időről időre több napsütést kapok, kapunk ajándékba, és ilyenkor mindig reménnyel telítődök fel, meg kuncogással, mosollyal, kitartással, hittel, tervekkel, és ez jó.
a Nemistudomhagyvagyunk fiúval finoman, lassan elkezdtünk ismerkedni.
eddig... mintha ijesztően érezne engem.
az igényeimet.
azt, hogy lassan akarok haladni.
kifejezi, hogy érdeklem,
mint ahogy azt is, hogy nem rövidtávon tervez most valakivel. azt hiszem, rég óta lehet egyedül.
nem lóg a nyakamon, nem erőszakos, éli a maga életét, de időközönként beenged.
az első nagy beszélgetésünk a vallásról, az élet értelméről, és hasonló dolgokról szólt.
finoman csepegtettem neki önmagam apró, furcsa részleteit, és neki erre az volt a válasza, hogy senki sem normális, és a lényeg az, hogy megtaláljuk azt, aki el tudja ezt bennünk fogadni.
én meg csak ültem és néztem.
édes labdákat dobál fel, amiket nem csapok le - kva nehéz... - és mintha érezné, hogy nem azért nem csapom le, mert nem akarom... érzi mögötte a szándékot.
érzi, hogy az, hogy hol előre lépek hármat, hol vissza kettőt, az nem azt jelenti, hogy nem akarom őt megismerni, közel engedni.
néha ordítani tudnék, mert annyi mindent elmesélnék neki, ráönteném, közben meg félek, ezért folyamatosan lassítom magam.
apró megjegyzései vannak, amikből érzem, hogy szíve szerint ő is felfalna, nem testileg, vagy nem csak. ezekkel mindig meglep, mosolyra fakaszt.
amikor véletlenül kibukik személyiségem egy-egy ösztönös arca, akkor sem ijed meg, maximum eltűnődik, és próbál jól reagálni. érzem, hogy meglepődik azon, hogy nem azt várom, hogy megfelelően reagáljon - vagyis úgy, ahogy én elvárom, ahogy nekem jól esik - egy-egy helyzetre, hanem önmaga legyen.
még nem mondta ő sem, én sem, hogy találkozzunk. pedig egyre több az "ez egy hosszabb történet"szóösszetétel a mondatainkban.
amikor kettesben vagyunk, mondjuk a liftben, pár másodpercig, mindig feldobok valami hétköznapi témát, hogy megelőzzem a zavart, és azt, hogy a szemeimből és zsigereimből áradó saját vágyaim és zavartságom ne legyenek halálosan egyértelműek. mindazonáltal már nagyon kíváncsi vagyok, mit fog belőle kiváltani, ha egyszer észreveszi.
így is olyanokat dobál fel néha, hogy csak pislogok, és előre érzem, hogy ő az, akit nem kell kétszer kérni, hogy a falnak nyomjon, és vad legyen, miközben érzéki is. pl. amikor arról beszéltünk, hogy a munkahely előtti dohányzás nem alkalmas magánügyek megbeszélésére, mert mindenki egy 5*5 négyzetméteres helyen tobzódik. felfele a liftben - noha nem is voltunk egyedül - közölte, hogy igen, ez csak egy ilyen "rövid... menet". és közben mosolyra húzódott a szája, zavarba jött, és nem mert rám nézni. sokszor nem mer rám nézni.
azt hiszem, bajban lehet velem.
no problemo, én is vele :D
