ennyi.

tizennégyórátledolgozós nap után
egy hosszú-édes zuhanyt követően
még sok-sok vízcseppesen
egy szál törülközőben
ágyonüléssel-bonobohallgatással
összekötött sajttorta falatozás.

ennyi.

Ösztön, állat.

Mr. Black visszatáncolt. Hogy örökre, vagy csak egy időre, nem tudni.

Az a baj ezekkel a levegőben maradt szenvedély-foszlányokkal, hogy éltetik magukat, mint az el nem szeretett szerelmek, és érződnek minden pillanatban, minden olyan zene taktusaiban, ami ahhoz a valakihez köt, azokon a helyeken, ahol együtt jártatok, beivódnak a falakba, és nem hagyják Neked, hogy felejts. Aztán újra meglátod őt, s mintha minden csak tegnap történt volna. A lelkedben-testedben nyitva hagyott kapu, melynek zárja sose volt, melynek kilincse se nagyon akad, amely csak lengedezik a szélben, néha oda-odabaszódva az ajtófélfához, nos, az a rohadt ajtó újra kicsapódik, és Ti elvesztek.

De talán jobb így, annyi aggodalom volt bennem, annyi kétség, ezt az egészet illetően. 

Tegnap egy volt kollega, akinek mindig is tetszettem, és ő is nekem, letámadt, én meg hagytam magam. Mint egy ribanc, miért ne alapon, tudja, mit várjon, és mit ne, s ez utóbbi fontosabb és lényegesebb. Azt érzem, nem kéne, belemenni, ebbe, egy alkalomra se, de az, hogy miért érzem ezt, jobban ijeszt, mint a lehetőség hogy az együttlét csak középszerű lesz, mert az állat odabent már ordít, hogy köszöni szépen, ő enni kér. Azért érzem ezt, mert nem rá vágyom. 

Ma a Nemistudomhogyvagyunk fiú megint bevárt, hogy velem szünetelhessen, napi egy cigi, ennyink van, ennyit adok, nulla kezdeményezéssel, és mindent megteszek, hogy húzzam az időt, hogy minél később jöjjön a "nem iszunk meg valamikor valamit?" kérdés, mert kva nehezen fogok tudni nemet mondani rá. De tudom, hogy kell. (Ezért is fogom bevállalni vsz. a kollegával ezt a pár pásztorórát. Ki kell tisztítsam az agyam, így meg ezt nem lehet.) Így is biztos hogy írni fogok neki holnap, mert születésnapja lesz, és előre haraxom magamra érte...

Ma úgy búcsúzott el, hogy "Légy rossz kislány".

Köszi bazd meg, Beléd is...

Off-topic

Halló-halló, keressük az off gombot.

A Nemistudomhogyvagyunk fiú miatt.

Meg a "beindultbennemapasigépezet" miatt. Együttlét kéne, a hormonjaim lehiggadnának, és nem esne valaki ismét áldozatul a hülyeségemnek, és a kisugárzásomnak, aminek köszönhetően felirat égett megint a homlokomra, ami nemes egyszerűséggel úgy szól, hogy kefélj meg. 

Óje.

Bújtassatok el. 

8. munkanap zsinórban

Aztán egy pihinap, aztán nagyjából minden visszaáll a "normális" kerékvágásba ^^

Útközben

idézeteket keresek, illetve egyet, ami megfog, megragad, bennem, amit adhatok annak, akinek szánom, szívből. 

általában fordítva van, az a valami talál meg engem, de néha kutatok, kitartóan, légből kapott ötletek alapján; alkalmakra, vagy hogy elmondhassak valamit szavakkal, amiket én nem tudok jól formába önteni, érthető hangocskákba, betűkbe, írásjelekbe...  

az ilyen keresőutakon általában az ember nem azt kapja, amit szeretne; más jön szembe, másra emlékeztet, másra döbbent rá, másnak adható. érdekes körforgás ez.

/mint mikor keresed a zoknid párját, és az a fülbevaló bújuk elő, amiről már rég lemondtál, ezért a párját kidobtad, így jönnek a mini-düh-rohamok, vagy a hosszú-lemondó-sóhajok; elsiratható csecsebecse, felesleges bosszúság, és még a zokni se lett meg./

most Mum-nak keresgélek, és mégis, Mr. Black-hez találtam, meg a beszélgetéseinkhez, főleg a maihoz, ahhoz, ami arról szólt, hogy minek mekkora ára van, mibe mersz beleszaladni, mibe nem, és miért igen... 

Egyszerűek, és mégsem. 

"Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék."

"Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele."

Újra kéne ezt A Kis herceg-et is olvasni már. 

oké.

hiába, igaz, hogy idővel edződünk. 

nem az idő múlása tehet róla, hanem a megélt idő. (a legújabb kutatások szerint az az idő, amit tevékenyen töltesz, gyorsabban telik, mint az, amit nem. én nem bánom.)

egyre gyorsabban visszalendülök az eredeti kiindulási pontba, a belső, nem épp tökéletes, de a saját egyensúlyi pontomra. mint egy apró kis vörös hajú keljfeljancsi. 

az én életmódomnak ez a hátránya.

hogy egyre gyakrabban kell kibillenni mostanában.

de az a nagy büdös helyzet, hogy egyre jobban értem és érzem, vallom; mi magunk vagyunk az egyetlen élőlény a földön, akire mindig számíthatunk. nekünk kell tudnunk, kik vagyunk, hogyan működünk, mi a fontos nekünk, miben hiszünk. és ha ez megvan, ha tudjuk, hogy mindig képesek leszünk fenntartani önmagunkat, mindig tudunk békét teremteni valahogy magunkban, ha szükséges; képesek vagyunk örömet okozni magunknak (úgy is :P ), ha értjük, hogy önmagunk számára mindennek eredője az ego, az én, az, hogy az rendben legyen, és meg tudjon küzdeni, amivel kell, egyedül is, ha kell; akkor oké, az egész. 

akkor oké a világ,

oké a csalódás, vagy legalábbis azzá tehető,

oké a fájdalom,

az érzés,

a szeretet is,

és oly sok minden más. 

persze ettől vagy erős is, 

és ettől nő idővel kéreg a szíved köré, úgyhogy vigyáznod kell;

időről-időre hagyni kell, hogy valaki teljesen megborítson, megpörgesse a világod, kihúzza a lábad alól a talajt, és Te újra építkezni kezdhess; Rajtad áll, hogy a régi alkotóelemekből választasz-e, de az biztos, hogy lesznek újak is, és ez jó, ez kell. ez oké.

örülök, mert azt érzem, az elmúlt évek érdekes - nem fehér vagy fekete; néha megfelelő, de mégsem jó; máskor nem az ideális, korántsem, mégis jó... - döntései után megint az van, hogy kicsit tudom kívülről lárni magam, képes vagyok önmagamba kapaszkodni, és egyre kisebbeket esni, közben egyre finomabban és óvatosabban keresni azt, akinek hagyni kell. 

Sssssssssssssssssssz.

ez a Nő(...) önmagában is.
ezzel a hajjal meg...

uh.

eh-

-eh-eh.

No komment, nem szükséges.

ego - foszlány

...változunk, változtatunk, s közben mindvégig önmagunk magja maradunk.

Woman in red.

nothong more. 

Odavág.

Érzem.

Zene hozzá.

Lüktet bennem.

Dübörög, viháncol, táncol, ordít, dühöng, sikít, kacag, röhög, sír, vinnyog.

Hogy engedjem ki. Hogy megint születőben van.

Olyan ez, mint a Csokoládéban Vianne, és a Szél, ami Őt hajtja. 

Mikor felébred, űz, és nem hagy egy helyben békére lelni.

Ma a melóhelyen, megkérdezte az a fiú, akivel úgy vagyunk, hogy nemistudomhogy, a másikat, hogy ő mit tenne, egy munkahelyi helyzet, apróság kapcsán. A válasz az volt, hogy dugna egy jót. Erre ő, ízlésesen és poénosan, a maga édes stílusában, azzal az udavriasdemégisizgatóanbevállalós-sal, azt regálta, hogy ő is.

Nem szokás odabent ezt így. Káromkodni, azt igen. De ezt így nem. Pláne a megkérdezett fiú szájából nem megszokott. Persze kuncogtam rajta.

Ezzel a fiúval elég nehezen vagyok.

Érezzük egymást. Tudom, hogy tetszem, és szerintem tudja - ha nem vagyok elég ügyes - hogy ő is nekem. Ez önmagában... tudom. 

De Ő az, akivel érzem azt, amit nem akarok érezni, és főleg nem most. A most alatt  és a most-hoz úgy az elkövetkezendő fél-, egy évet értsük még hozzá, ha lehet.

Ma is, mint oly soxor, megpróbált szóba elegyedni velem. Én meg, mint oly soxor, most is diplomatikusan, élcelődősen, félinformációkat csepegtetve, de szűkszavúan és távolságtartóan reagáltam. 

Ma hazafele annyi mindenen meditáltam. Nem is, talán reggel kezdődött.

Hogy én miért is bánok úgy a pasikkal, ahogy. Miért is vannak azok az igényeim, és szabályaim, amik. Ami S-el történt, mély törést okozott, és valahogy helyre kéne billenteni. Ha nekem ő nem volt elég jó, senki sem lesz az. A tökéletességet tartottam a karjaim közt, és a tökéletesség engem magában, a maga tökéletlenül csodálatos lényével, és küzdeni akarásával, és nekem kevés volt. De annál több meg aligha van ezen a világon. 

Olyan ez, mint a rosszul összeforrt, törött csontok; minél tovább hagyod, annál nehezebb lesz helyrehozni. Újra el kell törni, sínbe tenni, újra hagyni összeforrni, meggyógyulni, jól. A legtöbb ember inkább leéli az életét azzal a sajgó, problémákat okozó, ésatöbbi csonttal, de nem engedi újra eltörni. Na, hát ezért nem kezdtem még én se ezzel semmit. 

És ott van Apám. Ahogy Anyámat bántotta. Hogy szándékosan, vagy nem, részletkérdés, és az információ nem is áll rendelkezésre. Azt hiszem, ennyi év távlatából nem is ez számít. Ő idővel megpróbálta "újra eltörni", a maga szempontjából. Új életet kezdeni, egy másik nővel. Anyám nem hagyta, és már kipottyant 2 gyerek is, Apám tehát maradt. Akármennyire is erős ember vagyok, biztos, hogy jobban meghatározza az életemet és a személyiségemet mindez, mint szeretném, vagy hiszem, vagy hajlandó vagyok belátni. Nem véletlenül ódzkodom a Sorskönyvtől, amiről előre tudom, hogy mennyi "ezdemennyireigaz" ahaérzést rejt még számomra - magamról.

A függetlenség.

Érzelmileg, anyagilag.

Az érzelmi kötelességek elkerülése, párkapcsolatban.

A kötődést nem kerülöm, de mindig próbálok a legrosszabbra készülni. 

A ragaszkodástól félek, mint a tűztől, taszít is, ha pasiról van szó, főleg, ha nem barátról.

Szájbabaszott védekezési mechanizmusok. 

Tartozni valakihez, kivéve baráthoz... Isten ments'.

És mellette időnként, vágyom rá, cseszettül, persze, sőt, az én fejemben gyerekkorom óta nem a tübdérkirálylányos, esküvői ruhás képek élnek, mint vágyálmok. Hanem egy egyszerű, tartalmas, kiegyensúlyozott élet, sok nevetéssel, hihetetlen mély és egyértelmű összetartozással, egy átlagos méretű, szellősen és svédesen-otthonosan berendezett, világos lakásban, gyerekekkel. Igen, gyerekekkel. Ezt az álmot szeretem elengedni, nem foglalkozni vele, nem babusgatni magamban, sőt; mostohán bánok vele. Mert fáj rá gondolni. Annyira távolinak és elérhetetlennek tűnik, mert már ismerem a magam kis folyamatait. Lánykoromban, amikor még kis béka voltam, szürke nyúl, páfrány a sarokban a németórán, csak arra vágytam, hogy életem folyamán legalább egy embert kapjak majd, akit szerethetek. Amikor megkaptam az elsőt, így is bántam vele. Közben a bábból lepke lett, az a kapcsolat volt életem második nagy törése apám után, és az is csak részben forrt össze jól. A lepkéből pillangó lett, úgyahogy, de nekem bőven túl nagy lépés, a projekt túl jól sikerült, a tervezettekhez képest. 

Kezdem érteni, mit értettek szakítás után a párjaim - akikkel több évet töltöttem el szerelemben - az alatt, hogy megközelíthetetlen voltam. Ezt értették alatta. 

Aztán délután, a hazabékávézás alatt megszületett és önálló útjára indult a fejemben egy kép.

A nemistudom hogy vagyunk fiúval nyáron, rekkenő hőségben, éjjel, a Balaton parton, a legalább fél-, egy évvel későbbi jövőben - cseppet sem csöpögős, nem kell mondani... - egy mély beszélgetést folytatunk. Én elmondom neki, hogy az én életemben hogy is van ez a pasikkal. Hogy milyen halmazok vannak. Hogy van a 'jóbarát, vagy az lehetne' halmaz; van a 'kefélnék vele, mert megőrülök a kisugárzásától' halmaz; és van a 'bele tudnék szeretni, bolondulásig' halmaz. (A negyedik a maradék értelemszerűen, de ez nem releváns - a szerk.) És hogy van, hogy néha, nagyon néha a három metszetében ücsörög valaki. Érzem én azt, általában, még beszélni se kell hozzá nagyon, és egymásra nézni se feltétlenül soxor, ha valaki ott lakik. Na, Ő ott van. És én ezt most, jelen állapotomban tudom. A fejemben, a beszélgetéskor elmondom, hogy Ő mióta is van ott. És hogy azért nem nyitottam, azért zárkóztam el, de azért nem teljesen, mert ő  mind végig ott volt. De én tudtam, hogy annyi mindent kell még magamban rendbe tenni, hogy ezt ne basszam el. A félelmeimmel, a vágyaimmal, az ösztöneimmel, a szexuálisakkal, meg azokkal, amikor jön a szél, és űz, újabb érzések és emberek felé, újra, el tőle, mert őt már ismerem, mert ő már nem biztonságos, mert ő már fájdalmat okozhat, és megalkuvást követelhet tőlem, magammal szemben, és vele, és a világgal, jóban-rosszban. Elmondom neki, hogy eljutottam erre a pontra, hogy most már mehet, hogy most már kész vagyok. 

Aztán elképzeltem, mi történik ezután. 

Nos, mások, mint Bridget Jones, arról álmodnak, hogy megkérik a kezüket és minden rózsaszínűen heppiend lesz.

Az én kezemet már megkérték páran, és talán többen is tették volna, ha nem ismernek annyira jól.

Az én álmom az, hogy egyszer lehet egy ilyen beszélgetésem egy ilyen fiúval, egy csendes, békés, eseménytelen, szél-se-rebben éjszakán. Az én álmom ennyire egyszerű. Én ezt érzem a legtávolibbnak. Hogy egyszer ringlispílmentes lesz a lelkem és megnyugszik, és oda tudom adni egyetlen embernek, az se baj, ha közel sem tökéletes.

Szégyellnivalóan buta álom, tudom.

Olyan svédesen egyszerű, Alice-esen letisztult, és falusiasan pórias.

Mindig a legegyszerűbb dolgok a legnehezebbek nekem. 

Ma, mielőtt elindultam odabentről, elköszöntem ettől a nemistudom, hogy vagyunk fiútól, külön. Nem igazán tudta hova tenni.

Mire hazaértem, persze a történet ott tartott a fejemben, ahol egy olyan lány fejében kell tartania, mint én, tavasz közeledtével, a lepkeháború előszelében vergődve, és a végén nekiálltam mosogatni és tűzhelyet súrolni, hogy lecsillapítsam ezeket a néha annyira utálatos vágyakat és mindent elsöprő erejű képeket. Ezek miatt megyek bele mindig a kétes viszonyaimba és (néha) kapcsolatokba (részben ezért). 

Képtelen vagyok várni. 

Kivárni. 

Megvárni. 

A higgadtságot. 

A megfelelő embert.

Magamat.

Édes Istenem, sírok.
Annyi idő után megint, napról napra sírok.
Kinyitották a csapot, és ömlik Minden.
Érzem, hogy megint mélyre merülök, és megint jobb lesz utána, sokkal jobb.

(PS: akinek a zene bejött: hihetetlen, de létezik 4 h-s verzióban. nem csak én tudok rácsavarodni dolgokra...)

Coming.

Bari Károly - Tavasz 

Jött a tavasz korom-tajték

éjszakákon át, arcába ugattak

lompos csillagok,

girhes körmeivel még

beleakaszkodott a fagy-herceg,

csak rálehellt,

és a szúrós hó-palást

eltűnt a világról.

Leült megpihenni árokszéleken;

virágok nőttek mellette,

ölének borzas erdejét:

a rétet, napsugár-fésűvel megfésülte.

Zörgő-csontú ágak,

kiszívott-vérű levelek

ijedten menekültek előle.

Féltek,

mert körülöttük a zöld-élet

már a föld torkát szorongatta.

Reggelt.

Induljon hát Alice-nek egy 8 napos munkahét.

Irigy vagyok Rátok. :P

Nő és nő.

Elgondolkodtató, a miért is, a hogyan is, tessék elolvasni a cikket, megnézni a képeket, ha a pornós kinézet nem bántja a szemeteket.
Ízelítőt nem nagyon tudok feltenni, erősen 18+-os. Itt ni.

Kinek van a joga a ... mihez is?!?

írok róla - bár necces téma - , mert - sajnos - megint aktuálissá vált az életemben.

egyszerűen nem fér a fejembe, hogy vehetik az emberek a bátorságot, hogy szarhatják le a "tisztelet" és a "szeretet" fogalmát - mert hogy ők ezeket elvileg amúgy művelik -, hogy vehetik semmibe, és hogy burkolhatják a "kötelesség" (???) és "norma" kifejezésekbe saját önnön félelmeiket, illetve a negatív tapasztalataik kapcsán bennük megszülető vágyaikat, védekezési mechanizmusaikat.

na de ne szaladjunk ennyire előre.

mindenek előtt tisztázzuk, hogy hihetetlen nagy becsben tartom a Nőket, és  - noha nem érzem magam igazán közülük valónak - tudom, hogy magam is az volnék. tisztelem és csodálom őket, minden klasszikus tulajdonságukkal együtt; a szépségüket, a bájukat, a szeretni tudásukat, a gondoskodásukat, a lényüket. hogy úgy tudnak - annyira tudnak - édesek és megismételhetetlenek lenni, hogy  még azt is megbocsájtod, ha piszlicsáré dolgokon hisztiznek, nyavalyognak, és racionálisan fel nem fogható dolgokat éreznek vagy követelnek néha. 

tegyük fel, hogy van egy fiú és egy lány. barátok. már "csak" barátok, volt ott több is, viszony, vagy szerelem. de megküzdötték, amit meg kellett, és véres verítékkel, egymáshoz, és a helyzethez való hihetetlen alkalmazkodással nagyon mély, baráti viszony maradt köztük. egyiknek, vagy mindkettőnek volt(ak) azóta párkapcsolata(i) is. túl vannak szinte mindenen, amin lehet; egymás támaszai, szinte félemberek egymás nélkül, és nem csak olyan problémákat oldottak meg együtt, minthogy milyen színű legyen a fal a nappaliban, vagy hogy hogy kell tökéletes tükörtojást süti, illetve, hogy hogyan szakítson az ember a párjával úgy, hogy az a lehető legkevesebb sebet okozza. (most mondom, mert ebben expert vagyok, hogy btw ilyen lehetőség nincs, de ez itt off topic, ugye.) embert faragtak egymásból, egy életre szóló hitet és önbizalmat adtak egymásnak, jóban-rosszban, tényleg mindig egymás mellett. 

és akkor jön egy lány. egy lány, aki ezt nem tudja megérteni, mert neki nem volt ilyen sosem, vagy a saját bőröndjébe pakolt, eddig megélt gondok és kudarcok miatt nem tud bízni, így féltékenységet szül benne a helyzet. ezzel eddig nincs is gond, én se vagyok tökéletes, én is tanulok nap, mint nap, helyzeteket kezelni, és köszönöm, nekem is megvan a magam baja a világ szaros dolgaival.

a probléma ott kezdődik, hogy ezek a lányok, nők nem önmagukat próbálják ebbe a megküzdött, így megérdemelt csodavilágba beleilleszteni, hanem a harmadik felet akarják - hol okosabban, hol kevésbé...  - rövid úton eltávolítani.

na és akkor. 

   

hogy szerethetek valakit úgy, hogy elveszek tőle valamit, ami számára fontos és értékes?

hogy tisztelhetek valakit úgy, hogy leszarom az igényeit és a véleményét?

hogy állíthatom magamról, hogy én jó ember vagyok, miközben szándékosan és előre megfontoltan sebet ejtek a másik lelkében? 

mindezt arra hivatkozva, hogy mit szokás, meg mi normális - ez a kedvencem, mindig is az volt, de mostanában pláne :D - , meg mit illik, ésatöbbi. és nekem ezen a ponton durran el az agyam, de istenesen, és mondom azt finoman szólva, hogy áááááááááácsi, kislány. 

kevésbé finomabban meg ez úgy szól, hogy a kinek a jó édes kva a***a tanította ezt neked, és mégis, ki a fasznak képzeled Te magad. már bocs.

a szabályokat egy párkapcsolatokban mi hozzuk.

a XXI. században élünk. 

én, ha új ember jön az életem eme szegletébe, azzal indítok, hogy hello, a barátaim 90%-a kb. pasi, és ez nem fog változni, két lány barátom van jelen állapotomban. btw a srác, aki lánynak tűnik itt a jobbomon - még - , az exem, és szintén bizalmason, és ez sem fog változni. ja, és biszex vagyok. akinek ez nem ízlik, nem kell megenni, viszontlátásra, az ajtó arra van. aki ismer, az tudja, hogy ha szeretek, akkor nagyon, féltékenységre sose adtam okot, és soha nem is szolgáltam rá.

amikor a helyzet a fentiektől nehézzé vált, akkor sem írtam ki senkit az életemből.

kérdem én, mióta feleltethető meg a normális kifejezés tartalmi leírásának az, hogy valamit eltávolítok, csak mert nekem kényelmetlen, a MÁSIK életéből??? 

nem fogom fel, nem értem.

az már csak hab a tortán, amikor az illető elkezd az én életemben is vájkálni, és olyan megjegyzésekkel és kérdésekkel kezdi ki a párját, amik igazából arra irányulnak, hogy én ki vagyok, én hogy működöm, és én mit képzelek magamról, én milyen ember vagyok, mindezt úgy, hogy AZT SE TUDJA, KI VAGYOK. 

hát köszönöm. 

tudjátok, mit? idestova, azt hiszem, két éve próbálok ezzel a jelenséggel megküzdeni, de nem tudok, és szerintem ennél tovább nem is próbálkozom. elegem is lett, és egyértelművé vált, hogy ezekből a játszmákból én kerülök ki vesztesen; vagy a barátnő tér észhez - hahahahaha, NO -, vagy én lépek hátra finoman kettőt, de legalábbis nem megyek neki a csajnak, hogy szedje össze magát, és legyen már ember. annak, aki kettőnk közt áll, igazából nem nagyon van mozgástere, mert egyikünket sem szeretné elveszíteni. 

és hát az a szomorú helyzet, hogy van az a csúnya-csúnya, de nagyon igaz mondás, hogy az erősebb kutya ******. 

tenni ellene nem tudok.

de igenis abnormálisnak és felháborítónak tartom.

és ezennel jelzem, hogy az ilyen és hasonló helyzetek miatt tudom én büszkén kiejteni a számon azt a mondatot, hogy "én nem vagyok normális, és soha nem is leszek az."

UI: azt már el se merem kezdeni fejtegetni, hogy az illető hölgyek hogy gondolják, hogy tőlem, aki a büdös életemben nem ártottam nekik, elvesznek valamit, amire addig vigyáztam, amit addig szerettem, ami a részem, etcetera, mert erre úgyis az a válasz, hogy mivel nem ismernek engem, hol nem szarják le, hisz' én az arctalan 40 kilós szexdög vagyok, a homlokomon az "enemy" felirattal. erre igazából megint annyi a válaszom, hogy köszönöm, maradok az abnormális 40 kilós szexdög ribi, csak össze ne zárjanak velük a négy fal közé, és akkor béke lesz. 

Happy V Day

nos, nem hiszek a Valentin napban, ezért rosszul sem érzem magam attól, hogy egyedül töltöm. ha van párom, akkor is olyan, mint a többi. jó esetben boldog, rossz esetben nem, ennyi. az apróságok, a mosolyok, az odafigyelés szerintem máskor is alap (kéne, hogy legyen...)

mindazon által édes szokásnak tartom azok között, akik őszintén "művelik ezt a múfajt". :)

Úgyhogy ...Boldog Valentin napot, My Dears. :)

ezek pedig... őszinték. tessenek válogatni. :)

Özönvíz

hallgassatok Bonobo-t, mert az jó.

bár, ha olyanok vagytok, mint én, akkor nem biztos. bennem olyan átjárókat nyitogat, amikre nem-igen tudok felkészülni. meglepetések, csak nem mindig édesek. de én szeretem ezt. csatni-hatás. olvasni próbálok, de a zene nem hagyja. elterel. 

ahogy ott ültünk abban a kis kávézóban (pub-ban...?) az Astoria környékén. velünk szemben a kirakatüveg; ha nem lettünk volna távolabb, azt éreztem volna, engem tettek ki mutogatni. az este folyamán többször is volt ilyen érzésem. zavart az a kirakat-szerű megoldás, a sok fény, el akartam bújni. nem volt hova. 

nem voltam jó passzban aznap. sok minden történt, ami az elvesztéssel, elhagyással, cserbenhagyással, és mindezek esszenciájaként a nyüszítés belső érzetével hozható kapcsolatba. kicsit megint összementem picire. nem lettem jobban egyedül, mint eddig voltam, mégis megint icipici lettem, hiányos, és az elhagyott alkatrészeket nehéz pótolni. ugyanazokkal meg ugye sose lehet.

szeretem benne, hogy nem csak úgy csinál, mint akit érdekel, hogy mit beszélsz. vagy ha igen, ügyesen játszik, respect. szeretem benne, hogy azon kevés fiúk közé tartozik, akik értik is, amit mondok. minden egyes szavamat. a gesztusaimat, a nevetésemet, az érintéseimet még nem mindig. de a szavaimat igen. és soha nem érzem, hogy csak azért bólogat, hogy hamarabb szabaduljon a lelkimantráim és -nyomoraim ködéből; neki is vannak hasonlók. érdekesen kezel. hol, mint egy barátot, akinek szinte neme sincsen,  hol mint egy intelligens nőt, hol mint egy vágyai netovábbját megtestesítő ribancot - értsétek jól, mindezt tisztelettel. ha Spike-kal nem szívtam volna meg annyira, most madarat lehetne velem fogatni. 

mellette nem billenek ki önmagam keretei közül, nem érzem magam veszélyben, de biztonságban sem. csak önmagam vagyok, és ez neki elég. nem akar belőle sokat, a lelkemből nem. de amit megosztok, azt befogadja. 

néha olyan, mint egy gyerek. olyankor megijedek, őszintén, hogy ha ennyire hasonlítunk, akkor én is ilyen éretlen vagyok-e. aztán rájövök, hogy nem éretlen, csak ő is nagyon másképp működik, mint az elvárt volna, és annak megfelelően látja a világot. szívesen nézném egyszer a mindenséget egy napig az ő szemein át. bár lehet, több félelmet és sötétséget találnék ott, mint amennyit érzek benne most. talán ez is csak megijesztene. 

csak ülünk, beszélgetünk, lassan iszunk, kicsit szakaszosan indul az este, a lábaim kinyújtva, nem is rá nézek, nem is felé fordulok, csak beszélek. jó, hogy nem kell azon agyalnom, érdekli-e, nem gáz-e, ezért jött-e, jó-e ez így. jó. ő szomorú, nem is, inkább hitetlen, életügyileg megfáradt, fakó. mégis jó őt elnézni. jól áll neki a kék. levágatta a haját; tetszik, de nem dicsérem meg, csak megjegyzem magamnak.

aztán, lassan elkezd feléledni, és végül magához húz. érdekes, hogy ennyi élmény után is tudnak az emberek meglepetést okozni. az illatukkal, a bőrükkel, a szemükkel, azzal, ahogy a nyelvük siklik, ahogy rám vágynak, ahogy engem beindítanak, és a pont, ahol elveszítem a fejem, ahol szakad a cérna, és minden borul, mindannyiszor euforikusan elbűvöl, mert erősebb nálam, és néha annyira jó, hogy valami képes erre. ilyenkor már nem indul a kezem - vagy ha igen, fél úton lehanyatlik -, hogy megállítsa azt a másik kezet, amely a nadrágom felé veszi az irányt.

ezer éve nem engedtem meg ezt magamnak - vagy tán nem is vágytam rá? - hogy egy ilyen helyen, mindent kizárva hosszú pillanatokra, csak élvezzem az édestilost, a "már mindegy, hol, és hogyan és miért" állapotában. 

nehezemre esett újra és újra ránézni, a másodperc töredéke alatt elvesztem az érzésekben, az érintéseiben. belül lüktettem, a csípőm ösztönösen mozgott, minden porcikám bizsergett. de az arca érdekes, ahogy engem figyel, s közben őt is elönti az a megfoghatatlan valami, amire igazából csak egy szavunk van, nem is értem, miért. a szemei csillognak, az egész fiú megfeszül belül, és noha majd megőrül, mégis koncentrál, közben érez és élvez. 

fel akart vonszolni a mosdóba. elmeséltem neki a Farkassal történteket. ő is mesélt, hasonló élmények. nem kell wc-s kefélés, most nem, jó időben akarok jó helyen lenni, így is elég elátkozott ez az egész kva helyzet velünk. inkább bolonduljak meg, de így nem. a meg-nem-történt-szex után a szex-utáni-cirógatás feelingjében úszva rádöbbentem, hogy a lehetetlen-emberrel állok szemben; aki olyanokat élvez, amiket mások soha, és olyanokat tesz velem, amikre mindig is vágytam, és másnak valahogy mégse... 

a-nem-jókislány Alice jövő héten jókor lesz jó helyen, és utána az özönvíz.

Búcsú.

az ujjai bennem.

az érintése.

az illata.

azt kérte, hogy ne most akarjak jó kislány lenni, leszarja, hogy elhatároztam magam.

hát megkapja.

a csókja. a vadsága, a finomsága.

az éhsége.

az érdeklődése.

a figyelme.

az őszintesége.

és mégis; kapcsolatunk mély-érzelem nélkülisége.

két ember.

egy pasi és egy nő.

egyik sem akar "felnőni".

két ember, vágyakkal telve, egymásra hangolódva, egymáshoz passzoló módon.

néhányszor néhány időtlen pillanatokból álló óra ígérete.

nem kielégüléssel, hanem élvezettel.

az ujjaival bennem.

néztem őket a buszmegállóban, ahogy fogta velük a kezemet, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy hol jártak, hogy "én-illatuk" van, alig bírtam nem még jobban feltüzelni őt is, magamat is, azzal, hogy a számba vegyem őket, miközben a tekintetét, s benne a reakcióját kémlelem, majd élvezkedem a látottakon, kendőzetlenül.

Olvasónapló

a Tetovált lányt gondolom, senkinek nem kell bemutatni.

A könyvet javaslom azoknak, akik szerették az eredeti filmsorozatot, és szeretnének kicsit mögé látni, többet tudni és érezni, és érdekli őket az északiak életvitele, stílusa, gondolkodásmódja.

Az írás annyira jó, mert azt a megfoghatatlan dolgot, ami annyira megkülönbözteti egyik kultúrát a másiktól, érzésszinten tudja átadni. Továbbra is szavakba önthetetlen marad, de mégis "átjön", épp úgy, mint a filmek estében, de még mélyebben, és mélyebbre is ragad, bennünk. 

Javaslataim a könyv(ek) olvasásához: 

- NE most akarj leszokni a kávéról. (ÚGYSEM FOG SIKERÜLNI.)

- A cigiről SE. (ne aggódj; a könyvben sem megy túlságosan senkinek.)

- Ha izgalmatlan a szexuális életed, számíts rá, hogy most ÉSZRE IS VESZED.  

- A szexuális nyitottságod hiányával ugyanez a SZOMORÚ HELYZET.

- Ha mindennapi társad lesz a SAJTOS SZENDVICS, amit egy idő elteltével a legkívánatosabb fogásként fogsz értékelni, a kifejezés olvasásától is hihetetlen mód beindul a nyálelválasztásod, és képes leszel az éjjel-nappaliba is levándorolni sajtért az éjszaka közepén,  - vagy esetleg fura halas konzerv izékért -, ne lepődj meg. IGEN, lehet, hogy függőséget okoz. (Én mondjuk az utóbbit utálom, azzal nem fertőződtem meg most se.)  (Kb. olyan ez, mint amikor a Végtelen történet-ben a srác olvassa a Végtelen történetet, amiben esznek, és ő is megéhezik. De a mechanizmus tapasztalataim alapján a Gyűrűk Urával is működik, csak lembas általában nincs kéznél, így a függőség ott nem túl valós veszély...)

A fentiek azonban senkit ne riasszanak el a dologtól.

Már csak azért se, mert a ez a könyv nagyon is alkalmas az északi irodalom megszeretésére, megszerettetésére.

Ki tudja, egyszer talán már annyira edzett leszek, hogy még azt a szerencsétlen Tirzát is kiolvasom...?

(g)én-jeim

Érdekes összeállítás ez, az alábbi háromban önmagamra ismertem... 

Az elsőről egyből az agyban-szívben-kétneműségem ugrott be.

A másodikról a "mindigugyanaztahibátkövetemel", kicsit rímelve a Sorskönyv-ben írtakra. /Akár ez a kép is lehetne a borítója... /

A harmadikról pedig üvölt a rajzoláshoz való viszonyom, illetve az azzal  való ambivalens kapcsolatom, és az, hogy milyennek érzem az arányokat ebben a történetben... 

Egyszerűen zseniális.

Javaslom, nézzétek meg, és keressétek meg a saját történeteiteket az övéiben. 

(Linkelni sajnos most nem tudok egy konkrét cikket, mert én is kerülőúton találtam meg, de érdemes gúgliban rákeresni: Michal Zahornacky POEMS project.)

Napom.

Ma, én, és az emberek, meg a bkv-zás, és a bevásárlás kapcsolata a következő gif-fel jellemezhető.

/Ha már a rossmann-ban nem rúgtam le a biztiőr fejét, aki mindig azt hiszi, hogy lopni akarok, mert nagy táskával grasszálok, akkor legalább ennyi jár. /

A semmi ágán.

A Mágus, ahogy jött, úgy ment; a Semmiből, a Semmibe.

Nem tudok okokat, csak sejtek, és a végletek közti millió lehetőség száma letaglózó.

Dühös vagyok, de mérges nem, kiborultam, majd a legrosszabbkor jönnek a visszatoloncolhatatlan könnyek is, majd az apróságoknál, a leheletvékony tüneményeknél;

majd az állatkertben, 

a Sturbucksban,

a zöldésgesnél, ha szembejönnek a mosolygós mandarinok,

a spar-ban, ha meglátom a kacagóan színes kis csokibigyós dobozt, azt, amelyiknek kék az alapja, és sose jut eszembe a neve, olyan, mint az m and ms, de nem az, és úgy szereted.

A könyvesboltban,

ha Doctor Who-t nézek (na, az egyre nagyobb átok),

és a Fehér Holló teaház környékén, ha arra járok, 

és még ki tudja hol, mikor és hogyan.

Remélem, úgy, mint ma, hogy két órán keresztül tudtam volna bőgni, és nem azért nem hagytam, hogy folyjanak a könnyeim, mert meglátják a kollégáim, akikkel egymás szájában ülünk, hanem mert közben ügyfelezni kellett, és a telefonba is behallatszik, ugye.

A szívek. 

A szíveink.

A Tied,

az enyém,

meg a doktoré, 

aki ki is? 

Nem lényeg.

Van, ami nem változik, és a szívek nem változnak.

Visszafordíthatatlan döntést hoztál,

de Te Te vagy, az is maradsz, és ... nem tudom megfogalmazni ezt, már megint.

Vigyázz a szívedre.

Meg magadra.