figyeljük a vizet. állunk a Duna partján, és nézzük, már csak pár centi. pár centi, és úszik minden. izgatottság, perverz örömcsillámok a félelemben, nem vesszük igazán komolyan, hegyen lakunk, dombon lakunk, vagy a tizediken, úgyis megvédenek, úgyis annyian vagyunk a gátakon, de azért izgi ez, meg milyen szép ez, különben is, maximum csak a cipőm lesz kicsit vizes, nekem nem nagy kockázat, ugye.
nem mi vagyunk a gáton, ők vannak, paraszt. éjszakákon át, nyakig dzsuvában, sárban, esőben, egyesek kaja, minden nélkül. és mentenek. életeket, értékeket, emlékek helyét, szívük apró-cseprő szottyait és titkait.
mi meg állunk Pesten, és nézzük ezt.
én 3 percig néztem.
és szégyellem a pofám, hogy nem mentem ki, nem tudtam, idén nem.
de volt olyan. és akkor helyén volt az öröm és a félelem, mert tettünk, és akartunk, és közben átéltük egymás fájdalmát, és láttuk a pincében a poshadt vizet, és kanalaztuk kifele, ahogy a nappaliban is úszni a rekamét, és aztán egy idő után egy kicsit minden értelmét vesztette, mert semmi sem volt a régi, aztán a végén csak kisütött a nap, csak elég lett a homokzsák, vagy legalábbis mi mindent megtettünk, és senki nem halt meg, és akinek romba dőlt az élete, végül annál is kiszáradt egy idő után minden; a szíve is, a lelke is, a szeme is, a háza is, és - bárgyú butaság ez - újjáépítette, újra lefestette, és aztán utána a következő évben ugyanezt élte át, ahogy gyanítom, idén is.
hallgatjuk a híreket, saját rádióadó, most már, nagyon jó, 0-24ben rágjuk a szart, attól jobb lesz, mert rágjuk, mert ez a téma, mert miért ne. háborús hangulat, de nem mintha benne élnénk, hanem mintha filmen néznénk, csak egy kicsit, testközelből, 3D-ből, ó de fasza.
én nem bántok senkit, ismertek, meg nem politizálok, mindenki azt kapja, amit érdemel - igen, én is.
és nem fogok itt addig hőbörögni, amíg fehéren nem habzik a szám, de kérdem én; mi a FASZRA VÁRUNK MÉG, HOGY FELTŰNJÖN, hogy x időnként van árvíz, tehát kellenek gátak? ha már itt tartunk, mi a faszra várunk még sok egyéb más dologgal kapcsolatban??? környezetvédelem, ivóvíz, vagy mondjuk a FÖLD és társai... most döbbentem rá, az idei árvíz kapcsán, hogy tényleg birkák vagyunk. meg hülyék, de istenesen. mindent, MINDENT az utolsó pillanatra hagyunk. és amíg nem mi magunk vagyunk veszélyben, úgy csinálunk, mintha moziban ülnénk, fotózzuk a szart, aztán rágjuk, az összes rágós húst a csontról, és ha lement a víz, ha lement az ár, ha már nincs több szó, amivel illetni lehet az adott személyt, helyzetet, akkor keresünk újabb cafatokat, és kezdjük elölről.
természetesen tisztelet a kivételnek. nem az ő létüket és munkájuknak értékét becsülöm alá, sőt. az a baj, hogy "mi", akik állunk a Duna parton, azt gondoljuk, hogy közéjük tartozunk, pedig kurvára nem, mert nem teszünk mást, csak figyeljük a vizet.
és aztán, ha az egésznek vége, mindenki hallgat, és elfogadja, ha majd valaki azt mondja, tavaly is kibírtuk az árvizet, vagy bárakármit, idén is lesz valahogy. mert olyan nem volt még, hogy valahogy ne lett volna.
