elhoztam otthonról mindent, kivéve a rajzaimat.
azokat még nem tudom.
azoknak itt még nincs helye.
elhoztam a festőállványt, amit soha nem használtam.
amikor megkaptam, nem örömömben sírtam.
több év kihagyás után most megint farkasszemet nézhetünk, nap, mint nap.
most jobban bírom. már elviselem, már nem zavar a jelenléte. már semmisnek tudom tekinteni gyengébb pillanataimban is.
elhoztam kazettákat... lélekdarabok..
elhoztam montázsokat... nem túl megkímélt állapotban.
a kedvencem... a szerelemről, a vágyról, a fájdalomról, az izzásról, a szürrealitásról...
itthon láttam csak, hogy vállalhatatlan. hogy nem tudom megmenteni. arról meg évek óta próbálok leszokni, hogy olyasmit tartsak meg porfogónak, ami túl nagy, és túl haszontalan. a szekrényben senkinek sem jó; neki sem, nekem sem.
kidobtam.
összetépni nem bírtam.
szívem egy része elsorvadt abban a pillanatban.
izzó, gimnazista énem végezte ezzel a kukában; a motivált, aki hisz, aki megsebzett, de friss, és még mindig hisz, csak nézem a lila hátlapot a szemetesben és belül zokogok.
nemsokára ki is viszem a szemétledobóba.
az ablakból hirtelen füstölő illata kúszik felém.
biztosan illékony képzelgés csupán, de jót tesz, kinyit, emlékeztet. annyi erőt lehet a fiatal és buzgó, boldog énemből meríteni, amennyi egész életemre elég lehetne. most valahogy mégis inkább túladagolom magam, és csak az édes fájdalmat érzem.
félek.
félek szeretni.
félek, hogy elrontom.
minket, ezt, Őt.
hogy tönkreteszem Őt is.
annyiszor mondták, hogy bántom azt, akit szeretek, hogy elhittem. már elhittem.
félek tőle.
mindenben... pont jó nekem.
hányszor éreztem már ezt?
nem sokszor.
egyszer, kétszer talán.
a legfontosabb dolgokban tényleg rendben van.
izgalmat és érdekességet is ígér.
megértést és érdeklődést.
szeretetet, bizalmat, biztonságot, azt az édes ízt, ami kell...
sok mindenben hasonlít a múltunk.
félek, hogy úgy végezzük, mint anyámék.
két hasonló helyzetből jött ember.
két visszája, két negatív, két mágnesnek két, ugyanolyan oldala.
mitől nem félek én most? azt hiszem, mindentől.
meglátom, és megdobban a szívem. nem veszélyesen, nem félelmetesen.
érzem, hogy takarékra tette magát.
az agyam mindent irányít, minden sárga lámpánál megáll.
élvezem a szelíd perverzitását.
élvezem, hogy öröm neki, hogy vagyok,
élvezem, hogy öröm nekem, hogy Ő van.
a szemei és a farkasfogai őrjítően édesek. az érintése, az érzékisége...
idővel érzem, azt is hagyja, hogy megtanítsam őrült módjára csókolni, észveszejtve, minden gátlást ledöntve, minden falat lebontva.
gyönyörű egység lehetne a mienk.
félek beleszeretni.
nem úgy félek, hogy visszatartom magam.
úgy félek, mint víziszonyos a Balatontól, mint klausztrofóbiás a páternoszterben, mint tériszonyos az almafától, mikor rajta veszett a macska.
kva nagy betonfalam van, mint a farkasnak az átkozott retkes kövei.
vegyétek ki, könyörgöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése