Hát csak essen

Ma egész nap hülye idő volt. Mintha Isten játszana. Szürke, nyomott, hol esett, hol nem, aztán megint, aztán nem, aztán megint... Most is zuhog. 

Ülök a sötét konyhában, csak a konyhaszekrény aljába épített bögreakasztókra applikált karácsonyi égősor pislákol, nyitva van a kisablak a bejárati ajtó felett és hallom, hogy zuhog. Furcsamód mostanában megnyugtat ez a hang és keserédes, mégis őszinte félmosolyra húzódik tőle a szám. Mostanában szeretem a bús, keserédes dolgokat. Hallgatom ezt az albumot, a mai napom zenéje valahogy ez. Ez a zene is ilyen, tánczene, mégis bús.  (Mondjuk közben jól esett egy kis Korn is,  ki érti ezt... mikor hallgattam utoljára Korn-t? Úgy vagy 20 éve...) Hiányzott ma a köd, az átláthatatlan tejfehér csoda; szeretem a ködöt, olyan megnyugtatóan körülzár. Senki sem szereti, mert nyirkos, hideg, ijesztő, nem látsz tőle. Az én szemeim meg csak eszik a látványt, nem tudnak betelni vele, és egész nap mást sem csinálnék, csak bújnék el benne boldogan. Nem csoda, hogy Szlovéniában hagytam a szívem egy darabját - néha rámszól, hogy kimehetnék hozzá -, pedig csak pár napig voltam ott. 

Ma megkérdezte a Kosaras, hogy fáradt vagyok-e.
 - Ennyire látszik?  - kérdeztem. Hát, ennyire. 

Hát hogy lennék. Egész nap hulla vagyok, estére felébredek, hajnali egyig nem fáradok el, lefekszem, amikor már elaludnék, megint vakkant egyet-kettőt hangosan a szomszéd (és nem a kutyája...), felébredek, újrajátszuk ezt néhányszor, aztán nagy nehezen elalszom, rémálmaim vannak, reggel dühösen kínlódok, próbálok visszabújni az alvásom utolsó szakaszába, a boldog álomtalan fásultságba, de nem lehet; kirúgom magam az ágyból, zombimód üzembe helyezem magam egy liter kávéval túl sok cigivel, és innentől újraindul ez a kör is. Nap nap után. 

Persze, hogy úgy vagyok, mint az időjárás. Fázom kívül-belül és közben mégis élvezem ezt a nyákos nem-tavaszt. A tavasz is a Tied.
Ilyenkor mentünk több napra világgá, valami vidéki városba, ami mellett nincs más, csak erdő-erdő-erdő (marosszéki kerek erdő...) és kinyitottuk a szívünket - egymásnak is, úgy, mint máskor csak nagyon ritkán - és szarrá jártuk a lábunkat. Emlékszem, az első tihanyi kiruccanásunk második napján már istentelen izomlázam volt, a következő napon pedig fél életemet odaadtam volna, ha valaki cserébe kerekeket szerel rám. Hiába no, Tihanyban nincs egyetlen centiméternyi vízszintes  rész sem - kivéve persze a mesterséges építményeket, de zömében még azokban sem -; választhatsz, hogy hegynek fel vagy völgynek le. Ilyenkor fedeztünk fel minden kis csírát, levelet, bogarat - némelyeket kisebb lelkesedéssel konstatáltad, másoktól irtóztál. (Tisztázzuk, a mai napig irtózol.)
Azt hiszem, ritkán voltál olyan boldog, mint ezeken a hétvégéken, és azt hiszem, én is így voltam vele. Ki-, meg-, felnyíltunk és felbugyborgott énünk napfényes oldala, vidáman nődögéltek a kis kacsaink egymás felé.

Nem csak klassz dolgok vannak ám ebben a Te tavaszodban. Jól esik  kimondani, hogy ezek nem hiányoznak és közben fáj, hogy nem hiányoznak, fáj, hogy még most is viszolygást váltanak ki bennem és tudod, jó, hogy vannak ezek, mert ezekbe kapaszkodom, amikor nehéz a hiányod. De közben azért mégiscsak tisztázzuk, hogy ezek beárnyékolják a szenvedélyes és mély regényalap-story-nkat. Perverz módon ezeket is tudom gyönyörűnek látni a maguk szürke, posványos és lelket-harapdáló kisugárzásukkal együtt, vagy tán pont azok miatt. Durva. 

Szóval a tavaszod nem csak móka és kacagás, de még sincs betöltve az a sok hely és sok szerep, nincs elköltve az a sok energia és nincs eltöltve úgy az a sok idő. Van program, egyedül is, másokkal is, és nyilván kurvára nem ugyanaz. Nem is baj, nem is szabad annak lennie, tudod Te is, tudom én is. Emlékszem egy univerzumra, ami az enyém volt, már nem az, okkal - és közben mégis ösztönösen kapaszkodnék; keresem és már nem találom. Ezt csinálod Te az én tavaszommal. Szóval csak essen.
Ez télen is segített; a hideg, a sötét, a rideg és távolságtartó kisugárzású mindenség; elbújtatott és amikor épp nem estem szét totálisan, akkor olykor félmosolyra húzódott a szám a végtelennek tűnő fekete, lélektelenre hűlt csendben, mert az énem egy része, a legboldogtalanabb, a legszomorúbb, a legsötétebb épp biztonságban volt, valahogy nem volt egyedül ő sem. Hát ez a nyákos nem-tavasz segít most is; nem kell nyílni, meg lehet őrülni csendben magammal, valahogy minden meghittebb és kiegyensúlyozottabb bennem így. 

Szóval esik. Kopog, dobog, dübörög. 

A Kosaras később megkérdezte, hogy vagyok, vagy hogy mi újság. Hogy lennék? Megint rosszabbul,  megint mélyebben, megint fáj, hogy eszembe jutsz a megkezdett kígyóuborkáról, a kávézaccról, az arclemosó pamacsról, hadd ne soroljam, nem tudnál olyasmit mondani, amit nem kötök Hozzád. 
 - Könnyebb lenne, ha lenne valaki... - mondta. Máskor valóban működött ez. Most valahogy más. Sok évnyi élményt dolgozok most fel, pakolok most le, mosok most ki, és színezek most át, nem csak a legutóbbi kapcsolatom dolgait. Isten mentsen, hogy most ebbe valaki belesétáljon. Aki már megtette, jóval a szakítás előtt, nos, vele is csak akkor kéne a valami, ha lenne egy másik univerzumunk, ahol minden más lenne; veszélytelen, könnyed, és persze minden szabályt és nehezítő körülményt nélkülöző. Mostanra már rájöttetek; a valóságban nem épp így festenek a paramétereink. 
 - Gondolni sem tudok rá. - válaszoltam. - Kivéve egy valakit, de vele meg ugye nem lehet.

Szóval esik. Köhög, csattog, csapkod. 
Hát akkor essen, ez a legkevesebb, amit a jelenlegi univerzumom most tehet értem. 
Hát csak essen. 

Terápiás írásokba, avagy sikítás helyett

2023. december 10. 

Karácsonyra bort kaptam egy kollegától. Ritkán esik ez meg velem; ezer éve nem borozom, csak néha és csak kicsit.  Hát most felpukkantottam, és ahogy megcsapott az illata, a balatoni nyárestéket idézte fel bennem. A szüleim nagy borozók, amikor velük nyaralok, mindig gyümölcsös bor illata kíséri a vacsorákat és az ultizásokat. Kavarog bennem ezernyi érzés, és mivel a hét a Rajtad való agyalással telt, nem logikátlan, hogy erről is Te jutsz az eszembe, bár semmi közöd a borozáshoz vagy a balatoni nyárestéimhez.

Közben egy ezeréves Moby albumot hallgatok, ami sokáig kísérte az utamat a múltban és mostanában valahogy újra megtalált. Kellően recitatív, semmi köze nincs Hozzád - ami kifejezetten üdvös hatással van rám mostanában -, és kicsit olyan olykor, mint az előjáték, máskor pedig, mint az együttlétek azon szakasza, amikor már csak egy hajszál választ el az orgazmustól. De ebben a zenében csak olykor, villanásnyi katarzisok vannak, inkább folyamatos készenlétben tart, állandóan a katarzis előtti állapotban, felvillanyoz, felizgat átvitt értelemben, nekem ettől ilyen addiktív. Nem egy boldog zene, de nem is boldogtalan, valahogy képtelenség ezen az egyszerű, fekete-fehér síkon értelmezni. Már nem kötök ehhez az albumhoz, csak pár emléket, de az emlékekhez kapcsolódó érzések megvannak még, és színesek, mint maga ez a zene, hol fájók, hogy boldogok, de leginkább izgalmasak. 

Igen bonyolult a kapcsolatom a piával mostanság. Egy ideig azt hittem, segít elnyomni az érzéseket, volt is, amikor ez az állítás igaz volt, de most nem így van. Pont hogy segíti felhozni és megélni őket, akármilyen mélyen, tompán, halkan duruzsolnak is. A szakítás után jó ideig napi szinten ittam, aztán amikor rájöttem, hogy csak jobban fáj tőle a létezés, abbahagytam. Azóta taktikusan használom az ivást - kivéve, ha baráti összejövetel van -; csak akkor iszom, ha úgy érzem, szükségem van rá, mert egy újabb adag kínlódás lakozik bennem, ami annyira szétnyom, annyira mar, hogy hiába tompa, de ott van és mintegy lenyomja a fejem a víz alá, pont annyi levegővételt engedve csak néha, hogy életben maradjak és kínlódjak tovább... így, ha elég erős vagyok, akkor iszom és hagyom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Vagy, ha már annyira nyom ez a tompa, de folyamatos szenvedés, hogy inkább átadom magam; iszom és sírok és/vagy írok. Hát ez van most is. 

Ezen a héten volt a születésnapod. És ezen a héten lettünk volna öt évesek, a te időszámításod szerint. Én fél évvel későbbtől számoltam mindig, de ez nem változtat a tényen, hogy Te nem. Nem írtam Rád, noha ez volt minden vágyam és Te töltötted ki a héten minden szabad percem, a Rád való gondolás. Nem írtam Rád, mert azt mondtad, nem akarod, hogy valaha is beszéljünk és ugyan később abban maradtunk, hogy mégis fogunk még, mert Nálad maradt valamim, a szakítás napja óta nem beszéltünk. Nem írtam Rád, mert tiszteletben tartani a másik kívánságát, egyrészt jelzi azt, hogy szeretlek, másrészt azt, hogy tisztellek.
Nem írtam Rád, mert az jutott az eszembe, hogy ha én épp nem vagyok része a gondolataid univerzumának, ha Te épp felhőtlen "tudatlanságban" létezel, ami engem illet, akkor nem lenne szép szülinapi ajándék az eszedbe juttatnom magam. Tekintve, hogy most épp egy olyan programon vagy egy baráttal, amit többek közt azért találtál ki, hogy megünnepeljük mind a két alkalmat, biztos vagyok benne, hogy én is sokszor ott vagyok Benned, Veled, a gondolataidban és az érzéseidben, főleg ezen a héten. De biztos nem lehetek benne. Persze nyom ez az egész, ordítani tudnék. De ez a legnagyobb ajándék, amit adhatok. 

Hiányzol. Túl vagyok a nehezén, de túl nem vagyok rajta; hullámokban tör rám a hiányod és természetesen senki és semmi nem tudja betölteni az űrt. Ma képes voltam ránézni a facebook-odra, és noha irgalmatlanul fájt látni a hihetetlen szexi lényedet, meg azt, hogy mennyit vigyorogsz a képeken, örömmel tölt el, hogy ránézésre jól vagy. A macskákról készült fotók többsége többről árulkodik, nem csak a macskákról magukról. Annak is örülök, hogy ők jól vannak, hiányoznak ők is pokolian. 

Próbálom élni én is az életem. Munka, magánélet, barátok, programok, igyekszem semmi alól sem kihúzni magam. Tegnap céges vacsi volt, előtte lévő este is. Valószínűleg ordít rólam, hogy nem vagyok rendben, mert azok az emberek, akikkel kicsit is szorosabb a viszonyom, folyamatosan random ölelgetnek és az együttérzésükről biztosítanak - amíg nem tudják, hogy mi a baj, addig a tekintetükkel, a szemükben azzal a semmivel sem összetéveszthető részvétnyilvánító csillanással,  az érintésükkel. Az egyiküknek tegnap hajnalban egy lélekvesztőben meséltem, miközben ő és a többiek csocsóztak, én meg gyatra és nem túl lelkes szerencsemacaként álltam a csocsóasztal mellett, húzogattam a gólokat és kurtán válaszolgattam a srác kérdéseire.

 - Hogy vagy? -kérdezte.
 -Az első két hét pokol volt - válaszoltam -, azóta valamivel jobb.

Minden kérdésre rezignált félmosollyal, és amolyan "majd jobb lesz" arckifejezéssel válaszolgattam az ezüst ruhámban és a kollegáim fele által agyondícsért kabátomban, miközben belül összetörtem és a lelkem felzokogott. "Majd jobb lesz". 

Igyekszem magam emlékeztetni, miért is mentünk szét, amikor épp a gödör alján vagyok. Szerencsére mindig képes vagyok rekordidő alatt felidézni valami ilyemsit, és amint kimondom magamban, validálom is egyből, hogy igen, miért is jó most ez a "szabadság". És valóban jobban vagyok, sokkal inkább önmagam vagyok, mint előtte; türelmesebb vagyok, kedvesebb vagyok, jobban tudom kezelni a nehéz helyzeteket, gondolom épp simulnak ki az idegeim, egyre kevesebbet hullik a hajam, egyre könnyebben és gyorsabban lelazulok bármilyen helyzetben. Tudom, hogy jobb így és érzem, hogy jobb így.
Mégis, mindez mit sem ér, amikor eszembe jutsz; amikor arra gondolok, hogy milyen gyermeki örömmel vetted volna át az ajándékod - mit mindig -; hogy milyen jó érzés lenne, ha hozzámbújnál; hogy hogy nevetnél a favicceimen és én a Tieiden; hogy milyen izgalommal és szenvedéllyel mesélnél a napodról, de legalábbis milyen vehemenciával, ha nem volt jó napod; hogy milyen szenvedélyes és finom lenne egy együttlét veled..
És ezen valahogy nem segít, hogy az ember tudja, hogy mennyi gond volt, mert olyan sokáig hittük, hogy mindent meg tudunk oldani és sokáig valóban szinte mindent meg tudtunk oldani. Könnyebb lenne, ha tudnám, miért nem ment, amikor mindent is megtettünk egymásért. 

Nos, akkor itt és most, mert máshogy lehet; Nagyon Boldog Szülinapot és Szülihetet Neked, Szívem. Akármennyire is "se Veled, se Nélküled" állapot ez - mert az és már jó ideje az volt -, őszintén kívánom, hogy teljen ez az időszak nagyon jól, ahogy az ezt követő percek, órák, napok is. Kívánom, hogy centiről centire, lépésről lépésre minden kicsit jobb legyen és idővel el tudd veszejteni azt a fájdalmat, amit én adtam, okoztam, és amit most az én hiányom ad és okoz. Az a vicc, hogy ha egyikünk fájdalmát elvehetném, a Tiedet venném el, noha fogalmam sincs arról, hogy hogy vagy. Lehet, hogy sokkal jobban vagy, mint én, és én mégis sikítani tudnék a gondolattól, hogy valami fáj Neked, és ez ráadásul miattam történik. 

Csontjainkban

2023. november 7.

Hiányod sikítva szeli át a csendes, sötét lélektelen és békés őszt. Nem értem, más miért nem hallja, széttép a hangja. Még az ég is velem szomorú, Isten is velem, velünk sír. 

Az ősz a Tied volt, a Mienk volt. 
Még mindig az. Mindig a Tied is marad. Melletted szerettem meg az őszt. 
Még mindig a Tied minden az életemben, noha igazán sose volt az semmi, most mégis...

Tudod? Tudod, hogy hiányzol? Tudod. Tudnod kell. 
Bár soha semmit nem tudtunk, semmiben nem mertünk biztosak lenni. Ez evett meg minket. Többek közt.

Tudnod kell, érezned kell a csontjaidban, ahogy éreztük mindig az igazán fontos dolgokat, hogy hiányzol, hogy a Tied vagyok és az is maradok, egy részem örökre a Tied marad.  

Dühöngő.

2023. november 2. 

Két oka van, hogy eddig nem írtam Rólad, csak nagy ritkán, rébuszokban. Az egyik Te vagy, a Te kérésed, a Te igényed, a Te egyértelmű utasításod. Hogy ne írjak Rólad. Ez annyira leírja a kapcsolatunkat; a szófogadásom és a küzdésem. Veled voltam a legőszintébb, a legönazonosabb és közben melletted éltem meg leginkább azt, hogy nem oké önmagamnak lenni. Paradoxon ez, mint az egész kurva életem. Szeretem magamban, hogy egy kibaszott paradoxon vagyok. Hát köszönöm, fasza lecke vagy. 

A másik ok én magam vagyok. A félelmem. 

Soha nem voltam beszari. Testileg igen. Lelkileg nem. A poklok poklát is képes és hajlandó voltam megjárni, mert tudtam, hogy egyszer leérek az üreg aljára. Egyszer vége lesz. Mindig vége van egyszer. Úristen, hány ezerszer hangoztattam ezt másoknak. Hirtelen kicsi lettem, gyáva és képmutató. Fáj ilyennek lennem. És érzem jó ideje, hogy ez megalkuvás. Hogy szörnyet rejtegetek a mélyben. A szörnnyel nincs gond; mindenkinek van háziszörnye, inkább több, mint egy. Sokan egy életen át nevelgetik őket és harcolnak velük a lelkük legalsó bugyraiban fenntartott dühöngőikben és nem értik, miért lepi el őket időközönként újra és újra a szar. A különbség ott volt eddig, hogy én bátran mentem a dühöngőimbe, bátran tartottam őket a felszínen, valami kifacsart, embertelen érzelmi intelligenciával és perverzióval megáldva még szeretet is vegyült ezekbe a harcokba; tudtam, hogy a szörnyeim hozzám tartoznak, nem kell őket elpusztítanom és nem is tudnám; szükségem van rájuk, a lényem részei és önmagam elfogadása és önmagam szeretete együtt jár azzal, hogy a démonjaim nem lehetnek az ellenségeim, noha harcolok velük egy életen át. Ebben szenvedély van, kéjes öröm, fájdalom, csodálat, kiapadni nem képes szexuális vágy és valami ennél sokkal mélyebb; vad öröm, aminek semmi kapcsolódási pontja sincs véletlenül sem semmihez, ami finom, empatikus vagy kiforrott; ez düh és éhség, harapható, mégis láthatatlan energia, tele fájdalommal, édes vérrel, izgalommal. 

És most félek. "Én vagyok a legkisebb morzsa", ahogy a hajléktalan dünnyögte az orra alá édesanyámnak a HÉV-en, és ahogy ő elmesélte ezt nekem, én értettem. Féltem önmagamtól, féltem kiengedni a démonjaimat, még a legalsó szinteken is csak pár percre hajtottam ki őket a ringbe, nemhogy a felszínen nem küzdök velük és pláne nem szexin és büszkén. Na ne értsetek félre, ebben az értelemben a szexi nem mindig bőrben-latexben-tűsarkúban nyomja, hanem olykor minden buroktól, szótól, páncéltól, mindennemű védelemtől mentesen, naturálisan mezítelenül. Attól szexi, hogy bevállalja, hogy erős, hogy ha tízezer könnyet is ejt, dühös, nem csuklik össze, nem adja fel, újra és újra feláll, ha mocskosan is, ha minden lélek-csontja el is törik, ha minden ízében meg is rogyott már, a szeme akkor is vérben forogva, vadul, büszkén táncol és akármilyen fáradt is, akármilyen reménytelen is, a szemének egy része, egy apró csillámpornyi parányi pötty akkor is azt üvölti, hogy "na gyere". Mint az átütően szenvedélyes és mámorító koncerteken az igazságtalanul és már-már a valótlanság határait súrolóan erős szexuális energiájú frontember a színpadon. "Na gyere".

Ezt szeretitek annyian bennem, ezt látjátok a nőben, akinek a szexuális energiája olykor szétvet Bennetek is, ezt látjátok a nőben, akit a külseje ellenére olykor szétvet a maszkulin energia belülről, ezt látjátok a nőben, akinek a belső energiái azt sugallják, hogy egy huncut kiscsaj a kezében egy éles késsel azt susogja, "egyél meg" és ti meg akarjátok kóstolni, holott érzitek, hogy a vesztetekbe rohantok... Részben ezt. 

Ezt a vadállatot, akit én ketrecbe akartam zárni - már jó ideje, de csak most döbbentem rá -, és nem azért, hogy megvédjelek titeket - nem fogok hazudni, ez mindig ott volt, mindig ott is lesz, Alice és az én táncomban mindig én voltam a felnőtt, csak olykor hagyom őt játszani és élvezem nézni. De az utóbbi időben inkább azért akartam hét lakat alatt tartani, mert magam is féltem tőle.
Hol azért, mert éreztem, hogy tönkreteheti a törékeny és illékony, képzeletből épített egyensúlyt, ami a világot jelentette nekem, és amit a párkapcsolatomnak neveztem.
Hol pedig azért, mert féltem, hogy engem tép szét. Tudom, tudom. Sok minden lehetséges, de ez az egy nem. Ő nem létezik nélkülem és én nem létezem nélküle. És mégis.  

Mindazt, amit most idehánytam, bizonyos szintig bárki képes lenne megérteni és értékelni, akit valaha is közel engedtem magamhoz az életem során. Talán még az apám is. Egy kivétel van; az az ember, aki az elmúlt években a világom középpontja volt - noha ő az egyetlen ember ezen a földön, aki ezt sosem hitte el. Hogy valóban én üzentem ezt, vagy igazából róla szól ez...? Tudjuk, hogy sok valóság van, és egyik sem egyetemleges, így ez a kérdés hiábavaló és felesleges. Hogy fájdalmas-e már önmagában a tény is, hogy képes voltam találni valakit, aki nemhogy nem értékeli, de nem is érti, mert nem is látja a mélységeimet? Ne válaszoljatok. Mégis kibebaszottul szeretett, és ha a világ és az emberi természet működéséről eddig szerzett tapasztalataim nem csalnak, akkor még mindig kurvára szeret. Pont úgy, ahogy én őt; a lelke legmélyén bújtatott démonjaival és a felszínen pórázon tartott finomított lisztből gyurmázott plüssállat-öleléseivel is; mindenestül, mindenével, és közben pont úgy szűköl és visít és tombol, kínlódik és kaparja a falat most, és két hete, de leginkább évek óta és ki tudja, meddig még... mint én. 

Istent mindig is jó humorúnak tartottam, egy ideje pedig cinikusnak, amiért bemutatta őt nekem, azért meg pláne, mert hagyta, hogy egymásba szeressünk. Tudom, tudom, egyértelműen pszichológiai okai vannak, hogy egymásba kapaszkodtunk, mint szőlőkacsok, amik semmit sem képesek adni egymásnak, még valamire való támaszt sem, de ez most önmagában valahogy nem nyújt elég vígaszt. Elég okos kis kacsok voltunk mi, a magas EQ-jú és a magas IQ-jú, akik végigkínlódják az együtt töltött időt, kínzó és mély fájdalomban, megalázottságban, értetlenségben és meg nem értettségben, akik elé a másik akkora tükröt tart, hogy sehova ne lehessen bújni előle. Végül mégis egészen sok mindenre megtanítottuk egymást, életen át tartó leckéket kaptunk és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ami most jön még, ezután, arra mondják, hogy megismerjük, hogy milyen a magyarok Istene. 

Gyűlölni akarlak, de nem tudlak. Ezt az akarást gyorsan elengedtem egyébként, az első tized másodpercben tudtam, hogy reménytelen. Mást se tudtam soha gyűlölni, majd pont téged foglak tudni. 

Haragudni akarok rád, de nem tudok. Előbb haragszom az Istenemre, akiben - noha az enyém -, változó gyakorisággal hiszek, legalábbis a felszínes hétköznapjaimon ezt szoktam hazudni magamnak. Haragszom rá - most éppen aktívan hiszek benne -, hogy hagyta ezt nekünk - mert kell valami felettes felelős, ugye, túl sok időt töltöttem el alkalmazásban talán -, noha két lényre számíthatok egész életemen át, és abból ő az egyik. Nem kéne összevesznem vele, vele szoktam az üreg mélyén beszélgetni, miközben dühöngve sírom tele a tükörképemet, ő az egyetlen, aki oda is lemerészkedik velem - vagy az egyetlen, aki leengedek oda...? - és mégis inkább rá haragszom. Rád haragudni, ezt valahogy nem lehet, nem engedhetem. Túl sokat tudok rólad - noha mindig az volt az egyik legfőbb kínom, hogy túl keveset... -, ahhoz, hogy Rád haragudjak. A gyerekkorod, a más nyelvezeted, az "érzésekről nem beszélünk" mentalitásod, ami igazából inkább képesség hiánya, mint mentalitás, és mélyebbre menve ez a megfelelő időben a tanulás és tanítás hiánya, mintsem a képességé... 

Azért kicsit mégis haragszom Rád. 
Bazd meg, hogy nem értettél. 
Bazd meg, hogy nem szerettél úgy, ahogy szerettem volna, hogy szeress. 
Bazd meg, hogy elveszejtetted a szenvedély utáni vágyam. 
Bazd meg, hogy úgy féltél megmutatni magad, mezítelenül. 

És látod, négy bazdmeg után újra kilyukadok oda, hogy nem a Te hibád. Siratom magunkat, soha nem fájt szinte még ennyire semmi. Az a két mondat. A Tied és az enyém. Hogy az fájt a legjobban Neked, hogy nem kellett nekem, amit Te tudtál adni. És hogy az fájt a legjobban nekem, hogy nem kellett Neked, amit én tudtam adni. Hogy összetörtük magunkat, nem átvitt értelemben, ezer apró darabra, hogy képesek legyünk alkalmazkodni, változni, módosítani, alakítani... Átléptük a határainkat, atyaég de hány ezerszer hány ezer lábbal, közben észtveszejtően gigászi energiával, akarattal és önszeretettel összetartottuk saját magunkat és nem veszítettük el önnön személyiségünket, és ezt inkább egymásért tettük, mintsem magunkért, mert tudtuk, hogy ki mibe szeretett bele... és mert tudtuk, mennyit sérül az ember, ha leteszi saját magát egy másik emberért és aztán hogy haragszik érte később, hogy megmérgez ez mindent, és mi tudtuk, annyira okosan akartuk csinálni, a kapcsolatunkért, önmagunkért, egymásért... mert az egész egy szentség, egy egyensúly, egy törékeny vár, megfoghatatlan, de mégis konkrét és csodálatos Hold-udvar, szerelemből született Csillag-udvarhölgyekkel és bátor Hullócsillag-urakkal. Nem találtuk a közepét sose, a mélyére nem tudtunk lenyúlni sose, nem tudtuk megfogni, megölelni, megsímogatni, sírva mosolyogni vele, csak távolról csodáltuk a kapcsolatunk mozgatórugóját, kettőnk közös dobogó szívét, mert Te féltél tőle és én túlságosan tiszteltem a határaidat - és ezáltal a félelmedet is. És mert féltem, hogyha üvegszilánkra lépek, végleg összetörök mindent. Így aztán... nem léptem sehova és talán ezzel basztunk el mindent. Hát tudod mit? Tényleg bazd meg. 

A szeretetemet, a szerelmemet, a bizalomvesztésemet, de legfőképp azt, ami jó volt, mert még mindig úgy vagyok Veled, ahogy eddig, pedig már együtt sem vagyunk; hiányzol és ha itt lennél, azt kívánnám, bár ne lennél itt; érinteni akarlak, de ha tehetném, azt kívánnám, bár nyúlhatnék mélyebbre; hallgatni akarom, ahogy mesélsz, boldogan vagy dühösen és ha tehetném, azt kívánnám, bár akarnál igazán hallgatni; igazán hallani, igazán érteni; és ha igazán akarnál hallani, ha igazán akarnál érteni, akkor azt kívánnám, hogy bár sikerülne is. 

Azt kívánom, bár kitépnéd magad belőlem és ha megtennéd, azt kívánnám, bár a föld nyelne el, hogy ezt megtetted velem, mert így elvettél tőlem mindent és tudod, igazából ne téged nyeljen el, vagy ne egyedül, mert nélküled ez az egész úgy fáj, most úgy érzem, mint még semmi sem. 

Hát, üdv újra nálam, ilyenek most az én lelkem bugyrai. Jelentem, kiengedtem magam a dühöngőmbe. 

A lelkemben tátongó kráter peremén billegve

 "Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad." 

Hát igen,  sok minden ott hagytam nálad, immáron fél éve - érzésre a húsomból is, a lelkemből is. Fél év... könnyebb már és mégis nehezebb. Valahogy mostanában újabb hullámokat vet bennem az üresség és időről időre belémharap. Pedig az összes párom közül veled tudtam a legkevésbé megosztani magam és nem én nem akartam megmutatni, ki lakik itt, belül. Lehet, talán ezért van minden. Igen, esélyes, hogy pont ezért.   

Kiteszek pár posztot, amik az elmúlt időszakban születtek. Bár ezekre a "születés" szót használni igen keserű, kifacsart cinizmus.