Vodkás szénsavas bodzaszörpöt kortyolgatva ülök, fél napos pakolástól ragacsosra izzadva a hirtelen rámömlött nyári melegben és folynak a könnyeim a tegnapi sminkemmel egyetemben.
Ma Hiperkarmás hangulatba kerültem. Ezer éve nem hallgattam magyar altert. Épp egy széken állva egyensúlyoztam lábujjhelyen - tudjátok, vannak azok a fehér ikeás székek, aminek az összeszerelési útmutatójába caps lock-al írták, hogy NE ÁLLJ RÁ, nyilván arra kellett állni... -, a szekrény legfelső polcára igyekeztem feltenni a mini mű-karácsonyfámat, mondván, nyár van, talán el lehetne ezt tenni. Aztán meghallottam ezt. És ott borult a bili. Nekem szólt. A hülye spotify meg az éppen-mit-hallgatsz stílusú listái.
"Soha nem hittem volna
Ha hittem volna, se mondtam volna
Ha mondtam volna, te úgy sem hitted volna el
Soha nem győztünk volna
Ha győztünk volna, se láttunk volna mást
Csak ami elmúlt vagy távolról figyel
Élet, az álmomból ébreszt most egy arc és egy szó
Néznek, úgy indulj el, hogy minden lépésed egy hang."
Erre Ő azt mondaná, nem szól semmiről, hülyeség.
Én azt mondom, ez mindenről szól.
Ez olyan vakítóan és fájdalmasan egyértelműen leír minket. Ez a fenti két sor. Meg felette a dalszöveg. Mondhatnám, hogy ez komikus is, ha olyan passzban lennék, de nem vagyok.
Újabban megint mar a szerelem, nem jólesően. Szeretem őt és távol van, istentelenül távol. Ő úgy érzi, minden rendben, béke van, nekem pedig hiányzik a mélység és a közelség. A mélység és a közelség pedig mindig a vitáink kibogozásához nélkülözhetetlen értsük-meg-egymást-ha-belehalunk-is kommunikációs "játék" hozta el. Már nincs hiszti, nincs veszekedés, nincs határátlépegetés, nincs semmi. Mert így nem kell küzdeni, ergo nem kell igazolgatni folyton-folyvást, hogy fontos a másik, hogy érdekel, hogy mi van belül, ott, benne. Már minden magától értetődő, olyan szürkén és felszínesen obvious. Ha lennének gyerekeink, ha együtt élnénk, ha lenne autó, ház, kutya, 30 évig is kitölthetné az életünket az ezekről szóló mindennapi diskurzus-hömpöly. Elmész-e a gyerekért, elviszed-e úszásra, hazafelé hozz tojást, oltásra kell vinni a kutyát, be kell fizetni a biztosítást, vasárnap megyünk anyádékhoz. Nincs semmi ilyesmi, a témáink mégis hasonlóak. Pedig nem is élünk együtt. És pont úgy érzem magam, mintha 20 évvel idősebb lennék, kirepültek volna a gyerekek, még nem lennének uonokák és felbugyborogna a hétköznapokba hirtelen a mindent elöntő szürke űr, ami olyan tipikus a frissen felnőtt gyerekekkel rendelkező házaspároknál.
Persze nem ilyen egyszerű ez, nem ilyen indokolatlanul történt és történik, mint ahogy leírtam. Sok a pofon. Keserédes ez, mert jóleső pofonok ezek. De azért csak csattannak. Hogy mit adhat és adhatna más. Van, aki ad is, így is. Ami hiányzik a párkapcsolatomból, azt most megkapom mástól - szigorúan lelki, mentális, érzelmi dolgokról beszélünk most. Papíron minden rendben, nem csaltam, nem szegtem törvényt vagy szabályt, jógyerek vagyok - hogy belül sokszor török-zúzok, az más kérdés.
Megígértem neki anno, hogy soha nem írok róla. Most ezt megszegem, tudom. Ki kell öntenem, különben megőrülök. Ki kell sziszegtem, zokognom, kurvaanyáznom magamból, vagy szétszakadok. Sok mindent adtunk egymásnak és sok mindent vettünk el egymástól. Egy kibaszott furcsa és mégis egyensúlyban tartható dolog ez köztünk, és tudom, mi tart mellette, tudom, mi élteti a szerelmemet. De hiába tudom, az agyam most nem tudja legyőzni a szívemet, ezért szűkölök és függönyöket, rolókat húzogatok le. Nem elég, hogy felcsapódtak, én újra lerángatom őket, hogy ne lássam azt a kibaszott tükröt, ami azt üvölti: hülye vagy. Lehetnél boldog.
Mert sok minden vagyok mostanában, de boldog nem. Vele nem. Tudom-tudom. Kéne-e ennél több, ennél az egy mondatnál? Az idealisták és a 20 évesek szerint nem. Az én oldalamról nézve ez ennél bonyolultabb. Nem a folyamatos boldogság hiányzik. Hanem a mélység. A szinkron. Az összekapcsolódás. És ezt nem tudom megértetni vele, mert nincs ezekre igénye, soha, senkivel nem volt. Ne kérdezzétek, mert tudom, mit kérdeznétek és nincsenek válaszaim vagy kínosak.
Picsába az egésszel.
Tudom én is, igen, hogy sose fogunk győzni.
