Helyzet-jelent-és...

... Jó rég nem írtam már. A bejegyzéseimet jellemzően pont-pont-pont-al kezdem, mert mindegyiknek előrébb van az eleje, mint ahol nekikezdek, mindegyik folytatása valaminek; a blogom az elejétől a (reméljük sosem elérkező) végéig teljes és egész. Zene itt.

Az Idő sebesen elszaladt, mint szél a fák közt; kacagva, huncut módon, és nem tudom megfogni, visszahúzni, belekapaszkodni, örökké benne és vele suhanni. Ezért is írok blogot, hogy magam mellé vonhassam Őt. S amikor nem írok, megannyi pillanat elvész, s csak homályos árnyékát tudom papírra vetni. Ilyen ez. 

Az utóbbi időben nem volt lehetőségem meg-megállni és visszanézni, csak néha, és ez úgy fest, egyelőre nem nagyon fog változni a jövőben sem. A felnőttség rákfenéje számomra a munka; ha nem szeretem, összecsoffadok, mint az elrohadt virág, mert amit napjaim jelentős részében csinálok, nem éltet. Ha élvezem, s kihívások elé állít folyamatosan, akkor elveszi az energiámat és az időmet, a két legfontosabbat ahhoz, hogy élni tudjak, úgy magán-mód is, ilyenkor tűnik tova minden; a percek kifolynak a ujjaim közül, és utólag fáj. 

Hogy mi van a most-ban?
Vezető pozíció van; tanulás-tanulás-tanulás, kihívás, agyrém, imádat, utálat, kiborulás, öröm, mint általában. Ha az a kérdés, hogy van-e olyan szar, mint legutóbb, amikor ebben a cipőben jártam, akkor a válasz igen, illetve, máshogy szar. :D Néha megállok a körülöttem zsongó élet közepén, minden lelassul számomra, mint mikor Neo leül az Orákulummal galambokat etetni a zsongó városban, s mégis mintha minden elhallgatna, megszűnne létezni. Ilyenkor elgondolkodom, felálljak-e, továbblépjek-e. Eddig mindig arra jutottam, hogy nem, mert ilyen helyen, mint a mostani, nem hinném, hogy fogok még dolgozni ebben az életben, de ebben az országban biztos nem. Márpedig nem óhajtok máshova költözködni. És aztán továbbhaladok az utamon, minden kicsit jobb lesz, aztán kicsit pocsékabb. Szeptember végéig adtam magamnak időt, hogy eldöntsem; maradok-e, vagy megyek. hullámzanak bennem az érzések ide-oda, meglátjuk, mi lesz.

A magánéletem egyik része egy lehetetlen álom; Alice számára legalábbis az. 

Lassan egy éve, hogy boldog együttlélegzés az osztályrészem a Kalapossal; együtt, de mégis közben önmagunk vagyunk, hol hétköznapian-, hol hihetetlenül csodaboldogan. 

A párkapcsolati hétköznapok sosem voltak az eseteim; meló, aztán haza, majd át hozzá, (macera) vagy egyből hozzá, de akkor nincs magánélet, "metime", magánszféra, nincs csacsogás a családdal, egyből alkalmazkodni kell egy másik közeghez, minden másodperc ezredrészét együtt tölteni; gyorsan megrágta ez mindig a rózsaszín "imádlak"-ot a múltamban. Most valahogy más. Van saját terem (nem feltétlenül földrajzi értelemben véve), elfogadja a "metime"-okat - mit elfogadja; azt megvétózhatatlan érvnek tekinti. Tudunk egy légtérben külön létezni, pedig az az "egy légtér" jellemzően igen kicsi - ha egymás mellett állunk, két ellenkező irányba már nem nagyon tudunk elforogni a tengelyünk körül. Ebben is látom már az édes apróságokat, és ez neki köszönhető.

A hihetetlen csodaboldogság pillanatai is megvannak még; amikor néha mindent és mindenkit kizárva tényleg csak magunk vagyunk, amikor kirándulunk, amikor szeretkezünk, amikor hitetlenkedve nézi az arcom, mintha minimum Galadrielt látná, vagy, mikor én állok meg hirtelen, és az idő megfeszülve szűnik meg. Ilyenkor csak Őt látom; az éles arcvonásait, az okos és pajzán barna szemeit, amik olyan vággyal, szeretettel tudnak körémolvadni, hogy semmi sem kérdés; mindenre megadja a válaszokat, még arra is, amit ki se mondok, amitől félek, amiben kételkedek, újra erőssé és biztossá tesz. S még inkább teljessé. Vajon miért nincs másik szavunk a boldogságra...? 

A magánéletem másik fele a nélkülözésről szól, a nemlétezésről; az időszűkéről, a barátok hiányolásáról, és arról, hogy nincs energiám egy messenger-, vagy telefonbeszélgetést lefolytatni. Utálom, hogy így van, és ilyenkor visszasírom a 9-17h-ig tartó munkaidőt, mikor sem fizikálisan, sem agyban nem vitte haza az ember a teendőit. A vezetői létnek sokkal több hátrányát látom, mint előnyét, mert az állítólagos előnyei mind fizikálisak és elméletiek. (Hierarchia, fizetés, tisztelet, felelősség etc.) Ezekre vagy nincs szükségem; nem érzem magam tőlük többnek, vagy alacsonyabb pozícióban is meg tudtam teremteni őket. A fizetés az egyedül, ami segít abban, hogy előretervezzek, félretegyek, de amennyit itt keresek, azt sales-esként, vagy normálisan megfizetett sima "gyártósoros" emberkeként is megkereshetném.
Ezt a nyarat annyira nem éreztem ezidáig, hogy sírni tudnék; mindjárt augusztus, és most voltam először kikapcsolódni az évben, most vagyok először úgy szabadságon, hogy nem intézek valamit, vagy betegelek, hanem csak vagyok, és lássatok csodát; írok.

Költöztem is, eladtuk a lakást, amiben nővérkémmel laktunk, 80%-ban én intéztem mindent ától cettig, ami tapasztalatnak nagyon jó volt, agyrémnek még jobb; gyakorlatilag olyan ez, mint egy második műszak - csak erős idegzetűeknek ajánlom. :D Vicces, mert hazaköltöztem, anyuékhoz, és megint nagyon más, mint legutóbb volt; már felnőttként vagyok kezelve egész nagy arányban, de dolgozó felnőttként, aki fáradt. Főznek rám, mosnak rám, takarítanak rám, cserébe ismét három emberhez kell alkalmazkodnom, és nem szabad elfelejtenem, hogy nem én vagyok az úr a háznál. Ez is érdekes út.

Hogy merre tovább?
Mókás, de a Kalapos elérte azt nálam, amit nagyon rég nem tudott senki sem; egészséges párkapcsolat, hosszútávon működőnek bizonyuló. Együttélést tervezünk, lakást vesz ő is, én is, de összeköltözünk, és már a gyerekekről is szó esett nem egyszer, családi autóról, és testvéreiről. Hogy hogy a p*csába nem ijeszt meg? A kérdés jó. Magam sem tudom. Azt hiszem, Miatta van; Ő a kulcs. Róla még  - remélem - sokat fogtok hallani, arról, ahogy megismertem, ahogy az életem része lett, ahogy eljutottunk idáig, amilyen Ő.

Szeretnék még sokat-sokat írni, Nektek, magamnak. Hiányzik, hogy olvassatok, hiányzik, hogy írjak. Azok, akik közületek már nem részesei az életemnek, de azok voltak,  hiányoznak, és bízom benne - már-már lehetetlenül és vakon, tudom -, hogy ismét velem lesztek egyszer-egyszer, vagy inkább többször, sokkal többször. Én még mindig én vagyok, és Ti mind szívem csücskei vagytok.