Rések

Tömködöd be a réseket,
Hogy miért fáj, nem értheted,
Egy dallam, egy mosoly, egy barna tekintet,
Szétperzsel, elemeidre bomlaszt szét, hiába kéred,
Hogy hagyja abba, ne égessen,
Elég, elég, ha mondod,
Úgy fáj, könnyeid sem a régiek már,
Nem ömlenek, csendben várnak, sután és alattomosan,
Így szíved sem kap megkönnyebbülést,
Csak tépi-zúzza össze Őt
A nagy, vörös rém, tompa fogaival,
Miközben nevet, ó, úgy nevet, kacag,
Hogy kínodban magad is vele nevetsz.

Így leszel egyre keményebb és erősebb.
Végtelennek érzed az életed
Minden mozzanatát, minden pillanatát,
Kihasználsz minden kéjt s élvezetet.
Így legalább csak te tudod, hogy folyamatosan törik ezer apró szilánkra
Alig pihegő szíved.
S újjászületik újra s újra,
Aztán csak kés a húsba,
Tüdőd szorul,
Lelked egyre feketébb,
Mosolyod egyre rutinosabb s csalfább,
Mert tudod, jön a következő kör,

Akármit is teszel,
Mert önmagad vagy, ki belülről újra s újra önmagadból eszel.