Mostanában tényleg így érzem magam; mintha egy napon megolvadt csuda-málnafagyiban keresgélném a saját lényemet. Mindig kicsúszok a kezemből.
Ezt meg már jó rég óta tartogatom, nem is tudom, hogy hova rakjam, ide, vagy oda, de kell, időnként elolvasom, és közben azon töprengek, hogy akkor most azért is haragudjak magamra, mert nem volt elég erőm bevállalósnak lenni, vagy mert olyasminek akartam megfelelni, ami nem is én vagyok.
Utálom, hogy a válasz mindig az, hogy félig, ember, félig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése