auch ... :)

Morning Dears :)

Mesék boro(z)gatáshoz

... annyi történet van, amit szeretnék Nektek elmesélni, s most, hogy kezdek kicsit "felébredni" a nagy-barna-medve-álmomból így írás és szabad-érzés tekintetében, elkezdett bennem mocorogni a vágy, hogy meg kell ezeket örökítsem. 

ezek nagyobb lélegzetű dolgok, amikhez az embernek hangulat, idő, állapot és leginkább az adott élmény ködfelhőjébe való burkolózás képessége igényeltetik, így akármikor nem lehet őket lepöttyintgetni. ismeritek az érzést, amikor valami annyira értékes, édes, meghatározó Számotokra, hogy féltek, ha nem a megfelelő pillanatban vetitek papírra akár írásban, akár girbe-gurba vonalak formájában; ha nem jókor mesélitek el; ha nem jókor élitek át újra; akkor elvész? ... na, ezek ilyenek, kérem szépen. 

vigyázok rájuk, mint azokra az emberekre, akiket jobban szeretünk annál, mintsem bántsuk őket, ezért távolról őrizzük őket a lelkünkben és messziről, de időnként mindig vissza-visszanézünk Rájuk, nem veszítjük Őket szem elől. 

na, valahogy nálam is így működik ezekkel a történetekkel.

mostanában tervezem őket - mint újabb, bűbájosan kacér és mosolygós, vagy épp kegyetlenül gyönyörű, de ijesztően fénylő üveggolyókat - elétek tenni, finom betűkbe, szavakba burkolva; lám, tessék, vegye-vigye, itt vagyok megint én. ;)

PS: ezt a csodát - és sok mást - a Facebook-on találtam, Egytálélet néven fut a dolog, tessék megkukkantani, mert értékes és imádnivaló egyszerre :)

szívfacsarás.

olvasom a Szőkés bejegyzéseket.
visszafele.
az elsőket már nem tudom. annyira fáj. miért? ne kérdezd.

írtam neki pár napja.
ha tudok, írok majd róla.
féltékeny lettem a nőre, aki szerelmet tud neki adni és felvállalást.

ez ritka, mint a fehér holló.
a féltékenység elillant, a hiány itt van.
tudom, elmúlik.

köszi.

#jóanyavagy

reggel 7h után valamivel.

ülök a szabadtéri dohányzóban a megsárgult palatető alatt, 6h óta műszak, kv, cigi, beszív, leszív, kiereszt, kifúj, ébredj fel...

aztán a következők ütik meg a fülemet.

„tetves taknyos kölyök”

„bazd meg”

„kurva lecke”

és a jolly joker:

„legközelebb addig rugdoslak, amíg…”
ésígytovább.

a fejem a hajam színével vetekedhetett, és nem sokon múlt - van jogom-vagy sem - hogy odamenjek, és úgy ordítozzak az anyával, ás úgy rázzam, ahogy ő tette a gyerekével. csak a miheztartás végett. én tudom, hogy beleégnek ezek a szavak és mondatok az ember gyerekfejébe egy életre. ha szerencsénk van, az ellenkezőjét hozza majd ki belőle, ha nincs, akkor ugyanezt, de a nyoma így is-úgy is megmarad ...

... amikor az anyaságra gondolok, mindig megijedek. hogy én hogy fogom csinálni. annyi ismerősöm, barátnőm van, aki erre született, vagy annyit harcolt érte, hogy tényleg a világ legtermészetesebb dolgaként és az élet legédesebb adalékaként tudják ezt kezelni,
én nem leszek ilyen, mert nem vagyok ilyen. (azt most tegyük félre, hogy kitől, hogyan, milyen kontextusban, s mikor lesz gyerkőc, ha lesz...)

és az ilyenek mindig rádöbbentek. hogy túlagyalom. hogy csak szeretni kell azt a pöttöm csodát, aki belőled fakadt. ha nem is biológiai értelemben; veled él, te vezeted, te szereted, te neveled, tőled tanul mindent. mondom, mindent. viszonylag sokat tudok erről; pedagógia, pszichológia, miegymás... próbálok nem túl sokat olvasni erről, és mást is erre buzdítok; megtalálni az egészséges arányokat és az egyensúlyt, mert a túlképzettség következtében túl is bonyolíthatjuk ezt. minél többet tudsz, annál inkább tudatában vagy, hogy mi mindent nem tudsz még...

de van egy szint. ahonnan már számomra embertelenség az, amit egyesek csinálnak. ilyenkor annyira fáj ez az egész. hogy vannak ilyenek, akik két kismanónak is életet adtak, adhattak... és van, akinek egy sem jut, ezért vagy amazért. hogy jutunk el ide? ők hogy jutnak el ide?...
értem én, tudom én, rossz nap, rossz reggel, de vajon nem ilyen minden reggel...?

egyszerűen no comment.
maximum egy jóanyavagy hashtag, "bazdmeg"...

ma reggel és a "mostidőszak"...

Simple. Me.

Meddig ember az ember?

... és melyik az a pont, ahol "elkezdődik" habzó szájú veszett állat lenni? (kérdem én ezt minden tisztelettel az állatok iránt, félreértés ne essék...) meddig normális ez és hol engedhetem meg magamnak, hogy haragudjak érte? mikor kezdhetek el fájni tőle és/vagy miatta...? 

már megint olyan bukkanóba botlottam (falba...), amit nem tudok jól kezelni. az, hogy ismerem az embereket, nem segít (nagyjából ismerem...)

vagyok én a fene nagy liberalizmusommal, ami önmagában egy kibebaszott nagy paradoxon, tudom.

a liberalizmus meghazudtolása az, hogy fáj az, ami most van, és mélyen elgondolkodtat a jövőmet illetően... a jövőnket.

tudom, tudom, tudom.

tudom, hogy szeret.

mit tudom; érzem.

látom, és érzem abból, ahogy viszonyul hozzám, ahogy megérint, ahogy hozzám szól, amit tesz, vagy nem tesz.

nincs olyasmi, amit kiejtek a számon, és ne tenné meg értem.

elvisel, ha egész nap nagylányos görcsök közepette szenvedek. ha hagynám, még tampont is elmenne venni nekem ilyenkor... teát főz, vacsit szerez, elmegy egyedül megvenni a koncertjegyeket, - és ha ő nem tudna jönni, akkor is megvenné nekem - bármikor elugrik a boltba, pénzt, időt, energiát nem sajnál, csak velem törődik, az óhajomat lesi, ha úgy van, a fájdalom által arcomra gyűrt ráncok és grimaszok miatt aggódik, és őszintén teszi.

minden tőle telhetőt megad nekem, akkor ér rá, amikor én kérem, elfogad bennem és velem kapcsolatban mindent és bármit, még ha ha nem is érti, nem is ért...  a baráti kapcsolat az exekkel, legyen az lány, vagy fiú, még be is illeszkedik, amennyire tud, nincs hiszti, nincs féltékenység, nincs "miért nem találkozunk többet", nincs "miért kell inni vele kettesben", nincs "mi az, hogy a nővéreddel akarsz lenni, holott a héten alig láttalak", és úgyamúgy nincs "bazdmeg" tényleg semmiért. ha megbánt, és ráérez, bocsánatot kér, ha hisztis vagyok, nincs "menjapicsába", csak amikor utólag leesik, és szánom-bánom, akkor mondja, hogy érezte igen, és semmi baj... egyszerűen klappol az egész.

mindent megtesz.

szeret.
szeretem.

amikor először volt konfliktusunk, az ütött.

fájt.

eléggé.

mindent a lelkemre veszek, of course. ezt pláne. ezt a témát.

akkor megbeszéltük, hogy ez az egy lesz, amit megpróbálunk kerülni, mert nagyon más szemszögből látjuk a dolgot - 180 fokos különbség....  - és azt hittem, ennyi, erről nem beszélünk, és akkor nagyjából el tudunk majd lavírozni valahogy, bár úgy is neccesnek éreztem, mert mindkettőnknek fontos, nagyon is...

ma döbbentem rá, hogy nem.

hogy ez az egy téma hozza magával a többit, és nem lesz ebben egyetértés, de még csak értelmes emberek módjára sem tudjuk megbeszélni ezt. mert ha nagyon erősködöm, lehet, azt hallom majd tőle, amit hallani akarok, de ettől a helyzet nem változik.

én nyitott ember vagyok. annyi ok nélküli előítéletességet láttam már, annyi mindenkitől hallottam már gyűlöletbeszédeket, annyiszor voltam olyan közösségben, ahol dívott utálni valakit vagy valakiket...

én se voltam mindig közkedvelt. apámtól gyerekkorom egy időszakában nem túl sok szeretet kaptam, egyebet viszont igen. nem panaszkodom. csak magyarázok. én ezek miatt lettem ezek ellentettje; nem hiszek abban, hogy bármilyen egyedet bánthatnánk azért, mert egy közösség tagja, vagy mert valamiben gyenge. az ellentettjében sem hiszek; senki nem érdemel pozitív megkülönböztetést sem ezért, sem azért. hogy ki mire van tekintettel, egészségére, ember dolga, de az más tészta.

a fentiket összefoglalva: nincs bajom senkivel. sem a zsidókkal, sem a cigányokkal, sem bármilyen kisebbségekkel, nemzetiségekkel, a különböző politikai pártok híveivel, a gazdagokkal, a szegényekkel, a külföldiekkel, vagy akár a migránsokkal. nekem annyi kivétellel volt dolgom - csak hogy mindenki értse - hogy már rég nem hiszek a "kivétel erősíti a szabályt" mondásban, ráadásul az 5 év andragógia ráerősített erre. hogy nem az a kérdés, hova születsz, hanem, hogy mit teszel le az asztalra. és hogy nem csak az mutatja meg, mennyit érsz, hogy mit értél el, hanem az is, milyen ember vagy, és hogyan értelmezed az "embernek lenni" szóösszetételt.

és itt jön a kva nagy dilemma; másnak más a tapasztalata.

ezért sem bírom a nálam sokkal idősebbeket, csak, ha nyitottak.

mert - sorry - gyakran beszűkül a látóterük. nem bántom őket, az ő életük, csak én nem kérek belőle. igen, ez a passzív vélemény nyilvánítás, de szerintem ezzel nem bántok és sértek meg senkit.

Neki más a tapasztalata. olyan helyről jött, olyan dolgok történtek vele, ami miatt másképp látja ezt a kérdést. annyi elfojtott haragot és gyűlöletet érzek benne, annyi elfojtott erőt, amit időnként így fejez ki... (inkább kiömlik belőle...) megijeszt. nem olyan értelemben, hogy engem bántana; tudom, hogy soha. már messziről felismerem azt, aki megtenné. de szeretem. szerettem-e már ilyen embert? igen. összetört? igen, ő már nem fog. de a jövőmet tervezni vele...? 

ha igen; akkor hogy?

ha nem, akkor meg minek?

ha érzi, hogy fájdalmat okozott, bocsánatot kér, de hogy lehet valakinek a gondolatait és az érzéseit a meg - vagy a nem meg.. - bocsájtás kontextusában értelmezni...? 

hogy kell ezt rendbe tenni?

semmiről nem tudunk értelmesen vitatkozni., márpedig azt kell, véleménykülönbség van bőven, és különben is, nem vagyunk borg - bocs, star trek-es inside joke, meanining: nem egy tudat vagyunk, hanem kettő... - és ez így is kell, hogy maradjon.

én nem tudok egy életen át viaskodni ezzel. hogy feljön egy téma, és nem hallgat végig, nem gondolja át, amit mondok, a válasz az, hogy "értem, mire gondolsz, de..." és nem érzem, hogy értené. 

idővel túl hosszú lesz a lista.

tudom, hogy nem tarthatom magam örökké távol a politikától, és ez nem is baj, ez így normális, még ha én nem is vagyok az. hiszen Ő az. de a mindennapjainkat lassan tönkreteheti - számomra...

This is the end of a... period...?

Ülök a helyen, ahova a király is gyalog jár, lapozgatok egy fogalmam-sincs-hogyan-került-oda magazint, és miközben élvezem a panellakások édes hozományát, mely szerint minden szag terjeng itt-ott, tehát még a WC-n is realizálhatod, mit főz a szomszéd... és akkor megtalálom Vavyan Fable egyik idézetét: 

"Mindenhol csak kellemes helyek vannak, ha megfelelőképpen állsz a dolgokhoz."

És akkor jött a megvilágosodás.

Tele vagyok most kisebb-nagyobb szarokkal.

Kezdem utálni a munkám.... Sose szerettem igazán; maga az ügyfélszolgálatos meló nem problémás, szeretem, jó vagyok benne. Viszont a termékpaletta... hát, én, meg a távközlés, nem vagyunk annyira jóban. Elvagyunk egymással, de nem valami nagy a szerelem... Kb. egy éve azt mondtam magamnak, ezt a megállót egy évre engedélyezem magamnak. Egyszerű meló, viszonylag jól fizet a sales-ezéssel együtt, élhető beosztás, jó a csapat. 

Aztán beütött a krach; a céget felvásárolták, és az új "anyahajó" nem a szívem csücske. Már folyik a migráció, lassan új feladatok, új hely, új elvárások a régiek mellett.... és nem folytatom, nehogy megüssem a bokám. Elég annyi, hogy semmi sem olyan, amire én azt mondanám, hogy megfelel. 

Nem léceltem le eddig, mert végre a 7. nyaramat nem akartam zsinórban melóval tölteni. Így hát kivettem a szabijaimat, és tagadhatatlanul jobb nyaram volt, mint az előző, ellenben tagadhatatlanul szarabb, mint bármelyik, amire azt mondtam anno, hogy kva jó volt... nyilván, ha ilyen rendezetlen állapotban élsz, nehezen viseled magadat is.

Nem segít az sem, hogy Mr. Iremember-rel kollégák vagyunk, ő ezt még kevésbé éli meg, de neki sem csokis piskóta, és így nem igazán tudjuk feljebb húzni magunkat rosszabb állapotainkban.

Sajnos túlságosan lojális ember vagyok, azokkal kapcsolatban, akik fontosak, és segítenek, ha nekem van rá szükségem, így a többiek miatt sem siettem el a munkakeresést.

És akkor most megint itt a vacila, hogy merre tovább, mert valamerre kéne, így már nem jó sem a fizetés, sem a beosztás, sem semmi már.

Ráadásul itt a szeptember, az a gyönyörű de undok szeptember, mert ilyenkor csak akkor vagyok jól, ha belekezdhetek valamibe, az ezer éve tartó tanulás belém oltotta már magát; tanulni kell, menni kell, csinálni kell, új dolgokat kell megismerni, valahonnan el kell startolni.

Hiányzik a cél, ami lelkesít, amitől több leszek, többet tudok, megyek előre.

Hiányoznak az ezzel járó társak, mosolyok, kitartás, energia, motiváció...

Ráadásul nyár végén mindig beteg az ember lánya attól az egyszerű ténytől, hogy nyár vége van. Ilyenkor mindig jön a szívösszeszorul érzés, meg a nemakarokegyévetvárnianyárra világfájdalom és a mindenkirohadjonmeg utóíz.

Ma reggel, amikor annyira elbasztam az elbaszhatatlan neszkáfémat, hogy utána, mint aki ki*****a a spanyolviaszt, elkezdtem instant kávét, pötyit és tejszíneket beletolni különböző arányban, hogy jobb legyen - és persze csak rosszabb lett - a fenti összes szar így egyszerre beletódult a lelkembe, akár liszteszsákból a liszt; hirtelen, átláthatatlan felhőt hagyva maga után. És nem is igazán tudtam mit kezdeni vele adott helyzetben, azon túl, hogy azt firtattam magamban pár másodpercig, hogy mire is az élet, és mennyire hoznám rá a szembe szomszédra a frászt, ha kiülnék a konyhaablakba a nyolcadikon...

Aztán jött ez az idézet.

És akkor jött megint a btw-nem-túl-új felismerés, hogy nekem kéne lépni.

Az van, hogy félek. Az új közösségektől, az új elvárásoktól...

Tudjátok, van az a videó, ez:

Amikor megnéztem, elfilóztam azon, hogy ki mit gondol rólam és arról, hogy nekem mi megy és mi nem, és mi menne és mi nem, és ezzel szemben én mit gondolok magamról...

Össze kéne szednem magam, ez a fantasztikus végkövetkeztetésem.

Meg hogy Vavyan Fable-nak már megint kvára igaza van.