2018. december 26., szerda

az én öt dimenzióm




már majd' egy hónapja nem vagyunk együtt. 

furcsa ez, mert a karácsony a kedvenc ünnepem. a karácsony, a szeretet ünnepe. meglepő módon a kettő közt nincs összefüggés bennem; én szeretek minden nap. szeretek közelről, és szeretek távolról is, szeretek téren és időn át is. Téged is. ez az ünnep nem teszi nehezebbé azt, ahol most tartunk, mert Neked és nekem annyira mást jelentenek ezek a napok. mindig féltem, hogy nem tudom Neked megmutatni, nem tudom az ünnepeinket olyanná tenni, amit én szeretek ebben, a hangulatában, az ízében, az érzésben. azt hiszem, ami nekem van, amit ez nekem jelent, az nagyon ritka. 

igazából Te ott vagy mindenhol és Te mindig vagy. ahogy az én szeretetem, Te úgy létezel időn és téren át. 
tegnap láttam újra az Interstellar-t és valahogy most jobban értettem, mint valaha. azt hiszem, most értettem meg igazán, legalábbis számomra biztosan egyedi értelmet nyert.
Te magad vagy nekem egyben az öt dimenzió. nem csak akkor és ott vagy, ahol fizikailag látlak, vagy érintkezünk. tudlak érezni bárhol és bármikor, átszövöd a múltam, a jelenem, a jövőm. még akkor is így lenne, ha többet sose beszélnénk, sose találkoznánk, nem hallanám érces hangodat. viszlek magammal, jössz mindenhova és mindenkor. 

ha szóba jön bárhol bármi - érted? bármi - Te ott vagy benne, velem. az emlékeim, amikből élek, amikből táplálkozom, ami valahol meghatározza a személyiségünk egy fontos részét, azt, amiként látjuk a vilgágot... valami, ami történt, vagy történik velem... milyenek az utak, mekkora a dugó, mit eszek, le kell-e füröszteni a fenyőfát díszítés előtt, milyen a jó whiskey, vagy, ha vodkát iszom, ha kv-t, ott vagy, bazd meg, MINDENBEN. 

tudom, hogy én is Neked. 

én ezt az önmagában kiborító tényt már egész nagy nyugalommal kezelem. igazából mára már észre se veszem magamtól. az emberek furán néznek rám, ha Rólad beszélek, olyan természetességgel, mintha semmi sem változott volna. de hát az, hogy az életem része vagy, nem változott. eleinte nem értem, mi a bajuk.
nem, nem vagyunk már együtt, igen, meghoztuk ezt a döntést, (meghoztam? mindig labilis vagy ebben...) de attól még Te vagy a múltam, ezért ezer láthatatlan, de annál erősebb, damilszerű kötelék csomózódik rám, ránk, ami Rólad, rólunk szól.
ha akarnám, levághatnám őket erőszakkal, de tudod, az azt jelentené, hogy tagadok. emlékszel biztosan; reakció-ellenreakció... még mindig Te irányítanál, a nélkül, hogy tudnád, hogy akarnál....

nem. Te itt vagy, körülöttem, bennem. mindig sok helyed lesz, amit betölts, amit betölthetsz. Az én szívemben mindig annyi hely van, ahány embernek hely kell, mert olyan, mint egy tardis... bigger on the inside. 

tudod, most is úgy vagyok, hogy itt lehetnél, itt lehetne a kezed, nyúlok utána, hogy megfogjam. tudom, hogy így helyes, hogy nem tehetem, és közben igazából mégis, bármikor, mert az idő nem egy egyenes, behunyhatom a szemem, akár átélhetek mindent újra, Veled, akár melléd ülhetek, átölelhetlek, megfoghatom a kezed, és tudom, hogy Te meg fogod szorítani. és Te a jelenedben, akármikor és akárhol légy... érezni fogod.

2018. június 25., hétfő

Történet a Kalaposról III. - A hullámok morajlása

Előzmény itt. A bejegyzést korábban írtam már, de valahogy mostanra lett egész.

--- * ---

A napok teltek és múltak, a sötét órák egyre hosszabbra nyúltak, a napfényesek egyre gyorsabban illantak el. Képek vannak csak; vágytól fűtött cirógatásra ébredésekről, kávédaráló zümmögésének hangjairól, a teraszon, -15 fokban, a térdemig érő nagykabátjában dohányzásokról esti órákban, borral leöblítve a holdfény s a csillagok ragyogásának látványát, miközben a vonatokról mesél, és arról, miért csúszhat meg a sínen aléló nyirkos faleveleken a vonat kereke. Pillanatokról, ahogy az ágyán fexem, elnyúlva, mint egy kéjéhes macska, miközben ő dolgozik, vagy mikor arról magyaráz, mit, és miért úgy csinál, ahogy. Majd' könnybe lábadó szemeire is emlékszem, mikor azt mondja, mennyire fura neki, hogy mindez engem érdekel, és mennyire nem érti, hogy miért nézek fel rá mindezért. Az érzéseiről nem beszél. Sokat beszélgettünk akkortájt, talpainkat a falnak vetve, vagy a hátunkat; azokból a műanyag piros poharakból kortyolgatva valami alkoholt, amit a Margitszigetre menet vettünk. Régi fiúkról, lányokról, régi életünk morzsáiról, az ide - oda - vezető útjainkról.

Azt, hogy biszex vagyok, kristálytisztán emlékszem, hol s mikor mondtam el neki. Csendes este volt, a házunk melletti padokon, lábunkat az ülőkén nyugtatva dohányoztunk. A SPAR fényei, a Rossmann-é, a Dohánybolté. Néhány kóvájgó hajléktalan, kutyát sétáltató idősek, s megannyi pislákoló, vidáman de higgadtan világló ablak. Igazi tízemeletes betondzsungel-környék. De valahogy mégis minden csendes volt és nyugodt, bennem legalábbis. Odakonkcentráltam. Féltem. Nagy nehezen kiböktem, hogy nem csak a fiúkat szeretem. Nem mintha akkor "már" jártunk volna. De akkor is, jobb volt, hogy tudja.. Ismertem olyat, aki nem tudta elfogadni. Nem volt gond, ismert ilyen lányt. Azt hiszem, valami olyasmit mondott rá, hogy nem tudja elképzelni - még -, hogy valakivel osztozzam rajtam. Később találkoztam a Szőke lánnyal, nem sokkal ez után. Boroztunk, beszélgettünk. Nem bánta volna, ha ott alszom. Nem tettem, s azt sem engedtem, hogy hozzám érjen. Pedig édes lett volna elcsábulni.

Az idő telt, édesen és egymás titkait, történeteit hallgatva és vágyva. Ha megkérdeznék, milyen ízű volt életemnek az a szakasza, azt mondanám, édes-savanyú Uncle Ben's szósz-ízű. Pont kellemesen fanyar és édes egyszerre, nem ideálisan, rózsaszínűen, műen-boldog. Olyan igazi volt.

Nem tudok dátumokat. Csak tudom, hogy volt egy pont, ahonnan elkezdtem érezni. Csak azért tudom, mert ritkán félek. De egyszer csak ott volt; már-már megfoghatóan, velem, egyre többször bukkant fel, s mindig, mikor ránéztem, mikor őt néztem.
Hogy nem vagyok elég.
Hogy nem vagyok elég szép.
Hogy nem vagyok elég jó az ágyban. 
Hogy ez csak egy "valami", amiből bármikor kiléphet. És ez miért is gond? Miért is nem akarom, hogy kilépjen?
S aztán eljött a pont, amikor minden értelmet nyert, mint a példák segítségével megértett matek-egyenlet; nem akarom elengedni. Ezt, ami velünk van, itt és most, kettőnk közt, ami a mienk, a kettőnké, én nem akarom elengedni, nélkülözni.
Hogy szeretem.

Ettől aztán olyan istenesen megijedtem, mint már rég nem. A szerelem-érzésem általában jön, lát, győz, tartol, s nem  kérdés, hogy a másik mit és hogyan.
Itt sötétben tapogatóztam. A szabályokat megint én hoztam, nem volt mit szépíteni, vagy megjátszani magam. Ennek a fiúnak nem volt szokása az érzéseiről beszélni. Igazi úriember, gentleman, de nem a beszédes fajta. Akkor beszél, ha van miről. A szemei és az érintései beszéltek helyette, de mivel pár hónapja ismertem, nem tudhattam, mi mit jelent a Kalapos nonverbális szótárában.

Minden éjjel ugyanúgy aludtunk, ő az ágy jobb oldalán, háton, mint egy fáraó, már csak a keresztbe tett karok hiányoznak. Máig nem értem, hogy lehet így aludni. :D Én majdnem a kezdetektől a szívén pihentettem a fejem, oldalvást kucorodva, rája-beléje bújva. Jó éjszakát kívánunk, ez már az alvás-felállás.
Egyik éjjel ebből a pózból felém fordult, oldalvást, szembe velem. Tudtam, hogy van valami, hisz' a napi rutinok embere, nem a lázadó módon ide-oda-rakom-magam valaki, mint én. Csend volt. Hosszú csend. Aztán megszólalt. A hangja finom volt és puha, mint egy kasmír-sál; halk és őszinte.
 - Szeretlek. - mondta.

Nem kaptam levegőt, úgy tűnt, valahol elakadt a tüdőm és a többi, légzéshez szükséges szervem közt. A világ forogni kezdett, azt a megkönnyebbülést, azt a hitetlen felszabadulást nem nagyon tudta másként kezelni a szervezetem. A könnyek valami érthetetlen mechanizmus részeként egyszer csak folyni kezdtek a szemeimből. A nyakába fúrtam az arcom, és a másodperc töredéke alatt totálisan leizzadtam - nem esküdnék meg rá, hogy nem kezdtem el remegni is. Orgazmusok alkalmával izzadok le így. Nem igazán tudtam megszólalni, s akkor úgy tetszett, sokáig maradtunk úgy. Hogy kimondtam-e még aznap éjjel, hogy én is szeretem, nem tudom, de úgy rémlik, pár mondat elhagyta a számat azzal kapcsolatban, hogy mióta érzem én is ugyanezt. Másnap reggel a kávét egy "Jó reggelt, Szerelmem" kíséretében kaptam, s azt követően máig is minden reggelen.

Nem beszéltünk arról azóta sem, hogy járunk-e, együtt vagyunk-e. Annyira egyértelmű és magától értetődő volt az egész; azóta is az.
Szép lassan alakulunk. Egyszer csak, tán egy év eltelte után, kitettem face-re, hogy kapcsolatban vagyok. Egy ideje nem titkolom a munkahelyemen, ki a párom. Egy ideje már őszinte örömmel tudtam azt mondani, hogy "igen, összeköltözöm Veled". Egy ideje azt gondolom, szeretnék majd esküvőt, gyerekeket, s vele akarom ezt. Másfél év, hosszú idő, pláne nekem, egy kapcsolatban.

---*---

Azóta lassan a másodiknál járunk, és a dolgok sokat változtak, a szürke hétköznapok néha megesznek minket is. Összeköltöztünk, ez nálam már a hard-core rész.

De most, ahogy ezt az írást olvasom, minden érzés és emlék felsejlik előttem, mintha csak egy lepkeszárny vastagságú, finom függöny mögül nézném és élném újra  korábban megélt pillanataink filmkockáit, s újra beleremeg a gyomrom. Ma reggel elment dolgozni, én meg itthon vagyok, mert végre szabi... kaptam búcsúcsókot, és félálomban a nyaka köré fontam a kezem, valahogy kinyikorogtam magamból, hogy "szeretlek", és úgy fájt elengedni Őt.

2018. június 6., szerda

2018. június 5., kedd

Pic of summer, avagy: köszönöm a lábad

Az úgy volt, hogy ültünk a Duna partján, a Parlamenttel szemben, Evan meg én.
Én magyaráztam, ő meg közben lőtt egy jó képet rólam.


Rágnéztem, és megállapítottuk, hogy nekem ezt nem illene kitennem sehova, mert felelős vezetőként az nem biztos, hogy oké lenne, ha ilyen miniszoknyás-ivós-dohányzós-éjszakai fotókat lődöznék magamról, és kitolnám instára, ő pedig szintúgy ne tegye sehova se, mert akkor megint azt fogják hinni a kollégák, hogy szakítottam a Kalapossal... :D (inside joke; a Kalapos nem szeret fotózkodni, Evan-nel én viszont igen, alkalomadtán...) De megkértem, hogy küldje el, mert eléggé tetszetős.

Aztán a diskurzust a következőképp zártuk le:

 - Köszönöm a képet.  -Mondtam én.
 - Köszönöm a lábad. - Reagálta Ő.


Ide azt hiszem, pont elfér ;)

PS: Nagyon hiányoztok, hiányzik az írás, időm nincs, de megint gyűlik bennem oly sok minden. Bízom benne, hogy hamarost ki is bújik, ha lesz rá perc-keretem, ha nem; kell már a nem-érdekel-semmi-csak-írhassak életérzés. Btw érzem én is, hogy a fogalmazásom már nem olyan, mint volt, sry érte. Remélem, lesz még alkalmam csiszolni, "visszafejleszteni". No, tsóközön :)


2018. február 24., szombat

Megpörgetve

... a tengelyem körül. 

Pont egy hete. 
Egy kedves barátom 30. születésnapjára tartottam, s előre tudtam, mennyire fogom "jól" érezni magam - tekintve, hogy a srác társaságával megszakadt a kapcsolatom évekkel az előtt, nem véletlenül. Alig bírtam rávenni magam, hogy elmenjek, de végül csak-csak; egy kisebb hisztigörcs után felrángattam egy miniszoknyát, egy csizmát, és nekivágtam. 

Ezen az estén ismertem meg Nannát, akiről már sokat hallottam, kb. a következőket; jófej, tetovált, pasis, lány, a lányokat szereti, magának való. Azt köszi, ez már nálam eleve befutó, legalábbis ahhoz mindenképpen elég, hogy valaki szimpatikus legyen,kíváncsi legyek rá. 
Nem tudtam, hogy ott lesz; épp lent dohányoztunk a hely előtt, amikor egy mélyebb hangú, rövid hajú lány hozzánk lépett, kibontakozott a kapucnijából, és bemutatkozott. A neve alapján tudtam, ki az, így kedvesen rámosolyogtam, határozattan kezet ráztam, és örömömre szolgált, hogy ő egy olyan idegen, aki biztosan nem várja el rögtön az első találkozásnál a puszikarcranyomkorászását. (Utálom ezt a szokást, és a lányok zöme megsértődik, ha nem tartod. BEMUTATKOZÁSKOR. Wtf.)

Szóval megérkezett, visszamásztunk az asztalunkhoz, és ő mellém ült le, nem a társasága mellé, kedélyesen elkezdtünk beszélgetni, és hamarosan le kellett vonjam a következő konklúziókat is: 

jól el lehet vele beszélgetni, gyönyörű barna szemekkel rendelkezik, az arca egyszerre pasis és nőies, helyes és szép, melle vagy alig van, vagy leszorítja, elég természetes módon tud akkora terpeszbe ülni, hogy csak pislogtam. A szexuális kisugárzása észveszejtő - legalábbis rám nézve biztos, szvaaaaal... értitek. Idővel bejelentette, hogy egy másik buliba tart. Rákérdeztem, milyen buliba. Válasz: amolyan buzis buliba. Felnevettem, és mondtam, hogy ok, de azon belül hová, úgy tudom, nincs sok ilyen hely a városban, sajnos. Eldumáltunk. 

Kicsit később megkérdeztem, jön-e velem cigizni, mire a válasz az volt, hogy negyedóra múlva megy, szóval nem tudja. Vállat vontam, és mondtam, hogy ahogy gondolja, s közben öltözködtem. Erre ő valami olyasmit mondott, hogy őt nehéz meggyőzni, és jön, mire én, hogy látom, milyen nehéz. Nem engedett előre, nem nyitotta ki nekem az ajtót, ami számomra új volt, azt hittem, minden fiús valaki próbál udvarias lenni. Miközben cigiztünk, közölte, hogy esni fog a hó, ezt követően nem sokkal később rá is kezdett. Egész pontosan egy hete esik. Szívatom is vele ezerrel. 
Visszagondolva fogalmam sincs, hogy kiderítettem-e, hogy ő tudja-e, hogy bi vagyok, vagy hogyén erről tettem-e említést, nekem annyira egyértelmű volt, nyilván, ahogy az is, hogy biztos levette. 
Valahogy lett a beszélgetésünknek egy olyan része, ahol közölte, hogy menjünk utána, ha bulizni támadna kedvünk. Tudtam, hogy nem fogunk, nem mindenki olyan elfogadó, meg nem mindenki akar olyan lányok közt ellenni, akik a csajokra vannak ráállva.

Miután lelécelt, nem sokáig bírtam, hogy ne írjak rá. Hogy örülök, hogy megismertem, és hogy érezze jól magát. Elindult a kommunikáció messengeren, és elég gyorsan ott kötöttünk ki, hogy miért nem megyek utána, ő épp alapozott valahol a barátaival. Meg hogy menjek velük rázni egy jót. Éreztem, hogy rossz ötlet lenne, mert évek óta nem voltam lánnyal, de még olyan közegben sem, ahol nem a srácokat preferálják, szóval kb. armageddon lett volna belőle, ha egy csomó ilyen csaj közé beesem. Hárítottam, hazajöttem, de közben azért írtam neki, hogy érezze jól magát, és helyettem is vigyenn haza egy lányt. Ha máshol nem, itt biztos leesett neki. De a mai fejemmel már úgy sejtem, nem vett le ő semmit sem az én kis jelzéseimből, max. én éreztem, vagy akartam érezni ezt... Mert amit visszaírt, elég kétértelmű volt; egyet kettőnk helyett. Nos, ezt megint úgy értelmeztem, ahogy én akartam... 

Azóta beszélgetünk, viszont valahogy szétcsúszott az egész; én kíváncsi lettem rá, és nem titok, hogy a kelleténél sokkal jobban beindította a fantáziámat, s bár reménykedtem benne, hogy minden csoda három napig tart, nos, ez mérséklődött, de nem múlt el. Beszéltem még vasárnap a Kalaposnak arról, hogy hogy vagyok, meg mi ez az egész, és hogy ha úgy alakulna, számára tényleg könnyen elfogadható lenne-e ez, bár ez rossz megfogalmazás. Elég érdekes beszélgetésen vagyunk túl, de úgy érzem, komyolan gondolta, amikor azt mondta, úgy szeret, ahogy vagyok, és én ez (is) vagyok. 

Szóval Nannára visszatérve: antisztoc, nem igazán beszéljük egymás nyelvét, ráadásul fogalmam sincs most már, hogy csak azért marad-e velem kapcsolatban, hogy ne legyen bunkó, és ne hagyjon válasz nélkül. Mindent, amit egyértelmű jelnek vettem arra vonatkozóan, hogy szimpi vagyok neki, azóta megcáfolt, hogy szándékosan-e; hogy letörje a szarvaimat, vagy tényleg ennyire félrekommunikált, nem tudom, ahogy azt sem, hogy egyáltalán akarom-e. Nem jellemző rám, hogy  félreértelmezzem az embereket jelzéseit. 

Az is tény, hogy azóta a tudtára adtam, hogy ő gondolkodtatott el annyira, hogy beszéljek a Kalapossal, erről az egész Alice-lánnyal dologról. Nagyon furán reagálta le, de utána nem tűnt el, sőt, magától kezdett el aktívan írogatni. Nem tudom, merre tart ez, vagy hogy mi ez...

De azt tudom, hogy az antiszoc emberekkel kva nehéz, és meg is szívtam már velük rendesen, lásd Keenan... Mindenesetre úgy érzem magam, mint akinek kihúzták a fejét a homokból, és megint kilépett a mókuskerékből; munka - párkapcsolat, és ennyi...
Valahogy kaptam egy pofont, hogy az élet színes, tele van lehetőségekkel, én meg megint nem élek, csak megyek, darálok, teljes lelkesedéssel, de a szenvedélyes, kíváncsi én megint be volt lakatolva egy kva dobozba...