nos, egy ideje már készülök erre. hogy leírjam. hogy értsétek. hogy kiöntsem. hogy nyoma legyen, hogy nem csak egy álom volt. hogy elköszönhessek Tőle magamban. hogy lezárhassam valahogy, valamennyi időre. mert kell. főszabályom az, hogy nincs backspace. minden, amire emléxem, itt lesz, mint egy érzelmi lábnyom.
...a Farkast azt hiszem, 2004 nyara óta ismerem. vagy talán régebb óta. igen, régebb óta. egy baráti társaságban mozogtunk, arra fele akkor nehéz volt mondjuk nem így tenni. mindenki ugyanarra a pár helyre járt inni, dumálni, bulizni, vagy akár randizni.
azon a nyáron volt nálam egy házibuli (első és utolsó :D), s a barátom, akivel akkor már kissé halódott amúgy sem túl hosszú kapcsolatunk, külföldön volt. azt a házibulit zömében hátul, a kert végében töltöttem, a kutyámat simogatva, és a Farkassal beszélgetve. már akkor imádtam a hangját, ahogy beszélt, aztán énekelt nekem. emléxem, színész akart lenni. nem csoda, családi vonás. valaha én is rendelkeztem ilyen ambíciókkal. végül ezt soha nem próbáltam ki. megtaláltuk a közös hangot, rá tudtunk feküdni lélekben egymás érzéseire, mint holmi felhőkre, s csak utazni rajtuk... hihetetlen érzékkel. ennyi volt, semmi más, s a vonzerő, a mágnes, ami dolgozott bennünk, de még gyenge volt (a mostanihoz képest). mire felocsúdtunk hajnalban, már csak a kanapé maradt szabadon a nappaliban. a fejemet a mellére hajtva aludtunk el, és így is ébredtünk fel. előre szólt, hogy folyik a nyála álmában, édes istenem. úgy is volt. nem zavart. magamban Angyalarcúnak hívtam.
megköszönte azt az éjszakát, ezer éve nem aludt így senkivel. jó volt, jól esett mindkettőnknek, simogatta az élmény a szívünket, ennyi volt és jó volt így. másnap főzött, nekem, és annak, aki még ott ragadt. már akkor tudott főzni - mindenféléből, ami otthon volt, összerittyentett egy eszméletlen jó rakott tésztát. én még ma sem tudok. :D aztán beszéltünk erről. hogy az egyik elég közeli barátja az én barátom. és hogy ez nem jó ötlet. de azt hiszem, ott és akkor köttetett valami örök - legalábbis bennem, nekem biztosan. sokáig azt hittem, csak bennem.
pár nappal vagy héttel később jött életem első, teljes hetes szigete. a párommal aludtam egy sátorban, de mire felkeltem, már nem volt ott, s mikor lefeküdtem, még nem feküdt mellettem. kissé megbántottam egy őszinteségáradattal az indulás napján. mérges voltam rá, s kissé fel akartam őt pofozni, amolyan "hé, itt vagyok" üzenettel kétszer is megcsaltam őt. az egyik a Farkas volt. Néhány csók, néhány érintés, az ölelése, az illata... egy kézzel, előröl megrántva nyitotta ki a melltartómat. sok színes párnán fetrengve az ezerszínű, forró nyári délutánban. elvarázsolt, de szerencsére túl sok minden volt akkor is, túl sok mindent kellett feldolgoznom, megértenem, átgondolnom (mikor nem...) érdekesen búcsúztunk el. azt mondta, az én döntésem, hogy mit teszek, hogy szakítok-e. de ő sosem tudna belém szeretni. nem járna velem. azonban mindennél jobban vágyik rám. sose felejtem el, amikor azt mondta: levetkőztetnélek, s nem érnék hozzád, csak néznélek, annyira gyönyörű vagy. ilyet azelőtt nem kaptam. se ilyen szép bókot, se ilyen tiszta és tiszteletteljes őszinteséget - pasitól. azokban az években főként negatív élmények határozták meg a férfiakról alkotott képemet. apám. az első barátom, aki csak le akart fektetni, és a legjobb barátnőmhöz, az exéhez közel maradni, akit még mindig őrülten szeretett. sajnos túl jól hazudta a szerelmet. elhittem. bár el is akartam hinni. number one pasi volt... az első s talán egyetlen igazi number one pasim. ezek után nehezen bíztam. ja.
a barátomat elhagytam, de Farkason kívül más is volt a képben. (mikor nem...) majdnem belezúgtam. majdnem. de valahogy leállítottam magam. emléxem, nyár volt még, az a nyár, perzselő meleg, otthon feküdtem a kanapén, a nagy sötétzöld kanapén, a redőnyök leeresztve, tán Kosheent hallgattam, lábam a falnak támasztva, elábrándozva a történteken, újraízlelgetve magamban mindent... és mosolyogva engedtem el. (egyszer volt csak nehéz. amikor a párom és ő egyugyanazon helyen volt, velem, a szakítás előtt. hülyén éreztem magam. nagyon hülyén. csíkos térdzokni, miniszoknya, napocskás bakancs, feltupírozott vörös haj, ülök valami kerítésen, és Farkas a lelkemre beszél, hogy viselkedjek... ősz volt, vad ősz.)
snitt.
sok fiú, sok szerelem, amikor mindig vak vagyok a világra. néha találkoztunk. futólag. szia, mi van veled, hogy vagy és ennyi. hol neki volt barátnője, hol nekem pasim. mindig elsiklottunk egymás mellett. rossz volt az időzítés. de én mindig figyeltem, mi van vele, a facebook áldásos hatásai... azt hittem, csak én. és ámultam csak egyre, hogy milyen gyönyörű lányokkal volt mennyire boldog, s hogy nézett ki maga is egyre jobban. legutóbb akkor lett szingli, amikor elkezdtem járni S-sel. írtam is róla, haha,
itt.
snitt.
2012. augusztusa. S-sel szétmenőfélben. ezer éve nem gondoltam a Farkasra, ha igen, csak kellemes emlék volt. azóta is szívesen meséltem róla. a fair hozzáállássáról, amiért múzeumban lehetne mutogatni. hozzáteszem, azóta nem volt senki, aki ne lett volna az. azóta mindenki, akivel jártam, odáig volt értem, meg vissza. vlhogy ráéreztem. vagy azt sugároztam ki, h meg ne próbáld? nem tudom...
rámírt face-n. akkor már szünettartósokat, meg szakítós játékokat játszottunk. és eltűnt a kapcsolatban a profilomról... elkezdte lájkolgatni a képeimet. aztán írt. hogy találkozzunk. így aznap. ha jól értettem. én meg elküldtem a retekbe. hogy próbálok épp kurvára hűséges lenni és rendet rakni magam körül. és egy olyan adonisz, mint ő, nem tenne jót most nekem - semmilyen szempontból. letámadnám. nem engedett könnyen, de végül elfogadta. aztán egyik este ráírtam. nagyon jót beszélgettünk. akkor is nyomta h fussunk össze. nem mertem. tudtam, hogy szétszedném. h ráugranék, hogy megerőszakolnám, akármi. tele voltam feszültséggel, vággyal, kérdésekkel, fájdalommal, mindennel. az eszembe se jutott, h érzelmi síkon is lenne valami. haha. egész jól kipucoltam magamból, úgy fest. elmesélte, hogy elutazni készül, hosszú időre, nagyon hosszúra, elmenekülni, szabadságon van a szíve, azt is összetörték, az övét is, csak másképp. hogy elmegy és tán nem is jön vissza, ha minden jól megy. álmokról mesélt. fájdalomról. tervekről. életről. szabadságról. jó volt őt olvasni. és végre egy olyan pasival beszélni, aki nem azért ír, nem azért jelentkezik, nem azért beszél veled, mert meg akar kapni, ilyen vagy olyan formában. barátként beszéltünk. rengeteget jelentett. azt hiszem, én nem túl sokat mondtam neki a párkapcsolatomról akkor. úgy vált el tőlem, hogy nem tiltja törvény, sem rendelet, hogy ráírjak én is néha.
aztán szakítottunk S-sel. hát ráírtam. úgyis albérletet kerestem már jó ideje, hátha tud kiadó szobát. tudott. a saját lakásában. mert tényleg készült elmenni. ok, mondom, megnézem. találkozzunk. sejtettem, hogy felnőtt fejjel nem lesznek elvi akadályai már, hogy az ágyában kössek ki. számítottam rá, hogy így fog alakulni.
és találkoztunk. egész nap görcsben volt a gyomrom, le-föl liftezett, mint egy rohadt páternoszter. nem értettem, mi ez. mint mikor S írt anno először, s a világ megfordult, noha nem is tetszett előtte sosem... olyan volt. nem értettem.
várnom kellett rá vagy 20 percet. olvastam, tán zenét is hallgattam. próbáltam a betűkre koncentrálni. nem ment. és megjelent. szélesen mosolyogva, lezseren, nagy füles a nyakában, ő volt ő, tök egyszerűen, mégis zsibbasztóan ő. Én pedig szerencsére kifele egész jól viselkedtem - azt hiszem. a torkomba ugrott a szívem. nem kaptam levegőt, nem bírtam betelni a látványával és a hangjával. őrjítő volt. mint egy atombomba. mint egy erdőtűz. mint egy óriási balta, ami az egész lényembe vágott hirtelen. próbáltam figyelmen kívül hagyni, noha rengetegszer zavarba jöttem. nem tudom, észrevette-e. mindegy is. sétáltunk, söröztünk, beszélgettünk.
az életünk elég párhuzamosan futott az elmúlt x ezer évben. haha. emberek, lányok, fiúk jöttek-mentek, iskolákat kezdtünk el és hagytunk ott, csináltunk ezt meg azt. éltünk és gyűjtöttük a sebeket meg a fájdalmat, szerelmet, érzéseket, de közben lényünk újabb dimenzióit is megtapasztaltuk. olyan volt, mint rég, és még jobb. szabadnak tűnt, szabályok nélkülinek, és mégis, magával szemben szimpatikus szabályai voltak, és a ragyogás és elragadtatás, fanatizmus, és hit, amivel az álmairól mesélt, levett a lábamról. már ott vettük a jeleket. faltuk egymást a szemeinkkel. mindketten rá is játszottunk, azt hiszem. ő nem egyszer elfeküdt a vékony a párkányon, ahol ücsörögtünk. jó-jó. sokat fogyott, mióta utoljára láttam. ha akkor őrült jó pasi volt, most nincsenek rá szavak. nekem. rajtam szokás szerint kis atléta, és fehér alapon fekete virágos török naci, szellemleheletnyi vékonyságú anyagból...szeretem azt a nadrágot. ha az ember 46 kg-s, nem a mellét fogja kirakni, ugye. minden forma kirajzolódott, ezzel tisztában voltam. elment még egy sörért. helyette két kis BOLS vodkát hozott, két pici fantával. előtte mondtam neki h még sosem ittam kisbazdmeget, mert nincs igényes piában. és hogy vodkás vagyok... erre megjelent ezzel.
aztán elmentünk hozzá, lakást nézni, pisilni. beléptem és egyből beleszerettem a helybe. polgári lakás, jó környéken, otthonos, édes, tágas, mégis minden bútor benne, ami kell, kis kanapék, se nem régiek, se nem újak... galéria és gyönyörű kis ablak, erkély... akkor azt hittem, kiveszem. vacila azért volt, mert a másik szobába egy fiú költözött. (mert most nem egy fiúval lakom...) megittuk a vodkanarancsainkat, és beszélgettünk tovább. az erkélyen gubbasztva, egy helyben. a félszavaiból megértve a másikat, egymás mondatait folytatva. mintha soha nem telt volna el az elmúlt jó néhány év. s közben ott volt még mindig a vonzalom, erősen fortyogott bennem s benne, de tartottam magam, éreztem, hogy veszélyes határt lépnék át, ha megtenném, így módosítanom kellett tervemet, miszerint most lefexem vele. akkor már hat órája beszélgettünk - egyfolytában. erősen érintettük a párkapcsolatokat, lelki dolgokat, mindent. igazából, azt hiszem, elmeséltük egymásnak, amiről lemaradtunk.
egyszer el akartam indulni. nem engedte. maradjak. olyan jó, hogy ott vagyok. maradtam.
egyszer csak mondta, hogy fáj a háta. vagy csak nagyon nyújtózkodott? nem emléxem. rákérdeztem, mitől fáj. mondta, hogy nagyon megedzette. jiu jitsu-zik. durván. mondom, ha akarod, megmasszírozom. bár az én pehelysúlyomat nem biztos, hogy megérzed. szavamon fogott, már fel is pattant.
bementünk, levette a pólóját, a kezembe nyomott valami szürreális maszlagot, hogy azzal kenjem be. kényelmesen elhelyezkedtem a feneke környékén, a sarkamra ülve. nem volt rossz látvány... és masszíroztam. élvezte. tetszett neki. közben tovább beszélgettünk. vagy csak én? néha nagy volt a csend. nem zavart. aztán egyszer csak, minden előjel nélkül a következőt hajtotta végre. finoman feldobott a hátáról, s a másodperc töredéke alatt hátrafelé kikúszott alólam. közben a kezével már el is kapott, megtartott, elfeküdt s engem maga mellett-alatt elfektetett, hirtelen igen közel került. megcsókolt. finom volt, észveszejtően finom. a torkom, a szívem, a tüdőm, a levegő... s a tűz, az a tűz... újra abba a természetellenesen gyönyörű állapotba kavarodtam. mondta, hogy nem bírta tovább, órák óta meg akarta tenni. hogy amikor ráültem, akkor érezte, abból, ahogy, hogy én is. hogy akarom. én tényleg azt hittem, csak egy masszír lesz, semmi több. csak néztük egymást némán. aztán újra. és újra. ha van puzzle darab, ami hozzám illik, aki úgy csókol, hogy attól megbolondulok, akivel egyszerre annyira természetes és vad, egyszerre kegyetlen és finom, akkor az ő. durván felajzott. jó szeretőként viselkedett, az őrületbe kergetett. olyan szinten voltam nedves, hogy az valami kábulat. már a nadrágomon keresztül támadta legérzékenyebb pontomat, perzselőn forró nyelvével. de nem mentem bele. többször elindultam. egy cigi az erkélyen, néhány szó, és újra az ágyán kötöttünk ki. fáj, hogy már most nem emléxem minden egyes pillanatra. baszdki, mikor is történt? több, mint 3 hónapja. ahogy írom ezt, zsibbad mindenem. azt a kva. mondtam neki, hogy nem akarom, így nem. h bele tudnék szeretni a pillanat törtrésze alatt. vékony jégen táncoltam. de ekkor még mindig csak tényeket közöltem, és magamra próbáltam vigyázni. nem hittem, hogy ebből bármi kölcsönösen komoly dolog születhet. hogy ezért nem fexem le vele. csak akkor, ha őrülten fog szeretni engem. mert én úgy tudnám. atyaég, most esik le, a tartásom volt kibaszottul vonzó a számára...
mondta, hogy milyen kegyetlenül hevesen csókolok. hogy ezzel biztos megőrjítek mindenkit. hogy biztos mindenki mondja. nos, nem. de köszi, ja.
nagyon akarta. én meg nem engedtem. azt mondta, ne legyek hülye, ő is érzi. hogy nem csak úgy. hogy nem csak azt. hát nem látom a szemén??? láttam. de nem hittem el. védtem magam. akkor még azt hittem, van mi ellen, van hogyan, hogy még nincs eldöntve. mondta h milyen erős vagyok. milyen kibaszottul erős. hogy ne menjek, hogy maradjak, aludjak ott, nem nyúl hozzám, csak aludjak ott... nem maradtam. addig kellett volna tartania ennek a storynak. annyira gyönyörű volt minden. ha akkor elvágom, tán most nem ott tartanánk, ahol. de másnapra meghaltam. 2 órát aludtam, hetek óta nem ettem, ellenben dolgoztam, majd vidékre mentem a főnökékkel inni. du. 4-kor pálesz(ek), aztán bor-bor-bor (borász a futárunk), kaja, bor-bor-bor. nem csoda, hogy meghaltam.
és onnantól kezdve belsőm legmélyén Alice behunyta a szemét, eltakarta két kicsi kezével. mert megszűntem nőnek létezni.
aznap éjjel 11 fele ugyanis írtam neki egy csöpögős sms-t. hogy milyen szép a táj, körülöttem csak dombok és természet, szőlőtőkék, és mély csend, teljes sötétség, a csillagokat és a gyertyákat leszámítva. és hogy találkozni akarok vele, mielőtt elmegy. mert ki tudja, kapok-e 3. esélyt az élettől...
nem jött válasz másnap délig. én addigra lemondtam róla. elkönyveltem, hogy elbasztam, hogy nincs tovább, hogy túlságosan kiadtam magam. de a helyzet az, hogy beleszerettem. istenesen. és nem volt visszaút. ő pedig adta alám a lovat. noha mondta, hogy ő most innen el, és most nem képes kapcsolatra, nem tudja, mi lesz vele, de azt is, hogy az időzítés, az a kurva időzítés az oka mindennek. és hogy nem igaz, hogy nem tudna belémszeretni, sőt... és hogy ha hazajön, szeretne megállapodni. ezt úgy mondta bele a két szép szemembe, hogy beleszédültem.
hát, találkoztunk. ismét. mondta a telefonban, hogy nem leszünk egyedül, az unokatestvéréék jönnek fel Pestre, nála alszanak, nem baj-e. alapjáraton ilyenekbe nem megyek bele, nem szeretek láb alatt lenni, és nem vagyok az a típus, aki elsőre a társaság középpontja lesz. de most nem volt más választásom. amikor odaértem, ő rám nézett, mosolygott, én is. aztán megszólalt:
- a múltkor így köszöntünk, nem? - és édesen megcsókolt. innentől kezdve tudtam, hogy most a csajaként vagyok kezelve. aznap estére biztos. kegyetlen jó volt, ooo fuck.
elindultunk, beültünk egy sushi bárba - utálok minden ilyesmit, de elvoltam. nem nagyon nyitottam ki a szám, utána szóvá is tette. mondtam neki, hogy ilyen szempontból bonyolult vagyok, ezért is szeretem a munkám, kihívás, de ott már biztonságosan mozgok; a nyitott és közvetlen Alice vagyok... de a magánéletben más. etetett. kezével tette az ajkaim közé a kis, szürreális falatokat, amik szigorúan hal és szemmentesek voltak. aztán hülyén alakultak a dolgok. 1. nem tudtam, hogy akkor is fizetsz, ha nem fogyasztasz, 2. többe is került, mint számítottak rá. én eleve úgy vagyok ezzel, hogy ha srác hív meg valahová, hagyom, hogy fizessen, mert ez érzékeny pont. később, pár találka után már óvatosan oda terelem a szót, hogy fizetnék, de elsőre soha. barátoknál más, persze, de tudta faszom, ez most minek minősült. ők fizettek. hazafele megkérdeztem, fizessek-e bele, stb. mert ez tényleg fura volt. azt mondta, döntsem el én (???? jaj gyerekek, továbbra se tudok azzal mit kezdeni, ha valaki nem fogalmaz egyértelműen...) akkor ennyiben maradtunk, utána meg tök kiment a fejemből. vele voltam elfoglalva. a szívem folyékony halmazállapotú pudingként remegett bensőmben.
szívtak. úgyhogy én elcaplattam a Farkassal piáért, nekem fölösleges szívni, vagy szarul sül el, vagy sehogy. kár belém. a vodka jó barátom, ismerem, és most kényelmesen akartam maradni a bőrömben, a helyzethez képest észnél akartam lenni. no nem mintha ment volna; a mély-rózsaszín köd testem minden porcikáját maga alá temette. szóval ők füveztek én meg vodkáztam, kellemesen becsiccsentettem, ők dumáztak, én figyeltem nagyra nyitott szemekkel, mint mindig, ha új a közeg és újak az emberek. elnéztem őket együtt, az unokatestvérével. a Farkasnak nincs testvére. az ilyen emberek mindig önzőek. kicsit ő is az.mindig is az volt. de vele... igaz szeretet, kötődés, "tűzbetennémértedakezem" feeling. idilli volt.
az este vége fele kivonultunk az erkélyre dohányozni kettesben. és megint beszélgettünk, csókolóztunk, ha jól rémlik, fejtegettük, boncolgattuk, mi is ez most velünk. kérdeztem, hogy miért most. miért most keresett meg. erre mondta, hogy hülye vagyok, eddig mindig párkapcsolatban voltam, amikor ő szabad volt. ráadásul olyan pasijaim voltak, akik ellen nem lehetett ringbe szállni... (igaz). én csak néztem rá, és nem hittem a fülemnek, eddig teljesen mást hittem, gondoltam arról, hogy ő hogy néz rám, mit gondol rólam, és szép lassan kiderült, hogy megint kishitű voltam.
ágyba bújtunk. kedves megjegyzés, hogy tán elalszom mellette, egy ágyban vele. tán igen. tán.
lefeküdtünk. sajnos őrült jó az ágyban. amolyan 9-es. ritka. reméltem, hogy majd ez, ez lesz a bökkenő. kellett volna valami kapaszkodó, hogy miért is nem lenne ez olyan jó nekem. hát, nem kaptam meg. forró volt, tüzes, heves, pont, mint én, pont, amire szükségem van. kiborító. (persze azóta agyalok azon, hogy neki milyen volt velem. a kishitű mindenemet. mindenki máshogy értékel 1-10 között, hozzáteszem, 7-nél rosszabbat még nem kaptam. én akkor vagyok jó az ágyban, ha igazán rá tudok hangolódni a másikra. de ő többször is elmondta, hogy a sex az egyik legfontosabb dolog a kapcsolataiban. ha ez nem jó, nincs miről beszélni. miért ijeszt ez meg mindig? ez a mondat? holott én is így gondolom...)
mondta, hogy nem enged magához közel, direkt. hogy értsem meg, hogy muszáj elmennie. megvalósítani az álmait, elmenekülni kicsit, maga elől is, változni, változtatni, és persze kiszakadni ebből a szarból, ami itthon van. megértettem, és baromi jól esett, hogy szabadkozott, hogy szinte engedélyt kért, de meg is lepett vele, mert én egy szóval nem mondtam, hogy maradjon. gondolom, érezte, hogy szeretném, ha úgy lenne, de nem éreztem, hogy úgy lenne helyes... én sem voltam kész új párkapcsolatra, most sem vagyok. és nem is mondtam. mondta, hogy mi nem illünk össze, mert nagyon hasonlítunk. nohiszen. ennyi kapcsolat után... aki még nem jött volna rá; nincs JÓ kapcsolat, nincs JÓ recept. hit van, akarás van, szerelem van, szeretet van, és még sok minden más van, tökéletes NINCS. de nem vitatkoztam.
éjszaka nem összebújva aludtunk. fáradt volt, kiütötte magát.
reggel arra ébredtem, hogy dolgozik a gépen. 11 fele indulnia kellett, haza, aztán el, táborba. nem akartam láb alatt lenni, mondtam, hogy elindulok. mondta, hogy maradjak, várjam meg. menjünk együtt. megvártam. ültem egy helyben, magamon kívül, csendben, figyeltem, ahogy bepakol az útra, rendet rak, takarít, ágyat lehúz. segíteni akartam, de nem voltam képes megkérdezni. minden erőmmel azon voltam, hogy ne hagyjam a szívemet szétrobbanni testem falai közt, mert az egészet hajszálvékony üvegpalacknak éreztem, s benne egy ütvefúró munkálkodott.
nagy nehezen, késve, útnak indultunk. a buszon megkérdeztem, megbánta-e. mondta, hogy nem. felhívta az anyukája, akivel közölte, hogy "elindultunk". s mikor ő rákérdezett, mi az, hogy "tunk", ő közölte, hogy velem van. a nevemet mondta. persze egyből indult a másik oldalon, hogy én ki vagyok. ebbe már nem akart belemenni.
megvártam vele, amíg jönnek érte kocsival. rám nézett, elővadászott egy rózsaszín öngyújtót. a kezembe nyomta. mondom, a rózsaszín nem az én színem. erre elővadászott még egyet. az magenta volt... mosolyogtam, elfogadtam. megérkezett az apja. hosszan megcsókolt. aztán ment.
éééééééééééééés.
és semmi. utána nem keresett. felszívódott. vártam, mint a jógyerek, hogy jelentkezik. még egy hétig az országban volt. és vártam. és vártam. semmi. csütörtökön ráküldtem egy sms-t, hogy miujs. "semmi különleges"-es válasz, csip-csup dolgok. meg hogy mikor utazik. szombat hajnalban. visszaírtam. csip-csup dolgokat. meg hogy azt hittem, hogy vasárnap megy. semmi.
pénteken buliztunk. alapozás. írtam neki,, hogy jó utat, és csókoltatom. semmi. akkor mentünk szigetre, akkor ismertem meg a Kibogozhatatlant, azon a hajnalon. azért küldtem el a rákba finoman, azért nem érdekelt. és én pont ezért érdekeltem. (jellemző.)
A Farkas csak napokkal később jelentkezett, facebook-on. elbúcsúzós szép üzenet volt. utamra engedős. visszaírtam, lightosra vettem a figurát. viccelődősre, amolyan "vegyük el a dolgok élét" feelingesre. nem válaszolt. a mai napig sem.
aztán azóta tegnap beszéltünk, ugye, face-n, amit leírtam Nektek.
nos, itt a vége, fuss el véle.
hogy mit rontottam el?
sok mindent.
megöltem az érinthetetlen, erős és vonzó nő látszatát, azt a fasza kis ideát, amiért mindent megtett volna az első este. hagyni kellett volna elmenni, és szép csöndben megvárni, amíg jelentkezik, mert nem hagyja nyugodni a történet. szépen tönkretettem. tudom, tudom. hogy ha ezen múlt, bassza meg. bassza meg az egészet. hogy mindig ilyen nők után fut. aztán csodálkozik, hogy velük sosem olyan. hogy igazából senkivel sem olyan. mert ilyen nő NINCS. ha van, ha ilyen marad, akkor nem is szereti őt igazából. ah, igazából csak a düh beszél belőlem - már megint. igazából a faszom se tudja, ki, mivel és hogyan fogta meg. megtette, kész, jó neki, pötty. érzem és hiszem, hogy nincs még vége, amúgy. vicces ez az egész. tényleg vicces.
pörögtem ezen a témán, éjjel-nappal, mint malac a jégen. hogy biztos nem voltam elég jó az ágyban. hogy mi lett volna, ha. ha a második estén nem az jár az agyában, hogy mennie kell, pakolnia kell, hogy ki kell költöznie a saját otthonából pár nap leforgása alatt. ha tényleg velem lett volna azon az éjszakán, ha nem kell másokkal sushi bárban ücsörögnünk, ha ráértünk volna, ha igazán együtt lettünk volna úgy, mint az előző éjszakán. hogy miért mondta, hogy ő annyit harcolt már, hogy olyan jó lenne, ha valaki végre őérte harcolna. én meg mondtam neki, hogy olyan régóta vágyom már arra, hogy harcolhassak valakiért. mert a véremben van a küzdelem, mert olyan régóta nem kellett senkiért, talán ezért sem tudom megfelelően értékelni a dolgokat, amiket kapok. sokat töprengtem, üzenet volt-e a részéről. de én nem harcolok tisztességtelen eszközökkel. valakit nem békén hagyni, amikor az álmaiért küzd, nem tisztességes az én szememben.
talán azért keresett most, mert ezt valamiért akarta, mielőtt mindent itt hagy?
aztán most hazajött, és kapcsolatban van. valaki harcolt helyettem. valaki nem mászott ki az életéből. valaki vele maradt. három nappal azután, hogy hazajössz külföldről három hónap után, nem jössz össze senkivel, ha amúgy "nem vagy kész kapcsolatra".
sok minden átfutott az agyamon. most sem tudom hova tenni. de jobb, kicsit jobb.
nos, ez a mi kettőnk története. éjszakákon át írtam. kicsit újra Vele lehettem.
...
PS: azt érzem, hiába koptatnék el minden egyes szót, ami a világon létezik, akkor se tudnám jól szavakba önteni, mi is ez. mit is érzek, és miért is...
