"Feldolgozás alatt"

 ... Emlékszem, isteni spenótos canelloni-t csinált. Akkor még jókat beszélgettünk. Gimis voltam,  vagy a körül. Finomakat ettünk, nagyokat vitáztunk. Sokszor nem értettünk egyet, de ez nem volt akadály. 

Ittam a szavait, volt benne valami hihetetlen erő, valami nem szokványos értelemben vett vonzóerő. Mint a mágnes, úgy húzta az embert intellektuálisan. Meg valahogy máshogy is. A környezetében lenni felemelő volt, izgalmas, érdekes, pezsgő. Huncut volt, sokszínű, váratlan, mint bubis rozé. Mindehhez a külseje minden volt, csak vonzó nem - tett is érte, hogy így legyen, vagy inkább; semmit nem tett érte, hogy ne így legyen. De szerintem ez nem érdektelenség volt, hanem lázadás. Ez a fogalom úgy itta át a lényét, mint körömlakklemosó a vattát; minden porcikájában ott kacagott az ellentmondás. 

A fogaim állását talán tőle örököltem. A szája világ életében lila volt, gyerekkora óta. Soha nem hordott szoknyát, miután már az anyja nem erőltette rá. Még fotókon sem láttam másban, mint nadrágban. Ingek, pólók, még egy értelmes blúza sem volt. Az elsőtől az utolsó időkig igaz volt ez is, mint minden más is. Valahogy a legtöbb dolog vele kapcsolatban változatlan maradt, akárhogy kúszott vagy rohant is az idő.

Gyerekkoromban úgy kapcsolódtam hozzá, mint kiskölyök a menő fiatal felnőtthöz; laza volt, egy csomó értelmetlen szabályt nem tartott be - és jónéhány értelmeset sem. Szigorú volt és önfejű, de az öltözködése lezser volt, nem szülő és nem tanár, hanem barát volt, miközben valahogy mégis tisztelte az ember, felnézett rá, bízott benne, biztonságban érezte magát mellette. Akkoriban én is ilyen felnőtt akartam lenni. Talán kicsit még ma is ilyen nagynénje akarok lenni a testvéreim gyerekeinek egyszer. 

Később, amikor jöttek azok az évek, amikor az embert elönti a szenvedély, a tettvágy, az írhatnék, az érezhetnék, az élvezhetnék, a megvalósíthatnék, akkor ez a kép átalakult. Ebből a nőből - noha szép sosem volt - valahogy áradt az a típusú energia, ami megvadítja az intelligánciára, humorra, cinizmusra érzékeny és -vágyó szenvedélyes pasikat; akik tenni is tudnak, érezni is akarnak és partnert keresnek, nem odvas fát és nem feleségalapanyagot. Aggyal és szívvel rendelkező másik felet keresnek, ha tudatosan nem is, de ösztönből igen, vagy olykor még azt sem; kalandot, de nem csak testit. 

Egyik-másik beleszeretett, de ő mindet nevetve kosarazta ki, amikor túl közel kerültek volna. Tán a védekezésemet is részben tőle tanultam, kaptam, örököltem... Zseniálisan és gyilkosan tudott rideg távolságtartásba váltani olyanokkal, akik előtte évekig az élete részei voltak. Valójában egy embert szeretett egész életében; egy házas, jóval idősebb, meglett embert, akiben pont az vonzotta, ami őbenne is megvolt, és amivel ő tekerte el megannyi fiatal, értelmes fickó fejét. Emlékszem, mennyire sorsszerűnek és romantikusnak találtam ezt, belefacsarodott a szívem, és elködösítette az elmém; olyan végtelenül szenvedélyes és regénybe illően megváltoztathatlan volt ez a minta, mint falvédőn egy verssor, ami egy benned mélyre kúszott kegyetlen emlék miatt mindig teker egyet a szíved húrjain, bármikor ránézel, és te mindig ránézel, minden reggel és minden este... S ebben a kőbe vésett, szomorú állandóságban ott volt ő, mintegy forgószél közepébe zárt állapotban, aki úgy tudott nevetni, keserűen de őszintén, oly sok mindenen. Értékes volt és értéket teremtett a szavaival, a verseivel, a képeivel, annyit festett egykor... a világlátásával, azzal, ahogy gyerekek hadának mutatta meg, hogy máshogy is lehet, hogy lehet humorod, hogy lehet eszed, hogy lehet szoknya nélkül, hogy meg lehet kérdőjelezni a normákat... szerette az életet még így is. Nagyon sokáig szerette az életet. Ebben a magányos femme fatale-ságban, ebben az érinthetetlenségben, ebben az "én mondom meg, ki jöhet közel és mennyire" kisugárzásban volt valami, amit iszonyatosan akart az ember - legalábbis én akartam, ilyennek lenni, szépség nélkül vonzani, az ellentmondáshoz elég erősnek lenni, mit elég erősnek lenni, ösztönösen csinálni ezt, és közben nem küzdeni a belső hangokkal és a normákkal; természetesnek venni ezt...

Egész életében kereste a helyét. Nem hiszem, hogy csak azért, mert nem lelte meg a párját. Úgy tudom, idővel megbánta, hogy nem lett gyereke. Idővel mind megbánjuk, gondolom, de talán önös érdekekből is... Űzte őt valami elemi erő, valami belső energia, ami addig jó, amíg van közönség, van kivel megosztani, ki előtt ragyogni, azon túl, vagy a nélkül már olykor teher; céltalan értelmetlenség. Élete nagy részében élvezte a magányt, úgy élt vele, olyan szimbiózisban, olyan egyensúlyban, ahogy sokan senkivel nem tudnak - legalábbis én így láttam. Nem bánta, hanem kívánta és szerette a magányt, az önálllóságot, a "csak felugrasz egy kávéra", "csak eljössz egy hétvégére" dolgot; biztonságérzetet adott neki, hogy ő nyitotta ki az ajtót előtted és ő ki is rakhatott rajta. 

Infantilis volt. Ő mondta így, nem én. Ebben a megragadó űzött vadságában nem az ő választása volt részt venni; elfogadta a saját lényét és többnyire élvezte azt, de olykor, s idővel valószínűleg egyre többször úgy haladt előre az életében, a mindennapjaiban, ahogy szembeszélben-porzivatarban kínlódunk a sivatag közepén. 

Az infantalizmusa megvan bennem is. Ő mondta így, nem én. Akkor már tudtam, hogy emiatt aggódnom kellene, s közben veszettül imponált. Ő is aggódott, látszott a szeme rebbenésében; egyszerre úszott benne a szomorú bizonyosság és a huncutság, hogy összeköt minket valami elemi, valami, ami a vérünkben van. És ott tündökölt a büszkeség is, hogy adott nekem valamit, ami egyszerre gyönyörű és kegyetlen. Én a testem falain belül hordom legerősebb függőségemet; azt, hogy a szerelembe és a testi örömökbe vagyok szerelmes; azt, hogy falakat húzok és ha valaki azok mögé bejutott, az nem jelenti, hogy bent is marad; s azt, hogy olykor kijön belőlem is a vadállat, és - sajnos? - szeretem magamban, büszke vagyok a megzabolázhatatlan belső vadamra, pont úgy, ahogy ő volt büszke akkor és ott magára és rám, amiért ezen osztozunk. Ez a mi titkunk volt, sosem beszéltünk róla többet, s tán más nem is értene egyet velünk, de mi tudtuk, hogy igaz. Látta azt a soha el nem alvó, önmagát tápláló, öncélú tüzet bennem, amit szinte senki sem. 

Az utóbbi években nem beszéltünk. Más ember lett - mondanák. Szerintem felemésztette a belső ereje, és az, hogy már nem volt megosztható, nem tudta kiadni, nem tudott kiadni belőle eleget, élve megette őt, a magánya ellene fordult és ő már valahogy nem tudta kitépni magát belőle. Cinizmusa bántás lett, tüskéi megsokasodtak, szarvakká nőtték ki magukat, elhatalmasodtak felette. Energiája méreggé vált, ki nem mutatott, meg nem értett - s meg nem érthető - fájdalommá, s teste saját magát kezdte felfalni. Aki utat keresett hozzá, az sem talált már. Két macskával öregedett meg - mondhatnánk, de évek óta azok sem éltek már.

Hogy megbolondult, vagy a rák ette meg őt, nem tudni, a lényegen nem is változtat; a rák is egy jel, egy meg nem oldott, fel nem oldott, meg nem gyógyított sebnek indul minden betegség. Ha a tested ellened fordul, az beszédesebb sok szónál. Ő lábon hordta ki ezt az egész testét rágó undormányt, és mentális állapota árulkodott csak igazán arról, hogy máshová tart már. Olyan erő volt ebben a testben és lélekben, hogy, ha akart volna, sokáig menetelhetett volna még a sivatagi szembeszélben. De nem akart. Úgy adta fel, a nyugdíj előtt pár héttel, a ledolgozott élet után a "szabadidő" elől menekülve, olyan egyértelmű volt az utolsó hetekben, hogy nem kéri ezt már, hogy meghalni is úgy fog, ahogy élt; minden normát és szabályt félredobva, önző módon, csak magával és e vágyával foglalkozva. Elengedte a világot, mint nyári viharban a csipesz a kiteregetett abroszt; kapaszkodott, de közben menni akart és gyorsabban el is ment, mint bárki, akiről azt hallottam, hogy meg akart halni. Ezt sem feladta - mint semmit sem -, ő ezt akarta. Ma meghalt a nagynéném. 

Keresem magamban, miért nem hívtam fel. Tudom a választ. 

Keresem magamban, miért nem tudtam újra közeledni hozzá. Tudom a választ. 

Keresem magamban, miért haragudtam rá. Tudom a választ. 

Mégis keresek most sok mindent, találni akarok valamit, ami nem volt predesztinálható, mert akkor lenne dolgom, lenne munkám ezzel, nem az üresség falna belülről és a fájdalom, hogy már nem történhet csoda, hogy már nem tehetek semmit, és most a "nem tehettem semmit" valahogy nem segít.

Évekig nem hiányzott, de most úgy mar a tudat, a "nincs többé", mint az ütvefúró érzése az agyamban migrén idején. 

S ebben az egészben valahol félek, hogy úgy leszek egyszer én is, mint ő. Kell-e félnem? Nem volt-e tiszta és felelősségteljes - önmagával szemben - ez az egész...? Az egész élet?