Hát csak essen

Ma egész nap hülye idő volt. Mintha Isten játszana. Szürke, nyomott, hol esett, hol nem, aztán megint, aztán nem, aztán megint... Most is zuhog. 

Ülök a sötét konyhában, csak a konyhaszekrény aljába épített bögreakasztókra applikált karácsonyi égősor pislákol, nyitva van a kisablak a bejárati ajtó felett és hallom, hogy zuhog. Furcsamód mostanában megnyugtat ez a hang és keserédes, mégis őszinte félmosolyra húzódik tőle a szám. Mostanában szeretem a bús, keserédes dolgokat. Hallgatom ezt az albumot, a mai napom zenéje valahogy ez. Ez a zene is ilyen, tánczene, mégis bús.  (Mondjuk közben jól esett egy kis Korn is,  ki érti ezt... mikor hallgattam utoljára Korn-t? Úgy vagy 20 éve...) Hiányzott ma a köd, az átláthatatlan tejfehér csoda; szeretem a ködöt, olyan megnyugtatóan körülzár. Senki sem szereti, mert nyirkos, hideg, ijesztő, nem látsz tőle. Az én szemeim meg csak eszik a látványt, nem tudnak betelni vele, és egész nap mást sem csinálnék, csak bújnék el benne boldogan. Nem csoda, hogy Szlovéniában hagytam a szívem egy darabját - néha rámszól, hogy kimehetnék hozzá -, pedig csak pár napig voltam ott. 

Ma megkérdezte a Kosaras, hogy fáradt vagyok-e.
 - Ennyire látszik?  - kérdeztem. Hát, ennyire. 

Hát hogy lennék. Egész nap hulla vagyok, estére felébredek, hajnali egyig nem fáradok el, lefekszem, amikor már elaludnék, megint vakkant egyet-kettőt hangosan a szomszéd (és nem a kutyája...), felébredek, újrajátszuk ezt néhányszor, aztán nagy nehezen elalszom, rémálmaim vannak, reggel dühösen kínlódok, próbálok visszabújni az alvásom utolsó szakaszába, a boldog álomtalan fásultságba, de nem lehet; kirúgom magam az ágyból, zombimód üzembe helyezem magam egy liter kávéval túl sok cigivel, és innentől újraindul ez a kör is. Nap nap után. 

Persze, hogy úgy vagyok, mint az időjárás. Fázom kívül-belül és közben mégis élvezem ezt a nyákos nem-tavaszt. A tavasz is a Tied.
Ilyenkor mentünk több napra világgá, valami vidéki városba, ami mellett nincs más, csak erdő-erdő-erdő (marosszéki kerek erdő...) és kinyitottuk a szívünket - egymásnak is, úgy, mint máskor csak nagyon ritkán - és szarrá jártuk a lábunkat. Emlékszem, az első tihanyi kiruccanásunk második napján már istentelen izomlázam volt, a következő napon pedig fél életemet odaadtam volna, ha valaki cserébe kerekeket szerel rám. Hiába no, Tihanyban nincs egyetlen centiméternyi vízszintes  rész sem - kivéve persze a mesterséges építményeket, de zömében még azokban sem -; választhatsz, hogy hegynek fel vagy völgynek le. Ilyenkor fedeztünk fel minden kis csírát, levelet, bogarat - némelyeket kisebb lelkesedéssel konstatáltad, másoktól irtóztál. (Tisztázzuk, a mai napig irtózol.)
Azt hiszem, ritkán voltál olyan boldog, mint ezeken a hétvégéken, és azt hiszem, én is így voltam vele. Ki-, meg-, felnyíltunk és felbugyborgott énünk napfényes oldala, vidáman nődögéltek a kis kacsaink egymás felé.

Nem csak klassz dolgok vannak ám ebben a Te tavaszodban. Jól esik  kimondani, hogy ezek nem hiányoznak és közben fáj, hogy nem hiányoznak, fáj, hogy még most is viszolygást váltanak ki bennem és tudod, jó, hogy vannak ezek, mert ezekbe kapaszkodom, amikor nehéz a hiányod. De közben azért mégiscsak tisztázzuk, hogy ezek beárnyékolják a szenvedélyes és mély regényalap-story-nkat. Perverz módon ezeket is tudom gyönyörűnek látni a maguk szürke, posványos és lelket-harapdáló kisugárzásukkal együtt, vagy tán pont azok miatt. Durva. 

Szóval a tavaszod nem csak móka és kacagás, de még sincs betöltve az a sok hely és sok szerep, nincs elköltve az a sok energia és nincs eltöltve úgy az a sok idő. Van program, egyedül is, másokkal is, és nyilván kurvára nem ugyanaz. Nem is baj, nem is szabad annak lennie, tudod Te is, tudom én is. Emlékszem egy univerzumra, ami az enyém volt, már nem az, okkal - és közben mégis ösztönösen kapaszkodnék; keresem és már nem találom. Ezt csinálod Te az én tavaszommal. Szóval csak essen.
Ez télen is segített; a hideg, a sötét, a rideg és távolságtartó kisugárzású mindenség; elbújtatott és amikor épp nem estem szét totálisan, akkor olykor félmosolyra húzódott a szám a végtelennek tűnő fekete, lélektelenre hűlt csendben, mert az énem egy része, a legboldogtalanabb, a legszomorúbb, a legsötétebb épp biztonságban volt, valahogy nem volt egyedül ő sem. Hát ez a nyákos nem-tavasz segít most is; nem kell nyílni, meg lehet őrülni csendben magammal, valahogy minden meghittebb és kiegyensúlyozottabb bennem így. 

Szóval esik. Kopog, dobog, dübörög. 

A Kosaras később megkérdezte, hogy vagyok, vagy hogy mi újság. Hogy lennék? Megint rosszabbul,  megint mélyebben, megint fáj, hogy eszembe jutsz a megkezdett kígyóuborkáról, a kávézaccról, az arclemosó pamacsról, hadd ne soroljam, nem tudnál olyasmit mondani, amit nem kötök Hozzád. 
 - Könnyebb lenne, ha lenne valaki... - mondta. Máskor valóban működött ez. Most valahogy más. Sok évnyi élményt dolgozok most fel, pakolok most le, mosok most ki, és színezek most át, nem csak a legutóbbi kapcsolatom dolgait. Isten mentsen, hogy most ebbe valaki belesétáljon. Aki már megtette, jóval a szakítás előtt, nos, vele is csak akkor kéne a valami, ha lenne egy másik univerzumunk, ahol minden más lenne; veszélytelen, könnyed, és persze minden szabályt és nehezítő körülményt nélkülöző. Mostanra már rájöttetek; a valóságban nem épp így festenek a paramétereink. 
 - Gondolni sem tudok rá. - válaszoltam. - Kivéve egy valakit, de vele meg ugye nem lehet.

Szóval esik. Köhög, csattog, csapkod. 
Hát akkor essen, ez a legkevesebb, amit a jelenlegi univerzumom most tehet értem. 
Hát csak essen.