szétköltözőben a Nővéremmel. (még nem egyeztettünk, ne súgjatok neki, de sztem ő sem bánja.)
a párkapcsolatom működik, de a felvállalás, mint olyan, még néha nehézkes, és néha vihogó méregfogaival kihúzza a lábam alól a talajt.
megfeszülök, hogy egyben tartsam az életem, két karommal tíz irányba feszítem a hálót, ami tartja, hogy ne hulljon szét elemeire. az emberi kapcsolataimra célzok. nyilván. túlságosan hozzászoktam az egyedülálló, mondhatni szingli szerepéhez, akinek mindenki fontos (nem úgy mindenki), néha egy-két kamaty, (ezt nem Spike-ra érteni) és alapvetően mindenkinek ott van, ha kell. most nem tehetem meg, és ezért a világ - tisztelet a kivételnek - dühödten fúj rám. nem láttak még így odaadni magam senkinek. (van, aki úgy am blokk sehogy senkinek...) ha szerelmes vagyok, a prioritások változnak pár hónapra, valóban, de most próbálom jól csinálni.
Anyám azt mondja, meg Húgom is, hogy 3000 km távolságra vagyok, de nem baj, ők kivárnak. próbáld ki, hogy nem beszélhetsz a párkapcsolatodról.(apám nem is tudja.) (anyám és Hugi igen, de nem érzem, hogy annyira szívesen hallanának róla.)
melóügyben nem sok változás, de már érnek döntések és gondolatok.
a sulit továbbra is a hátam közepére sem.
úgy akartam, úgy hittem, hogy ez a 2 hét most majd megváltja a világot. hogy lesz időm pihenni és gondolkodni. a nagy büdös, retkes faszt. (bocs.) az örökös görcsöléstől és befeszüléstől kijött az aranyerem, senkinek nem kívánom ezt a küzdést és fájdalmat. most, hogy megint tudok ülni a seggemen, persze beadandózom, hogy ne húzzanak meg semmiből.
hiányoztok.
úgy összekuszálódott minden.
PS: most nem bánnám, ha elbújhatnék egy lótuszvirágba, úgy hetekre.(a kép innen.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése