Egy üveg bor rendel

Ezer éve... annyi minden maradt ki. Valami azért, mert nem voltam olyan passzban, valami azért, mert az élethelyzet nem engedte, s valami azért, mert a történet szereplői szépen kérték; ne írjak róla. Nem oszthattam meg számomra szép és megőrzésre érdemes pillanatokat, s ez elvette a kedvem. Magamnak meg valahogy nem volt affinitásom írni - bár lehet, most is csak magamnak írok. :D De az érzet azért mégis más. 

Emlékszem, régen felvillanyozott és motivált egy ritka szar nap végén is - vagy épp egy annak jósolható  nap reggelén... -, ha írhattam, mert itt voltatok. Azóta valószínűleg nem vagytok Ti sem, és a le nem írt idők is szürkék; a memóriám nem őrzi meg őket olyan minőségben, mint a szavaim, mint a leütögetett betűk - és hiányoznak, életem egy része üresnek és kiesnek tetszik. Az élmények voltak, de elmúltak és nincsenek formalinos üvegekbe zárva az érzések, az illatok, mint anno. Egy dallam, egy ritmus, egy parfüm, egy étel illata felidéznek dolgokat, de az intenzitásuk annyira hajaz a megélt pillanatokra, mint a füledet simogató suttogás gyanúja egy elhunyt szeretted jelenlétére. Nekem fura csak ez, annyi mindenki nem ír, és aki ír, az se a saját élményét írja meg, vagy legalábbis nem konkrétan, csak merít belőle, mint jó szakács a nagyanyja receptjéből. Én meg itt ülök a járvány közepén a 28 nm-es lakásom közepén az emlékeim nélkül. Jó, tudom, sarkítok, de azért mégis...

Node. Long story short: 

Van lakásom, van barátnőm - bár se nőnek, se pasasnak nem szereti/szeretné aposztrofálni magát, ő ő, és csókolom, a többi neki meg nekem kell, hogy számítson, oszt' jóccakát. 

Van munkám, imádom, és összetehetem a két kezem, hogy most is van, sőt, még az összes emberem is megvan. Dolgozni is tudok itthonról. Tehát semmi kínos, nem halt meg senkim, nem beteg senkim, van fizetésem, ki tudom köhögni a hitelt. Nem vagyok idős, vagy anya, vagy a világtól elzárt valaki a senkiföldje után kettővel, vagy nővér, így nem hordok napi 16 órában túl szoros védőruhát, hogy aztán aggódjak, hogy nem véd megfelelően és hogy hozzáértem-e az arcomhoz, mindezt szarért-hugyért, a családomat veszélyeztetve, akikhez a napi maradék 8 órára hazamegyek. 

Szóval hálaadás level 1000, de azért én most itt ülök egyedül, és kva jól jönne egy üveg bor, nem azért, mert alkesz vagyok, hanem, mert egyedül vagyok, a világom felborult, és én februárra amúgy is mindig elhasználom az utolsó energiáimat és konzervált napsugáradagomat, szóval némi befordulás-sansz meg depresszió-kezdemény ilyenkor már garantált. Tehát az a bor nem jönne rosszkor, hogy tompítsa a försztvörldproblem-emet. 

Nem mehetek haza anyuékhoz, ki tudja meddig, nehogy elvigyem nekik a bkv-n ezt a szutykot. 

Azon aggódok, hogy mikor nem tudok átmenni a páromhoz vagy mikor ragadok nála, mert elmúlik a tömegközlekedés, vagy megszülik a kijárási tilalmat.

Gyűlölök egy ilyen kis fos helyen ülni álló nap; eleve gyűlöltem kis fos helyet megvenni, de barátságos lakás, ennyire futotta, cserébe okés a törlesztés, és tán még csak 50 múltam, mire kifizetem. Erkélyem sincs, na ettől a dolog számomra extra kellemes most. 

Már most hiányoznak a társaságok, a testi érintkezés, a puszi, az ölelés, a másik parfümje, az illata, vagy a főztje. 

Egy hete se ülök itthon, de megzöldülök. 

Persze van teendő, néha kreatívkodok, virágot ültetek, főzőcskézek(!) és komolyabb terveim is vannak a krumplistésztánál - nem árt, ha az ember nem akar valami hiánybetegségben elhullani egy tök más típusú világjárvány alatt -, szóval ma este már receptkönyvet bújtam és jelölgettem a szimpatikus és a "futottak még" típusú írásokat, hogy valamerre legalább tegyek egy lépést. Mondjuk azt a képességet még ki kell fejlesztenem, hogy a boltban ne zavarjanak az egyértelmű "szűnj meg" üzenetet hordozó tekintetek az ott dolgozók részéről, de hát erre mondja azt valaki, hogy nincs a világban fejlődési lehetőség. Van egy rakás ruha itthon, amit itt-ott meg kéne varrogatni, rajzolgathatom a bullet journal-omat, és ugyebár írhatok is. Megtanulhatok újra céltalanul sétálni, elolvashatom a rahedli könyvet, amik évek óta várják hangtalanul sikítva, hogy sorra kerüljenek. Csak hát ugye, a kedv. Az a fránya kedv. 

Ha valaki együtt lakik valakivel, akkor 1. lehet, hogy most jön rá, hogy rossz lóra tett, de 2. lehet, hogy lesz kiért csinálni a valamit. Sütni mondjuk kenyeret, főzni ebédet, ami több a buggyantott tojásnál, kitakarítani, csendben maradni, alkalmazkodni, rugalmasnak lenni. Élni. Vagy mondjuk, kezdésnek, felkelni. Állítom, ha nem lenne csapatom, ha nem lenne cél, amiért küzdünk, akkor minimum kétszer ilyen fosul lennék. Ha munkám se lenne, tízszer ilyen fosul. Na akkor konstans elhalás lenne. Bár aludhatnék, de mostanában jó alvó se vagyok. Szóval igazából egészen jó helyzetben vagyok, tudom én, és bocsájtassék meg a hisztim, de azért ... egy üveg bor rendel.