Ha mondtam volna, te úgy sem hitted volna el

Vodkás szénsavas bodzaszörpöt kortyolgatva ülök, fél napos pakolástól ragacsosra izzadva a hirtelen rámömlött nyári melegben és folynak a könnyeim a tegnapi sminkemmel egyetemben. 

Ma Hiperkarmás hangulatba kerültem. Ezer éve nem hallgattam magyar altert. Épp egy széken állva egyensúlyoztam lábujjhelyen - tudjátok, vannak azok a fehér ikeás székek, aminek az összeszerelési útmutatójába caps lock-al írták, hogy NE ÁLLJ RÁ, nyilván arra kellett állni... -,  a szekrény legfelső polcára igyekeztem feltenni a mini mű-karácsonyfámat, mondván, nyár van, talán el lehetne ezt tenni. Aztán meghallottam ezt. És ott borult a bili. Nekem szólt. A hülye spotify meg az éppen-mit-hallgatsz stílusú listái. 

"Soha nem hittem volna
Ha hittem volna, se mondtam volna
Ha mondtam volna, te úgy sem hitted volna el

Soha nem győztünk volna
Ha győztünk volna, se láttunk volna mást
Csak ami elmúlt vagy távolról figyel

Élet, az álmomból ébreszt most egy arc és egy szó
Néznek, úgy indulj el, hogy minden lépésed egy hang."

Erre Ő azt mondaná, nem szól semmiről, hülyeség. 
Én azt mondom, ez mindenről szól. 
Ez olyan vakítóan és fájdalmasan egyértelműen leír minket. Ez a fenti két sor. Meg felette a dalszöveg. Mondhatnám, hogy ez komikus is, ha olyan passzban lennék, de nem vagyok. 

Újabban megint mar a szerelem, nem jólesően. Szeretem őt és távol van, istentelenül távol. Ő úgy érzi, minden rendben, béke van, nekem pedig hiányzik a mélység és a közelség. A mélység és a közelség pedig mindig a vitáink kibogozásához nélkülözhetetlen értsük-meg-egymást-ha-belehalunk-is kommunikációs "játék" hozta el. Már nincs hiszti, nincs veszekedés, nincs határátlépegetés, nincs semmi. Mert így nem kell küzdeni, ergo nem kell igazolgatni folyton-folyvást, hogy fontos a másik, hogy érdekel, hogy mi van belül, ott, benne. Már minden magától értetődő, olyan szürkén és felszínesen obvious. Ha lennének gyerekeink, ha együtt élnénk, ha lenne autó, ház, kutya, 30 évig is kitölthetné az életünket az ezekről szóló mindennapi diskurzus-hömpöly. Elmész-e a gyerekért, elviszed-e úszásra, hazafelé hozz tojást, oltásra kell vinni a kutyát, be kell fizetni a biztosítást, vasárnap megyünk anyádékhoz. Nincs semmi ilyesmi, a témáink mégis hasonlóak. Pedig nem is élünk együtt. És pont úgy érzem magam, mintha 20 évvel idősebb lennék, kirepültek volna a gyerekek, még nem lennének uonokák és felbugyborogna a hétköznapokba hirtelen a mindent elöntő szürke űr, ami olyan tipikus a frissen felnőtt gyerekekkel rendelkező házaspároknál. 

Persze nem ilyen egyszerű ez, nem ilyen indokolatlanul történt és történik, mint ahogy leírtam. Sok a pofon. Keserédes ez, mert jóleső pofonok ezek. De azért csak csattannak. Hogy mit adhat és adhatna más. Van, aki ad is, így is. Ami hiányzik a párkapcsolatomból, azt most megkapom mástól - szigorúan lelki, mentális, érzelmi dolgokról beszélünk most. Papíron minden rendben, nem csaltam, nem szegtem törvényt vagy szabályt, jógyerek vagyok - hogy belül sokszor török-zúzok, az más kérdés. 

Megígértem neki anno, hogy soha nem írok róla. Most ezt megszegem, tudom. Ki kell öntenem, különben megőrülök. Ki kell sziszegtem, zokognom, kurvaanyáznom magamból, vagy szétszakadok. Sok mindent adtunk egymásnak és sok mindent vettünk el egymástól. Egy kibaszott furcsa és mégis egyensúlyban tartható dolog ez köztünk, és tudom, mi tart mellette, tudom, mi élteti a szerelmemet. De hiába tudom, az agyam most nem tudja legyőzni a szívemet, ezért szűkölök és függönyöket, rolókat húzogatok le. Nem elég, hogy felcsapódtak, én újra lerángatom őket, hogy ne lássam azt a kibaszott tükröt, ami azt üvölti: hülye vagy. Lehetnél boldog. 

Mert sok minden vagyok mostanában, de boldog nem. Vele nem. Tudom-tudom. Kéne-e ennél több, ennél az egy mondatnál? Az idealisták és a 20 évesek szerint nem. Az én oldalamról nézve ez ennél bonyolultabb. Nem a folyamatos boldogság hiányzik. Hanem a mélység. A szinkron. Az összekapcsolódás. És ezt nem tudom megértetni vele, mert nincs ezekre igénye, soha, senkivel nem volt. Ne kérdezzétek, mert tudom, mit kérdeznétek és nincsenek válaszaim vagy kínosak. 

Picsába az egésszel. 
Tudom én is, igen, hogy sose fogunk győzni. 

Non-sens, n'est-ce pas?

Kezdjük azzal, hogy van ez a felvétel, érdemes megnézni, de legalábbis hallgatni ehhez a szösszenethez. 

Érdekes, mert nehéz ezt úgy nézni, hogy ne tűnjön fel, hogy:

• Elvis kiköpött Nathan Fillion, aki szerintem akkor lett már inkább ismert, amikor némi sörpocakja és néhány ránca is volt - többségében  nevetőráncok persze, mi más, de mégis: Elvis-t stírölni és közben a Csatle papijára gondolni, valahogy kissé illúzióromboló. 
• Aztán néhány szögből elnézve a pasast (ezen a felvételen) nem elhanyagolható mértékben hasít beléd, hogy a fószer olyan narancssárga, mint Bridget Jones anyjának átmeneti tv-shopos szeretője, ami megint nem segít az összképen. 
• Amikor pedig felidézed, milyen kényelmetlen tud lenni egy bőrszerkó és hogy tud idegelni, amikor cuppogva akadályoz a mozgásban, akkor megint elakadsz kicsit, főként, mert tudod, hogy bele lehet izzadni ezekbe, és láthatóan ő is kínlódik ezektől. Felidézem az igazi bőrkabátok szagát, brrr... Persze, az izzadt pasik szexik, értem én, de azért... 

És mégis, újra és újra átüti a narancsszín verejtékező Nathan-ek képét az az eszméletlen élmény-ömleny, amit ez a manus gyártani tud az emberben. Mi a ...

Nade, kezdjük az elején.
Soha nem voltam oda Elvis-ért. Persze  értéket képviselt a szememben a munkássága mindig is, eszméletlen jó a hangja, a zenéje valahogy felpörgeti az embert, de nem feltétlenül azért, mert szereti azt a zenét - legalábbis én nem különösebben csípem -, hanem mintegy megválaszthatatlanul, kötelezően hat a testemre, de eddig sosem éreztem a zenéjét belül, nem izzított fel,  semmilyen dimenzióban értelmezve ezt a szót. Pedig sok zene sokféleképpen tud. Valószínűleg azért,  mert pár kivételtől eltekintve a lötyipötyi számai, a szerelmes limonádé dalai jobban mennek, ismertebbek, mint az igazán pörgősek, ezek a belülről megőrjítőek. A zenei alapjai működnek nálam, értem a rock&roll-t, bár érezni sose éreztem igazán, de a blues, a jazz,  illetve, a feketék zenéje, a ritmusuk, a szenvedélyük mindig hatott rám, és az Elvis-jelenségben van ezekből bőven. A pasas külseje meg aztán végképp sose mozgatott meg; egy pajeszos-sminkelt-jelmezes-megcsinált csoda, akinek - szó se róla -, az alakja jó, de ennyi. 

És ma este, mivel szeretem a zenei filmeket, meg a valóságot (közel teljesen) hitelesen feldolgozó darabokat, valahogy eljutottam az új Elvis filmig. (Nem értem, Nathan miért nem játszotta őt soha,  - jó, játékból, a Castle-ben egyszer. Nem értem. Na mindegy, elengedem.) Szóval zseniális a film, a színész; ahogy játszik, ahogy kinéz, adorable - ez a szó valahogy sokkal jobban leírja hangzásával is azt az érzést, amit keresek - , amennyire hasonlít a főhősünkre, ahogy énekel (!!!), és persze a story lebilincselő, a rendezés jó. Szóval ajánlom, nézzétek meg. 

De! Nem értettem meg belőle - még jó, hogy nem ez volt a cél, képzeljétek már el, közel 3 órás film végigkínlódása után még csak a vágyott célt sem érni el, olyan ez, mint egy pasassal ágyjelenetbe bonyolódni, aki pornószínészre itta magát, te meg már elfáradtál és csak a végét várod... - szóval nem értettem meg belőle azt a hihetetlen ovációt, amivel ezt a suhancot körülrajongták. Nem ám csak egyszer vagy kétszer, hanem egész életében. Értem, jó a hangja - sokaknak az -, egész jól néz ki - oké, a lányok x százalékának biztos a zsánere volt, de ez megint nem egyedi -, és rázza a csípőjét az 50-es évektől kezdve, kb idegrángást imitálva. Naééééés? Láttam én, hogy a színpadon kb. extázisba tud esni, de nem jött át. 

Ezen az egészen igazából el se gondolkodtam, amíg úgy nem döntöttem, hogy a fent belinkelt tv-felvételt meg nem nézem eredetiben kíváncsiságból. És akkor a következő történt: egy izzadó narancssárga halott (már elnézést) pasas 68-ban (! voltam ekkor mínusz 18 éves, és ne feledjük, hogy a felvétel több, mint 50 éves, szóval a minősége sem éppen a ma megszokott...) teljesen megforgatott a tengelyem körül. Szexuálisan is - finally! - de nem csak úgy. Értitek, ott ül szegény - merthogy fel se állhatott a felvétel végéig -, még csak a csípőjét sem rázhatja nekem, szóval ülve gitározgat meg énekel a kurva jó hangján, olyan zenét produkálva, amit nem is szeretek, és a fentiekkel együtt már teljesen érthetetlen az egész. És mégis.

Ebből a kevéssé megrendezett tv felvételből ugyanis olyasmi is kiderül, amit senki, aki  - akármennyire is eszméletlenül jól - leutánozza őt,  nem tud visszaadni, és a megrendezett koncertfelvételek sem. A személyisége, a humora, az önbizalma, az önismerete, a szerelme önmagába - nincs kétségem afelől, hogy nem csak a rajongóiba, hanem önmagába is szerelmes volt ez a pasas valamelyest és nem lehet érte haragudni rá  -, a kisugárzása. Ül és kínlódik a teste, hogy nem ficcenhet, átjön minden; a kényelmetlenkedése a bőrszerkó miatt, a mindeközben-fesztelensége, az, hogy milyen boldog kiteljesedés neki énekelni és játszani, hogy önmaga lehet, a kíváncsisága és izgalma a helyzet miatt és én esküszöm, hogy valamelyest ő maga is felizgult ettől az egésztől - no meg attól, hogy egy rakás nő felizgult tőle. It makes sense. És valahogy megérintett. Valahogy megértettem - megéreztem? - hirtelen. 

Fura ez, mert soha nem epekedtem igazán színészek, zenészek, szuperhősök iránt. Valahogy mindig racionálisabb voltam ennél. Van épp elég vad fiú és szép lány (nomeg szép fiú és vad lány...) , aki kiváltott belőlem ilyen-olyan vulkán-szerű érzéseket és képződményeket. Zenésznek összesen kétszer írtam levelet, azok is inkább "köszi, hogy vagy" levelek voltak, az egyikre válasz sem jött. (Mondjuk talán nem Kovács Ákossal kellet volna közölni 16 évesen, hogy a zenéje - is - segített megérteni és elfogadni a biszexualitásomat. Talán. Lehet, hogy sose olvasta a levelemet - élelmes volt a marketingese és meg akarta tartani a pozícióját. Pedig olyan szép sárkányt rajzoltam a levélbe. Namindegy.)

De most lehet, hogy Elvis-nek írnék. Hirtelen szar belegondolni, hogy már nincs, ami valahol igen nevetséges, mivel  4 órával ez előttig ez a tény teljesen hidegen hagyott. Mintha ma este megismertem volna Elvis-t egy kocsmában, és olyan tüzet gyújtott volna bennem szexuálisan és zeneileg; olyan belső izzást teremtett volna bennem újra, amiről azt hittem mostanában, hogy már nincs is itt a felszín alatt; azt hittem, eltűnt a fiatalságom egy része, és még néhány dolog, amiket őrületesen sajnálatos módon jelenleg nem tudok szavakba önteni. Szóval jött, ezekkel itt, rám mosolygott és én elkészültem, mint a házi feladat. Majd a faszi meghalt. Nonszensz.    

Ismeritek azt az érzést, amikor megláttok egy lányt és elönt titeket a féktelen vágy, hogy levadásszátok és magatokévá tegyétek mindenestül? 
Imeritek azt az érzést, amikor egy fiú belelehel a nyakatokba, és végetek van?
Amikor végigfut  - mit fut, söpör - rajtatok és bennetek egy megállíthatatlan, önkéntelen belső vonaglás, egy mindent felemésztő, útjából bármit eltaszító, és befolyásolhatatlan vágyhömpöly, ami lávaként tör fel? 
"Libabőr vonatozik gerincem sínein a nyakamig, ajkadba ütközve véget ér" ...  (mert ott majd felváltja valami más) ... na, valahogy így. 

És ismeritek azt az érzést, amikor egy zene belülről tép szét és semminek nem marad hely bennetek, csak a belső táncnak; a testetek minden porcikájába beengedi - s vágyja - a hallottak minden ütemét, a basszus remegteti  a kislábujjatoktól a fületek hegyéig minden testrészeteket, és minden elvész körülöttetek, minden  láthatatlanná, értelmetlenné, súlytalanná, és szükségtelenné válik; csak ti vagytok a zenével a bőrötök alatt és a lelketek legmélyebb bugyraiban; vele, benne és csak a jelen létezik és csak ti ketten? ... hát, valahogy így. 

Nonszensz az egész, n'est-ce pas?