égre itthon:) 11 óráztam, az ügyfélszolgálatosokkal.
megvolt az év kőbunkó gyökér "énszartamaspanyolviaszt" végtörlesztéses ügyfele - két nappal a határidő előtt - gratulálok neki :D mivel vonalban nem mondhatom, üzenem neki, hogy a szellemileg visszamaradott és ostoba emberek - ezek mi lennénk - Nagyon Boldog Karácsonyt és Szép Új Évet kívánnak neki, és így a két ünnep között, a szeretet ünnepén köszönjük az élményt, amit a beszélgetés kapcsán okozott. HP.Ezenkívül üzenem, hogy talán kicsit korábban kellett volna ezt elintézni akarni, csókolom.
meg azt is üzenem, hogy addig meri venni a bátorságot másokat szellemileg visszamaradottnak, ostobának, miegymásnak nevezni, akik lelkiismeretesen végzik a munkájukat, örökké 100%-ot nyújtva, 11 órázva, míg a végén visszaüt a pofon.
Részegedő emberek fellökik egymást a kajáért, annyian vannak, mint az oroszok, öntömjénezik magukat, és úgy vannak felöltözve, mintha életük legnagyobb eseményén lennének, mi az...? céges karácsonyi party. :S Olyan gyorsan elhúzom a belem, amilyen gyorsan csak lehet, minden évben. És minden évben egyre rosszabb. :(
No nem baj, ez is megvolt. A félévem lezárva, már csak szakdoli van, államvizsga, CSAK, haha. Meg a meló... megszox, vagy megszöx... meglátjuk.
Tegnap sétáltam vissza a munkahelyre a pucccos kávézóból, kezemben egy nagy tábla csoki, rajtam nagykabát, tűsarkú, szaténnadrág, zuhogó eső, a fejemről is víz ömlött... no esernyő of course. jön szembe egy srác, rám köszön. visszaköszönök, megkérdem, ismerem-e. nem, nem ismerem, de ismerhetnénk egymást? erre én, hát nem hiszem, van párom. erre ő, hát, van párom, aham.kár.nézek rá, depis vagyok a bortól, de pia nélkül ezt a bulit sose bírom, józanul biztos be se tenném a lábam. ránézek, megsajnálom. aztán mondom, megyek, mert tulajdonképpen..ázom. jójó, menjek. és mentem. Átöltöztem, szereztem ernyőt, elindultam, lekéstem a trolit a becsukhatatlan ernyő becsukási kísérlete miatt, 21 percet vártam, hazajöttem, és végre bealudtam..
Jó szar este volt.
S-t is megbántottam. Jövőre ki kéne hagyni ezt a fantasztikus bulit, óje.
Mostanában megint kezdenek fájni a dolgok. Megint kezdek érezni. Úgy igazán. Belül. A lényeget. Embereket. Kapcsolatokat. Hiányt. Miért kell elvakulni, hogy aztán az ember megint tisztán lásson? Fekete és fehér. Jó és rossz. Tudom, így működik. Akkor is unom.
Ajánlom mindenkinek Ákos legutóbbi koncertfelvételét. Épp most megy az MR2-n...
...És akkor S megkérdezte, lefotózhatja-e őt abban a fehér hálóingben, amit tőle kapott, és amúgy annyira nem szereti, mert hamupipőkének érzi benne magát, noha tisztában van vele, hogy a ruhadarab őrült sexy. Ittak már. Alice huncutul átnézett a vállára vetett törölköző fölött, és csak annyit kérdezett: - Rendes fotót akarsz? - Rendeset. - Mosolygott a fiú. - Akkor sminkelnem is kell - mondta ő, és eltűnt egy kis időre. Már régóta tervbe volt véve. S szeret fotózni, és az akt nagyon mozgatja, ám még sose próbálhatta ki. Alice-nek kellemetlen tapasztalatai vannak. Szerencsére túl régi képek azok, hogy bárhol is túl nagy port kavarjanak, meg hát már felnőtt ő is, de ki tudja. Bement a csöppnyi fürdőszobába, lezuhanyzott. Aztán jöhetett az enyhén spicces állapotú átszellemült sminkelés. Minden nő vágyik arra, hogy utolérhetetlenül, végtelenül gyönyörű legyen - ha csak egy fotón is...
"Éjszaka volt, nem is a hold nem is a lámpák fénye szólt Szíveden ült a vágy, keserű, kacska, lágy. Szemeden ült, nem köszörült, nem is a holdra, rám vetült. Szíveden béke volt. Szívemen béke szólt.
Felsírtál is megszidtál, magamtól jöttem nem hívtál. Ez takaros, furcsa folt, nem késve felkarolt. Könnyű a szó, nehéz a tett, öröm a bírám ész felett szakadunk szerte szét, mi vetett épp eléd.
Nem számít többé már a súly, a közel vagy a távol. Szép fészket raktál itt belül álomtéglákból.
Valaki félt, valami fájt, zuhogott, mégis épp elállt Az ami régen volt. Nem is oly régen volt. Felsírtál is megszidtál, magamtól jöttem nem hívtál. Ez takaros, furcsa folt, nem késve felkarolt.
Nem számít többé már a súly, a közel vagy a távol. Szép fészket raktál itt belül álomtéglákból. Nem maradhatsz itt már tovább! Nem lehetsz máshol! Végleg ide fészkeltél belém álomtéglákból."
Teljesen tanácstalan vagyok. Kurvára, kibaszottul tanácstalan. Ülök az ágyban, és érzem, hogy a feszültség eszméletlen tempóval rág belülről, és már nincs sok hátra. És akkor felrobbanok és vége lesz. Aztán már csinálja vissza, aki akarja.
Ma azon gondolkodtam, nem direkt csinálja-e. Nem lehet-e, hogy pont az a célja, hogy kiborítson, hogy én tegyem meg a nehezebb lépéseket... Nem értem. Egyszerűen nem értem. Nincs benne logika. Illetve nyilván van, de már annyiszor átrágtuk ezt. ANNYISZOR. HÁT KURVÁRA SOXOR. És akkor jön azzal, hogy tudja hogy mit beszéltünk meg, de azért jól esett volna... lehet, hogy velem van a baj, de nekem is annyi minden jól esne...
Amikor állsz a jéghideg víz alatt, és észre sem veszed, mert nem fázol alatta. Amikor csak arra eszmélsz fel, hogy alig kapsz levegőt, és a szíved, a tüdőd leállni próbálkozik.
Garrone cherry mmmm.... és egy eszméletlen jó éjszaka :P
A nyelve, a hátam, aztán lejjebb, és még lejjebb, aztááááááááááán... nedves leszek. És boldog, végtelenül boldog, hogy ez nem egy egyéjszakás kaland, nem egy párhetes kéjes élmény, hanem olyasmi, ami örök is lehet. És ettől nem megijedek, hanem... kihúzom magam, magamba szívom mélyen a cigit, dohányt, a füstöt, a tekintetét, a lelkét, és eggyé leszünk, nem a festék kiválasztáa szempontjából, hanem úgy, hogy közben önmagunk maradunk. Perfect. És ő mindeközben fotóz. Engem pedig... nem zavar. ;)
Ma reggel arra ébredtem, hogy nagyon hiányzik valami - és nem anyám főztje.
A Kossuth-rádió hangjára ébredni, és ettől morcosan négykézláb kikúszni az ágyból. (Ki a fa*t érdekel a politika kora reggel 6-8-10-12 órakor???? :))
Vagy valami jó kis jazz zenére, és tudatosítani magadban, hogy apád egy tehetséges ütő-tanár és zeneszerző.
Vagy arra, hogy megint vitatkozik az egyik ügyfélszolgálatossal (szegény, ez mindig az ő posztja, pedig utálja. Tv, internet, telefon, bármi, ami szarakodhat, szarakodik is. Jó kis délelőtti progi.)
Hiányzik az arcuk, ahogy eltorzulva, meggyűrődve kibújnak a vackukból, hiányzik a lefőzött kv illata, ami huncut módon bekígyózik a szobámba a kulcslyukon. A Napfény, ami szemből megcirógatta az arcomat hajnalban, ahogy a Holdé is, éjjel, holdfogyatkozásokkor. A kert, a madárcsicsergés, a friss levegő. A leveleket csiklandozó napfény és pára utánozhatatlan látványa. A lefekvés előtti cigik a sötét éjszakában, a terasz lépcsőjén ücsörögve, a csillagokat kémlelve, és a szomszéd házból kiszűrődő TV-műsor hangjait hallgatva - a pasas nagyot halló, és van két Yorki-ja, amik állandó jelleggel túlugató versenyt játszanak egymással. Csak az első nap tartotta őket cukinak a környék, amíg meg nem szólaltak...
A qrva életbe is, hiányoznak az otthoni dolgok, a kis ceremóniák. Nem baj, jövő7végén otthon alszunk. :)
Alice ma jó kislány volt. Kitakarított, pedikűrözött - utál ilyenekkel vacakolni - és megfőzte élete első komoly, önálló ebédjét. Nem nagy cucc, rántott hús, rizs és sali, de ő mindig félt a hústól, mint a tűztől, az volt a parája, hogy nyers marad... és isteni lett. ;)
Bocs, de ezt muszáj volt megosztanom a nagyérdeművel. :P
Más. S és én rendszeresen vívjuk a magunk harcait. A múltkori után sikerült megbeszélnünk a dolgokat, és a megoldás a gyakorlatba áthelyezve is működik. Van velünk egy nagy baj; mindketten projektemberek vagyunk. Vagyis, ha egy-két dolog az x 1000 ből nem jön össze, akkor a projekt befuccsolt és mi elbuktunk. Csakhogy az élet nem ilyen, és ezt nekünk is meg kell tanulnunk. Nehezen megy. Ilyen játék a sex is. Ha nem jó minden, pánikba esünk. Nem kéne. Hátha egyszer még kineveljük ezt egymásból...
A tegnap estéhez az alábbi két képet mellékelném:
A vodka és a meggy (jó vodka és jó párosítás, szar telefon, azt kéretik nem fikázni)hatását bizonyítandó készült az ilyen volt - ilyen lett című képünk. :D Behaltam rajta, így sikerült lerakni az asztalra. Bár akkor már sok mindenen behaltam. :D Eszméletlen éjszakánk volt, a ma reggelről nem is beszélve. Őrült előnyei vannak, ha a párod egyedül lakik. Bele se merek gondolni, mikor ereszthettem ki így utoljára a hangomat. Talán...uh. Nem is volt ez még régen se gyakori. Szóval a legutóbbi karácsony ilyen szempontból úgy 2-3 éve lehetett... :P És jó, hogy így vagyunk mostan. egyrészt jó, mert a sex az jó, másrészt jó, mert a párkapcsolatom nem vész el. :P :D Azt hiszem, boldog ember volnék, ha meggyógyulnék végre a náthás macerámból, meg elveszejthetném a bölcselőfogaimat. :D
Alice rég nem volt fogorvosnál, de akkor is csak belenéztek a szájába, megdicsérték, és ennyi, meg egy bambi. Hát most csak nőtt és fájt az a fránya bölcsességfog, így kénytelen volt fogorvoshoz menni. Fiatal, melegnek tűnő férfi, fiatal, hasonszőrű asszisztenssel. A melegeket mindig is kedvelte; sok férfi kollegája volt és van, a főnöke is az. Ez valahogy nem volt olyan kedves és megértő, mint szoktak lenni. Szép. Mindegy. Alice már attól is ki volt borulva, hogy be kellett ülnie abba a székbe, ahol fúrókkal találta szembe magát. A tűktől nem félt sosem, de a fogorvosi gyilokeszközök...kiborítják. Valószínűleg azért, mert gyűlöl kiszolgáltatottnak lenni. A nőgyógyász fejét lerúghatod, ha úgy adódik, a háziorvossal meg eleve nem kerülsz ilyen helyzetbe, de a fogorvos...rosszul mozdulsz, és szétvágták a szádat. Nem neki van a legszebb fogsora a világon - bár sokak szerint a két első foga közti híj (milyen hülye szó) a szexepilje, meg különben is,Isten így teremtette, így jó... - de baj soha nem volt velük. Hát most van. Beszélgetnek, körpanorámás röntgen készül, és kiderül; a két alsó bölcselőfogat ki kell húzatni szájsebésszel. Mindkettő az állkapocscsontba nőne bele, ha tudna, ezért fáj, nincs neki hely. Csodás. A húzásnál megsérülhet egy ideg. Ritka, de előfordul. Akár egy életre, akár teljesen tönkremehet. Van más választása? Nincs. Jó, de csak és kizárólag VOLT után, mert ki tudja, mi lesz, hogy lesz, nem bízzuk a véletlenre. Na jó, de fáj. Kitisztítsuk a begyulladt fogat? Ki. Ok. Brutális adag érzéstelenítő. Alice gyomra remeg, a homloka gyöngyözik, a szék karfáját úgy markolja, mint még életében szinte soha semmit. Mi ez??? A takarítás szivacsot és súrolószert jelent, nem olyasmit, amihez le kell zsibbasztani az ember fél agyát! Pattanásig feszülnek az idegei, ritkán ennyire éber. Inkább becsukja a szemét. Ne is lássa. Az orvos száját egy megnyugtató szó sem hagyja el. Ennyire nem látja, hogy Alice szájába 15 éve nem nyúltak bele??? Hogy fél, a kurva életbe is?!? Nem, nem látja. Pedig még olyan fiatal. Lehet, ezért. Kaparáshang, és tű. Nagy tű, sárga folyadékkal. Ketten három dologgal feszítik szét a száját, és kettővel birizgálódnak benne. Milyen lehetett a fogászat 50 éve? És 100 éve??? Aztán vége. Ő lepődött meg a legjobban. Fáj? Nem, nem fáj. De beszélni nem tud, még órákig, hosszú, idegesítő órákig. Aztán ha elmúlt a zsibbadás, fáj megint. Nem nagyon, de azért fáj. És ez még csak a kezdet, tart a szájsebészettől, nagyon tart...
Na jó. Valamiért tuti bűnhődök. A bölcsességfogam nő, mint állat, fáj, mint a veszedelem, rágni se nagyon tudok már azon az oldalon. Vsz fel kell vágni az ínyemet, és kihúzni a fogat, mert nem fér el. Vsz. allergiás vok, mert levegőt nem kapok két orrfújás között - péntek óta. Közben fáj a torkom, köhögök, aludni sem tudok már, és leöntöttem az ágyam kv-val.
A mai nap a tegnapi napomért a büntetés. Büntetés, amiért a gondomat ivással és Zs-nek való lelki kitárulkozással oldottam meg. Éreztem, hogy képtelen lennék gondolkodni. Nos, ma volt rá lehetőségem. Bőven.
Mentem orvoshoz - haza. Vártam HÉV-re Batyin. Vagy fél órát. Aztán a dokira 1,5-et. Aztán, hogy utólag hozzám dobják a táppénzes papíromat, negyedet. Aztán arra, hogy elálljon a vihar, felet. Aztán a gyógyszertárban, hogy észrevegyenek, negyedet. Aztán a HÉV visszafele elhúzott az orrom előtt. Vártam a következőre megint felet. Aztán, hogy megfőjön az ebédem, negyedet. És azt hiszem, most is várok.
Hogy elálljon az eső, hogy világos legyen, hogy süssön a nap.
Hogy meggyógyuljak.
Várok, hogy képes legyek. Dolgokra. Megírni a beadandómat, megmenteni a párkapcsolatomat, de előtte úgy verni a fejem a falba, vagy a kezemmel a falat, mint ahogy az eső veri az ablakot, mert ez, hogy egyik részről azt érzem, elba*tam, nagyon el, és hogy hajszálon függ olyasmi, aminek nem kéne, és ez az én hibám, másik részről meg megsértve érzem magam, meg kissé megalázva, ez így nem okés.
Utálom, hogy az ember nem egyszerű faj. Hogy vannak gondjai, hogy tök bonyolult. Mindig is tudtam, hogy fordítva vagyok bekötve, de hogy a világnak ez ennyire kényelmetlen, azt mertem remélni, hogy azért nem ennyire...
Kéne egy szanatórium vlm hegy tetején, ahol csak a dokik vannak, és azok is csak akkor, ha éppen kezelnek. Még a pszichológus is.
Nem tudom, mit kéne tennem. A szavaim annyit érnek, mint ujjaim között átpergő homok-azt mondod, nem érzed őket. Ne tegyek semmit, amit nem teszek szívesen. Legyek önmagam. De ha önmagam vagyok, kevés vagyok - időnként. Most is.
Így nem beszélek, mert minek, nem teszek semmit, amit nem szívből teszek. Ez meg így szar. Mi lesz ennek a vége...? Nem érzem a határt, nem tudom, én kérek-e sokat. Vsz.igen.
És akkor most? Ge*i dolog ez a szerelem.
PS: Megint esik. Szeretem, hogy szereted, ha esik az eső.
Olyan rég nem írtam semmit, hogy alig ismerem meg a saját blogomat. Meg az utóbbi hangulataimat. Itt ülök egy óriási szobában, az ablak előtt hosszú, piros függönyök, napfény pásztázza a parkettát. Hátam a falnak vetve ülök egy ágyon, írok. A színek vegyesek; piros, mustársárga, fehér, narancs, barna. Régi fotelok, dohányzóasztal, rizspapírlámpa. Amikor tanulok, és felmondok egy tételt, nem 26000szer, csak 20szor járom körbe a szobát. Ez az én új, óriási birodalmam. A troli 10 percenként elmegy az ablak alatt, mintha ezer fazekat cipelne. Dzskdzskdzsk. Meg kell szoknom a zajokat. Hogy a levegő nem friss. De mindenhez sokkal közelebb vagyok, és legfőképp a magam ura. Most még szokatlan; túl nagy itt a nyugi - nincs nyüzsgő család, hoisztis hug, kiboruló apa és anyám, aki mindig mindent lenyel, aztán borul a bili, Isten mentsen tőle... :( De kezdem kihámozni magam a szokott önmagamból. Kezdem élvezni. Pláne, hogy két lökött linával élek együtt. A nővéremmel semmi gondom, mióta összeköltöztünk, hihetetlen.
S-ről is annyi mindent írnék... Az évfordulónkon voltunk Pécsett. A tavasz első hétvégéjét csíptük el, keresztül-kasul jártuk a várost, szerettük egymást, megoldódni látszottak mindennemű problémáink, egy utánozhatatlanul gyönyörű gyűrűt kaptam tőle, melyet azóta is mindennap hordok ;) Amióta süt a nap, minden könnyebb; bár én mindig is ilyen voltam. Azt hiszem, napraforgó vagyok, csak kicsit másképp nézek ki. :D Van olyasmi is, amiről nem nagyon írtam. Eddig. Itt. Illetve több is. Hogy miért? Amíg nem voltam túl rajta, nem akartam, mert nem szeretek panaszkodni, max nyavalyogni, mint egy vérbeli kismacska... De gondolkodtam, és arra jutottam, ha más csak feleannyira szenved, mint én szenvedtem, akkor, ha nem is írom le a tapasztalataimat, de legalább segítő kezet nyújtok, aki kéri, és akinek tudok.
Az elmúlt időszakban egy igen kényes és nehezen megoldható problémával küzdöttem, amit az emberek többsége kevéssé ismer, ezért el is ítélik azt, akinek van. :( Úgy hívják, candida. Röviden és velősen; egy gombafajta, amely természetes lakója szervezetünknek, akkor van gond, ha túlterjed bennünk. Ezer és egy oka lehet, de legfőképp az étkezésben keresendő, és mivel rengeteg tévhittel élünk együtt táplálkozás terén, így nem tudjuk, de nagyon sokunknak okoz panaszt, csak azt hisszük, ez normális. (kiütések, gyomorpanaszok, nőgyógyászati panaszok, stb) Nem az, ma már tudom. Igazából semmi sem az; minden egy jelzés a szervezettől, feleslegesen, indok nélkül semmi sem fáj, semmivel nincs baj. Jó kis riasztórendszer ez a szervezet, kár, hogy sza*unk rá. Nos, én is sza*tam, így lett nagy a baj. Végül elmentem bőrgyógyászhoz a szűnni nem akaró aknéim miatt. Akkor kiderült, VEGA teszttel mérik ezt is, mint minden bőrérzékenységet. Tejallergia, candida. Szigorú diéta, semmi tejtermék. Zöldségen, teljes-kiőrlésű liszten és szárnyashúson kívül mást nem nagyon lehet enni, bár ebben a szakemberek véleménye eltér. A lényeg; ahhoz a diétához tartsd magad, amit elkezdtél. És a legfontosabb: semmi cukor, semmi alkohol - amit persze nehéz tartani, tehát néha csalsz. Nekem a diéta harmadik nekifutásra sikerült, pedig nem vagyok feladós típus. De nem szégyellem, emberből vagyok. Kurva nehéz volt. Lelkileg. De harmadszorra kibírtam, végigcsináltam, összességében 1 évig diétáztam. Aztán én voltam azt, aki el sem akarta hinni, amikor meggyógyultam. Még vannak dolgok, még az immunrendszerem gyengécske, de a candida helyrejött, és próbálok az étkezésre odafigyelni. Érdemes. Kb. új élet kezdődik. A diéta óta nem kívánom az édeset, - pedig nagy csokis voltam - csak ritkán. Igényem van a salira, a nehéz ételek nem vonzanak. A kaja miatti gyomorgörcs kb ismeretlen számomra. Annak is javaslom ezt, aki csak fogyni akar, vagy tisztító kúrát csinálni, használ. Engem azért viselt meg lelkileg, nagyon, mert muszáj volt. Néha azt hittem, kitépem az összes hajamat. Utálom, ha kényszerítenek, olyankor előbújik belőlem az oroszlán. :( Lényeg, hogy úgy fest, túl vagyok rajta, így immáron már nem vagyok depressziós, nehezen kezelhető, borzasztóan türelmetlen, és a kapcsolatunkat igen csak megrázó nőgyógyászati gondjaim is megoldódtak.
Akkor jött csak a jó élet :) Mindaz, ami nem nagyon működött, mintha egy csapásra rendeződött volna; néha akár 7* is egy éjjel/nap... :P pedig már azt hittem, elveszítem őt. Nem állítom, hogy kapcsolatunk e terén nincsenek gondok néha - én ilyen vagyok, időközönként pihi kell, magam sem tudom miért, és párkapcsolatban nem éppen kifizetődő lelki és testi igény ez :@ - de alapvetően ez a része az életünknek rendben van. Arról nem beszélve, hogy van valami, ami nagyon ritkán jött nekem össze eddig életem során. S pedig megtalálta a módját, és úgy éreztem magam, mint akinek szárnyai nőttek... :P Ma már viszonylag sok szárnyam van. :D Hogy hogy csinálta, nem tudom, de azt hiszem, sok mindenre magyarázat lehet ez. Mellette igazán el tudom magam engedni, ő valóban engem, az én lényemet szereti. Nem azt, hogy vékony vagyok, okos, talpraesett, jól mutogatható, stb. Engem. Oly sok minden van, amire hosszú idő után döbben csak rá az ember. Ez is ilyen, ő is ilyen.
Persze nem jön mindig össze. Sokkal nehezebben engedem el magam, mint szeretném, mint hittem. Ha vele nem jön össze, senkivel nem, de vsz. hurcolok olyan dolgokat, amelyekről nem is tudom, hogy a zsebemben kuksolnak. Elfelejtettem őket, azért dugtam oda, hogy elfelejtsem. Na sikerült. Képtelen voltam kidobni őket, mert olyan emberekhez kötnek, akiket szeretek-szerettem. De feldolgozni sem ment, így húzzák a zsebem, és soxor magát a tényt is elfelejtem, hogy még nem pakoltam ki mindent. Nyáron, a vizsgák és beadandók után tervezem, hogy szembenézek lényem ezen csillogó, éles szilánkjaival. Gyönyörűek lehetnek és rútak, de mind fájni fog, ebben biztos vagyok. Még jó, hogy van ismerősöm, aki tud ebben segíteni, csak egy telefonhívás, egy tekintet, és számíthatok rá. (Kineziológus. Sokat tudok erről, de még nem próbáltam...)
S, drága S... a világot jelenti, a Mennyországot és a Poklot néha. Ilyen az igazi szerelem, nem igaz? Persze kellemes paradoxon, hogy akkor a pokol ő, amikor azt érzi, nem szeretem már, hogy mindez kihűlt... biztos vagyok benne, hogy én vagyok az oka, én csinálok valamit rosszul, én nem mutatom ki eléggé, én nem kívánom meg őt eléxer. Csak bízom benne, hogy rájövök, még mielőtt késő lesz. Hogy mit. És hogy. Nekem kell. Nagyon. Az összes apróságával. A hibáival. A gondolkodásmódjával. Nem volt még ilyen boldog és teljes kapcsolatom. És ezt akkor is így fogom gondolni, ha egyszer csendesen azt mondja, nem jön többé... Egyelőre erre nincs sok esély, de a legkisebbnek látszó dolgok lehetnek a legalattomosabbak. Úgy fest, ez egy ilyen veszélyes post lett. De legalább újra van időm és kedvem írni.
A magammal folytatott beszélgetések néha a leghasznosabbak és legmegnyugtatóbbak. Ezt is elkezdtem egy ragyogó reggelen, és befejezem egy fülledt éjszakán.
olyanok vagyunk, mint valami negyedéves rendszeres meeting. utálom, mindamellett ilyenkor van időm egy nap alatt felhabzsolni egy egész könyvet, zenét hallgatni úgy, hogy közben csak fexem, nézgelődni a neten olyasmi után, ami régóta érdekelt, és persze aludni...
de azért csessze meg, hogy nekem föl kell kelnem az ágyból, mert gyerekbiztos csomagolása van az antibiotikumnak, hogy megint köptetőznöm kell, hogy megint elhasználok 300 zsepit egy nap alatt, andsoon, andsoon. XD
nem tudom, ki az én 6-7 állandó olvasóm, de köszönöm, így is. egyet tudok, a többi rejtély... de ez azt jelzi, hogy ennyien biztos vagytok, akiket érdekel, mi újság is velem, és ez több, mint ahányról én tudok saját kis magánéletemben - persze ha a felszínes mosolygós kapcsolatokat leveszem a listáról.
Mmmmm. Nagyon jót aludtam. Ameddig jól esett - erre már hosszú hónapok óta nem volt példa.
És álmodtam. Már olyan normálisakat.
Olyan felhőtlen boldogságban volt részem, amilyenben már nagyon rég nem.
A télből hirtelen nyár lett.
Azok az érzések, melyek ma hiányoznak az életemből, úgy parázslottak fel egyetlen pillantás hatására, ahogy a virágok bontják ki álmos szirmaikat Attenborough gyorsított felvételű filmjeiben.
Akár mérges is lehetnék, hogy álmomban megkapom azt a néhány dolgot, ami másnak természetes, hogy van, nekem viszont mostanság...
De nem. Jókedvűen keltem, tele vagyok energiával, örülök ezeknek az emlékképeknek."Egyszer minden véget ér".
Lesz még tavasz, lesz még nyár. Bennem is, nekem is.
Eljutottam arra a szintre, hogy legszívesebb bemennék a feletteseim egyik megbeszélésre, és az asztalra hánynék. No nem azért, csak véleménynyilvánításként.
No nem azért, csak ők is egyfolytában ezt csinálják; a képmutatás fellegvárát építették meg - minden emberrel szemben, velem szemben, és egymással szemben. Egészségükre. Undorító. Tényleg hánynom kell.
Úgyhogy megyek, és megtanulom Elizabeth Gilberttől, hogy is kell az ilyesmit figyelmen kívül hagyni. :)
Érdekes ez a hindu vallás, ahogy átjött nekem; ne önmagaddal, ne az egóddal foglalkozz, hanem Istennel, aki benned lakik, összeforrt veled, te az ő segítségével élsz, ő a te segítségeddel érez, él. Neked tested van, neki lelke. (Illetve, ő a lélek maga...) (Na nesze, még egy szimbiózis.) De ha Isten velem van egyfolytában, önmagammal is foglalkozom, mikor vele foglalkozom. És a hinduk istene azt mondja; úgy vagy jó, ahogy vagy, abból a valakiből faragj embert, akivé téged teremtett. No hiszen. nehéz lenne megvalósítanom, ha akarnám, azt hiszem. Amolyan ördögi körnek tűnik ez.
De nyilván nem lehet megfogni azt a valamit néhány oldal életrajzi regény alapján, ami a vallás alapja, és ami szavakba elméletileg nem önthető...
S-sel gyorsan kitárgyaltunk, mihez is lehetne engem leginkább hasonlítani ilyenkor.
Arra jutottunk, hogy egy üveg meggycsatnihoz* – üveg nélkül. Elfolytam, mint a lekvár, de a lekvár édes, én viszont, ha kidöglöttem… ehh.
Megnéztük a Social Network-ot.
Nem lepett meg, de meglepett, hogy nem lepett meg.
Durva, hogy minden zseni ugyanarra a sorsra jut – mármint szociális szempontból. Nem lennék a helyükben. Köszönet értük a Világmindenségnek – csak hogy semmilyen vallású egyént ne sértsek meg -, meg köszönet nekik az alkotásaikért és a felfedezéseikért. De nekik, lelkileg, emberileg, boldogságügyileg…ki fizet mindezért? Pfffffffffff… hát, nem tudom.
*("Édes, de nem lekvár, savanyú, de nem savanyúság, fűszeres és gyakran égetően csípős, de nem ételízesítő, ám túl tömény ahhoz is, hogy köretként, főzelékként egyszerre nagyobb mennyiségben fogyasszunk belőle. Nem olyan híg, mint egy mártás; darabos, nem pedig krémszerű, mint egy püré. Zöldségből-gyümölcsből főzik, ecettel-cukorral tartósítják, inkább elteszik, mint frissen tálalják. Hidegen szokták fogyasztani". http://www.terebess.hu/tiszaorveny/csatni.html)
Elizabeth Gilbert Eat,Pray, Love (Ízek,imák,szerelmek) című könyvét olvasom. A nővérem azzal a bejelentéssel hagyta ott nekem, hogy a csajnak szörnyű a stílusa, és ő nem jutott tovább pár 10 oldalnál. Azon a napon, amikor az utcsó 5 vizsgámat megcsináltam, bedőltem a kádba, és olvasni vágytam – valamit, aminek nincs köze rendszerekhez, művelődéshez, gazdasághoz… - és ez a könyv akadt a kezembe. Félve kezdtem el, de azt kell mondanom, kicsit más a véleményem. A csajnak van egy „ki, ha én nem” stílusa, ami először valóban visszatetsző, hiszen nem arra vágyunk, hogy szabadidőnkben egy unszimpatikus, egoista ember okoskodásával tömjük az agyunkat. De ha továbbolvasunk, rájövünk, hogy miért is olyan ő, amilyen, illetve, ha átgondoljuk, hogy számot vet az életével, és rájön, hogy mennyi mindent elcseszett ebben a „ki, ha én nem” életében, akkor máris más a gyerek fekvése. Tehát a konklúziók levonása után lejjebb csúsztam a fürdőhabban, és továbblapoztam. Adtam a missnek egy esélyt. És azt kell mondjam, jól tettem. Ha el tudjuk fogadni ezt az érdekes, a magyar irodalomtól elég távol álló stílust, ahol egy karrierista amcsi csaj nyüszög, hogy elb*szta az életét, akkor továbbolvasunk, és ha megtesszük, akkor rájövünk, hogy nem is annyira karrierista, csak az próbált lenni. És nem is annyira műmájer ezoterikus bölcselkedő sznob, mint amennyire annak tűnik – igazából nem tudja, hogy mit keres, de tudja, hogy keresi, rájött, hogy van egy hiányzó láncszem, amit meg kell keresnie. Szerintem, ha már tudod, hogy valami hiányzik, hogy valamit nem jól csinálsz, jó úton vagy, ez az első lépés, hogy megoldd a megoldhatatlannak tűnőt.
Hihetetlen jó a humora, nagyon szépen ír, jók a hasonlatai, borzasztóan klasszul le tud festeni hangulatokat, helyeket; lelki-agyi kalandtúra ez az olvasónak – keresztül-kasul a világon.
És még valami. Az író az egyetlen személy ezen a világon, akivel valaha kapcsolatba kerültem, és úgy kezeli Istent, és a vallást, mint én. Nem dogmaként él meg, hanem megkeresi a saját istenét, azt a bizonyos belső, apró csillagot… amihez/akihez beszélünk alkalom adtán, és választ is kapunk tőle…
Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom. J
PS: a filmet még nem láttam, arról egyelőre nem tudok nyilatkozni..
Ma jöttem haza a HÉV-vel, és mielőtt leszálltam volna, egy apró incidensnek voltam szemtanúja. Felállt egy lány, hogy majd leszáll. Felállt a barátja is, levette az óriási szimatszatyrát a csomagtartó polcról. Nehéz lehetett, mert látható volt, hogy erőt feccöl a dologba rendesen. Erre az egyik másik ülésről felállt egy idős hölgy, és pont úgy állt meg, hogy a fiú nem tudta letenni a táskát, pedig valamit még bele akart tenni. Azonnal dühös lett, és a visszatartott feszültség csak úgy szikrázott az arcán. Aztán átemelte a szimatszatyrot a lány feje felett, és átdobta a velem szemben lévő üléshez, odalépett, kicsit meglökve a barátnőjét, és indulatosan pakolni kezdett. A hölgy nem vett észre semmit. A lány azonban igen, penge vékonyra szorította össze szép ívű ajkát, és szinte láttam, ahogy azon gondolkodik, hogy hazaúton majd a fiú rá fogja önteni az összes felgyülemlett sz*rt, amit nem ő érdemel. És tűr. És láttam rajta, hogy midezt olyan természetesnek veszi már most, mintha reggel kvt inna.De vajon miért? - töprengtem el. Hát azért, mert ez a fiú biztos megvédi őt, keresi a kenyeret - régimódi fiatal párnak tűntek - de miért is? Nos, azért, mert ő meg gondoskodik róla, ahogy csak egy nő tud, és főz, mos rá, stb. Elgondolkodtam, hogy azon túl, hogy szeretik egymást, ez egy szövetség is két ember között. Szimbiózis.
És akkor rádöbbentem vlmre. Egy igen egyszerű dologra. Hogy valakire támaszkodni emberi dolog.
Én mindig féltem másokra támaszkodni. Most is félek. "Nekem nem kellenek bástyák" - lehetne a fő mottóim egyike. Sosem szerettem ezt, sosem támaszkodhattam senkire - talán ezért. Egyszer megpróbáltam, ráfáztam. Nagyon. Később már lehetett, de akkor már tartottam tőle, mint a tűztől. S-nél is félek tőle. (Természetesen lelki dolgokról beszélünk.)
Ő egyszerre a bástyám, akire támaszkodnék, és én az övé. Egyszerre vagyunk várak és bástyák a másiknak De lehet ezt? Szabad ezt? Kivitelezhető ez? Az utóbbi időben egyfolytában lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy ő támaszkodna rám, és én is őrá, mert hiszen én miattam vagyunk ebben a sz*rban, nekem van egy betegségem, ami befolyásolja a kapcsolatunkat.
Nekem erőre van szükségem, hogy tudjam csinálni ezt a cseszett diétát, ne csaljak, kibírjam, hogy nem iszom, ne veszítsem el az önbizalmam, és ne érezzem magam szar embernek attól, hogy a gyógyulásom lassú és egyelőre szinte láthatatlan.
Neki pedig erő kell, hogy az önbizalma ne a padlót súrolja alulról attól, hogy nem tudunk teljes párkapcsolatban élni, hogy ne vegye magára, hogy ne magában keresse a hibát, és hit, bennem és magában, bizalom. Ez mindig nehezére esett, de én így ismertem meg, így szeretem, így fogadtam el. Olyasmihez kéne erőt adnia, amiben nem hisz teljességgel, mert nem tud. És nekem úgy kéne erőt adnom, meg türelmet, hogy nekem sincs már. És ezáltal neki sincs. Pedig a legfontosabbak vagyunk egymásnak, egymás közt kell ezt megoldanunk, én nem szaladhatok egy plusz zsák energiát a barátnőkhöz, ő meg a barátokhoz, mert akkor talán azt éreznénk; a legnehezebb pillanatokban nem tujuk megadni a másiknak azt, ami jár neki. Hisz így se tudunk megadni mindent egymásnak, amit kéne. Picsába a rohadt maximalizmusunkkal.
De ma rádöbbentem arra, hogy nem kell szarul éreznem magam amiatt, hogy az ő teste melegére vágyom, ha kimerültem, ha reménytelennek érzek mindent. Nem én tehetek arról, hogy így alakult, ez egy helyzet, amit meg kell oldjunk, és pont. És azzal, hogy önmagamat marcangolom, nem lesz jobb semmi, csak rosszabb. És nincs igazam - nem én vagyok a felelős a történtekért, kialakult ez a g*ci sz*r és kész. Pont. Normális, hogy rá támaszkodom. És normális, hogy ő rám.
Egy lehetetlen szimbiózis ez, de mégis működni fog, mert működnie kell. Hisz' olyan is van, hogy egy beszélgetésben azt érzem, én vagyok anyám anyja. Vagy a nővérem nővére. Talán ez zavar. Hogy mindig én vagyok mindenkinek az utolsó mentsvár, aki mindig tud vlm újat mondani, ami akkor is megnyugtató, ha nem pozitív. Aki másként látom a világot, mint ők. De nekem is kell valaki. Nehezen találom meg az ilyen valakiket. Ritkák, mint a fehér holló. És S ilyen. Csakhogy szerepcserével nehéz ez. De ráébredtem; a legelső lépés az, hogy ne érezzük magunkat egy sz*rkupacnak attól, hogy a másik is ugyanarra vágyik, mint mi magunk.
Támaszkodunk és támaszt nyújtunk. Ez normális. Csak talán nekem nem az. De annak kéne lennie. Pont.
És mint tudjuk, az első lépés mindig a legnehezebb és legfontosabb. Utána már visz a lábad az úton...
Akárki akármit mond. szerintem attól vagyunk emberek, hogy nem úgy viselkedünk, mint az állatok. Lehet a körülményeket és a pánikot emlegetni. Mindent lehet. De sajnos az emberek eleve nem olyanok, amilyennek lenniük kéne. Kínos.
Sose felejtem el, amikor egy srác ült a Hév állomáson a peronon, a lábai a síneken. Hosszú haj, lehajtott fej. Körülötte felnőttek. Ok, h azt hitték, hallja, érzi, h jön a vonat. De egy szint után egyértelmű lett, hogy zenét hallgat és semmi nem jut el a tudatáig. Azok, akiknek a fia lehetett volna, ott álltak és nézték. Mind nézte. És egyik sem tett semmit.
Ha az utolsó előtti pillanatban nem kezdek el rohanni, és nem kapom fel, most nincs lába. Viszont az ő arcukra örökre rászáradt volna a vér, ami akkor odarepül - ha le is mossák, ez örök emlék, és talán elgondolkodtatja őket. Nem volt sok esélyem, messze álltam. De megpróbáltam. Az más tészta, hogy sikerült is.
Nekem ne mondja senki, hogy az emberek mindent megtesznek. Mert nem. És nekem ez a bajom. Mert lehet, hogy a körülmények lehetetlenné tesznek minket, de akkor is tudni kell embernek maradni. Vagy talán akkor igazán?
Bocs, de ennek az ellentettjéről nem nagyon lehet engem meggyőzni.
pénteken a következő felvonás. lassan úgy beleszokok abba, hogy minden percem a melóé és a tanulásé, hogy észre se vszem.
csak ilyenkor. amikor itt vagyok Nála, ő zuhanyzik, szól a zene halkan, világít a teljes sötétségben a sólámpa, fexem az ágyon, és minden nyugodt, és elszáll belőlem minden stressz, minden fájdalom, csak a harmónia van.
Összetörnélek ha itt lennél, összebújnánk, tán ritmusra vad távot járnánk, tekintetünkkel játszanánk, ajkainkkal szerelmet vallanánk... ha itt lennél, megszűnne minden. csak Te volnál és az éjszaka, elülne minden más, a világ monoton zaja... ha itt lennél, szorosan ölelnélek, s a gyertyák fényében csak figyelnélek, mikor lehunyt szemed alá puhán mély álmok költöznének, s közben nagyon vigyáznék; félek; örömömben összetörnélek.
A nyelve, a hátam, aztán lejjebb, és még lejjebb, aztááááááááááán... nedves leszek. És boldog, végtelenül boldog, hogy ez nem egy egyéjszakás kaland, nem egy párhetes kéjes élmény, hanem olyasmi, ami örök is lehet. És ettől nem megijedek, hanem... kihúzom magam, magamba szívom mélyen a cigit, dohányt, a füstöt, a tekintetét, a lelkét, és eggyé leszünk, nem a festék kiválasztáa szempontjából, hanem úgy, hogy közben önmagunk maradunk. Perfect. És ő mindeközben fotóz. Engem pedig... nem zavar. ;)
A vodka és a meggy (jó vodka és jó párosítás, szar telefon, azt kéretik nem fikázni)hatását bizonyítandó készült az ilyen volt - ilyen lett című képünk. :D Behaltam rajta, így sikerült lerakni az asztalra. Bár akkor már sok mindenen behaltam. :D Eszméletlen éjszakánk volt, a ma reggelről nem is beszélve. Őrült előnyei vannak, ha a párod egyedül lakik. Bele se merek gondolni, mikor ereszthettem ki így utoljára a hangomat. Talán...uh. Nem is volt ez még régen se gyakori. Szóval a legutóbbi karácsony ilyen szempontból úgy 2-3 éve lehetett... :P És jó, hogy így vagyunk mostan. egyrészt jó, mert a sex az jó, másrészt jó, mert a párkapcsolatom nem vész el. :P :D Azt hiszem, boldog ember volnék, ha meggyógyulnék végre a náthás macerámból, meg elveszejthetném a bölcselőfogaimat. :D