. Rossz tapasztalat. Majdnem elvesztette őt.

Talán a harmadik-negyedik "egykávénálam" invitálásra mondott csak igent - egyértelmű és mégis hívogató. A "nemjárunk" felállásnak mindenképpen kedvezett, még ha az a kis kattogó-pattogó szív ebben már nem is volt annyira biztos.

Végül hetek óta tartó chat-elés után találkoztak először. Életükben negyedszer. És már oly sok mindent tudtak egymásról. Már azt is sejtették, mit is kezdenének egymással.

Kocsival jött érte. Izgultak. Próbált csinos lenni. Nem tudta, mi vár rá, hogy fog alakulni, de vágyott rá, hogy megtudja. A kocsiban Parov Stelar szólt - célzás, finom jelzés; ő mutatta meg a fiúnak egyik első chatelésük alkalmával, aki egyből osztotta a fanatizmusát. Húsvét volt. Tavaszodott, de még hideg volt; éles, bőrbe vágó, ébresztő. Csak ültek a kocsiban, zavartan, nagyokat mosolyogva. Próbáltak beszélgetni, de rendszeresen lefulladtak, elakadtak. Eddig minden pont úgy alakult, mint anno Keenan-nal. Alice rettegett.

Amint átértek a fiúhoz, a lány a cipőjéből kiugorva egyenesen a kanapéra pattant, egyetlen perdüléssel. Biztonságosnak tűnt és hívogatónak, annak egyik sarkába húzódva ücsörgött saját apró sarkain. A fiú, ahogy ígérte, kávét főzött; kakaóval, talán fahéjjal is, tejjel, jófajta kávéból. Isteni volt. Beszélgettek, méregették egymást.
Igazán édes volt, a zavarával, s közben a határozottságával, ahogy egyre közelebb húzódott, ahogy ő sem tudta, mit lehet s mit nem, vagy hogyan igen s hogyan nem... Egy idő után tapintható volt a feszültség, s Alice nem tudta eldönteni hogy kezdeményezni akar, vagy kivárni, hogy a másik tegye meg az első lépést, de immáron várakozás nélkül; mindent akart, mint mindig, mint a klasszikus és kissé pajzán magyar népmesében. Aztán a másik közelebb húzódott, - addigra már nem egyszer egymáshoz értek "véletlenül"... és egészen közel tette az arcát. Csak pár cm választotta el őket egymástól. A lány felkészült, azt hitte, most már nincs döntési lehetősége. Pedig volt; a mozdulat ezen a ponton megállt, az az érdekes és kíváncsi, már igencsak vágyakozó arc megállt a levegőben, egy leheletnyire az övétől, s csak nézte őt. Akkor értette meg, A döntés az övé volt. Abban a pillanatban még igen. És ő boldogan élt vele. 

A fiú csókja finom volt, ugyan visszafogott, de az a fajta, amelyben érezni lehet a a szenvedélyt és a vágyat, az erőt és a maszkulinitást, s még egy picit annál is többet, vagy mást... de nem csókolt teljesen, ma is ritkán teszi. Ajkak az ajkakhoz, éhes, de nem mindent felfaló érintések, kivárások. A lányt ez mindig megőrjíti, nem tud vele mit kezdeni, bosszantja s izgatja, és a helyzetből adódóan addigra már amúgy is pattanásig feszült.
Nem kellett nekik sok, hogy továbbhaladjanak. A szenvedély, ami belőlük fakadt, mindkettejük számára édes meglepetés volt; nem ezt várták sem maguktól, sem a másiktól...
A ruhák lassan eltűntek. S noha nem egyszer próbáltak "jól viselkedni", meg-megállni, egy ponton túl elöntötte őket a forróság, és a hév, s már nem volt fontos semmi.
Hogy mit rontanak el ezzel, (ha, és amennyiben).
Hogy mik lesznek a következmények és hogy lesz ezután.
Végül az első érintések egy vad és teljes együttlétbe fulladtak.

A fiú édesen féktelen s erős, mégis figyelmes és érzéki volt, bár néha kajla is, és bizonyos dolgokban tapasztalatlannak tűnt - bár nehéz volt megkülönböztetni ezt a zavartság jeleitől. Más dolgokban rutinos és letaglózó volt; nem volt póz, amihez ne lett volna elég rugalmas, a fantáziája hihetetlen. Alice rég óta vágyott valakire, aki képes így működni, férfiként.

Alice hazament, a fiú nem kevés közlekedési szabályt megszegve repesztett végig az utakon, hogy a megfelelő hévhez elrepítse őt.

A húsvéti családi-boldog-együtt-vacsora után Alice visszatért a kis hűvös és sötét lakba este, majd másnap is, és még sok-sok napon és éjen ezután. Egy boldog, nyugodt, de érintésekkel, testi-lelki egyensúllyal és mosolyokkal teli, hónapokon át tartó paplan-puha s könnyed repülés kezdődött meg azzal a kávéillatú, édes délutánnal, Mr. Iremember mellett.


Question.



2015. október 12., hétfő

Meghívós...

Gondolkodom, hogy meghívóssá teszem a blogot.

Sosem szerettem volna, de az élet megtréfált; valaki, aki nem akar megismerni engem, és úgy ítélkezik felettem, ismeri a blogot - nem általam, és nem tudom, milyen gyakran olvassa, de azt hiszem, időnként igen. Ezzel szép lassan elvette a kedvem az írástól is, belülről rág meg, és vesz el tőlem számomra értékes dolgokat. 

Az természetesen szóba sem jön, hogy megkérjem, ne tegye, mert nem vagyunk beszélő viszonyban... hogy miért nem sz***m le...? Mert én hülye, tekintettel vagyok valaki más érzéseire... és annyira KIBEBASZOTTUL JÓL ESNE ÍRNOM ERRŐL. Annyira jó lenne a TUDAT, hogy neki már semmi köze hozzám és a lelkemhez, ahhoz, ami én vagyok, és többet már nem árthat nekem... 

Ez az én területem, az én világom, az én erősségem, vagy épp esendőségem, az én szürreális és néhol fekete - , néhol színes Csodaországom lenyomata. 

Hát ezért.
Mivel nem csak a saját anonimitásomat, hanem a Tiéteket is szeretném megőrizni, gondolkodom, hogy oldjam meg ezt okosan, úgy, hogy nehogy véletlenül őt is meghívjam :D 

Hallgassatok jó zenét, elmélyüléshez, "hazaéréshez", önmagatokkal való édes együttléthez, bármihez, ami belső pörgés vagy épp le-, avagy elengedés. :)



2015. szeptember 26., szombat

2015. szeptember 24., csütörtök

2015. szeptember 18., péntek

Mesék boro(z)gatáshoz

... annyi történet van, amit szeretnék Nektek elmesélni, s most, hogy kezdek kicsit "felébredni" a nagy-barna-medve-álmomból így írás és szabad-érzés tekintetében, elkezdett bennem mocorogni a vágy, hogy meg kell ezeket örökítsem. 

ezek nagyobb lélegzetű dolgok, amikhez az embernek hangulat, idő, állapot és leginkább az adott élmény ködfelhőjébe való burkolózás képessége igényeltetik, így akármikor nem lehet őket lepöttyintgetni. ismeritek az érzést, amikor valami annyira értékes, édes, meghatározó Számotokra, hogy féltek, ha nem a megfelelő pillanatban vetitek papírra akár írásban, akár girbe-gurba vonalak formájában; ha nem jókor mesélitek el; ha nem jókor élitek át újra; akkor elvész? ... na, ezek ilyenek, kérem szépen. 

vigyázok rájuk, mint azokra az emberekre, akiket jobban szeretünk annál, mintsem bántsuk őket, ezért távolról őrizzük őket a lelkünkben és messziről, de időnként mindig vissza-visszanézünk Rájuk, nem veszítjük Őket szem elől. 

na, valahogy nálam is így működik ezekkel a történetekkel.
mostanában tervezem őket - mint újabb, bűbájosan kacér és mosolygós, vagy épp kegyetlenül gyönyörű, de ijesztően fénylő üveggolyókat - elétek tenni, finom betűkbe, szavakba burkolva; lám, tessék, vegye-vigye, itt vagyok megint én. ;)


PS: ezt a csodát - és sok mást - a Facebook-on találtam, Egytálélet néven fut a dolog, tessék megkukkantani, mert értékes és imádnivaló egyszerre :)


2015. szeptember 17., csütörtök

szívfacsarás.


olvasom a Szőkés bejegyzéseket.
visszafele.
az elsőket már nem tudom. annyira fáj. miért? ne kérdezd.

írtam neki pár napja.
ha tudok, írok majd róla.
féltékeny lettem a nőre, aki szerelmet tud neki adni és felvállalást.

ez ritka, mint a fehér holló.
a féltékenység elillant, a hiány itt van.
tudom, elmúlik.

köszi.

2015. szeptember 12., szombat

#jóanyavagy

reggel 7h után valamivel.
ülök a szabadtéri dohányzóban a megsárgult palatető alatt, 6h óta műszak, kv, cigi, beszív, leszív, kiereszt, kifúj, ébredj fel...

aztán a következők ütik meg a fülemet.

„tetves taknyos kölyök”
„bazd meg”
„kurva lecke”

és a jolly joker:
„legközelebb addig rugdoslak, amíg…”
ésígytovább.

a fejem a hajam színével vetekedhetett, és nem sokon múlt - van jogom-vagy sem - hogy odamenjek, és úgy ordítozzak az anyával, ás úgy rázzam, ahogy ő tette a gyerekével. csak a miheztartás végett. én tudom, hogy beleégnek ezek a szavak és mondatok az ember gyerekfejébe egy életre. ha szerencsénk van, az ellenkezőjét hozza majd ki belőle, ha nincs, akkor ugyanezt, de a nyoma így is-úgy is megmarad ...

... amikor az anyaságra gondolok, mindig megijedek. hogy én hogy fogom csinálni. annyi ismerősöm, barátnőm van, aki erre született, vagy annyit harcolt érte, hogy tényleg a világ legtermészetesebb dolgaként és az élet legédesebb adalékaként tudják ezt kezelni,
én nem leszek ilyen, mert nem vagyok ilyen. (azt most tegyük félre, hogy kitől, hogyan, milyen kontextusban, s mikor lesz gyerkőc, ha lesz...)

és az ilyenek mindig rádöbbentek. hogy túlagyalom. hogy csak szeretni kell azt a pöttöm csodát, aki belőled fakadt. ha nem is biológiai értelemben; veled él, te vezeted, te szereted, te neveled, tőled tanul mindent. mondom, mindent. viszonylag sokat tudok erről; pedagógia, pszichológia, miegymás... próbálok nem túl sokat olvasni erről, és mást is erre buzdítok; megtalálni az egészséges arányokat és az egyensúlyt, mert a túlképzettség következtében túl is bonyolíthatjuk ezt. minél többet tudsz, annál inkább tudatában vagy, hogy mi mindent nem tudsz még...

de van egy szint. ahonnan már számomra embertelenség az, amit egyesek csinálnak. ilyenkor annyira fáj ez az egész. hogy vannak ilyenek, akik két kismanónak is életet adtak, adhattak... és van, akinek egy sem jut, ezért vagy amazért. hogy jutunk el ide? ők hogy jutnak el ide?...
értem én, tudom én, rossz nap, rossz reggel, de vajon nem ilyen minden reggel...?

egyszerűen no comment.
maximum egy jóanyavagy hashtag, "bazdmeg"...


2015. szeptember 6., vasárnap

Meddig ember az ember?


... és melyik az a pont, ahol "elkezdődik" habzó szájú veszett állat lenni? (kérdem én ezt minden tisztelettel az állatok iránt, félreértés ne essék...) meddig normális ez és hol engedhetem meg magamnak, hogy haragudjak érte? mikor kezdhetek el fájni tőle és/vagy miatta...? 

már megint olyan bukkanóba botlottam (falba...), amit nem tudok jól kezelni. az, hogy ismerem az embereket, nem segít (nagyjából ismerem...)

vagyok én a fene nagy liberalizmusommal, ami önmagában egy kibebaszott nagy paradoxon, tudom.
a liberalizmus meghazudtolása az, hogy fáj az, ami most van, és mélyen elgondolkodtat a jövőmet illetően... a jövőnket.

tudom, tudom, tudom.
tudom, hogy szeret.
mit tudom; érzem.

látom, és érzem abból, ahogy viszonyul hozzám, ahogy megérint, ahogy hozzám szól, amit tesz, vagy nem tesz.

nincs olyasmi, amit kiejtek a számon, és ne tenné meg értem.

elvisel, ha egész nap nagylányos görcsök közepette szenvedek. ha hagynám, még tampont is elmenne venni nekem ilyenkor... teát főz, vacsit szerez, elmegy egyedül megvenni a koncertjegyeket, - és ha ő nem tudna jönni, akkor is megvenné nekem - bármikor elugrik a boltba, pénzt, időt, energiát nem sajnál, csak velem törődik, az óhajomat lesi, ha úgy van, a fájdalom által arcomra gyűrt ráncok és grimaszok miatt aggódik, és őszintén teszi.

minden tőle telhetőt megad nekem, akkor ér rá, amikor én kérem, elfogad bennem és velem kapcsolatban mindent és bármit, még ha ha nem is érti, nem is ért...  a baráti kapcsolat az exekkel, legyen az lány, vagy fiú, még be is illeszkedik, amennyire tud, nincs hiszti, nincs féltékenység, nincs "miért nem találkozunk többet", nincs "miért kell inni vele kettesben", nincs "mi az, hogy a nővéreddel akarsz lenni, holott a héten alig láttalak", és úgyamúgy nincs "bazdmeg" tényleg semmiért. ha megbánt, és ráérez, bocsánatot kér, ha hisztis vagyok, nincs "menjapicsába", csak amikor utólag leesik, és szánom-bánom, akkor mondja, hogy érezte igen, és semmi baj... egyszerűen klappol az egész.

mindent megtesz.
szeret.
szeretem.

amikor először volt konfliktusunk, az ütött.
fájt.
eléggé.

mindent a lelkemre veszek, of course. ezt pláne. ezt a témát.

akkor megbeszéltük, hogy ez az egy lesz, amit megpróbálunk kerülni, mert nagyon más szemszögből látjuk a dolgot - 180 fokos különbség....  - és azt hittem, ennyi, erről nem beszélünk, és akkor nagyjából el tudunk majd lavírozni valahogy, bár úgy is neccesnek éreztem, mert mindkettőnknek fontos, nagyon is...

ma döbbentem rá, hogy nem.
hogy ez az egy téma hozza magával a többit, és nem lesz ebben egyetértés, de még csak értelmes emberek módjára sem tudjuk megbeszélni ezt. mert ha nagyon erősködöm, lehet, azt hallom majd tőle, amit hallani akarok, de ettől a helyzet nem változik.

én nyitott ember vagyok. annyi ok nélküli előítéletességet láttam már, annyi mindenkitől hallottam már gyűlöletbeszédeket, annyiszor voltam olyan közösségben, ahol dívott utálni valakit vagy valakiket...

én se voltam mindig közkedvelt. apámtól gyerekkorom egy időszakában nem túl sok szeretet kaptam, egyebet viszont igen. nem panaszkodom. csak magyarázok. én ezek miatt lettem ezek ellentettje; nem hiszek abban, hogy bármilyen egyedet bánthatnánk azért, mert egy közösség tagja, vagy mert valamiben gyenge. az ellentettjében sem hiszek; senki nem érdemel pozitív megkülönböztetést sem ezért, sem azért. hogy ki mire van tekintettel, egészségére, ember dolga, de az más tészta.

a fentiket összefoglalva: nincs bajom senkivel. sem a zsidókkal, sem a cigányokkal, sem bármilyen kisebbségekkel, nemzetiségekkel, a különböző politikai pártok híveivel, a gazdagokkal, a szegényekkel, a külföldiekkel, vagy akár a migránsokkal. nekem annyi kivétellel volt dolgom - csak hogy mindenki értse - hogy már rég nem hiszek a "kivétel erősíti a szabályt" mondásban, ráadásul az 5 év andragógia ráerősített erre. hogy nem az a kérdés, hova születsz, hanem, hogy mit teszel le az asztalra. és hogy nem csak az mutatja meg, mennyit érsz, hogy mit értél el, hanem az is, milyen ember vagy, és hogyan értelmezed az "embernek lenni" szóösszetételt.

és itt jön a kva nagy dilemma; másnak más a tapasztalata.

ezért sem bírom a nálam sokkal idősebbeket, csak, ha nyitottak.
mert - sorry - gyakran beszűkül a látóterük. nem bántom őket, az ő életük, csak én nem kérek belőle. igen, ez a passzív vélemény nyilvánítás, de szerintem ezzel nem bántok és sértek meg senkit.

Neki más a tapasztalata. olyan helyről jött, olyan dolgok történtek vele, ami miatt másképp látja ezt a kérdést. annyi elfojtott haragot és gyűlöletet érzek benne, annyi elfojtott erőt, amit időnként így fejez ki... (inkább kiömlik belőle...) megijeszt. nem olyan értelemben, hogy engem bántana; tudom, hogy soha. már messziről felismerem azt, aki megtenné. de szeretem. szerettem-e már ilyen embert? igen. összetört? igen, ő már nem fog. de a jövőmet tervezni vele...? 
ha igen; akkor hogy?
ha nem, akkor meg minek?

ha érzi, hogy fájdalmat okozott, bocsánatot kér, de hogy lehet valakinek a gondolatait és az érzéseit a meg - vagy a nem meg.. - bocsájtás kontextusában értelmezni...? 

hogy kell ezt rendbe tenni?
semmiről nem tudunk értelmesen vitatkozni., márpedig azt kell, véleménykülönbség van bőven, és különben is, nem vagyunk borg - bocs, star trek-es inside joke, meanining: nem egy tudat vagyunk, hanem kettő... - és ez így is kell, hogy maradjon.
én nem tudok egy életen át viaskodni ezzel. hogy feljön egy téma, és nem hallgat végig, nem gondolja át, amit mondok, a válasz az, hogy "értem, mire gondolsz, de..." és nem érzem, hogy értené. 

idővel túl hosszú lesz a lista.

tudom, hogy nem tarthatom magam örökké távol a politikától, és ez nem is baj, ez így normális, még ha én nem is vagyok az. hiszen Ő az. de a mindennapjainkat lassan tönkreteheti - számomra...



2015. szeptember 3., csütörtök

This is the end of a... period...?




Ülök a helyen, ahova a király is gyalog jár, lapozgatok egy fogalmam-sincs-hogyan-került-oda magazint, és miközben élvezem a panellakások édes hozományát, mely szerint minden szag terjeng itt-ott, tehát még a WC-n is realizálhatod, mit főz a szomszéd... és akkor megtalálom Vavyan Fable egyik idézetét: 

"Mindenhol csak kellemes helyek vannak, ha megfelelőképpen állsz a dolgokhoz."

És akkor jött a megvilágosodás.

Tele vagyok most kisebb-nagyobb szarokkal.

Kezdem utálni a munkám.... Sose szerettem igazán; maga az ügyfélszolgálatos meló nem problémás, szeretem, jó vagyok benne. Viszont a termékpaletta... hát, én, meg a távközlés, nem vagyunk annyira jóban. Elvagyunk egymással, de nem valami nagy a szerelem... Kb. egy éve azt mondtam magamnak, ezt a megállót egy évre engedélyezem magamnak. Egyszerű meló, viszonylag jól fizet a sales-ezéssel együtt, élhető beosztás, jó a csapat. 

Aztán beütött a krach; a céget felvásárolták, és az új "anyahajó" nem a szívem csücske. Már folyik a migráció, lassan új feladatok, új hely, új elvárások a régiek mellett.... és nem folytatom, nehogy megüssem a bokám. Elég annyi, hogy semmi sem olyan, amire én azt mondanám, hogy megfelel. 
Nem léceltem le eddig, mert végre a 7. nyaramat nem akartam zsinórban melóval tölteni. Így hát kivettem a szabijaimat, és tagadhatatlanul jobb nyaram volt, mint az előző, ellenben tagadhatatlanul szarabb, mint bármelyik, amire azt mondtam anno, hogy kva jó volt... nyilván, ha ilyen rendezetlen állapotban élsz, nehezen viseled magadat is.

Nem segít az sem, hogy Mr. Iremember-rel kollégák vagyunk, ő ezt még kevésbé éli meg, de neki sem csokis piskóta, és így nem igazán tudjuk feljebb húzni magunkat rosszabb állapotainkban.

Sajnos túlságosan lojális ember vagyok, azokkal kapcsolatban, akik fontosak, és segítenek, ha nekem van rá szükségem, így a többiek miatt sem siettem el a munkakeresést.
És akkor most megint itt a vacila, hogy merre tovább, mert valamerre kéne, így már nem jó sem a fizetés, sem a beosztás, sem semmi már.

Ráadásul itt a szeptember, az a gyönyörű de undok szeptember, mert ilyenkor csak akkor vagyok jól, ha belekezdhetek valamibe, az ezer éve tartó tanulás belém oltotta már magát; tanulni kell, menni kell, csinálni kell, új dolgokat kell megismerni, valahonnan el kell startolni.
Hiányzik a cél, ami lelkesít, amitől több leszek, többet tudok, megyek előre.
Hiányoznak az ezzel járó társak, mosolyok, kitartás, energia, motiváció...

Ráadásul nyár végén mindig beteg az ember lánya attól az egyszerű ténytől, hogy nyár vége van. Ilyenkor mindig jön a szívösszeszorul érzés, meg a nemakarokegyévetvárnianyárra világfájdalom és a mindenkirohadjonmeg utóíz.

Ma reggel, amikor annyira elbasztam az elbaszhatatlan neszkáfémat, hogy utána, mint aki ki*****a a spanyolviaszt, elkezdtem instant kávét, pötyit és tejszíneket beletolni különböző arányban, hogy jobb legyen - és persze csak rosszabb lett - a fenti összes szar így egyszerre beletódult a lelkembe, akár liszteszsákból a liszt; hirtelen, átláthatatlan felhőt hagyva maga után. És nem is igazán tudtam mit kezdeni vele adott helyzetben, azon túl, hogy azt firtattam magamban pár másodpercig, hogy mire is az élet, és mennyire hoznám rá a szembe szomszédra a frászt, ha kiülnék a konyhaablakba a nyolcadikon...

Aztán jött ez az idézet.
És akkor jött megint a btw-nem-túl-új felismerés, hogy nekem kéne lépni.
Az van, hogy félek. Az új közösségektől, az új elvárásoktól...
Tudjátok, van az a videó, ez:



Amikor megnéztem, elfilóztam azon, hogy ki mit gondol rólam és arról, hogy nekem mi megy és mi nem, és mi menne és mi nem, és ezzel szemben én mit gondolok magamról...
Össze kéne szednem magam, ez a fantasztikus végkövetkeztetésem.

Meg hogy Vavyan Fable-nak már megint kvára igaza van.



2015. augusztus 25., kedd

Morgen.


Nahhááááááááááát szépjóreggelt Vietnáááááááááááááááááááám.

Kissé eltűntem az utóbbi időben.
Ez, mint mindig ilyenkor, valamelyest köthető Mr. Iremember-hez; hiszen, ha az ember rendben van, kevesebb gondolata óhajt kibújni habzó száján - mert hogy nem annyira habzik, ugyebár. :D

Másrészt, a munkahelyemen őrület van, minden energiám és szabadidőm az enyészetté lesz általa, és noha soxor vagyok úgy, hogy lenne mit, vagy miről írni, mire oda jutok, hogy alkalom lenne rá, addigra elfogytam, mint az ajándékba szánt túrórudi, éhínség idején... 

Plusz - vessetek meg - a gépem darabokban volt, a töltője működőképessége és - hajlandósága a hold aktuális állásástól függött kb., a billentyűzetem kapott egy pohár vizet vagy kvt, már nem is emléxem... így egy ezer éves billentyűzetet kellett rákötnöm, amivel gyűlöltem még azt is lepötyögni, hogy "sry" vagy hogy "ok"... :D Szóval mondhatni, nem voltak éppen adottak a feltételek, az egyedül töltött percek drasztikus csökkenéséről nem is beszélve. Szóval jellemzően egy Castle részre folyattam a nyálam esténként, ha nem valaki mással voltam éppen...

A szülinapomra kaptam egy új töltőt, egy új billentyűzetet - beszereléssel ^^ - és egy laptophűtőt, úgyhogy teljes a lelki békém immár. :D

Téma pedig valójában van bőven. Gyűjtöm az élményeket, csak nem olyan mélyre, és nem olyan intenzitással. De hiányoztok, hiányzik az írás, és hiányzik az is, hogy megörökítsem az emlék-lábnyomokat, mert ha túl sokáig nem írok róluk, a lelkemből lassan megeszi azokat az idő... 

Úgyhogy ... welcome on board again :)


2015. június 21., vasárnap

Girls-girls.



Luciana Manco munkája. Sokatmondó, maybe. 

2015. június 18., csütörtök

Nyal-ó-ka




auch. ezt muszáj volt. :P


2015. június 17., szerda

Varázslatos Thomas Saliot









... most mondjátok. hogy nem vesz meg kilóra.

2015. június 4., csütörtök

2015. május 6., szerda

Lélegezz

annyi minden forrong bennem.
ma találkoztam volna Keenan-nel, hogy visszaadjam a cuccait, és hogy elmondjam, van valakim... persze jön a kva nagy vihar, szóval lemondtam, mert így nehéz lett volna "valahova kiülni sörözni"... 

nem akartam elázva, hisztisen, valami krimóban ücsörögve...

pedig már úgy túl lennék rajta. azt hiszem, akkor könnyebben léteznék, ezt még feladatnak érzem, ami előttem van. ...

Mr. Iremember-rel (ő az Elefánt, én az Aranyhal, ezt már megtárgyaltuk :D) annyira jó minden.
még mindig meg vagyok akadva azon a szinten, hogy csak 90 %-ban tudom elhinni, ami történik. ez valószínűleg az érzelmek kinyílását is gátolja bennem, egy bizonyos szint után.... emléxem, az elején, a beszélgetéseinkkor, amikor még az általa kiváltott kis, haragos pink érzés-gömböcök először bukkantak fel, amikor még nem tudatosan tekintettem erre az egészre, amikor rádöbbentem, felfedeztem, akkor úgy robbant bennem, mint életem első orgazmusa; váratlanul, utánozhatatlanul édesen és szenvedélyesen; bele fogok zúgni. magam sem hittem el, és az ijedtség csak a szokásos szinten jelentkezett, hiszen nem hittem ennek az egésznek a komolyságában, a hosszútávúságában...

és most itt vagyunk, egy hónappal az után, hogy először megérintettem, először megcsókoltam, és először az övé lettem. ezt mind egy napon.. megérkezésemkor még a kanapé két külön sarkában ücsörögtünk, félve, féltve, és méregetve egymást, aztán a pezsgés és az izzás minden falat ledöntött pár óra leforgása alatt.

itt vagyok ezzel az emberrel, és még mindig félek. 

félek, mert félek, hogy ha elmúlik a félelem, és belesüppedek abba az álmos és édes paplanpuhaságú, szeretkezés- és szeretetízű, sűrű, de könnyed felhőbe, amit akkor érzek magam körül, ha Vele vagyok, akkor az elvész; ezt is kivágják alólam, finoman, de hirtelen és kíméletlenül pontosan, akár egy Hattori Hanzo ejtette seb.

egy suhintás, 
voltál
-s nem vagy

csak ebbe, mint tudjuk, nem halok bele.
na, hát ezért

2015. május 4., hétfő

weird.

... az milyen, hogy az első hónapfordulódon kiteszel egy számot fb falra, szívecskével, meg minden (...) ami Mr. Iremember-hez köt, és az exed lájkolja be.

Fun.



ezt Tőle kaptam anno... akkor értettem meg, mit is érez. ...



2015. április 27., hétfő

Sweetie

nem lehet betelni vele.
annyi báj van benne.
annyi ártatlan szenvedély.
annyi mindent mutathatok meg neki én. én, először.
úgy tűnik, egy kapcsolat, és benne a perverzitás eddig nem létezhetett.
és még annyira az elején vagyunk...

oly sok mindent elsiettünk.
de nem bánom. kinőttem már - és megtanultam már a buktatóit... - a "szeressünk bele, aztán utána derüljön ki, hogy mennyire nem passzolunk" játékból.

nem bírtuk, és nem bánom.

2015. április 25., szombat

... a rohadt jó életbe, h tükröt tart mindig.

"már ágyban voltam, amikor jött az üzenet, hogy bánja, hogy nem csókolt meg, mert elképzelni sem tudnám, mennyire szerette volna, s azóta is azon gondolkodik. tudattam vele, hogy én nem akarok semmi komolyat, az pedig elég egyértelmű volt, hogy ő nem egy sima “gyere cica, oszt csináljuk”-ra vágyik. azt mondtam neki, hogy szívem szerint azt mondanám, legyünk barátok, mert kifejezetten szimpatikus, de tudom jól, hogy az kínzás és disznóság, mert barátságot ajánlani, amikor az ember szerelmet kér, olyan, mint éhezőnek egy pohár vizet nyújtani."


2015. április 23., csütörtök

2015. április 16., csütörtök

2015. április 14., kedd

2015. április 10., péntek

Vegyétek ki, könyörgöm.

elhoztam otthonról mindent, kivéve a rajzaimat.
azokat még nem tudom.
azoknak itt még nincs helye.

elhoztam a festőállványt, amit soha nem használtam.
amikor megkaptam, nem örömömben sírtam.
több év kihagyás után most megint farkasszemet nézhetünk, nap, mint nap.
most jobban bírom. már elviselem, már nem zavar a jelenléte. már semmisnek tudom tekinteni gyengébb pillanataimban is.

elhoztam kazettákat... lélekdarabok..
elhoztam montázsokat... nem túl megkímélt állapotban.
a kedvencem... a szerelemről, a vágyról, a fájdalomról, az izzásról, a szürrealitásról...
itthon láttam csak, hogy vállalhatatlan. hogy nem tudom megmenteni. arról meg évek óta próbálok leszokni, hogy olyasmit tartsak meg porfogónak, ami túl nagy, és túl haszontalan. a szekrényben senkinek sem jó; neki sem, nekem sem.

kidobtam.
összetépni nem bírtam.
szívem egy része elsorvadt abban a pillanatban.
izzó, gimnazista énem végezte ezzel a kukában; a motivált, aki hisz, aki megsebzett, de friss, és még mindig hisz, csak nézem a lila hátlapot a szemetesben és belül zokogok.
nemsokára ki is viszem a szemétledobóba.

az ablakból hirtelen füstölő illata kúszik felém.
biztosan illékony képzelgés csupán, de jót tesz, kinyit, emlékeztet. annyi erőt lehet a fiatal és buzgó, boldog énemből meríteni, amennyi egész életemre elég lehetne. most valahogy mégis inkább túladagolom magam, és csak az édes fájdalmat érzem.

félek.
félek szeretni.
félek, hogy elrontom.
minket, ezt, Őt.
hogy tönkreteszem Őt is.
annyiszor mondták, hogy bántom azt, akit szeretek, hogy elhittem. már elhittem.
félek tőle.
mindenben... pont jó nekem.
hányszor éreztem már ezt?
nem sokszor.
egyszer, kétszer talán.

a legfontosabb dolgokban tényleg rendben van.
izgalmat és érdekességet is ígér.
megértést és érdeklődést.
szeretetet, bizalmat, biztonságot, azt az édes ízt, ami kell...

sok mindenben hasonlít a múltunk.
félek, hogy úgy végezzük, mint anyámék.
két hasonló helyzetből jött ember.
két visszája, két negatív, két mágnesnek két, ugyanolyan oldala.
mitől nem félek én most? azt hiszem, mindentől.
meglátom, és megdobban a szívem. nem veszélyesen, nem félelmetesen.
érzem, hogy takarékra tette magát.
az agyam mindent irányít, minden sárga lámpánál megáll.

élvezem a szelíd perverzitását.
élvezem, hogy öröm neki, hogy vagyok,
élvezem, hogy öröm nekem, hogy Ő van.
a szemei és a farkasfogai őrjítően édesek. az érintése, az érzékisége...
idővel érzem, azt is hagyja, hogy megtanítsam őrült módjára csókolni, észveszejtve, minden gátlást ledöntve, minden falat lebontva.
gyönyörű egység lehetne a mienk.
félek beleszeretni.
nem úgy félek, hogy visszatartom magam.
úgy félek, mint víziszonyos a Balatontól, mint klausztrofóbiás a páternoszterben, mint tériszonyos az almafától, mikor rajta veszett a macska.

kva nagy betonfalam van, mint a farkasnak az átkozott retkes kövei.
vegyétek ki, könyörgöm.

2015. április 5., vasárnap

2015. április 3., péntek

2015. április 1., szerda

Mr. Iremember

félek tőled és közben soxor fel tudnálak falni.
fuckyeah.


2015. március 30., hétfő

Mese a Mágusról

az Új fiú már jó ideje az életem része, és ez eddig nem volt neve. nem találtam megfelelőt. nem passzol vagy hasonlít senkire és semmire, amihez köthetném, amiről most már mindig ő jut az eszembe. Először Játékmesternek neveztem el. Aztán...Mágusnak. 

bármit írok róla, kevés, ostoba és fakó lenyomat csupán. ezért is halogattam ezt eddig.
de most már meg kell próbálnom.

tényleg mestere a játékoknak.
a komolyaknak is. 
a szerepjátékoknak.
az emberi játékoknak.
a szeretettel teli játékoknak.
keveseket enged a pályára, de azoknak megmutatja a teljességét, és a hatalmát.
olyan, aki e világi is, nem is... bölcs, édes, humoros... köztünk él, de mégsem, elbújik, de mégsem.

beleszerettem a lelkébe. akkor, amikor még mást is szerettem, máshogy. akkor féltettem magamtól, szándékosan távol tartottam testileg... szavakkal, lepötyögött szavakkal, vagy telefonon elhagyott és elkapott szavakkal ismerkedtünk és kerültünk egyre közelebb, szavakkal szerettem őt, amennyire csak körbe lehet szeretgetni puhán és finoman, mégis határozottan és erőteljesen egy megfoghatatlan és meghatározhatatlan lényt.

amikor először találkoztunk 6 év után, nos, nem volt rám hatástalan. nem úgy tűnik ki a tömegből, mint mások, akik felkeltik a figyelmem. ebben is kiéli a szabadságát, azt hiszem; mivel ritkán jár el, nem az a lényeg, mi van kívül, hanem ami belül rejtőzik. és még így is...

érdekes volt számomra, kuriózum, a belsejéből áradó valami el tudott csábítani, meg tudott pörgetni a tengelyem körül, el tudott varázsolni, mint nőt is meg tudott érinteni, meg tudott ijeszteni.

aztán valahogy elveszett ez.
annyira közel került, annyira a részem lett, támaszom, fontos nekem, hogy foggal-körömmel távol tartottam őt minden mástól és minden más szempontból... míg végül ez elveszett, egy kósza intim éjszaka esélye sem maradt bennem. megöltem valamit (valakit?), hogy megtartsak valamit (valakit.). 

aztán kiderült.
a Varázsló kapcsolatot akart; ha nem is egységet, ha nem is egészet, de intimet, közöset.
így indult neki az ismerkedésünknek, így vállalta be a labirintus felfedezését Alice-szel, a csigaháza kívül egysíkú, belül színes falainak felfedését...

én barátságra vágytam, annak hittem.
tény, hogy beszéltünk róla, beszéltünk lehetőségekről, és tény, hogy nem tudtam tartani a számat, mikor táncot jártak kuncogó hormonjaim.
szinte mindent vele osztottam meg akkor.
volt szó róla, igen. aztán az elillant. kiderült, a lufi kipukkadt, és mindketten csalódottak lettünk, én lelkem mélyéig, s azt hiszem, ő tán még jobban... 

azt hiszem, ott és akkor valami eltörött. 
keressük a helyünket. a kapcsolatunkban. az új játékszabályok közt.
hogy mi fér bele, hogy szólíthatsz, mit mondhatsz, mikor hívhatsz, ha találkozunk, mennyire ölelhetsz át. 

fáj.
fáj nekem. 
fáj, hogy neki fáj.
már nem beszélünk róla.

annyira nem akartam őt bántani.
tudom, nagyfiú, túl lesz rajta, mindenki, persze, mindenen, idővel.
de fogalma sincs róla, menyit segített nekem, milyen hálás vagyok, mennyit gyógyított rajtam a szeretetével, az odafigyelésével, a lényével. vagy talán van. talán épp ezért érzi, hogy "többet" érdemelt volna.

legalább annyit, hogy "kiejtsem az aszpirint a lábaim közül".

boldog lesz az a lány, akivel megtalálják egyszer az Egységet.
aki beköltözhet a Csigaházba, és aki időről időre kitárhatja majd annak egyik-másik ablakát a világra.

2015. március 28., szombat

Mmmmmmmmmm.


újabb gyöngyszem, Renée Chio...





2015. március 27., péntek

22200

...oldalmegjelenítés. milyen szép kerek szám. :)

élhetnék most szívszorító példákkal.
de akkor olyan lennék, mint a tudakozóreklám. :D

olyan jó, hogy vagytok.^^

Köszönöm :)))


2015. március 23., hétfő

Amit mindig

...jóízűen, mosollyal az arcomon, nosztalgiázva, édesen hallgatok, mert a gyerekkorom szebb, vattacukorszerű homályba burkolt pillanatira emlékeztet, s Apámra, meg arra a boldog és összpontosító kiteljesedésre, amit Benne s Neki okoz 

a jazz.

/némi fájdalommal tölt el, hogy Carmen McRae csodás száma ismeretlen track-ként szerepel benne, de hát...nagyobb bajom sose legyen, ugye./


2015. március 18., szerda

Erősnek tűnik.

kíváncsivá tesz.

két, nem szép nő - trailer alapján - egy szép - minden értelemben - filmben.
csemegeként fogom elfogyasztani. ;)

bővebben cikk itt.


Facebook-on...

Nem tudom, ki pattintott ki facebook üzifalára, de pls, ne tegye... ;)

Köszöntem kicsi, dobogó szívemmel.
Ámmen.

2015. március 14., szombat

Oooooooowl


Gyönyörű...és szürreális, of course. :P


2015. március 13., péntek

Csemege

egyik sem ismert, de nekem közel állnak a szívemhez.
jó csemegézést ;)





2015. március 12., csütörtök

A pink vért síró Gardenia esete... avagy a teljesség.

szeretem, amikor a művészek engednek annak a belső, megmagyarázhatatlan intuíciónak, hogy valami oda nem illőt, újat, mást biggyesszenek a képükre, amitől igazán befejezettnek és egésznek érzik és tekintik. 
Camilla d'Errico művei gyakran ilyenek. :)
a másik imádatom az ő esetében az, ahogy a kerettel bánik; ott van de mégsem... kell az, de mégsem... lesemmizzük, de azért előtte odatesszük... amolyan... hoztam is ajándékot, meg nem is, nesze neked, kezdj vele, amit akarsz. :P


2015. március 11., szerda

huh.


amikor valaki nőként s pasiként is észveszejtő. 


2015. március 10., kedd

Free hug.

... annyira.