Weöres

Itt hagytad a könyved.
Ez is csak abban segít, hogy megértsem magunkat. A mi utunkat, Te utadat, az enyémet.

A célról

Mit bánom én, hogy érdemes
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?
Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
Mert célom ismer engem. 



A boldogságról

A boldogság sose fő,
sose cél, csak pihenő.

Hogy tartós legyen Egészed,
váltakoznak mind a részek.
Nem a megnyugvás a cél:
mind mozogjon, ami él.

Fura

most, hogy lófaszt nem keresek - a korábbi béremhez képest - egyelőre-, elgondolkodtam azon, hogy kéne valami mellékes, főleg, hogy kérdéses, meddig tarthatom meg az állásomat, lévén, a céget felvásárolta egy másik cég, és bármikor robbanthatják a bombát...

persze semmi értelmeset nem találtam.

már egy ideje ízlelgetem a gondolatot, hogy szívesen dolgoznék az LMBTQ-kkel, (leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek, queer-ek) velük, értük, de soha nem alakult úgy, hogy utánanézzek. most átfutott az agyamon megint. hát nem önkénteseket keresnek folyamatosan a call centerükbe...?

mélyen meditálok rajta. bárcsak pár tízessel többet keresnék... nem lenne kérdés.
gáz? nem.
fura? igen.

vsz. még sokáig fog tartani az a folyamat, hogy elfogadjam magamban ezt az egészet.

... úgy életem végéig.

de egyre jobban dolgozom rajta.
még ha most nem is gondolom, hogy egy lány mellett találom meg azt, amit keresek, bármi is legyen az.

Észveszejtő

Akárki akármit is mond, ez az Alain Laboile irdatlanul jól kapja el a pillanatot.

Ízelítő itt.

Ez pedig eszméletlenül megfoghatatlan, és mégis gyönyörű.

Még több kép itt.

És ha már kult bejegyzés, ettől meg ki vagyok borulva, annyira jóóóóó.

Félig

Mostanában tényleg így érzem magam; mintha egy napon megolvadt csuda-málnafagyiban keresgélném a saját lényemet. Mindig kicsúszok a kezemből.

Ezt meg már jó rég óta tartogatom, nem is tudom, hogy hova rakjam, ide, vagy oda, de kell, időnként elolvasom, és közben azon töprengek, hogy akkor most azért is haragudjak magamra, mert nem volt elég erőm bevállalósnak lenni, vagy mert olyasminek akartam megfelelni, ami nem is én vagyok. 

Utálom, hogy a válasz mindig az, hogy félig, ember, félig.

Egyszer befejezhetnéd....

...

van, hogy jól vagyok. a magány, az egyedüllét, a saját gondolataimnak adott tér megnyugtat és felszabadít. 

és van, hogy emlékeztet. egyik pillanatról tör rám, mint a zuhogó, ütemes zivatar forró nyári napokon. hirtelen beugrik egy kép, egy illat, egy gondolat, és nem ereszt, és akkor összetörök, megzuhanok, mint egy krumplis-zsák, és a sírás fojtogatóan tör rám; nem kapok levegőt,  szorul a tüdőm, mozgásképtelen leszek, és mint egy kattogó, motoros fabábut, csak ráz valami megmagyarázhatatlan erő. 

ilyenkor nagyon hiányzik.

azt hiszem, nem az elmúlt hónapokat siratom. hanem az egészet. ahogy kezdődött. azt, amikor még minden rendben volt. végig, amíg küzdöttem, az utóbbi időben, vele, meg magammal, meg a helyzettel, abban hittem, hogy visszacsalható az az idő, hogy olyan lehet újra. 

annyi minden gurgulázik fel az emlékeimből.

amikor először nálam járt, és hogy mennyire feszengtem és közben mennyire vágytam rá. 

amikor először jártam nála. 

ahogy képes volt az első perctől fogva vad és közben mégis romantikus és figyelmes lenni.

ahogy ott álltunk a konyhában. (milyen érdekes, hogy az emberi emlékezet átalakítja az emlékeket, ha kell; olyan ez, mint az álmok: tudod, hogy az anyukáddal beszélgetsz, még ha nem is hasonlít rá egyáltalán.) úgy emlékszem rá, mintha akkor nagyon-nagyon vékony lett volna. mint egy szellem. ahogy ott állt, egy 10 éves szőke, vékony tündért látok, aki kitárulkozik, aki felemeli kis törött szárnyait, hogy megmutassa, mennyire sérült, mennyire fáradt, hogy megmutassa legféltetettebb titkát, és csak mesél és csak sír, és mesél. aztán ott állunk a konyhaablakban, mindkettőnkön csak egy pulóver, és nézünk ki rajta, én dohányzom, leszív, füst kifúj. ő isteni kajákat csinál, teát főz nekem, és csak beszélgetünk és csókolózunk és szeretkezünk.

ahogy telt az idő, egyre több volt a nevetés, a beszélgetés, a szeretkezés, az evés ugyanúgy megmaradt, a boldogság kacagó, csillagszemű társunkká lett a mindennapokban.

aztán egy ponton, amit megint elvesztettem, valahol ez elkezdett elromlani. és a végére elfogytunk, elfogytam, és már hiába kalimpáltunk, nem volt visszaút.

muszáj leszek az egész történetünket leírni, az elejétől a végéig, mert olyasmi ez, amihez fogható soha többé nem lesz már, és mert meg akarom őrizni egy életre. neki is, nektek is, magamnak is. 

és ki is kell írjam magamból, az mindig segít, megérteni, átlátni.

és persze szól Rúzsa Magditól az a szám, amit én sosem szerettem, de ő igen, és rám emlékezteti, az a fájdalom rágja őt, amit miattam érez.
Bocs Magdikám, de egyszer most már igazán befejezhetnéd. 

Szőke az úton

... szokásos péntek; Alice korábban végez. Napfényben fürdik a délután, mosolyog a budaörsi táj, lágyan úsznak a felhők. Ő csak mered kifele a céges buszról, zsebes szoknyájában a lábai lezseren keresztbe dobva. Csak bámul ki a sötétített ablakon, fásult gondolatai lassan cammognak a fejében. Az elmúlt napok történései. Heteké. Hónapoké. 

Észrevesz egy lányt. Az úton két-két sáv, oda s vissza, s köztük egy kis sziget, rajta egy szőke lánnyal. Nem nagyon lehet nem észrevenni. Sort, fehér póló, hosszú szőke haj. Mellette fél literes vizes-palackok; lehet, hogy a hőségriadó miatt vizet osztogat...? Jó az alakja. Csinos. Az arcát nem látja. Ezek a szőkék mindig helyesek. Kinyitja az egyik palackot, iszik. Alice elképzeli, ahogy finoman kicsordul egy pár csepp, akár az egész... Szinte látja, ahogy odamegy, a verőfényes 40 fokban, és a perzselő napfényben a nyakába csókol. Elképzeli, ahogy egy bárban leszólítja. Ahogy később egy fülledt, homályos fényekkel pettyezett helyen kényezteti, majd magáévá teszi. 

Beleborzong, amikor ráeszmél, hogy mire vágyik. Mire felriad az ösztönös képzelgéséből, a csinos vizeslány persze már rég nincs sehol, elszaladt az úttal, a felhőkkel, az épületekkel együtt. Fájdalommal és félelemmel tudatosul benne, hogy nincs vége. A rémálomnak, melyet biszexualitásnak nevezünk, nem csapódott be az ajtaja; nem kattant rá zár és hét lakat. Továbbra is ott kacag kéjesen minden egyes pillanatban és porszemben Alice körül. Büszke rá. Mindig is az volt. De most megijeszti. Mindig is tartott - mit tartott, rettegett - attól, hogy ha egyszer beleveti magát, ha kipróbálja a másik oldalt, végleg elveszhet. Mint "boldog" heteroszexuális, biztosan. Már tudja, hogy nem hetero, és azt is, hogy nem leszbikus. Mind a két ajtó  - továbbra is, és valószínű mindörökké - nyitva maradt. Ez megriasztja és elkeseríti. Tudta, igen, hogy így van, hogy így lesz. De most már kezd szembesülni azzal, mit is jelent ez. Nem csak sejti, hogy soha semmi nem lesz hosszútávon elég jó. Tudja is. Hogy találja meg így a világába passzoló puzzle darabot??? Igen, alkalmazkodni kell, rugalmasnak lenni. De hogy? Tényleg két macskával fog megöregedni, miközben majd szeretőt tart, amíg csak lehet, és kell? Nem, nem arról van szó, hogy nem optimista. Bízik, bár most senkire sem kíváncsi. És tisztán lát. Jó, vagy nem...

Fél.

Félti Evan-t.

Félti a világt önmagától.

Fél a következő szexuális együttléttől, bárkivel is legyen az.
Ha fiúval, azért, nem, azért.
Ha nem lesz benne érzés, azért, ha igen, hát akkor azért.

Egyszerű...?

"Egyszerűbb leszbikus kapcsolatban lenni, mint egy heteroszexuálisban.  - Ez a legnagyobb tévedés. Egy leszbikus nő akármikor cserélne egy állandóan szexelni akaró, együgyű pasival, mintsem nap mint nap megküzdjön egy szeszélyes, passzív agresszív és kifürkészhetetlen nővel. Magadra ismertél? Nos, minden kapcsolat nehéz." 

Hallgatás

Régóta hallgatok.

Hallgatok, mert az összegyűlt érzések, fájdalmak, intuíciók, morzsák csak gyűltek, egyre nagyobb galacsinba, mígnem ma szétrobbantak. Mindenhol. Az otthonomban. A párkapcsolatomban. Az életemben. A szívemben. A lelkemben. Az agyamban.

Hiányzik.

Mivel itt lakott, az, hogy már nincsenek itt az apróságai, ugyanúgy sikolt bele az arcomba a lakás minden egyes négyzetcentiméterén. 

"Hiányod üvöltve dörömböl át a csend kapuján".

Nem merem kinyitni a szekrényét, mert üres, nem akarom reggel kihúzni a fehérneműs fiókot, mert nem lesz benne egy alsónadrág sem, bömbölve zuhanyzom, mert nincsenek ott a szappanjai a szappantartóban, és a hifi tetején sem kacsint rám a szemüvege...

Mindig itt hagyott valamit. Szeretett nyomot hagyni. A legelejétől. A folytonosság mindig adott volt; egy nyaklánc, egy sörös kupakkal, vagy egy karkötő, egy cipő, egy ruha a szennyes tartóban, "míg legközelebb jövök, addig is itt legyek neked kicsit" - ez volt az üzenet. Eleinte idegesített. Most kvára kibebaszottul hiányzik.

Még szinte el se ment és hiányzik a mosolya, még a könnyei is hiányoznak. 

Az illata finoman kússza be a bőrömet - itt hagyta, nekem adta a számomra kedvenc pulcsiját. Magából is nekem adott egy darabot ... még nincs meg a helye. A szívem egyik csücske lesz majd az.

Minden fáj, és idegesít, még az is, ami jól esik. Minden. Kongó ürességet hagyott maga után, rendet és némaságot, csendet, nyugalmat, békét. Ő maga nem egy békés teremtés, akkor van itt béke, ha ő nincs itt. Most ez is fáj.

Evan elment.

Nem magától, én küldtem.

El.

Mint a páromat; örökre. 

Ma rengetegszer kiborult, sírva fakadt. Próbálta azt hazudni, hogy nem miattam van.

Nem érdemelte már ezt tőlem. ... Hogy itt üljön, és nézze, ahogy elfogyok a kapcsolatunkból, ahogy egyre kevésbé érzek, ahogy egyre jobban eltolom őt, falat emelek, és némán néz át azon keresztül a szívem a lányra, akit valaha őrülten szerettem.  

A szerelem törékeny, és kényes, mint egy apró virág. Ha nem vigyázol rá, képes ezer szilánkra törni, akár észrevétlenül, vagy elfonnyadni, és átalakulni. Nem vigyáztunk rá eléggé. 

Hogy ki a hibás? 

Mindenki. És Senki. Minden. És Semmi. Te és Én. Te. Én. A világunk, vagy a nagybetűs VILÁG. 

Én nem voltam elég erős? Elég kitartó? Én vagyok idealista? Szerelemkergető hetero-múltú biszex csaj, aki minden szorult helyzetből menekül?  Igen. 

És Te vagy a törékeny, folyamatosan alakuló, örökké labilis, mégis hihetetlenül erős és határozott, de önbizalmatlan gyerek, nő és férfi egyben? Mert ez is igen. 

Ki dönti el? És jobb lesz tőle, ha tudom? 

van egyáltalán válasz? Számít ez?

Hogy töltsem ki az űrt? 

Hogy békéljek meg a helyzettel, hogy barátkozzam össze újra önmagammal, az arcommal, a tükörben?

Hogy éljem túl, és Te hogy éled túl?

"Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik."

Sophie-tól :)

Rendhagyó Nyulam-bulam

innen.

Existing

Az az én nagy bajom a reggellel, hogy létezik. 

Mikor állok már át? ...

Memories

Egészen eddig, egész éltemben arra vágytam - rendszeresen -, hogy az emlékek ne csak emlékek legyenek, imádtam fürödni bennük, visszakúszni a múltba agyban és lélekben, remekül tudtam benne dagonyázni, közben, vagy utána azon szenvedve, hogy már semmivé lettek a régi időtöredékek, s már nem fognak habkönnyű, rózsaszín burokká születni körülöttem - újra. 

Na most meg az van, hogy bárcsak túl lennék. Egy csomó helyzeten. Meló - betanulás, maradni vagy menni, maradi, vagy költözni (lakás), Evan-nel rendeződni... 

Túl sok az ismeretlen tényezős képlet az életemben. 

Kényelmetlenül érzem magam benne.

Mindazonáltal képes vagyok arra, amire eddig soha; lenullázni mindent és újrakezdeni, nem nyavalyogva a múlt véres üvegszilánkjain. Ez jó.

Oppinnyon

... A Pride-ról:  itten ni.  

hull a hulla

nos, lehet, hogy az új helyem is lehetőséget teremt erre - vagy arra. egyelőre nagyon nullásnak érzem magam, bár nem csoda, mert ahhoz, amit az elmúlt 7 esztendőben csináltam, nincsen semmi köze...

valami lesz, valami mindig van.
a változatosság kedvéért továbbra is egyfolytában tanulok - csak már nem az államvizsgámra.
evvan.

nem baj, hétvégén Balaton, napozás, fürdés, kikapcsolás, nyár.

ideje.