nem működik. semmi nem működik. az írás sem öröm, még csak nem is mentsvár. egy ócska és gyatra, gyengén sipákoló kísérlet és próbálkozás a túlélésre.
vicces, hogy sokszor minden legyötört kurva szó olyan kínosan tehetségtelen, és ha elönt a szar, a szavak és a kifejezések olyan sorrendben és szabadon, maguktól-működően zuhannak ki a lelkemből a számon át - vagy azt kihagyva - a billentyűzetre, mintha valaki 1000 évig álmodta volna őket. sose fogom igazán megérteni, mitől és miért lendülnek mozgásba, mert nem úgy fest, hogy én működtetném őket; sokkal inkább valami, itt bennem, amihez olykor mintha semmi közöm nem lenne. (hah, szevasz, Alice.)
összezuhant minden, a munkám, a családom, és annak tagjai, a párkapcsolatom-szerű tündöklés pedig mindig is valamiféle láthatatlannak tűnő, foszforeszkáló kötéltánc-hatású lehetetlenség volt - csak a mindenmásszarral együtt ez már kissé sok.
minden átalakulóban, és viszi, rabolja, öli és eszi az életemet, közben eteti és boldog morzsákat is szór neki persze, hogy mégse legyen azért olyan kurva unalmas.
cinikus vagyok? igen.
megint előbújt az önbizalomhiányos, az összecsuklott, a védtelen? nem.
tudom, hogy ki vagyok, mennyit érek, és mit miért csinálok.
csak most ömlenek a szavak és ez segít. nem azért írok, hogy megijedjetek. én se ijedtem meg. sírok, ami nehéz, megint sírni, retek sokat, de kell, jót tesz, rendezi a sorokat. túlélem.
azért írok, mert muszáj.
és valahogy ez az egész most olyan, mint a kislányosan vihogó csillámfaszlámahányás-színű pulcsim a szigorú-fekete farmerem mellett; absztrakt és közben valahogy most mégis kiábrándítóan szomorú.
ez a bejegyzés is ilyen; unikornisról lepattant csillámporral beszórt semmitmondás, és mégis működik.
PS: nem, nem szívtam.
