Történet a Kalaposról II. - A varázsló, aki ért Alice nyelvén

... egy közeli padon tervezte a beszélgetésünket, de az eső keresztülhúzta a számításait. hónapokkal később megmutatta nekem azt a padot - valóban gyönyörű a kilátás onnan a környékre. a Feneketlen tó mellett kötöttünk ki, egy eldugott teázóban. talán asztalokhoz is le lehetett volna ülni, de a cipőledobós, párnán ücsörgős sarkot választottam. akkor azt hittem, ott majd biztonságban érzem magam, de nem így lett; sokszor szűköltem az este folyamán.

és mégis; amint rám nézett, azokkal az okos barna szemeivel, aggodalmam és félelmeim jelentős része elmúlt. mintha egy meleg, puha pokrócba bújtattak volna, valakivel, vagy valamivel, aki mellett jó és izgalmas lenni. ismét lyukat beszéltem a hasába. meséltem; többet, mélyebben. hogy értse, mit igen, de leginkább mit nem, s miért nem, eddig mi hogy volt, hogy nem volt. újra megpróbáltam lebeszélni Őt magamról.

(mások elmeséléseiből tudom, hogy ezt állítólag nem csinálom túl hatékonyan; az őszinteségem, a lelkes "neakarjTeengemmertszarlenneNeked" szövegem olyannyira jól szokott sikerülni, hogy a "mentsmármegazIstenszerelmére" és az "annyirafontosvagynekemhogymegakarlakóvnimagamtól" üzenetek szoktak megérkezni a címzetthez. Ebből maradnak az előzőek rövidített verziójú pasifordításai, vagyis a "MENTSMEG" és a "FONTOSVAGYNEKEM"-ek, a végeredmény tehát a másik oldalon borítékolható.)

emlékszem, Ő azt mondta erre, hogy nem baj, ha vannak bőröndjeim, sebeim. hisz' miért ne lehetne mellettem, velem valaki, aki segít gyógyulni, aki mellett a sebekből varratok lesznek, a varratokból hegek, majd végül nem marad, csak valami sokkal jobb, valami teljesen más, ami nem csak a múltra, hanem a lehetséges jövőre is emlékeztet. meg akart győzni arról, hogy engedjem magam megóvni, engedjem meg magamnak, hogy Vele lélegezve kezdjem újra. úgy rémlik, elmondtam neki, hogy ráléptem már erre az útra egyszer régen, és mikor "meggyógyultam", jöttem rá, hogy a másik valami és valaki más, mint hittem, én viszont tényleg újra önmagam lettem, s a kettő oly szinten nem fért össze, hogy nem volt maradásom. nálam nem hálás feladat ez. arról nem beszélve, hogy én hány embert "gyógyítottam már meg" - nem akarhatja végigcsinálni ezt velem, hisz' már én sem akarom senkivel. önzőség lenne tőlem.

valójában nem csak a sebekről szólt a történet. még mindig nem éreztem, hogy ebbe bele kéne mennem. tényleg egyre fontosabb lett nekem, és valóban nem hittem, hogy velem bárkinek működne.

azt hiszem, nem mondtam sem igent, sem nemet, talán egy meglátjukot, elhessegettem a témát, tereltem. tovább beszélgettünk, de nem arról, lesz-e "mi", meg "velünk", meg "rólunk".

hazavitt, majd folytatódtak esténként a messenger beszélgetések, a napközbeni dohányzások. és aztán... aztán szóba jött a kávélikőr, amit épp készített otthon; kávéból és vodkából. aki ismer, tudja, hogy ez a kettő a gyengém. én - persze - mondtam, hogy isteni lehet, tán még azt is, hogy egyszer megkóstolnám. ő pedig kapott az alkalmon; nem filmet nézni hívott át, hanem kávélikőrt kóstolni. én pedig, akkor először, elmagyaráztam neki igazán őszintén és profánul helyzetem mibenlétét:

 - Te és én,
 - négy fal között,
 - alkohollal,
 - én kiéhezett vagyok,
 - ígérni meg a nagy semmit tudom a bármiért is cserébe, amit adsz nekem.

Ő pedig kb. annyit válaszolt, hogy akkor ez van, akkor majd történik valami, nem akar egyből feleségül venni, élvezzük, amit élvezünk, és ne legyen bennem kérdőjel, ezért ne mondjam, hogy nem megyek. s végül mindezt megfejelte azzal, hogy aludjak nála szombaton, eljön értem, vacsi, bor, film, és mi ketten, ennyi ez.

persze nekem sem kellett több, bár a "rögtönottalvásmeghívás" nem volt szokványos, nem is igazán értettem. addigra azonban már elegem volt a jókislányságból, szívem jajgatása egyre halkabb lett, mert azt lassan elnyomta minden más itt belül. ja, hogy a srác azt mondja, így is jó? nohátakkormeg.

/Alice ismeri ezt az "ígyisjó"-t, tudja jól, hogy nem feltétlen igaz és igazi, de van az a pont, ahol türelmetlenné válik és határozottá; ha valaki mindenáron meg akarja simogatni a harapós kutyát, egy életen át nem lehet megóvni tőle. vagyis az ő önző fordításában ez valahogy így hangzik, hogy ne kelljen egyfolytában önmagát marcangolnia, vagy megtartóztatnia. a remek "felnőttek vagyunk, ugye" mondatra alapozva: mindenki a maga hülyeségéért felelős./

szombatig annyi laza és nyitott "kinyilatkoztatáson" voltunk túl, hogy már simán beszéltünk arról - ha nem is feltétlenül konkrétan -, hogy mit is kezdenénk, illetve fogunk kezdeni egymással. a kép Róla kezdett módosulni, csak, hogy egy klasszikust idézzek:

ettől még tetszett, sőt, egyre jobban, actually.

mivel várható volt, hogy nagylány leszek addigra, bátrabban mondtam igent, mondván; mi a franc is történhetne. megeskettem, hogy hagy bkv-ra szállni, ha úgy döntök, és nem muszáj ott aludnom.  nem örült, de taktikusan nem mondott nemet, s finoman kifejezte, hogy a nagylányság sem akadálya semminek. nem egészen értettem az ottalvás fontosságának mibenlétét, de végül is... másképp működünk.

annak az estének lenyomata kellene, hogy legyen bennem, vagy legalább itt, betűkbe kényszerítve. az elsőkre ritkán emlékszem; az első együttlétekre, az első együtt alvásokra, az első csókokra se mindig. azok azok a pillanatok, amiket igazán megélek, amik váratlanok mind, egytől egyig, ha minden jól megy. olyankor annyira a jelenben vagyok, mint mikor túl jó regényt olvasok, és az utánamaradó-ragadó érzések bizonyítják csak, hogy három napig kizártam a külvilágot, és egy másik élet részese lehettem. falom ezeket a perceket, noha tovatűnik ez által az életemből sok minden.
képek vannak, meg pillanatok, pillantások, és az érintéseinek emléklenyomatai.

a lakásba, amiben lakott, egyből beleszerettem. tágas, napfényes, polgári, Zugló fás ölének szívében. minden vidám és mosolygós, mint Ő maga, s otthonos. nem is jöttem volna rá magamtól, hogy nem ott nőtt fel.  A szobája, mintha maga is a Kalapos köré nőtt, idősödött volna; fiús-pasis, de mégis kellően meghitt. sörösüvegek a polcon, mindegyik egyedi; más és más. nagy íróasztal, két monitorral, laptoppal, a szoba sarkában kis heverő, finom, meleg és vöröslő esti fények, nagy, saját terasz.
enni nem ettünk - együtt ennem valakivel intimebb, bensőségesebb, mint lefeküdni vele, tudom, weird (már ha eddig soha nem írtam volna még).

kávélikőr, bor, fülledt meleg, Ő és én, szavak, a keze testem minden táján. meglepetésemre az állítólagos tapasztalatlansága számomra érzékelhetetlen volt; minden mozdulat pont olyan finom és édes volt, ahogy akkor és ott nekem jól esett. ujjai gyöngéd táncot jártak, lassan, kiéheztetve, órákon át. élveztem, és ő gyönyörködött benne; testem édes kínzásként reagált; minden porcikám hullámzott és kínlódott, mint mikor forró viasz éri az érzékeny bőrt. a csókjaink vadabbak, őszintébbek, határokat feszegetőbbek lettek.
a korábban feltett kérdésem - mely szerint mi a franc is történhetne -, ködös felesleggé vált bennem pillanatok alatt; életemben először éltem át öt orgazmust egy éjszaka alatt. nálam egy is kihívás, így ez a szám a mai napig felfoghatatlan.

a fülledt éjszakát némi álomtalan-emléktelen alvás és egy édes reggel követte; kávéval, rántottával készült. mindent megtett, hogy otthon és biztonságban érezzem magam, én pedig, ha óvatosan is, de részt vettem ebben a játékban. hihetetlen mód minden volt Ő, amire akkor és ott vágytam, de nem óhajtottam ezen gondolkodni, ebből következtetéseket levonni, mert akkor messzebbre menekültem volna, mint eddig bármikor is tettem.

ezt követően a napok jöttek és mentek, és mi - de én biztosan - abban a tudatban éltük őket, hogy semmi sem kötelező. kerültük a bűvös "járunk", "együtt vagyunk" kifejezéseket. valahogy érezte és tudta, mit akarok- és mit nem akarok hallani, mit nem vagyok hajlandó tudomásul venni. egyszerűen csak élni akartam, Vele, a szemeibe mélyedni, hallgatni a történeteit, nevetni azon, hogy gyűjtjük a filmeket, amiket majd mind-mind megnézünk, mert időnk, mint a tenger; s közben nem néztünk filmet sosem, mert egymás testének, lelkének, szívének érintései, meséi, hallgatásai sokkal érdekesebbnek bizonyultak, mint bármily más világok lenyomatai.

Történet a Kalaposról I. - Sütisimogató

Ezt a bejegyzést még egy kora-őszi napon kezdtem el írni. Arra, hogy akkor hol tartott a történet, nem is igazán emlékszem, így valószínűleg tovább is írom, mint akkor tettem-, tehettem volna. Esélyes, hogy sok minden nem jut eszembe már, vagy valamire másként emlékszem, mire ezeket a sorokat írom. Az az azóta megélt élmények és érzések sok mindent átírnak bennem, s az eltelt idő cseppfolyóssá vált. A klassz dolgokról - mint azt néha emlegetem - igen nehéz írni. A boldogság eszenciája a lehető legnehezebben megfogható. Így aztán ez a történet - shame on me - jó sokáig váratott magára.

Tessék jó zenét hallgatni hozzá.

***

... aznap reggel megint monszun volt. zuhogott az eső, de mintha dézsából öntötték volna. persze kiscipőt vettem fel, mert mi mást, meg különben is, nincs aktuálisan őszi cipőm, amolyan nembeázós, nemnyitott. tipic me. külön öröm ilyenkor az autók mellett sétálni, az esernyő csak dísznek van, meg hogy csak egy kezed maradjon minden másra... 

nem tudtam, mire számítsak Tőle. Tőle, akinek úgy örültem, mint szomjazó madár a harmat egyetlen cseppjének. mert végre egy olyan emberre leltem, aki jó barát lehet, értelmes, jó beszélgetőpartner, és már elsőre szinte ragyogott a mosolyából - és abból, ahogy bánt velem -, hogy helyén a szíve is. helyes, persze. ráadásul az esetem; magas, vékony, sötét haj, barna szem, azzal a lázba hozó, égető tekintettel ... de az akkori challenge-em miatt annak lehetőségét, hogy köztünk bármi történjen, kizártam. (az a bizonyos challenge az volt, hogy se kapcsolat, se semmi. persze, ahogy azt Móriczka elképzelte...) a barátok értékesebbek annál, semminthogy az ember lánya kockáztassa a kapcsolatát velük egy-egy kósza numeráért, vagy valaminek az esélyéért, amire ő amúgy is képtelen, ugye. 

...

kollega, of course.
frissen kerültem a céghez, júliusban.
az első napokban megtett mindent, hogy megismerhessen; beszökött hozzám az oktatásom napjain a tárgyalóba, mikor szünetet tartottunk, rendszeresen az irodánk előtti, folyosón lévő kanapén ücsörögve dolgozott - állítólag nem miattam -, gyakran járt a teraszunkra dohányozni. persze finoman érdeklődve, természetes lazasággal kezelve a helyzetet.

egyik reggel hozott sajttortát az egész cégnek, maga csinálta; akkor dolgozott ott két éve. megkóstoltam, isteni volt, ráadásul pasicsinálta süti. (hopp, ott egy pirospont.) ráírtam skype-on, hogy megdicsérjem, és megköszönjem, bár nem (csak) nekem hozta. nyilván nem volt ez teljesen véletlen; az első konkrét és letagadhatatlan kapcsolatfelvétel részemről. a munkánk nagyon kevés ponton találkozott, tehát okot kellett keríteni, ez pedig megfelelő alkalomnak bizonyult. ott indultak el a beszélgetések. érdekelt, ki is Ő, milyen is Ő.

a születésnapom reggelén süti várt az asztalomon, egy igazi csokiba öntött, sajttorta-töltelékes, színes bigyóval beszórt csoda. Ő csinálta. (azt ne ragozzuk, hogy én tudnék-e ilyet. muhaha.) aztán aznap meg is kérdezte, elmennék-e vele délután/este meginni egy kávét. nemet mondtam, programom volt, de megegyeztünk a péntekben, mibajlehetegykávéból alapon - részemről. ott már sejtettem, hogy szeretne valamit, de még abban a hitben ringattam magam, hogy "biztooooosnem" (ééééén hülye.). ezt követően délután felvett kocsival, mikor elindultam bentről, (elvileg az tényleg véletlen egybeesés volt), hazáig fuvarozott, direkt az alsó rakparton tötymörögve a dugóban... ééés elindultak a beszélgetések face-n is.

másnap pedig eljött értem. reggel.
jómagam már a villamoson ültem, mikor jött egy üzenet, hogy merre. hát, mondom, a villamoson. ő meg a ház előtt. Hogy mi a ....?
ott már erősen elkezdett villogni a piros lámpa. valahogy így:

így aztán aznap külön mentünk be, de ez a mozzanat számomra igen vészjósló volt.
aztán nem volt több ilyen, de odabent egyre többet kommunikáltunk.

azon a héten - tán csütörtökön - céges iszogatás volt. egy irdatlanul izzasztó, forró nyári napon, amikor annyira meleg van, hogy az csak egy verzióban tud izgató és édes-vágyott lenni. (lásd még: Britney Spears: Toxic c. számának videóklipjénél az Alice-szótárban.)

számomra az az este egy merő chill volt; egy falatnyi szoknynadrágban üldögéltem, tán végig ugyanott, a bagázs néha cserélődött körülöttem. iszogattam, eszegettem, cseverésztem, próbáltam feloldódni. Ő valahogy mellém keveredett, és nem is nagyon tágított már onnan az est folyamán. idővel közelebb s közelebb került; ahogy egyre több embernek kellett helyet szorítani a nagy kerti kanapészerűségen. s noha addig nem volt példa rá, most valahogy magától értetődő volt mindez; azt hiszem, már akkor igaz volt, hogy egyszerre nyugtatott meg és izgatott fel a jelenléte, bár akkor erre még nem eszméltem rá. amíg észnél tudtam lenni - s addig bőven tudtam -, nem volt gond; a magam által húzott határokat már ritkán lépem át.

csak üldögéltünk ott, a kollégáink közt, italainkat kortyolgatva, egymás mellett, szorosan, s valahogy annyira természetes volt az egész. az, hogy Ő, meg én, egy kanapén, kettőnk közt a semmi leheleténél is kevesebb távolsággal, mely kevés is huncutul megszűnni vágyott már. aztán a keze a combjaink közé került, és egy ujj, egyetlen ujj, finoman elkezdett simogatni a combom külső, fedetlen részén. én meg mereven meredtem magam elé, tekintetem arra a személyre szegeződött, aki épp beszélt, és úgy tettem, mintha az ég világon nem történne semmi.

pedig az érintése úgy csapott le rám, mint a villám; váratlanul, hihetetlenül borzongatóan és édesen. nem voltam felkészülve rá; egyszerűen fel sem merült bennem, hogy ez megtörténhet, akkor és ott,  egy ilyen közegben meg pláne nem. azt hiszem, még csak mérlegelni sem akartam annak az esélyét, hogy Ő szerethetne valamit tőlem. annyira jó volt lebegni abban a tudatban, hogy nem. nem Vele volt a baj; velem, s az én utammal, az én sorskönyv-beli fejezeteimmel. mindezt tetézte, hogy igazán jó fiúnak tűnt - értsd: az a klasszikus jófiú -, ez sokat segített, hogy Vele szemben tartsam azokat a bizonyos határokat. (a kívül-belül jófiúk sosem vonzottak, pedig én megpróbáltam nem egyszer, esküszöm...) Alice-időben mérve már egy ideje nem voltam senkivel. hazudnék magamnak, ha azt hinném, hogy ez nem volt benne a történetben, legalább egy egészen kicsit, bár én nem így éreztem.

a cirógatás fokozatosabban egyértelműbb és jólesőbb, izgatóbb, és édesebb lett, s én egy ideig nem hagytam magamnak, hogy gondolkodjak rajta; csak élveztem. mikor már veszélyes tájakra tévedt az az egy szem ujj, majd még néhány, egyetlen finom mozdulattal állítottam le.

aznap éjjel hazakísért. gyalog. a város másik felébe. közben leültünk kicsit Dunát meg hidat, parlamentet nézni, és meséltem neki. az elmúlt éveimről. arról, hogy most van az, hogy...  hogy tényleg nem vágyom - egyetlen porcikám se - úgynevezett párkapcsolatra, és a "bonyolult" státuszú viszonyokból meg pont elég már. s hogy mindeközben a szex kéne, kurvára kéne, mert nélküle csak sarokba szorított nyüszítő kutya vagyok egy sikátorban. hogy nem lesz ez így jó, ne csináljuk ezt, mi, egymással, nincs ennek értelme. a szívem szakadt meg, mert nem akartam ezt, Vele nem. annyira nem. tudom, nem először írom ezt; ugyanaz  a folyó, újra meg újra, nem kell mondani, a dalszöveg hazudik. ő erre azt mondta, oké, nem erre számított, nem ezt szeretné, de ha én azt mondom, barátság; ám legyen az.
beszéltünk arról is, hol tart Ő, min van túl, Ő is sebzett madár. meglepődtem; annyira áradt belőle az egyensúly, a jin és jang, a nyugalom, s magam is meglepődtem rajta, hogy milyen szinten fel tud tüzelni ennek ellenére. egy higgadt-nyugodt valaki, eszméletlen szexuális vonzerővel, mindezt egy nem is szokványosan "handsome" bőrbe bújtatott sráctól. bár azt el kell ismernem, hogy profilból kevesebb lélegzetelállítóan helyes pasival találkoztam. van valami megfoghatatlanul vonzó és tiszteletet parancsoló, mégis huncut, de egyben komoly azokban a karakteres arcélekben, abban a határozott formájú orrban. s abban azokban az ajkakban... ha mosolyra húzódik, azért; ha nem, azért... az a pillanat, mikor azt kérdezte, az baj-e, hogy ha valaki tapasztalatlan (az intim pillanatokra értve)... úgy beégett az agyamba, mint az illatok s a képek, hangulatok, érzések szoktak. azért, aznap éjjel rákérdezett, áll-e a péntek. áll - mondtam.

ééééééééés eljött a péntek. azt hiszem, akkor vitt el egy tündéri kávézóba a munkahelyünktől nem messze. a hely tele volt apró képekkel, régi kávédarálókkal, édesen ósdi csészékkel. minden igazán apró és bűbájos volt, mintha valami Harry Potter díszletben ücsörögtem volna, nem is egy falatnyi  üzlethelyiségben. azon a napon is álmos-meleg volt, akár koradélutáni órák is lehettek volna. a lapok érezhetően le voltak osztva; tartottam magam ahhoz, hogy nem lesz köztünk semmi, de a kémia beindult, s a testbeszédem most sem tudott hazudni. aztán nagyjából átsétáltuk a délutánt. mesélt a vonatokról, amikért rajong, kis utcákon bolyongtunk, nagyokat mosolyogtunk, tán nevettünk is. óvatosnak, de lelkesnek tűnt; nem tudtam eldönteni, komolyan vette-e az előző esti beszélgetésünket. a Margitszigeten kötöttünk ki, egy üveg borral és némi bubis vízzel, no meg néhány piros műanyag pohárral. azok a poharak a mai napig megvannak.

egy pad, két ember, a nyár utolsó leheletei; lassan az izzó, ám kissé már szomorkás augusztus végét írtuk. ott és akkor mégis inkább izgalmat és felszabadultságot ígért számomra Minden; a levegő illata, a késődélutáni fények, a madarak csicsergése, mindeközben biztonságot sugallóan ölelt körbe minket a futók suhanása, a sziget sok zöldje. ízes beszélgetések; mesék magunkról, magunknak. érintések. már megint azok a fránya, megfoghatatlanul és érthetetlenül finom érintések. az érintés a gyengém, meglepődtünk, ugye. (fun fact: az én szeretetnyelveim az érintés és a szavak...) mindig itt veszítem el a kontrollt... a nyakam, a fülem, a karom. semmi bántó, vagy zaklató. Ő nem tudott ellenállni annak, hogy hozzám érjen, én pedig nem tudtam szembeszegülni, nem bírtam nem engedni. fogalmam sincs, mennyi idő kellett, de istenesen feltüzelt. és jött az érzés, amivel nem tudok mit kezdeni, amikor minden porcikámat elönti a vágy, és a gondolkodás képességeinek még az utolsó emlékfoszlányát is elhagyom valahol; szakad a cérna, és végem van. talán egy darabig csak megadtam a lehetőséget, hogy többet is tegyen, de nem tett - én szabtam határokat, nekem is kellett átlépni őket. kiéhezett vadként csókoltam meg. az íze, mint a jólesőn savanyú kékáfonyáé, érintése, mint a legselymesebb boré; nyelve óvatos, de kíváncsi táncot járt ajkaim közt.
aztán már nem volt megállj; ha nem csupa zöld és rengeteg eleven ember vett volna körül minket, lehet, egyéb is történik. az est maradék része így telt el, az a bizonyos a fejemből egyéb testtájakra vonult, közben belül hangosan kacagva rajtam, így a gondolkodás - ergo: pánikolás a jövőn - kizárt volt.

elindultunk. nem engedtem, hogy hazakísérjen, csak a buszmegállóig. már a hazaúton tudtam, hogy nagy a baj. megint beleléptem, megint hagytam elindulni, megint itt tartok, itt tartunk. a rohadt életbe, megint. A Nemistudom fiú és a névtelen jöttem-láttam-kicsit voltam-eltűntem kolléga után ez kibaszottul intő jel volt.

még aznap éjjel, vagy másnap délelőtt írtam neki egy hosszú levelet, részletezve benne, miért is nem szabad ezt, miért is nem akarhatja ezt velem, miért is nem akarhatom ezt Vele. (persze, hogy akartam, de csak a nem bonyolult részét.) összetörtem Őt, aznapra, pár órára, egy időre. annyit reagált jóval később, hogy kocsiba vágta magát, vezetett egy nagyot. és hogy szeretné ezt személyesen megbeszélni, hétfőn, meló után. belementem, de éreztem, hogy nem kéne, hogy megint nem vagyok elég szigorú magammal.

pocsékul éreztem magam, és ha ez önmagában nem lett volna elég, a kis realista és kéjéhes Alice idebent dühöngött és toporzékolt; jussra számított, testi örömökre, újabb jutalomfalatra, kielégülésre. egy újabb emberre, akinek a testét és némileg a lelkét megismerheti kötöttségek és muszájdolok nélkül. aztán utána a vízözön. én azonban nem kértem Alice utánamavzíözön-következményeiből. most nem. ember akartam maradni; normális, szeretni képes, szerethető lány - vagy valami afféle -,  aki egészségesen képes működni. nem éreztem magamat még késznek erre, pláne, hogy oly kevés idő telt el az előző "kapcsolatom" óta.

hétfőn jött az eső. a monszun. a kiscipőben. szarul éreztem magam. sok minden átfutott az agyamon, úton befele menet. szarrá ázott madárként estem be, s ő a bejárat mellett dohányzott. hogy csak köszöntünk, vagy el is szívtam vele pár slukkot a cigim végéből... nem tudom. az arcára emlékszem. nem játszott rajta harag, ám csalódottság, némi szelíd és néma megbántottság igen. nagy kő esett le a szívemről, hogy szóba áll velem, s hogy nem rontottam el mindent végleg, de közben a szívem apró könnyeket ejtett láthatatlanul. hiszen valami mégis elromlott.

az irodában, az asztalomon egy szülinapi süti várt.
én csak néztem, és sírni tudtam volna.
nem tudtam magamnak megfogalmazni az üzenetet, amit hordozott, de éreztem azt. csak ültem, és néztem. elkezdtem írni egy üzenetet. kitöröltem. aztán újra. és újra.  az volt az én nagy bajom, hogy amit írtam volna, az is csak érzés-szintjén volt meg. minden szó kopár és szürke volt; üres, és tátongóan semmitmondó.
végül nem írtam semmit egy jó darabig. elkezdtem dolgozni, vettem a hívásokat, és közben egyetlen ujjal cirógattam a muffinpapírt, amibe az a szerencsétlen süti beleköltözött. a szemembe könnyek szöktek. soknak éreztem azt az időt, ami így telt el. aztán vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, hogy a béna, neszesemmifogdmegjól üzenet is több, mint a semmi; jelzi, hogy észrevettem, nyugtáztam. az a süti, ahogy átgondoltam, mi történt az elmúlt időszakban... valójában az a süti kikacagott engem is, Őt is. Számára még egy héttel azelőtt valaminek az erős lehetőségéhez, már-már ígéretéhez kötődött. számomra egy ártatlanul kedves emléket idézett; veszélyek-, fájdalom-, és veszteség lehetőségének még csak a csíráját sem ígérő örömöket.

és valahogy eltört az egész. eltörte Ő, mert mást akart, mint én, és eltörtem én, mert mást akartam, mint Ő.

annyit tudtam neki írni, hogy "köszönöm a sütit".
ő annyit válaszolt, hogy  "nem számítottam rá, hogy összefutunk, és szavak nélkül ennél jobban nem tudom elmondani, hogy szent a béke".

Fájó nyugalom lett rajtam úrrá; szomorú, fagyott béke. Azt hiszem, a szívem hullamereven várta a délutánt.

Helyzet-jelent-és...

... Jó rég nem írtam már. A bejegyzéseimet jellemzően pont-pont-pont-al kezdem, mert mindegyiknek előrébb van az eleje, mint ahol nekikezdek, mindegyik folytatása valaminek; a blogom az elejétől a (reméljük sosem elérkező) végéig teljes és egész. Zene itt.

Az Idő sebesen elszaladt, mint szél a fák közt; kacagva, huncut módon, és nem tudom megfogni, visszahúzni, belekapaszkodni, örökké benne és vele suhanni. Ezért is írok blogot, hogy magam mellé vonhassam Őt. S amikor nem írok, megannyi pillanat elvész, s csak homályos árnyékát tudom papírra vetni. Ilyen ez. 

Az utóbbi időben nem volt lehetőségem meg-megállni és visszanézni, csak néha, és ez úgy fest, egyelőre nem nagyon fog változni a jövőben sem. A felnőttség rákfenéje számomra a munka; ha nem szeretem, összecsoffadok, mint az elrohadt virág, mert amit napjaim jelentős részében csinálok, nem éltet. Ha élvezem, s kihívások elé állít folyamatosan, akkor elveszi az energiámat és az időmet, a két legfontosabbat ahhoz, hogy élni tudjak, úgy magán-mód is, ilyenkor tűnik tova minden; a percek kifolynak a ujjaim közül, és utólag fáj. 

Hogy mi van a most-ban?
Vezető pozíció van; tanulás-tanulás-tanulás, kihívás, agyrém, imádat, utálat, kiborulás, öröm, mint általában. Ha az a kérdés, hogy van-e olyan szar, mint legutóbb, amikor ebben a cipőben jártam, akkor a válasz igen, illetve, máshogy szar. :D Néha megállok a körülöttem zsongó élet közepén, minden lelassul számomra, mint mikor Neo leül az Orákulummal galambokat etetni a zsongó városban, s mégis mintha minden elhallgatna, megszűnne létezni. Ilyenkor elgondolkodom, felálljak-e, továbblépjek-e. Eddig mindig arra jutottam, hogy nem, mert ilyen helyen, mint a mostani, nem hinném, hogy fogok még dolgozni ebben az életben, de ebben az országban biztos nem. Márpedig nem óhajtok máshova költözködni. És aztán továbbhaladok az utamon, minden kicsit jobb lesz, aztán kicsit pocsékabb. Szeptember végéig adtam magamnak időt, hogy eldöntsem; maradok-e, vagy megyek. hullámzanak bennem az érzések ide-oda, meglátjuk, mi lesz.

A magánéletem egyik része egy lehetetlen álom; Alice számára legalábbis az. 

Lassan egy éve, hogy boldog együttlélegzés az osztályrészem a Kalapossal; együtt, de mégis közben önmagunk vagyunk, hol hétköznapian-, hol hihetetlenül csodaboldogan. 

A párkapcsolati hétköznapok sosem voltak az eseteim; meló, aztán haza, majd át hozzá, (macera) vagy egyből hozzá, de akkor nincs magánélet, "metime", magánszféra, nincs csacsogás a családdal, egyből alkalmazkodni kell egy másik közeghez, minden másodperc ezredrészét együtt tölteni; gyorsan megrágta ez mindig a rózsaszín "imádlak"-ot a múltamban. Most valahogy más. Van saját terem (nem feltétlenül földrajzi értelemben véve), elfogadja a "metime"-okat - mit elfogadja; azt megvétózhatatlan érvnek tekinti. Tudunk egy légtérben külön létezni, pedig az az "egy légtér" jellemzően igen kicsi - ha egymás mellett állunk, két ellenkező irányba már nem nagyon tudunk elforogni a tengelyünk körül. Ebben is látom már az édes apróságokat, és ez neki köszönhető.

A hihetetlen csodaboldogság pillanatai is megvannak még; amikor néha mindent és mindenkit kizárva tényleg csak magunk vagyunk, amikor kirándulunk, amikor szeretkezünk, amikor hitetlenkedve nézi az arcom, mintha minimum Galadrielt látná, vagy, mikor én állok meg hirtelen, és az idő megfeszülve szűnik meg. Ilyenkor csak Őt látom; az éles arcvonásait, az okos és pajzán barna szemeit, amik olyan vággyal, szeretettel tudnak körémolvadni, hogy semmi sem kérdés; mindenre megadja a válaszokat, még arra is, amit ki se mondok, amitől félek, amiben kételkedek, újra erőssé és biztossá tesz. S még inkább teljessé. Vajon miért nincs másik szavunk a boldogságra...? 

A magánéletem másik fele a nélkülözésről szól, a nemlétezésről; az időszűkéről, a barátok hiányolásáról, és arról, hogy nincs energiám egy messenger-, vagy telefonbeszélgetést lefolytatni. Utálom, hogy így van, és ilyenkor visszasírom a 9-17h-ig tartó munkaidőt, mikor sem fizikálisan, sem agyban nem vitte haza az ember a teendőit. A vezetői létnek sokkal több hátrányát látom, mint előnyét, mert az állítólagos előnyei mind fizikálisak és elméletiek. (Hierarchia, fizetés, tisztelet, felelősség etc.) Ezekre vagy nincs szükségem; nem érzem magam tőlük többnek, vagy alacsonyabb pozícióban is meg tudtam teremteni őket. A fizetés az egyedül, ami segít abban, hogy előretervezzek, félretegyek, de amennyit itt keresek, azt sales-esként, vagy normálisan megfizetett sima "gyártósoros" emberkeként is megkereshetném.
Ezt a nyarat annyira nem éreztem ezidáig, hogy sírni tudnék; mindjárt augusztus, és most voltam először kikapcsolódni az évben, most vagyok először úgy szabadságon, hogy nem intézek valamit, vagy betegelek, hanem csak vagyok, és lássatok csodát; írok.

Költöztem is, eladtuk a lakást, amiben nővérkémmel laktunk, 80%-ban én intéztem mindent ától cettig, ami tapasztalatnak nagyon jó volt, agyrémnek még jobb; gyakorlatilag olyan ez, mint egy második műszak - csak erős idegzetűeknek ajánlom. :D Vicces, mert hazaköltöztem, anyuékhoz, és megint nagyon más, mint legutóbb volt; már felnőttként vagyok kezelve egész nagy arányban, de dolgozó felnőttként, aki fáradt. Főznek rám, mosnak rám, takarítanak rám, cserébe ismét három emberhez kell alkalmazkodnom, és nem szabad elfelejtenem, hogy nem én vagyok az úr a háznál. Ez is érdekes út.

Hogy merre tovább?
Mókás, de a Kalapos elérte azt nálam, amit nagyon rég nem tudott senki sem; egészséges párkapcsolat, hosszútávon működőnek bizonyuló. Együttélést tervezünk, lakást vesz ő is, én is, de összeköltözünk, és már a gyerekekről is szó esett nem egyszer, családi autóról, és testvéreiről. Hogy hogy a p*csába nem ijeszt meg? A kérdés jó. Magam sem tudom. Azt hiszem, Miatta van; Ő a kulcs. Róla még  - remélem - sokat fogtok hallani, arról, ahogy megismertem, ahogy az életem része lett, ahogy eljutottunk idáig, amilyen Ő.

Szeretnék még sokat-sokat írni, Nektek, magamnak. Hiányzik, hogy olvassatok, hiányzik, hogy írjak. Azok, akik közületek már nem részesei az életemnek, de azok voltak,  hiányoznak, és bízom benne - már-már lehetetlenül és vakon, tudom -, hogy ismét velem lesztek egyszer-egyszer, vagy inkább többször, sokkal többször. Én még mindig én vagyok, és Ti mind szívem csücskei vagytok. 

Lám-lám...

... és hmhm. kicsit Shau-ra hajaz a stílus; ha innen nézem, bátrabb, ha onnan nézem, pont, hogy nem. kevesebb eszközzel dolgozik, de mégis van benne valami más, s valami plusz is. ráadásul az öregekhez és az "arc-nélküliekhez" is hozzá mer nyúlni. respect. 

 Marcin Nagraba munkái. 

Beteg

... de mégis... grrrrrr und woooow.